Ó, néha ördögi kínok szavak jajong itt -
dögvész, tüzek, csaták, kísértetek, perek!
A falra alabárdok árnyéka rajzolódik,
hunyorgó fáklyafény remeg a fák felett.

A fájdalom felárad az ólomszínű égre.
Félig önkívületben zokogó asszonyok,
kettéhasadt szívű apák tétova lépte
alatt nyüszítenek a feldúlt balkonok.

Az ostromló had eltűnt, de túszul összeszedte
a fő-fő sarjait Ottokár cseh király.
Szép zsenge lányait s fiait hogy feledje? -
tán sose látja őket már a hazai táj.

És cipelték a kínok és kétségek terűjét
a síró asszonyok, roskadt vállú apák.
Itt Kun László magyar királyhoz köt a hűség -
s amott a gyermekek - a szörnyű, néma vád.

Ám meg van írva: hívek maradtak a hazához,
a legdrágábbat is odaadták ezért.
Mint egykor Ábrahám, ki már-már fiat áldoz.
De hova lett az isten, ki lefogta kezét?

A falra alabárdok árnyéka rajzolódik.
Hétszáz év pincemélyén átszivárog a kín.
Nehéz íveivel borít a roskadó hit.
Bordáimon kopognak vak szorongásaim.