Főváros, meghajtom fejemet előtted!
Most lettél e forró napokban honommá,
hogy hűségből vérre menő vizsgát tettél.
Áldjon meg téged a magyarok istene!
Nem szántad magadat halomra követni,
magasra emelted háromszínű zászlónk.
S a megcsúfolt címért szívedre öltötted,
zengvén a szép Himnuszt, az évekig némát.
    Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,
    lobogó hitünket ki lábbal tiporta
    s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!

Fiatalok, vulkán felcsapó lángjai,
amit ti tettetek legendába illő!
Láttam szép fejetek fegyverre hajolva
tankok rátok szegzett tűzokádó torkát.
Ültetek füstölgő falakon, csapzottan,
farkasszemet nézve hősen a halállal.
Március fiai, októberi ködben,
éjszaka útjain lobogó szép fáklyák!
    Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,
    lobogó hitünket ki lábbal tiporta
    s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!

Áldott légy, magyar nép, ki a zsarnok ellen
megkínzott szívedet az utcára vitted,
ropogó gerinccel egyenesedtél fel,
az emberség délceg szavait kiáltva,
véreddel írtad le a szabadság nevét –
áldott legyen fényes forradalmad, nemzet!
Őseidhez méltó tetteid sugárzón
vetődnek a világ elborult egére.
    Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,
    lobogó hitünket ki lábbal tiporta
    s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!

Halottak glóriás menete, ti küzdők,
s ti ártatlan, békés, himnuszra nyílt ajkú
zászlólengetők! Jajj, hogy mindig a zászlót
s zászlótartót lőtte a janicsár fegyver!
Testvéreink, hősi halottak, zokogva
tépjük le szívünkről a vigasz kötését:
vétkes, ki feledni képes életetek
lengedező lángját, végső lobbanását!
    Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,
    lobogó hitünket ki lábbal tiporta
    s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!

                                                 (1956. október 29.)