| |
|
Szerelmes, engesztelő zsoltár
|
Ó, szigorú, vadharagú évek csápjai!
Folyondár bú, krisztustövis, eressz el engem!
Mélytengeri világ, ne karolj,
bocsáss el, bánatos szerelmem,
ne ingerelj ifjúságom -
rég kiszakadtam szárnyaid alól.
Mily messzeség megszépítő mosolya mutat -
tenyerében mily varázslat fondorlata tart?
Elsurranó halak pikkelyén
mért idéz a gyöngyházszínű fény?
Hagyj el engem, szép bűvölet,
lengő fűz-ágon lappangó remény!...
Magasabbra vágytam nőni, mint a zord egek,
vállára vett s úgy emelt föl a forradalom -
de ki tépte meg gyökereimet?
mi emészti lombos ágaim?
hol van a föld talpam alól?
hová szálltatok, éltető esők?
Esedeztem, eget lestem, munkáltam magam,
terelgettem, hessegettem tarka lúdaim,
elaltattam kétségeimet,
merengtem egy álom karjain -
s ottmaradtam egyszál magam,
szomorú, szikes, anyátlan pusztán.
Ki bocsát meg nékem, ki ád feloldozást nekem? -
Bálványoknak zengtem zsoltárt hegyek ormain,
míg a völgyben igaz istenem
szűkölt sírva, tépte köntösét...
És megszaggattam húrjaim
s hegedűm fáját felfüggesztettem.
Tekintetét ki felveti, megnézze, hol áll,
talpa alatt settenkedik kórság és halál.
Mély termőföld, mégis, te ölelj,
ha ki kérdi, fiadnak felelj!
Szomorú táj, boldogságom,
bátor bölcsőm, védelmemre kelj!
Ó, szigorú, vadharagú évek csápjai!
Folyondár bú, krisztustövis, fogadj el engem!
Mélytengeri világ, te karolj,
ne bocsáss el, régi szerelmem,
Idézlek, én ifjúságom -
szárnyaid alá fogadj be engem!
Nincs menekvés, nincs mentség se, minden porcikám,
minden ízem érted kiált, jaj, téged kiván!
Húmuszodba hadd fogódzzam meg,
adj jó ágyat gyökereimnek,
könyörögj te is esőért,
iszapolódjam termő öledbe!
Ki fürkésző, tisztafényű szemmel vigyáztál,
bölcsességed lámpásával fölöttem álltál,
gyönyörű ötfokú dallamokkal
növelted lelkem lobogását -
emberré tett emberséged,
szegénységedben szilárdan álltál!
Magyar vagyok s jaj, én magyar akarok lenni,
te zsoltárodat akarom immár énekelni,
nem akarok soha más lenni,
nem tudok másként ember lenni,
s bármit ígér, hazudik csak,
ki el akarna éntőlem venni!
Érted szálltam perbe egykor önmagammal is,
eszmék forró záporával ostromoltalak,
olykor bizony ellenedre is,
hogy új rügyeid bontsd ki végül.
Ám rajtakaptam magamat:
ha szólok, mintha nem is én szólnék.
A szót is: nép - félve mondom. Hivatkozva mind
nevedben szól, aki téged használ grádicsul -
s én leginkább szótlan pirulok,
hogy szava csengése be hamis! -
Lehetne mind kegyelmes úr,
számlálhatatlan fényévre tőled!
Kézről kézre adtál, mint a megszökött rabot,
körülfontál ifjúságom dús indáival,
emlékeztettél: tied vagyok,
s megríkatott minden régi dal,
mely megverten, panaszkodva,
kavargó füstként szállt fel a pusztán.
Árvaságom kínja kellett okulásomul:
eszmék, korok jönnek-mennek - állandó te vagy!
S ki mint szolgál néked, annyit ér!
S míg nem mondasz rá igent magad,
addig nem születik semmi -
te vagy mindennek kezdete-vége!
Te légy kemény kötelékem, édes ifjúság!
Pántoljatok, téphetetlen szövetű szavak!
Korhadó fejfák, ti intsetek,
görcsös gerendák, vert sárfalak -
őrizzétek hűségemet,
s omoljatok rám, ha elszaladnék!
1956.
június 26. |
|