|
1921. február 18-án született az akkor közigazgatásilag
Újdombóvárhoz tartozó Tüskepusztán. A
család hamarosan a közeli Alsóhetény pusztára költözött,
ő Kaposváron érettségizett a Táncsics Mihály Gimnáziumban
1939-ben, az egyetemet Budapesten végezte. A Györffy
Kollégiumnak lakója (1940-41), majd 1943-tól (1944-től?)
annak igazgatója volt. 1945-ben képviselőként részt
vett az Ideiglenes Nemzetgyűlés munkájában, s 1945-től
a Nemzeti Parasztpárt Intéző Bizottságának, 1946. márciustól
Politikai Bizottságának tagja. Tevékenykedett a földreform
végrehajtásában.
Több újság munkatársa volt, a háború
éveiben a Kis Újság és a Szabad Szó riportere, a koalíciós
években a Szabad Szó és a Március Tizenötödike lapok
szerkesztője, 1949-től a Szabad Föld, 1953-tól az Új
Hang, 1955-től az Irodalmi Újság belső munkatársa. 1957
végétől a Falusi Vasárnap, a Képes Újság, 1972-től a
Szabad Föld országjáró riportere volt.
Az újságírás mellett jelentős költészetet
is alkotott, költészetének meghatározó élménye a pusztai
sors. A népköltészet és a Petőfi-hagyomány követője.
Első verseskötete 1939-ben jelent meg "Lámpák a
ködben" címmel. Összesen tizenegy verseskötete,
két regénye és egy szociográfiai riportkötete jelent
meg, ez utóbbi halála után, 1977-ben "Pusztaiak"
címmel.
Ez a mű a Dombóvár környéki pusztákon
élő emberek sorsát mutatja be, saját családja életének
bemutatásán keresztül is. A műben a szerző sok helyen
összeveti a múltat a jelennel (az l970-es évekkel),
s emlékein és érzelmein szűri át a valóságot: "Nem
választhattam születésem helyét, mert Tüskét a fejlődés
letörölte a térképről. Sőt nemcsak a térképről, hanem
hosszú cselédházaival, istállóival, ólaival, mindenestül
arról a domboldalról is, amelyen állt. Már a két világháború
között is csak a téglagyári agyagfal meg a kis patak
medre választotta el Ódombóvártól, az újdombóvári, talpfatelepi
házsoroktól pedig csak néhány tábla föld. Az 1956-os
helységnévtárban még szerepel - u.p. Dombóvár -, azóta
minden cselédházat, szülőházamat is lebontották, a Dőry-kastély
maradt meg elárvult művelődési otthon szerepben és egy
régi istálló gépszínként. ... Azt mondhatom, hogy Tüske
a maga rendje-módja szerint szűnt meg, úgy, ahogy a
szívük szerint a régi cselédek is megszüntették volna."
Költői munkásságáért 1954-ben és 1971-ben
József Attila díjat kapott.
A dombóvári Városszépítő Egyesület,
az Alkotmány TSZ, és Dombóvár Önkormányzata 1996-ban
emléktáblát helyezett el tiszteletére a tüskei városrész
legrégebbi épületén (akkor a szövetkezet irodája), a
volt kastély falán emléktáblát helyeztek el ezzel a
felirattal:
"Tüskében
született Sipos Gyula költő, a kétkezi emberek világának
hűséges krónikása.
Emlékét kegyelettel őrzi Dombóvár város lakossága."
Műveiből: Lámpák a ködben (Kaposvár,
1939); A három lépés (Kaposvár, 1941); Szóljatok bátran
(1954); Vadludak (versek, Bp., 1956); Férfikor (versek,
1962); A nagy éjszaka (kisregény, 1963); Gyümölcs és
virág (versek, Bp., 1964); Erdőtűz (versek, Bp., 1967);
Könnyű részegség (versek, Bp., 1969); Szomjúság (válogatott
versek 1939-1969, Bp., 1975); A senkiföldjén (regény,
1970); Szomjúság (1975); postumus: Pusztaiak
(szociográfiai riportok, Bp., 1977); Hétvége (vál. versek,
Bp., 1978).
Irod. Bata Imre: S. Gy. (Alföld,
1956); Szabó Pál: S. Gy.: Férfikor (Kortárs, 1962);
Kiss Ferenc: S. Gy.: Gyümölcs és virág (Kritika, 1965);
Alföldy Jenő: Az Élet és Irodalom látogatóban S. Gy.-nál
(Élet és Irod., 1970. 28. sz.); Bányai Gábor: Műhelybeszélgetés
S. Gy.-val (Népszabadság 1974. jún. 2.); Bozóky Éva:
Beszélgetés S. Gy.-val (Könyvtáros, 1971. 6. sz.); Molnár
Zoltán: S. Gy. halálára (Élet és Irod., 1976. 6. sz.);
Fekete Gyula: Meditáció temetés után (Élet és Irod.,
1976. 39. sz.); Baranyi Ferenc: Kései búcsú S. Gy.-tól
(Kritika, 1976. 12. sz.); Szíjártó István: "Somogynak
hívják a megyét, a tájat, mely engem felnevelt"
(Literatura, 1976. 3-4. sz.); Szüts László: S. Gy.-ra
emlékezve (Szabad Föld, 1977. 5. sz.); Tamási Lajos:
Teremtsünk angyalt (Bevezetés S. Gy. válogatott verseihez,
Bp., 1978).
Szi. Ágh István: A földosztó
S. Gy. halálára (vers, Élet és Irod., 1976. 37. sz.);
Szirmay Endre: Porlóezüst (vers, Jelenkor, 1977. 5.
sz.).
|
