KALÁSZ MÁRTON
megemlékezése az Írószövetség falán elhelyezett emléktábla előtt
1956. október 23. évfordulóján

     Tisztelt Ünneplők, Kedves Barátaim!

     Elbuknak a különböző korok forradalmai, nem pusztán azért, mert az a természetük -- s a túlélés, a történetírás nyelvhasználatában kiegyezésnek hívott évtizedei az árulás, az önigazolás, a józanság vagy akár lelket hűtő bölcsesség esztendei; a kényszerű vállalás, amelynek summáját időnként megvonjuk -- félévszázad után is tiszta lélekkel s lelkiismerettel megvonhatjuk-e? Ez alatt az emléktábla alatt talán mondhatjuk, hogy igen -- emlékezésünk s tanúságtételünk hiteles, idézhetjük a Gond és hitvallás 1956 decemberében megfogalmazott s elhangzott szavait, "kötelező örökség". S tovább: "Hűséggel szeretnők ezt az örökséget hordozni." S idézzük pillanatra főhajtással azt is: "Nehéz." Másképp nehéz persze, hívság volna mai gondjainkat s bármi megaláztatást, ami ér, az övékkel még csak egy gondolatba foglalni is, az ő sorsuk börtön volt, mártírhalál, üldöztetés, a társadalomból való kiközösítés. Bár erre azt mondanám, a társadalom ennek az országnak a népe, a magyarság volt, mi voltunk, s ránk nem jellemző a kiközösítés, még akkor sem, ha ezt időről időre halljuk is. A kiközösítők, az önkény a társadalmat, annak tagjait rekesztette ki, közéletből, politikából, méltó létből, jövőtervezésből. Ennek következménye volt 1956 októbere. Ahányszor egy nép történetében maga a nemzet fogalma egyszer csak nem az többé, ami, a szellem s a köz függetlensége veszélybe kerül, elapad, mint a Gond és hitvallás szavai mondják, az a forrás, amely végül olyan sóvárgásba tör föl, hogy (nem nyelvészkedve gondoljuk) forr, s forradalomban végződik.

     "Írói munkánk igéi lesznek szavaink, gondunk örökös az időben, véleményünk pedig a közírás betűibe és irodalmi művekbe költözik." Melyikünk ne érthetne, értene egyet e félévszázados, ma is megrendítő törvénnyel. Mert ez a szöveg hitvallás, mondatai, amelyeket előttünk járó írónemzedékek tündöklő tehetségű tagjai akkor szorongva s elszántan a világ tudtára adtak, bizonyos vagyok, mindmáig törvényerejűek. S azok is maradnak, amíg lesz értelme, küzdőképessége szellemnek, erkölcsnek, tisztességnek. Még akkor is, ha e fogalmakkal gátlástalan visszaélni világszerte napi cselekvés lett. De cselekvés-e, megérdemli-e ezt a valaha fennkölt hangzású elnevezést annyi minden, ami ma körülvesz minket? Akik akkor, 1956 őszén hangjukat, kétségbeeset szavukat, a maradék bizalmukat a világnak szánták -- őket, mindannyiunkat ez a magát jobbnak deklaráló világ cserbenhagyta. Ha nem tudnám, mennyire hiú, naiv, együgyű volna ilyet mondani, azt mondanám, mi ezt a világot ismét s hamar bizalmunkba fogadtuk. Ez nem csak a történelem, az emberi lelkület, habitus rendje, rangja is. Más kérdés, mennyire lehet aztán ezzel a bizalommal újra s újra visszaélni, az erőszak kritériumait más s más renden, döntésekben elfogadtatni, szóban szép egyetértéssé szelídíteni. Azok az írók, szellemi képviselők, kétkeziek, diákok, akik 1956 őszén az örökség fogalmát úgy ejtették ki szájukon, ahogy nekünk azóta máig sem sikerült, e fogalmat úgy értelmezték, hogy a nép erejét ismerni illenék, s akkor gyöngeségével sem élnénk vissza, a szellem, a tudás világát sem aláznánk meg kedélyünk s önhívságunk szerint. Hanem tudnánk, mindez megengedhetetlen tékozlása az országnak, amit hívhatunk hazának.

     Úgy gondolom, ha csupán töredékét tudnánk ma annak, amit 1956-ban tudtak -- azok, akik harcoltak, akik intettek, akik félve a várost, akár az országot járták, szűkölködtek, de nem oroztak el senki elől adományt, más szóval ki-ki a maga pillanata szerint óvta a forradalom tisztaságát, ha az érzés csak töredékében élne bennünk, könnyebb volna hinnünk magunkban. De higgyünk. Az idei esztendő egyik gyönyörű s eszméltető ünnepe, a József Attila-centenárium is azt sugallta, sugallja, a költő-géniusz műve -- amely ugyancsak felhívta ránk a kultúra, a szellem világának figyelmét. József Attila műve, pályája, emberi sorsa felelősségtudatunkat erősíti, kell hogy erősítse -- s hadd fűzzem hozzá, azok felelősségtudatát, akiknek a mai, az élő kultúra, művészet, irodalom, annak keserves helyzete iránt van kötelességük. "A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk és munkába önteni törekszünk" -- vallották 1956-ban írópéldáink. Summázták olyképpen: "S miközben szívünket és írói életünk jövendő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek." A nemzet egysége, valljuk, ma is a magyarság vágya volna, írónemzedékeké, a közé. Ebben az esztendőben, e nehéz, de bennünket mégis csak megerősítő esztendő őszén ünnepeljük szervezetünk, a Magyar Írószövetség hatvanadik születésnapját. Mi más lehetne ünnepünk lényege, mint a tanúságtétel 1956 ősze mellett. A Gond és hitvallás befejező mondatával: "... így leszünk méltók a nagy elődökhöz, s egyedül így válhatunk későbbi nemzedékek érdemes őreivé."

Elhangzott 2005. október 23-án.
Közreadás Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke szíves engedélyével.