Szüretre hí levelében anyám
s várakozik borzongva a tanyán,
mert napok óta esik az eső,
ez a penészt, romlást permetező.
S nem hallatszik a szőlőkből a dal.
Ereszkedett, szakadt húrjaival
a szegen függ az árva hegedű.
S a magasságos, nagytiszteletű
egekből hull fáradhatatlanul -
a permeteg isten-haragja hull.
Tán hetek óta esik az eső,
tán évek óta esik az eső!
És elmarad és késik a szüret,
a rothadás a szőlőt eszi meg,
s a furulyát, az ostort, a kapát -
penész, dohosság, rozsda, rondaság.
Felettem a nyomasztó fellegek,
a néma kertekre undok nyál csepeg,
állnak a ködben könnyezőn a fák,
szivükben a dermesztő némaság.
Mondhatatlan a lucsokban a dal -
madár csapong nehéz szárnyival.
Ülök az ablakomnál hallgatag,
nézem a megkopasztott ágakat,
és hallgatom a vizek suta, híg,
csatornahangú locsogásait,
az egyhangú, reménytelen esőt
és szitkozódom egész délelőtt
és várom, hogy kettéhasd az ég
és felüvölt a föld: elég! elég!

                                                    1955. október 19.