Azóta ís, kerek húsz éven át,
föl-fölizzítja lelkem parazsát,
bár jövevényként sodródtam oda,
- hűségemet - a Hűség Városa.
Nem alszik el a tűz, de föllobog
minden kis szélre! Milyen városok
káprázata hívott, irgalmas ég!
De ami belém szorult, maradék
kegyként: honvágy, meghitt ragaszkodás,
ki nem öli belőlem változás -
egy kicsit mindig soproni vagyok!
Magatartás ez, hit és állapot,
arányérzék, bölcs önmérséklet és
türelem-készség, folyton-ihletés,
s leginkább tán a Szép imádata,
a Kicsiben a Nagy csodálata,
összhang után epesztő szomjuság.
Olyan vagyok, mint akinek husát
megtépték karvaly évek körmei,
de enyhét s kedvét újra fölleli,
mert lelke kész, jóllehet lépte rest.
Sopron nekem a Pihenőkereszt.