KÓNYA LAJOS
NAPLÓ 1956-BÓL

[Visszaemlékezés a forradalomra. 20 A/4, egy oldalon gépelt lap, Hermes írógépen írva.]

   Délelőtt, éppen Tatabányára készülödöm, cseng a telefon. B[enjámin] keres. Hozzájárulok-e, kérdi, hogy javasoljuk az elnökség összehívását holnapra? Jó, benne vagyok, estére úgyis megjövök -- mondom. Valami van a levegőben. Az Írószövetség titkársága és pártszervezete közleményt tett közzé a mai Szabad Népben, cáfolja a hírt, hogy az Írószövetség felvonulást szervez a mai napon, a lengyelországi eseményekkel való egyetértése jeleként. "Az ott kibontakozó törekvésekkel a legmelegebben egyetértünk." -- mondja a közlemény. -- "Felvonulást, tüntetést azonban nem szervezünk, s ilyet nem is helyeslünk." A hír is, a közlemény is meglep, tagja vagyok az elnökségnek, semmiféle felvonulásról nem tudok.
   Éppen indulóban vagyok, amikor felhívnak az Írószövetségből s közlik, hogy 12-kor elnökségi ülés lesz. Kicsit töprengek, el kellene halasztani az utazást, de aztán a mellett [sic] döntök, hogy mégis elmegyek Tatabányára, ahol képviselői értekezletet hívott össze a népfront megyei bizottsága.
   Ragyogó őszi nap van, aranysárgán ömlik szét a hegyeken a meleg október. A szénbányászati minisztérium előtt várom Cz[ottner]-t, a minisztert, gépkocsin visz magával. A nagyegyházi major éppolyan elhanyagolt, mint két éve, mint három éve, amikor írtam róla, (Rosszul fog a maga ceruzája -- mondotta akkori jegyzeteimre Farkas Mihály.) -- mint tíz éve, a háború óta egy marék habarcsot, egy meszelőnyomnyi festéket nem láttak falai. A kocsi után csóvaként úszik a por, ráülepedik az arany fákra. Nem sejtünk semmit, a kocsiban szó sem esik arról, ami ma Pesten készül, körülbelül mégis ugyanazt mondjuk, amit Pesten mondanak, évek óta mondjuk, valahol nagyon elromlott az ügy, amelyért küzdünk.
   Nem telik egy órába, a nagy fekete gépkocsi megáll a megyei pártbizottság épülete előtt. N. K. már vár bennünket, szobájába invitál, pálinkát tesz elénk. A szemközti népházban értelmiségi ankét készül, Darvast várják. N. K.-t percenként a telefonhoz hívják, így kapunk híreket Budapestről. A belügyminiszter gyülekezési tilalmat rendelt el. Darvas nem tud lejönni az ankétra, nem érzi jól magát. N. K. töpreng, mi legyen az ankéttal, az emberek várják. Engem gyötör, hogy ugorjak be Darvas helyett, tartsam meg az ankétot. Közben átmegyünk a népfronthoz, a képviselők összegyűjtik interpellációs javaslataikat, tanácskozunk, nemsokára országgyűlés lesz. Tűkön ülök, érzem, nagyobb dolgok történnek most Pesten, mint amilyenek itt egyáltalán szóba jöhetnek. Már bánom, hogy nem maradtam otthon. A pártbizottságon megint a telefon szól, a belügyminisztérium feloldotta a gyülekezési tilalmat és engedélyezte a felvonulást. N. K. újra Darvast hívja, jöjjön le az ankétra. Az most valami minisztertanácsra hivatkozik, a oda kell mennie. Hát mégsem beteg? Nem mer lejönni?
   H[avasi], a pártbizottság másodtitkára érkezik meg Pestről, izgatottan kérdezzük. Résztvett a felvonuláson, a Bem szobortól jött haza. Forradalom van -- mondja s elmeséli a szép, fegyelmezett, lelkes felvonulást, amelyben résztvett. No-no -- jegyzi meg N. K. -- Ránézek, elfog az indulat. -- Az ellenforradalom odafönt van, a PB-ban -- szól közbe K. -- Igaz -- néz rá H[avasi]. -- Talán mégsem -- dörmögi N. K.

- 2 -

   Erővel ott akarnak tartani az ankétra, de nem megyek bele, nyugtalanul sürgetem Cz[ottner]-t, siessünk haza, nekem Pesten kell lennem. Kicsit úgy érzem magam, ahogy Petőfi érezhette, amikor egy vidéki fogadóban lepte meg a hír, hogy Lajos Fülöpöt elűzték... s nyakrafőre sietett vissza a fővárosba, mert nem tudta volna elviselni, hogy nélküle kezdődjék a forradalom.
   Cz[ottner] egész úton Rákosiról beszélt, aki sosem szerette őt, mindig tartott tőle, mert véleményét sosem hallgatta el. Alig tudtam figyelemmel kísérni elbeszélését.
   Hét óra tájban érek haza. P[iroska] nincs itthon, átment Sz[abó]ékhoz, telefonon hívom fel. Menjek át -- mondja. Már indulok, amikor cseng a telefon. Egy izgatott hang szól, N[agy] S[ándor?]-é. -- Nem tudod N[agy] I[mre] címét vagy telefonszámát? -- kérdi. -- Itt vagyunk a Parlamentben s szeretnénk érte menni, őt akarják hallani -- mondja elfulladva. -- Gyere le te is -- teszi hozzá. -- Én egy<e>lőre Sz[abó]ékhoz megyek. Ott ülnek a verandán, mesélik a Bem szobor előtti eseményeket, Veres Péter beszédét, az ifjúság tiszta lelkesedését, a Himnusz könnyfacsaró hangulatát. Sz[abó] P[ál] holtig büszke lesz arra, hogy ott volt s nem győzi hangoztatni, hogy gyalog járta végig az utat a menettel.
   Tűkön ülök ott is, de meg akarom hallgatni Gerő beszédét, hátha tud valami értelmes, megnyugtatót mondani, hiszen most jött meg Jugoszláviából s valamit csak hozott a tarsolyában. Tíz percenként, ötpercenként bemondják, hogy nyolc órakor Gerő beszél, meg kell hallgatni.
   Ám a beszédben nincs köszönet. Keserűség fojtogat szemtelen, fenyegető, felháborító hangjára. Ennyit tud mondani -- most? Minden józan ítélőképességet, minden politikai okosságot, minden emberi bölcsességet és nemzeti felelősséget nélkülöz ez a beszéd, úgy hat, mint egy kiszámított, tudatos provokáció, ellenforradalmi csőcselékről beszél, antiszemitizmust emleget s minderről szó sincs, mint aki azt szeretné, hogy legyen, ha szó nincs, mert máskép [sic] nincs jogcím a szovjet fegyveres erők beavatkozását kérni, mert már ezzel fenyegetőzik s én mérhetetlen keserűséggel érzem egész tragédiáját ennek a tehetetlen, bárgyú, néptől-nemzettől idegen, polgári vezető klikknek, melyet ő képvisel.
   S én szeretem a csendet, a békét, a munkás hétköznapokat, a teremtő emberi tevékenység J- józanságát, de Gerő beszéde után az az első gondolatom, hogy el kellene foglalni a rádiót s országnak-világnak megmondani az igazat, világgá kiáltani, hogy miről van itt szó, felolvasni az ifjúság pontokba foglalt kívánságait. -- Le kellene menni a városba -- mondom. P[iroska] velem tart, P. és K. is, megyünk a fogashoz, de nincs türelmünk várni, gyalog vágunk neki az útnak, a János kórháznál felülünk egy 39-es autóbuszra s várunk. Az autóbuszokon nemzetiszínű zászlócskák lobognak s egy harminckilencest előttünk visznek el a "forradalom nevében", az ifjúság követelésére. Éljen a forradalom! -- hallom először a szót. Az autóbusz vezetője az Irodalmi Újság egylapos különkiadását olvassa, most látom először azt is.
   Megyünk a Parlamenthez. A Báthory utcán úgy tűnik, mintha vége volna mindennek, mintha oszladozna a tömeg, mert sűrű rajokban mennek a fiatalok a Szabadság tér felé. De nem, a Kossuth tér tele van emberrel, alig lehet hallótávolságra furakodni az Országházhoz.

- 3 -

   Koszorúban állnak a sárga villamosok, ahogy a tömeg megállította őket. Zsúfolásig vannak emberrel, a tetejük is. Nemzeti zászlók lengenek a tízezerarcú tömeg feje fölött. Némelyik zászló közepén csak a lyuk ásít, a kivágott címer helyett némelyikre rátűztek egy-egy hevenyészve festett Kossuth-címert, az ősit, megdobban a szív, ha ránéz. Morajlik, zúg a nép, fenségesen és félelmetesen. Az arcok a Parlament felé szegeződnek, melynek homlokára, a vasrácsos kapu fölé, feltűztek egy nagy Kossuth-címert meg egy oroszlános lengyel címert, magyar és lengyel zászlók lobognak.
   A főkaputól balra lévő kis erkélyen ééùppen Nagy I[mre] beszél. Szavait nem igen értjük, csak úgy, mint amikor szélben áll az ember s csak egy-egy szó jut el a füléhez. Nagynehezen a villamosok elé jutunk, ahol ismerősök is akadnak. L. Gy., M. G., F. A. állnak egy vas-villanyoszlop tövében, hozzájuk csatlakozunk. Előttünk egy csizmás, bőrkabátos fiatalember, rövidrevágott hajjal, sapka nélkül. -- A Petőfi Sándor utcában -- mondja -- már vér folyik, szuronyroham volt. -- Hangosan mondja, körülnéz, elegen hallották-e. -- Nem igaz! -- intem le a gyanús alakot. -- Üljön a kocsimba -- szól hátra -- odaviszem. -- Ebben a pillanatban belémdöbben a pokoli bizonyosság. -- Ávós a pasas -- mondja K. -- ...a szocializmus építése... -- hallom N[agy] I[mre] ajkáról a szót, de az előttünk álló bőrzekés magából kikelve ordít: -- Demagógia! -- Jobb lesz, ha elhallgat, fogja be a száját, ne óbégasson! -- hangzik körülötte, erre az alak elhallgat egyidőre, később más tájakra húzódik. N[agy] I[mre] befejezi beszédét. -- Menjenek haza... fegyelmezetten... senki se veszítse el a fejét -- ilyesféle mondatfoszlányokat kapok el utolsó szavaiból is. A tömeg zúg, lassan-lassan oszladozni kezd. Itt-ott harsány hangok csattannak fel a monoton morajlásból: -- Ne menjen senki haza! Menjünk a rádióhoz! Magyarok! Jöjjön mindenki a rádióhoz! Aki magyar, velünk tart. -- A tömeg közepén -- csak most válik láthatóvá -- egy teherautó mozdul, csigalassúsággal indul, megfordul, orrával az Alkotmány utca felé, telistele van emberrel, fiatallal, gyerekkel. Közepén egy zsávolyruhás fiatal katona áll, kezében hatalmas nemzetiszín zászlót lenget, nyolcasokat ír le a levegőben a zászló hegyével s kiabál: -- Magyarok, menjünk a rádióhoz. -- Lasssan, ahogy a tömegben helyet kap, elindul az Alkotmány utca felé, mögötte sorokba rendeződnek az emberek, jobbára ifjak és tizennégyévesforma gyerekek. Közben újságlapokat égetnek a tömegben, füst száll a langyos őszi levegőben, imbolyognak a lámpák.
   Ahogy oszlik a tömeg, láthatóvá válik az aszfalt, melyen röpcédulák tömege hever. Elégett, megszenesedett papírcsomók, újságok, cigarettavégek szanaszét. A melleken kokárdák.
   Társaim elmondják, hogy előbb sötétbeborult a tér, a pártközpont utasítására eloltották a villanylámpákat, a tömeget ez ingerelte fel leginkább.
   A délutáni tüntetésről mesélnek, sokkal szebb volt és tisztább. D[éry]-t és Z[elke]-t a vállukra kapták a fiatalok, mikor meglátták a menetben. A Bem szobornál beszédek hangzottak el, az írók közül Veres Péter szólt a néphez, a Bem laktanyából kijöttek a katonák, a tömeghez csatlakoztak -- s ahogy hallom a szavakat, szidom magamat, minek mentem pont ma Tatabányára, hogy lehetett ily kevés szimatom, hogy nem éreztem, mi

- 4 -

készül itt? Most már nem tudok segíteni rajta, csak érzem, hogy kimaradtam valamiből, az út szélére fújt a szél.
   Állok a téren, szeretnék a sorokba rendeződő tömeghez csatlakozni, menni a rádió elé s mégsem indulok. Talán, ha P[iroska] nincs itt, gondolkodás nélkül megyek.
   De valami szorongás is van bennem, félek, hogy valami tragikus történik. A Gerő-beszéd nem sok jóra enged következtetni. Ha a párt nem tud -- élére állni? -- legalább okosan cselekedni, józanul és megfontoltan irányt szabni az eseményeknek, akkor mi lesz? Ebben pedig nem sok reményem van. Gerő -- ha csak ezt hozta magával Jugoszláviából, amit elmondott -- képtelen minden politikai okosságra. Az esti tüntetés fő jelszava már: Vesszen Gerő! Ha ma lemondana, meg lehetne állítani az eseményeket. Holnap már talán késő lesz.
   A téren alig vannak már. Egy kis csoport áll a főkapunál, közelebb húzódunk mi is. -- Menjünk haza, ne menjetek a rádióhoz! -- hangzik a kiáltás. A Kossuth-híd felőli oldalbejárónál is van egy csoport, be akarnak menni a kapun, de zárva van. N[agy] I[mré]-t várják.
   Két megtermett civil sétál a téren felénk, köszönnek. A Rákosi testőrei közül valók, ávéhások, az egyik az utcánkban lakik, nyújtja széles lapát-tenyerét. -- Hát ezek még az öreget sem hallgatták meg! -- mondja elégedett vigyorral. -- Szerencsére tudjuk, hogy kik zavarták -- feleli P[iroska]. A dromedár elhallgat, mindketten odébbállnak.
   Hazatérünk, lehet úgy 11 óra, ha nem több. Sz[abó] P[ál]-éknál egy kicsit tanakodunk még. Ugráról itt van B. J. bácsi, belecsöppent a tüntetésbe délután, ragyog az arca.
   Reménység és lelkesedés, szorongás és aggodalom futkároz bennem. Érzem, hogy itt valami olyasmi történt, amit nagyon el lehet rontani. Nagy-nagy politikai okosság kéne, de évek óta nem sok jelét láttuk. Egy van csak, a féktelen hatalomvágy.
   Otthon még beszélgetünk a házbeliekkel, mind nálunk vannak. Úgy éjfél után 1--1/2 2 tájban cseng a telefon. F. A. jelentkezik az Írószövetségből. -- Tudja, hogy mi történik? Legyen szíves, jöjjön le a Szövetségbe, üljön taxiba, várjuk. -- De taxi nincs, ahogy felcsengetem a hat kettest, egy női hang, mielőtt megszólalnék, azt mondja: Taxi nincs s leteszi a kagylót. Dr. P[olgár] vállalkozik rá, hogy levisz a motorján. Az Óra úton robogunk le, át a Lánchídon. Elég sokan járnak az utcán, néha lövést is hallani, messziről. A Bajcsy-Zsilinszky úton két civilruhás fiatalember, láthatóan fegyvertelenül, megállítja a Sztálin útra forduló gépkocsikat. Minket nem igazoltatnak, csak intenek, de a torlódásban egy kicsit megállunk s égő, feldöntött gépkocsikat látok jobbra-balra, ennyi az egész. Dr. P[olgár] bejön velem a Szövetségbe, oldalán orvosi táska, nincs-e valami baj. Pár perc múlva hazaindul.
   A Szövetség hangyabolyhoz hasonlít. Sok az idegen arc, főleg diákok tárgyalnak izgatottan, mellükön kokárdával. Egy fiatalember a zsebébe nyúl, géppisztoly lövedék [sic] hüvelyét tartja két ujja közt. -- Látja Kónya elvtárs, evvel lőttek a magyar fiatalokba ma éjjel. -- Arcán tengernyi keserű elszántság. -- Hogy tudott lejönni? -- kérdi F. A. -- Motoron hoztak le. -- F[ábián] Z[oltán]-tól kapom meg az Irodalmi Újság külön-

- 5 -

számát, én csak most ismerkedem meg a pontokbaszedett kívánságokkal, melyeket az írók adtak ki, melyeket azon az elnökségi ülésen fogalmaztak, míg én Tatabányán jártam.
   Írók és diákok tárgyalják a nap eseményeit. Az este egy íróküldöttség ment a pártközpontba, egy óráig várakoztatták a kapuban. A tüntető tömeg a KV azonnali összehívását és Gerő leváltását követelte s N[agy] I[mré]t a minisztertanács élére. Az íróküldöttség is sürgető szándékkal ment, tegyenek meg mindent az indulatok lecsillapítására. -- Mit idegeskednek? -- kérdezte Sz. B. -- Majd elsején összeül a KV. Mi nem félünk. -- A szovjet tankok lőni fognak, ha kell! -- mondta magabiztos gőggel H[egedűs] A[ndrás].
   Diákok járnak ki-be, híreket hoznak. Telefonnál ülnek az emberek, minden telefonkészülék foglalt, híreket szereznek a város különböző pontjairól, a kormány tagjaival beszélnek. A KV-t mégis összehívták éjszaka, N[agy] I[mré]-t miniszterelnökké választották, ám Gerő maradt a párt első titkára. A mentők a sebesültek számáról adnak hírt időnként, a rádió ostromáról szemtanúk számolnak be óráról órára, a harcizaj nőttön nő a városban, a hírek szerint katonák osztják a fegyvert a felkelőknek, sok helyen maguk is harcolnak az ávéhá ellen, a népre sehol sem lőnek. Hajnalfelé feldübörögnek a szovjet tankok, reszketnek a Szövetség épületének ablakai, jönnek a követség védelmére, egész éjszaka itt köröznek a Fasor, Bajza utca és a Lövölde tér között. Gépágyúk csattanásai pukkannak az éjszakában s mi keserű szívvel aggódunk, mert hasztalan minden javaslatunk. Vannak, akik tudják, hogy a szovjet csapatok már reggel parancsot kaptak a beavatkozásra, mikor még a tüntetés sem kezdődött el. Gerő előre tudta, mi lesz? Vagy akarta is? Provokáció lenne mindez? Sok jel erre mutat. Poznan után Budapestet kell felmutatni a világnak, bizonyíték kell, hogy ide vezet a demokratizálás, a "Huszadik kongresszus szelleme", hogy csak a "kemény kéz" lehet a szocializmus építésének útja?
   Egy szemhunyást sem alszunk éjszaka, reggelig virrasztunk, immár a nemzetért való gondban. A fiatalok el-elmennek, szemükben a minden-mindegy elszántságával, harcoló csapatokhoz látogatnak el, egyikük-másikuk maga is harcol.
   A csendes, békés, fegyelmezett tüntetés a szemünk előtt válik fegyveres felkeléssé. -- Ez már nemzeti szabad ésáùgharc!{"} -- kiált fel S[ipos]. Hangjában legalább annyi a büszekkeség, mint a keserűség.

- 6 -

Október 24.

   Fázós, kialvatlan emberek, gyűrt ruhák, cigarettafüst. A remény belekapaszkodik a reggelbe, de kisurran kezei közül. Körülüljük a rádiót, mely a gerő-beszéd óta legfeljebb tánczenét közvetít, hogy egészen stílszerű legyen a hangulat, az utcán magyar vér folyik. A klubban feketét főznek a megmaradt kávéból. A rádió fasiszta bandákról, ellenforradalmi fosztogatókról, csőcselékről beszél, minden szava olaj a tűzre. Nagy I[mre] aláírásával közli a<< >>statáriumot.
   A telefonkészülékekhez rohanunk, N[agy] I[mré]t, s a kormány tagjait hívjuk, tiltakozunk, a statárium visszavonását, általános amnesztiát követelünk, a hang megváltoztatását kérjük hol az okosságra hivatkozva, szelíden, hol felháborodott haraggal.
   A harcizaj egésznap tart, géppuskák, géppisztolyok éles sorozatai csattannak, tankágyúk és aknák tompa dübörgései fájnak a lélekben és a dobhártyákon. A szovjet tankok szünet nélkül köröznek a szovjet követség körül, vaktában lődöznek a házakra. S[ipos] Gy[ula] kiáll az erkélyre, ágyúcső mered felé, a falból hasít ki egy darabot a lövedék. Kicsit olyan a Szövetség, mint egy főhadiszállás, mint egy hírszerző és közvetítő központ, idefutnak a szálak a város pontjairól, továbbítjuk a kormány és a párt vezetői felé. Okosságot kérünk tőlük, álljanak az élére az eseményeknek, a jogos követeléseket sürgősen teljesítsék, csak így lehet megállítani a tragédiát. Azzal semmit sem érnek el, ha minden szavukkal a nemzetet sértegetik, fenyegetőznek s megtorlást ígérnek. A készülékek túlsó végén hol elutasító, hol megértő a hang, a szerint, [sic] kivel sikerül beszélnünk.
   A klubban még főznek, megebédelünk.
   Különben a titkárság szobáiban tartózkodunk, a második emeleten. Mindig sokan vagyunk, jönnek-mennek az emberek. A titkárok s rajtuk kívül főkép M. intézkedik, telefonál, szervez. Kint fütyülnek a golyók, csattognak az ágyúk. Ö. L. olyan harcszerűen mozog minden lövésre, hogy nevetni kell rajta. A többiek általában nyugodtnak látszanak, ülnek a karosszékekben, csendesen tárgyalnak, sziszegve szitkozódnak. Az embert lassan a háború hangulata önti el, a máról-holnapra élés, a fatalizmus, a fásultság. Én a frontra gondolok, hitetlenkedve még, hogy váratlanul megint hadszíntérrel csöppentem. Talán még ott sem éreztem magam ilyen rosszul -- jegyzem meg csendesen. -- Én is Ukrajnára gondoltam -- helyesel Z[elk].
   Délután L[osonczy?] telefonál, segítsünk neki összeállítani egy kormány-tervezetet, azzal, hogy KV-tagnak, miniszternek és miniszterhelyettesnek alkalmas neveken törjük a fejünket, párttagokon és pártonkívülieken, a< >társadalom különböző rétegeiből való szakembereken, politikusokon -- ő a PB elé akarja vinni a javaslatot, hogy segítse a kibontakozást. A kis szervezőtitkári szobában ülünk össze s írjuk a neveket, ahogy kinek-kinek eszébe jut, tekintélyes névsort állítunk össze, amit valamelyik titkár telefonon közöl L[osonczy?]-val.
   Időnként felhívom P[iroská]-t, hogy ne nyugtalankodjék s magam is híreket kapjak hazulról. Hazatérésre este sincs sok remény. B[enjámin]-vel úgy határozunk, hogy Z[elk]-ékhez megyünk aludni, a Zuglóba, de ebből se lesz semmi, a liget körül is folynak a harcok, a liget tele van orosszal.

- 7 -

Október 25.

   Az utcán legfeljebb kettesével lehet járni, a rádióból tudjuk. Az első éjszaka fáradtságával aludtam az éjszaka, viszonylag sokat, de nyugtalanul, minduntalan felriasztottak a lövések, az összetolt két fotel sem volt az valami kényelmes, csak a cipőmet vetettem le, felöltőmmel takaróztam, olykor dideregve ébredtem -- de nagyjából mégis kialudtam magam. S[ipos]-<s>el és T[amási]-val elhatározzuk, hogy hazamegyünk a hegyre. Hárman indulunk el a kapun, befordulunk a Gorkij fasor túlsó oldalán. Orosz katonák állnak a tankok mellett, kezükben géppisztoly. A honvédkórház előtt egy rendőr áll, ránkszól. -- Csak egyenként, elvtársak, egyesével, legalább itt. Majd a Körúton egyesülhetnek. -- Megfogadjuk tanácsát, mert hírek vannak csoportos járókelők lelövéséről.
   Autóbusz, villamos sehol sincs. A város megseb{b}zett házai szomorúan állnak a ködben, sárga levelek hullnak a törmelékre, a romokat és a szennyet takargatná az ősz. A Koss+ Nagymező utcán cigarettát árul egy asszony, kis asztal mellett. Szendvicseket is árul, halkonzervet rakott kenyérszeletekre, majszoljuk jó étvággyal, füstölünk. A Kossuth-hídon megyünk át, mindkét végén katonaruhás, fegyveres őrség áll, igazoltatnak bennünket. A fogaskerekűig gyalog megyünk, végig a Mártírok útján. A fogas még jár, örömmel szállunk fel, legalább a hegyre nem kell gyalog felkapaszkodnunk. Katonák ülnek velünk szemben, kosaras asszonyok, borostás férfiak kuporognak fázósan az ülőhelyeken. A világ bizony felfordult két napja, az élet megszokott képe ziláltabb lett, összekuszálódtak a tervek és a dolgok.
   Itthon alaposan megmosdok, megborotválkozom s lefekszem, de nem tudok elaludni, a városban nagy a csatazaj, ide minden felhallik, mintha egészen közel volna, a hegy lábánál a Mártírok útján, a Déli pályaudvarnál. Nyugtalan vagyok.
   2 órára összehívtuk az elnökséget. Sz[abó] P[ál]-éknál találkozom S[ipos]-<s>el. Sz[abó] P[ál] nem jön le. S[ipos] tele van lelkes optimizmussal, jóra fordul minden, győztünk, az oroszok átálltak, nem akarnak lőni a népre, átadták tankjaikat.
   De a fogas már nem jár, gyalog ballagunk le az Istenhegyi úton, izgalommal tekintve a város felé. Közben megtudunk egyet-mást. A Sztálin úton fiatalok vonultak fel, sortüzet kaptak. A Kossuth téren, a Parlament előtt, amikor a magyar tüntetők fürtökben ülték tele a velük vonuló szovjet tankokat, melyekre nemzeti zászló volt tűzve, abban a lelkes felvonulásban, mely már-már kibontakozást ígért s győzelmet, a háztetőkről, a földművelési minisztérium tetejéről megszólaltak az ávéhá géppuskái s gyilkos tüzet zúdítottak a zászlólengető, lelkes, fegyvertelen tömegre, százak maradtak holtan a tér aszfaltján, asszonyok, leányok, gyermekek.
   Sietünk a Kossuth-híd felé, tele izgalommal. Az ablakból rádiók bömbölnek: Magyarok, tegyétek a rádiókészüléket az ablakokba, tűzzétek ki a nemzeti zászlót a házakra -- s szüntelenül a Himnuszt játssza a zene.
   A Kossuth hídon nem lehet átmenni, pesti hídfőjétől visszafordítanak bennünket. S[i-pos]-nak valami ismerősével akadunk össze, kétségbe van esve, hogy Budán a vörös csillagokat verik le a házak tetejéről, homlokzatáról. -- Mit lehet tenni, ha a nép a nemzeti elnyomás szimbólumát látja benne? -- Á, nem a

- 8 -

nép teszi, hanem a budai lakosok. -- Ezen nevetni kellene, ha győznénk jókedvvel. -- Látod, mondja S[ipos], ez egy funkcionárius. Jóindulatú fiú volt. De elrugaszkodott a való élettől, mint a legtöbb. Ezek konstruálnak maguknak egy népet, saját képükre és hasonlatosságukra, saját kedvük szerint valót, melynek semmi köze az élő, igazi néphez, a magyar néphez. -- Budai lakosok -- mondja a pasas -- lehet, hogy a debreceni, a pesti, a csabai lakosok ugy<<a>>nígy tesznek, éreznek, gondolkodnak s ezekből tevődik össze a nép. Ezek csak ilyen misztikus népet ismernek, mint ahogy minden fogalmuk misztikus.
   A budai oldalon megyünk a Lánchíd felé, hátha ott több szerencsénk lesz. A parti sétány mellvédje előtt nagy tócsában gőzölög a friss vér. Megborzong az ember. Odaát füst, puskaropogás, zakatol a történelem, morajlik, zúg. Melegen séüùt az októberi nap. Egy üzemi munkás csatlakozik hozzánk, a gyárba megy, ugyanazt mondja, amit mi.
    éLùánchídon sikerül átjutnunk. Az Andrássy úton, a Körúton, a Majakovszkij úton hatalmas tömeg hömpölyög a Nemzeti színház felé. Lobognak a nemzetiszín zászlók, énekszó hallik. Egy üzemi tehergépkocsi áll a Majakovszkij úton, fiatalok állnak benne, kezükben zászlóval. Intenek s szólítanak, menjünk velük a Nemzetihez. De nekünk a Szövetségbe kell mennünk. Legyintenek, mintha azt mondanák, hogy gyávák vagyunk. S elindulnak a Körút felé.
   A Szövetségben sokan vannak már, ott vannak a többi művészeti szövetségek képviselői is. J[árdányi] zeneszerző, K[offán] festő, színészek, rádiósok, újságírók.
   Egy kiáltványt szerkesztünk, közösen.

   De az optimizmusnak, mely S[ipos]-t eltöltötte, amikor elindultunk hazulról s mely már-már engem is meglegyintett, vége. A hangulat szinte reménytelen, a harcok egyre keményebben tombolnak. Mi váltig a statárium megszüntetéséért, az általános amnesztiáért küzdünk, erről próbáljuk meggyőzni a vezetőket. H[egedűs] A[ndrás] letorkol bennünket: -- Maguk nemcsak most állnak az ellenforradalom mellett, hanem visszamenőleg is felelősek érte.... Ezt már nem lehet józanul hallgatni. éAùki a telefonnál van, azt feleli: -- Jobban tennék, ha a maguk felelősségével foglalkoznának! H[egedűs] leteszi a kagylót.
   Éjszaka egy négyoldalas Irodalmi Újság számot szerkesztünk. Valahányan ott vagyunk, írunk egy kis cikket. Benj[ámin] verset ír. Magam is azt szeretnék, de nem megy, nagyon fáj. Közben telefonon felveszem Sz[abó] P[ál] cikkét s megírom a magamét is. Z[elk] is írt, elolvastatja velem. A halottakról ír, mire végigolvasom, kicsordul a könnyem. Sírva ölel magához, megcsókol. Az Irodalmi Újságban is az amnesztiát követeljük. Közben telefonon N[agy] I[mré]-t ostromoljuk, fogadja küldöttségünket.
   Egy keveset alszom is, ezúttal a klub támlás, piros plüss heverőjén, mellettem harckocsik rázzák a falat, szám méregetem, hogy ha ide fellőnének, eltalálna-e a lövedék.

- 9 -

Október 26.

   Hajnalban, amikor már csak a kifőzött kávéból csinál Z[elk?]-né valami halvány leöntést, mely mégis meleg s ezért jólesik, telefonálnak a pártközpontból, hogy N[agy] I[mre] 1/2 8-kor vár bennünket. Gyorsan ki kell jelölni a küldöttséget. D[éri,] Z[elk,] B[enjámin] nem hajlandók résztvenni benne. A kis csoport végül összeáll. Tamási, Erdei, Márkus, Máté s én. 1/2 8-ra a Szövetség épülete elé állít egy nyitott páncélgépkocsi, már haza sem tudok telefonálni, S[ipos]-t kérem meg erre. A kocsiban elhelyezkedünk őreink között, kik rohamsisakban ülnek, kezükben géppisztollyal, időnként kinéznek a lőréseken. Nem valami bizalomgerjesztő helyzet. Utcai harcok vannak, a felkelők a háztetőkről, emeleti ablakokból is lőnek. Attól félek, hogy ha felülről meglátnak bennünket, azt találják hinni, hogy fogságba estünk s nekifognak kiszabadításunknak.
   S[ipos] sápadtságomat meséli otthon, amikor beszálltam a kocsiba, mindig ilyen vagyok, kivált ilyen rossz, álmatlan éjszakák után, fázva. Z[elk] megcsókol, könnyes a szeme.
   A rádió, a fontos középületek már a felkelők kezén vannak. Az itt lévő páncélos szovjet hadosztályok egységei vaktában lövöldöznek a városban, az egésznek megfélemlítő jellege van, az utcai harcokban a felkelők vannak előnyösebb helyzetben. Elvégre otthon vannak s mellettük van az egész lakosság, az egész nép. A nemzeti zászlók mellett immár fekete lobogók csüngenek alá az épületekről, a tegnapi vérengzés után tették ki. A pártközpont ávós őrizői civilben vannak, a páncélgépkocsik legénysége katonaruhában. Egyetlen határőr-egyenruhás őrnagyot látunk a kapu alatt. A portásszobában diákküldöttséggel találkozunk, valamennyi egyetemről van valaki a delegációban. Jóvágású, kemény, határozott fiúk, okosak és bátrak, kabátjukon nemzetiszínű és fekete szalag, szemükben elszántság. Ők is N[agy] I[mré]-hez jöttek a Forradalmi Diákbizottságtól.
   Az épületben riadtságot és tájékozatlanságot látni csak. Szinte állandóan PB vagy KV ülés van, az emberek itt alszanak, gyűröttek, fáradtak, félnek. A folyosón a DISZ egész titkársága, funkcionáriusok, újságírók. Egy kis szobába vezetnek bennünket, amelyben egyetlen asztal fér csak el, körötte a székekkel s a szobának nincs ablaka. Szinte jelképesnek érzem, innen nem látni semmit a világból, könynyebben meg lehet formálni a szükségleteknek megfelelő valóságot.
   Losonczy, Donáth, Bognár József, Erdei Ferenc ééùs Darvas tárgyal velünk, egymásután jönnek be, megtelik a szoba. Elmondjuk tapasztalatainkat és kívánságainkat, legtöbbjük helyesli. Az a gyanúnk, hogy különben nincs világos képük az eseményekről még b v nagyjából sem. Ide csak az ávéhá jelentései s a hirtelen széthullott párt funkcionáriusainak telefonhírei jutnak el, egyébként még ma is az történ{e}ik, amit Gerő akar. Kifejezzük azt az aggályunkat, hogy lehet itt bármilyen kormány, ha a PB és Gerő marad, a helyzet mitsem [sic] változik. Ha jól emlékszem, B[ognár] azzal nyugtat meg, hogy a kormányé lesz a hatalom.
   A diákküldöttséggel ülünk össze egy másik szobában, egyeztetjük kívánságainkat, hogy együtt mehessünk N[agy] I[mré]hez.
   N[agy] I[mre] soká jön ki, akkor is rövid ideig beszél velünk, voltaképen a PB ülés szünetében. De alighogy befut s kezet

- 10 -

fog velünk körben, megjelenik K. K[.] s még egy-két PB tag, láthatóan nem hagyhatják magára. NI megtört, fáradt, borostás és nem tudni, hogy a jelenlevő PB tagok miatt-e, kissé merev. A helyzetet is máskép ítéli meg, mint mi. A diákok megnyugtatják, rájuk bizton támaszkodhat, mert ők, mint a felkelők zöme, a szocializmus bázisa. Ha ők leteszik a fegyvert, akkor valóban ellenforradalom lesz, mert a reakció marad fegyverben. Ezzel ők el tudnak bánni, mihelyt az ávéhával nem kell harcolniok. De NI szerint a szovjet csapatok kivonását és az ávéhá feloszlatását -- két sarkalatos követelés -- mindaddig nem lehet végrehajtani, míg a harcok meg nem szűnnek. Ezért csak azt hajtogatja, hogy a felkelők tegyék le a fegyvert.
   Reménytelen dolog ebben az épületben megegyezésre jutni. NI-t már hívják is, folytatódik az ülés.
   Jövünk ki az épületből, azzal az elhatározással, hogy inkább gyalog megyünk, mintsem a páncélgépkocsi vigyen vissza. Darvas hozzánk csatlakozik, azaz megkér bennünket, hogy velünk jöhessen a Szövetségbe. Minisztersége megszűnt, elmegy innen.
   Ballagunk gyalogszerrel. A Nagymező utcán haladunk a Sztálin út felé, amikor rettenetes lövöldözést hallunk a Körút felől. Harckocsik hangja hallik közben, ahogy távolodnak a Nyugati felé. Mikor kiérünk a Körútra, bokáig járunk az üvegcserépben s a házak, ahogy a füstből kibomlanak, jaj, a házak össze vannak lőve kegyetlenül. A Majakovszkij utca sarkán van egy sárga ház, alig egy-két hete, hogy eltávolították az állványokat s most lehet kezdeni előlről a rendbehozatalt, lyukak tátonganak falain, tornya ledőlt, ablakai nincsenek. Házmesterek lapátolják az üvegcserepeket, mintha csak valami nyári zápor lett volna, oly hirtelen történt az egész, mintha jégeső hullott volna s most azt gyűjtenék össze.
   A Majakovszkij utcán, közel a Lövölde térhez -- a többiek lemaradtak, Darvassal megyek a Szövetség felé -- egyszer csak azt látom, hogy körül vagyunk véve. Egy csapat fiatalember, de rám sem hederít egyikük sem, csak Darvast nézik. -- Igazolja magát! -- szól az egyik nyurga fiú. D[arvas] megáll, áll sápadtan, remegő ajakkal, de nem nyúl a zsebébe, nem keresi az igazolványt, hanem néhány másodperc után nagyon halk hangon megszólal. D[arvas]J[ózsef] vagyok, volt népművelési miniszter. -- Úgy? -- kiált a fiú s szembeköpi D[arvas]-t. -- Tíz évig szolgálta ezeket a csibészeket? <--> Kicsit állnak, néznek farkasszemet. -- Mi a véleménye eddigi munkájáról? -- kérdezi a nyurga. Darvas áll csak sápadtan s még halkabban szól. -- Mélységesen szánom s igyekszem jóvátenni. -- Úgy? S mit akar csinálni? -- Írni szeretnék -- feleli D[arvas]. -- Itt már én is közbeszólok. <--> Engedjék útjára, az Írószövetségbe megyünk. éŐù is író volt s az lesz megint talán. -- De rám se néznek, csak D[arvas]t nézik. -- Verjük meg! -- mondja egy hang hátul s mint acélfal veszi körül D[arvas]-t a gyűrű, vagy tizenöt fiatalember. Ekkor egy öreg egyenruhás tűzoltó jött oda<,> karonfogta D[arvas]-t s azt mondta: Ne bántsátok, fiúk! Az utcán ne ítélkezzetek! Majd bíróság elé állítjuk, lehet, hogy fel is akasztjuk, de ne itt ítéljünk. -- S azzal vezetni kezdi D[arvas]-t a Lövölde tér felé.
   A fiúk egyideig állnak s meredten néznek utána. Én is ott állok velük, látom, hogy a tűzoltó átvezeti D[arvas]-t az utca másik oldalára s már majdnem a sarkon vannak.

- 11 -

   Ám a fiatalok futásnak indulnak, utólérik s eltűnnek vele egy kapuban. Mikorra odaérek, D[arvas] a kapu fáján egy papírlapra ír, aztán átadja a papírt a nyurga legénynek. Most már szabadon engedik s jön velem tovább, de nem szól egy szót sem, csak az ajka reszket. -- Mi az, mit akartak tőled? -- kérdem. Nagyon nehezen szólal meg, úgy kell harapófogóval kiszedni belőle a szavakat. Csak sóhajtozik. -- Nem tudom, mit fog szólni a párt, árulónak fog tartani, ha megtudja -- mondja nehezen töredezetten. -- Miért? Mit tettél? -- Egy nyilatkozatot kellett aláírnom. -- Megint sóhajt, nagyon keservesen. -- S milyen nyilatkozatot? -- Három kérdésre kellett felelnem -- nyögi ki végül. -- S mik voltak a kérdések?
   Kiderül, hogy ez volt a három kérdés:
      1. Minek tartja március tizenötödikét?
      2. Minek tartja október hatodikát?
      3. Minek tartja az október 23-án elkezdődött eseményeket?
   D[arvas] március 15-ét a magyar szabadság ünnepének, október 6-át nemzeti gyászünnepnek s az október 23 óta folyó eseményeket "nemzeti függetlenségi harcnak" tartotta.
   -- Hol itt az árulás? -- próbálom megnyugtatni, de csak háborog és nyugtalankodik s mikor a Szövetségbe érünk, sírvafakad. -- Nagy iskola volt ez, nem mondom -- szólok neki, de nem felel, csak hull a könnye.
   Este van, Haraszti és Jánosi is a Szövetségben vannak, kijöttek a pártközpontból. A hangulat egészen reménytelen. -- Mi lesz itt? Valóban ellenforradalom? Ha így kullog a párt az események után, nem lehet semmi jót sem várni. Valamit mondani kellene már, valami megnyugtatót, nem minden szóval olajat önteni a tűzre. Amnesztiát a fegyverszünethez s programmot! Nem hullhat hiába ennyi vér.

- 12 -

Október 27.

   Különös órák. A reménytelenségből -- nem sok kell hozzá -- egyszercsak bizakodó nyugalomba csap a lélek. Csak valakinek legyen reménytkeltő véleménye, rögtön abba kapaszkodik az ember. A vacsora még olyan volt az este, mint a fronton, támadás előtt. Tegnap már sem személyzete, sem nyersanyagja nem volt a konyhának, az asszonyok főztek valamit a maradékból. Ez a közös nyomorúság s a közös gond családdá veri össze az embereket. Valaki halat hozott az este, S[ipos?] és E[rdei Sándor??] esett neki, halászlét főztek. Vacsora után lefeküdtünk B[enjámin]-vel a klub titkárság belső szobájában a szőnyegre, melynek egyik felét a fejünk alá göngyöltük vánkosul. A. az asztalon feküdt, nem sokáig beszélgettünk, néhány cigaretta után elnyomott bennünket a fáradtság. Arra ébredtem, hogy kegyetlenül fázom, az üvegajtó az erkélyre szolgál, dudál rajta a szél, vékony felöltőm sem melegít. Különben sem volt valami nyugodt alvás ez, mert csörögtek a géppisztoly-sorozatok, mintha valami láncot lengetne, rázna valaki fölöttünk a magasban. Felkeltem s körüljártam a házban. Bementem a konyhába, a kamrába, ahol még sosem jártam, ennivalót kerestem, mert éhség lepett meg hirtelen. De csak egy száraz kenyérdarabot s néhány apró vöröshagymát leltem, azt rágcsáltam jóízűen. A reggel nehezen jött, mintha félne a borzalmakat látni. Néztem a homályosan megvilágított falakat, az alvó, szuszogó embereket -- most lett otthonossá a Szövetség épülete, a bajban, hónapokig alig tettük be a lábunkat ide, idegen volt, a Tamás Aladárok kora volt ez, író nem is érezhette otthon magát abban a légkörben. Ki gondolt volna akkor arra, hogy valaha éjjel-nappal itt tanyázunk?
   Voltaképpen az "orosz negyedben" van a Szövetség, szerencsétlen hely, páncélos-gyűrű veszi körül, az a csoda, hogy össze nem lőtték eddig. Fel kell oszlani, haza kell menni, vagy máshová, aki tenni akar még.
   Reggel elindulunk haza. Egyesével lépünk ki a ködös őszi utcára, a harckocsikkal lezárt Gorkij fasorban megyünk a Körút felé, ahol megint összeállunk hárman, S[ipos]-sel és T[amási]-vel. Ezúttal a Margithíd felé megyünk, az a hír, hogy a Lánchíd, a Kossuth híd le van zárva. Égnek a Horizont könyvei és lemezei, fiatal fiúk és lányok dobálják ki a raktár ablakiból, lent az égő halmokra dobálják, kesernyés füst, korom száll. Egy férfi fel akar venni egy könyvet, kiszedik a kezéből, a tűzre dobják. A Körút tele van emberrel, nyugodtan jár-kel a tömeg, vásárol, a betört kirakatokban érintetlen az áru, egy órásüzleten egyáltalán nincs üveg már, ott vannak az órák és ékszerek, nem nyúl hozzájuk senki. A tömegben katonák is járnak-kelnek, némelyik már Bocskai-sapkában, gallérján csillaggal. A Margithídon megint igazoltatnak mindenkit, pufajkás magyar férfiak, lehet hogy katonák, lehet hogy ávósok, mindkét hídfőn orosz harckocsik állnak s ágyúk, a híd közepén is. A Mártírok útján hosszú sorok állnak a trafikok előtt, a rikkancsok a "legújabb kiadást" árusítják, a járókelők megveszik s dühösen égetik el az újságot.

- 13 -

   A Széna téren karszalagos, civilruhás fiatalember áll az úttest közepén, minden járművet igazoltat. Fölötte, a félbemaradt földalatti-építkezés téglafalán fiatal, elszánt tekintetű fiúk ülnek, négyen-öten, puskával, géppisztollyal, ki rohamsisakban, ki svájcisapkában. A tömeg hullámzik a járdán, az emberek meg-megállnak a fiúk előtt, szeretettel néznek fel rájuk. -- Mire van szükségetek, fiúk? -- kérdik.
   A tér közepe különben le van zárva, egy vasúti kocsi fekszik ott keresztben, oldalára döntve, a Délivasútról gördítették idáig.
   Kiáltás száll végig a tömeg fölött: Mindenki azonnal hagyja el a Szénateret!
   Motorzúgás hallik, lengenek a nemzetizászlók, a sötét gyászlobogók a megsebzett házakon, Kossuth-címerek parázslanak a kapukon.
   Alig hagyjuk el a Szénateret, alig érünk a Vérmező szélére, a Krisztina{-} körútról egy hatalmas tank robog felénk, mö előtte egy teherautó, nagy nemzetiszín zászlóval, magyar katonaruhás férfiakkal, már a Délivasutat elhagyták, már befordulnak a Szénatérre. -- Biztosan megadásra szólítják fel a felkelőket s ha nem adják meg magukat, előrejön a tank s nyírni kezdi szegényeket -- mondja S[ipos].
   Megered az eső. E. K. csatlakozik hozzánk, egy darabon elkísér. -- Miért nem intézkedik a párt? -- kérdi. -- Mért nem ad utasítást, hogy mit tegyünk? -- A Kékgolyó utca elején megáll, visszafordul. Esik az eső, vigasztalanul, egyhangúan, apró cseppekben. Az Istenhegyi út elején járunk, amikor feldübörög mögöttünk a Szénatér, tankágyú ugat, géppuskák csörögnek, a harcizaj krescendója [sic] kísér hazáig, szegény fiúk, mi lehet velük! Míg élek, látom őket a falon, előttük halom homokzsák, szemük fáradt, de félelem nem látszik benne, állnak mellvédjeik mögött, mint a verébfiak a fészekben, várják a sorsot. Tulajdonképpen csodálkozni kellene azon, hogy ezek a diákok, munkásfiatalok, katonák -- a felkelők valamennyien -- állják a harcot a szovjet tankokkal szemben is. Buda szemmel láthatóan a kezükben van, de Pesten is ők vannak otthon, házaikban és padlásaikon, ismerős utcáikban és tereiken, csak az úttest a tankoké, a tank keresztülrobog rajta, aztán megint a felkelőké, a tank összelövi vaktában a házakat, de az emberek haragja csak nő ezzel, mindenki az utcán van, nemzetiszín szalaggal a mellén, himnuszt énekelnek az emberek s a Talpra magyart dörgik: Rabok tovább nem leszünk!

Október 28.

   Vasárnap van, de ez most nem igen látszik, se az utcákon, sem az emberben, legbelül. Későn kelek, ötnapos szennyet fürödtem le magamról, öt éjszaka nem vetettem le a ruhát s alig aludtam -- mindezt ki kell pihenni. Déltájban felmegyünk P[iroská]val a hegyre, sorbaállunk kenyérért, egy kilót adnak fejenként. Sár van a pék udvarán, tapossuk s izgatottan és türelmetlenül lessük a sor lassú fogyását.

- 14 -

   Közben elfogy a kenyér s egy órát kell várni a sorban, míg a következő kisül. Gonddá válnak az egyszerű közszükségleti cikkek. Munkások állnak a sorban s arról beszélnek, hogy sztrájk van, jóformán minden üzemben.
   Hazafelé jövünk P[iroská]-val, éppen be akarunk nézni Sz[abó]-ékhoz, amikor S[ipos]-né jön felfelé a Diána úton egy barna, bajuszos fiatalemberrel, messziről integetnek, hogy már nálunk jártak, de nem találtak otthon. -- Üdvözlöm, mint a kerületi forradalmi bizottság elnökét! -- nyújtja a kezét S[ipos]-né. -- Nem vállalkozom rá -- felelem s befordulunk Sz[abó]-ék kapuján. Odabent tovább folytatják a rábeszélést, P[ali] bácsi ment meg -- Hagyjátok békén, még szükség lesz őrá! -- erre elmennek.
   Délután felhív R[étei] telefonon, hogy fogalmazzak egy kiáltványt a forradalmi bizottságnak.
   Estére kiver a forróság, érzem, hogy lázam van. De tele van a lakás emberrel, az egész háznépe itt van, csak éjfél felé jutok ágyba.
   Ha jól emlékszem, már csütörtökön este lejárt a fegyverletétel határideje, melyre amnesztiát ígértek. A fegyverek azonban változatlanul ropognak odalent. A rádióban harangszó zúg délben s este áhítatos papok prédikálnak és elmélkednek.
   Megalakult a Nemzeti Segély is, valaki felhív telefonon, vállaljak benne egy elnökségi tagságot.

Október 29.

   Ágyban maradok, kutyául érzem magam, tudom, hogy az Írószövetségben töltött utolsó éjszaka fáztam meg. Fent az emeleten fekszem, fent a világ fölött, melynek minden zaját hallom. Dübörög, zúg, zakatol, csattog és ropog a város a mélyben. Pratolini: A városnegyed c. regényét olvasom kínomban, de nehezemre esik elterelni gondolataimat a köröttem zúgó valótól. Verset írok, melyből egy-két sornyi foszlányt már az éÍùrószövetségből hoztam haza.
   Délfelé megjelenik N[ádas] J[ános] egy fiatal fiúval. Jöttükben az útközépre állított "behajtani tilos" jelzőtáblát, mely R[ákosi] biztonságát szolgálta a sorompóval és az őrséggel, behajítják a bokrok közé. A főutcai ügyészségről jönnek, ahol "rendet csináltak", mellesleg kiszabadították a börtönből N[ádas] öccsét is. N[ádas] maga is volt börtönben, minden haragjával a kapuk megnyitásába veti magát.
   Felajánlják segítségüket, ha valamiben szükséget szenvednénk.
   P[iroska] jön haza, megint sorbaállt kenyéré<<r>>t, felháborodottan meséli, hogy egy asszony, egy ávós-feleség, ki valószínűleg a Gyöngyvirág utca 8. számú házban lakik, ott ágál a sorban s ilyeneket kiáltoz:
   -- K[ónya] kezdte, ő az oka mindennek.
   N[ádas] J[ános]-ék felkerekednek, hogy majd ők rendet csinálnak a sorbanállás körül.

- 15 -

Október 30.

   A napokban T[óth] J[ános] -- valószínűleg hírül vette, hogy engem a forradalmi bizottság elnökévé akartak választani -- azzal állított be, hogy szívesen dolgozik bármit a bizottságnál, a tanácsnál. -- Menj le nyugodtan, ha akarsz, hivatkozz rám -- feleltem. Azóta már beválasztották a forradalmi bizottságba, mely különben szinte naponként újjáalakul, de úgylátszik, az ő helyzete elég biztos, mert csakhamar elnökké választják.
   Ő hordja nekem a híreket. Esténként beszámol a napi eseménykeről, melyeknek részese volt, mintha engem helyettesítene csak, mintha helyettem viselnééù a tisztséget.
   Bizony a szénatéri felkelőcsoportot nem sikerült kiemelni, megadásra bírni azóta sem. Ma vonultak át énekelve, mintegy kétszázötvenen -- hatvan leány! -- a tanácshoz, maguk után vonszolva két ágyújukat, hogy jelentkezzenek a nemzetőrségbe, úgy ahogy vannak. A tizennyolc éven aluliakat hazaküldték.
   A rádióban nyilatkozat hangzik el a többpártrendszer visszaállításáról s választásokat ígérnek. Egy közlemény bejelenti, hogy N[agy] I[mre] nem tudott sem a szovjet haderők behívásáról, sem a statárium bevezetéséről, az okmányokon Heged{e}űs aláírása szerepel s mindket<<t>>őért Gerő és Hegedűs a felelős. Közli a rádió, hogy a szovjet csapatok délután négykor megkezdték Budapest kiürítését s hajnali négyre be is fejezik. Este 6-tól tárgyalások folynak N[agy] I[mre] és a felkelők között.
   A harcok a IX. kerületben folynak. Az emberek nem igen hisznek a szovjet csapatok kivonásában. Magam is hitetlenkedve fogadom a hírt.

Október 31.

A rádió bejelenti, hogy a szovjet csapatok az ígéretek ellenére sem vonultak ki mind Budapestről s követeli a megállapodások végrehajtását.
   Hírek érkeznek arról, hogy Csapnál új csapatok özönlenek az országba s a Tiszántúlt voltaképen már megszállták. Az ember balsejtelemmel van tele.

November 3.

   Ma végre leballagtam a városba. Az Irodalmi Alapnál jártam, adtak 200 forintot, mert csaknem pénz nélkül értek bennünket az események s élni kell valahogy, az ember másra úgysem költ, csupán élelmiszerre. A Szövetségben is megfordultam. Olyan, mint valami zsongó méhkas. Tegnap gyűjtést rendezett a Szövetség az elesettek hozzátartozóinak. Hatalmas, nyitott ládákat állítottak ki a város különböző pontjaira, melyeket senki az égvilágon nem őrzött, egy p{a}lakát volt a falon, a betört kirakatban: forradalmunk tisztasága lehetővé teszi a gyűjtésnek ezt a formáját -- ez volt ráírva s hullottak a tízesek, a százasok, de a forintosok is, alig győzik megolvasni az aszszonyok, csupa fekete az ujjuk a fémpénztől.

- 16 -

   A klubban beszélgetek valakivel, bejön Z[elk]. -- Nem hallottad az előbbi kellemetlen esetet? -- kérdi. -- Bejön egy feldúlt fiatalember s magából kikelve ordít: Mit keres itt Benjámin? -- S B[enjámin] hallotta? -- Nem, kitessékeltük a pasast. B[enjámin] az újságcikket sem tudja. -- Milyen újságcikket? -- Dudásék lapjában, lehet hogy éppen ez írta, valami dilettáns költő, B[enjámin]-t ki akarta tessékelni tiltani a magyar irodalomból, mert valaha hitt mindabban, amiben mindannyian.
   A város eleven, tele várakozással és izgalommal, örömmel és aggodalommal. Úgy fest, mintha mindenki az utcán volna. A Bajza utca környékéről elköltöztek az oroszok, asszonyostul, gyerekestül, magazinostul, a városban nincsenek tankok, csak magyar katonák, rendőrök és nemzetőrök, fegyveres fiatalok. Kocsival hoz haza O[dor], az Istenhegyi úton csapat felkelő jön, a nemzetőrök jelvényeivel, karjukon nemzetiszín, zsinórból font karszalag, nyakukban géppisztoly, mennek a város felé, vidámak és lelkesek, mint akik csatát nyertek s ép bőrrel estek túl rajta. O[dor] megáll a kocsival, kiszól az ablakon: -- Srácok, nincs kilences géppisztolytöltényetek? -- A fiúk körülveszik a kocsit, készséggel kutatnak zsebeikben, de csak hétmilliméteres töltény akad vagy kettőnél, sajnálkozva mennek tovább. Fent a Rákosi Villa előtt őrség áll, nemzetőrök, megállítják a kocsit, de ahogy meglátják a feliratot az ablakon: Írószövetség -- mosolyogva intenek s tisztelegnek.
   A város különben csupa felirat és plakát. -- Gyilkos az ÁVO -- hirdéetùi egy hatalmas falrameszelt mondat az Alagútnál, a félbemaradt földalatti-építkezés falán. -- Nem vagyunk ellenforradalmárok! -- sikoltja egy önérzetes, fájdalmas, megbántott hang a másik feliratból. A Kálvin tér egyik tűzfalán, fent a magasban, magyarul és oroszul, méteres betűkkel -- Hogyan másztak fel oda? -- írták fel a nagy, a közös óhajt: Oroszok, menjetek haza!
   Esténként mostanában -- az egész háznépe nálunk tanyáz -- felcsendül a rádióban a Kodály Nemzeti Dala s a Zrínyi szózata. Ülök a félhomályos szobában, melybe csak a gyerekek kis szobájából szűrődik ki némi fény s ahol Polgárék ülnek és érzéketlenül mondják a maguk kicsinyes gondjai{ka}t, érzéketlenül a Zrínyi dalá szózatára, mely nekem a torkomat szorongatja s könnyet facsar szememből. Értem, miért nem engedték Rákosiék előadni ezt a hatalmas, megrázó, szívbemarkoló kórust. S ha akkor időszerű lesztt volna, ma ezerszer időszerűbb. "Szegény magyar nemzet! annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden... Hallj meg engem élő magyar, iholn a veszedelem, ihon az emésztő tűz... Elfussunk? Nincs hová! Sehol másutt Magyarországot meg nem találjuk... Az mi nemes szabadságunk az ég alatt sehol sinc<<s,>> hanem Pannoniában..." -- zeng az ódon szöveg s a dallamok ráfutnak a szívre vadszőlőként s az alt belesírja a Szózat szavait: "A nagy világon e kivűl nincsen számodra hely..." És: "Teljesek a históriák nemzetünk dicsőségével... Ellenségnek prédájává lettünk..." -- s valamennyi szólam fortissimója zengi, zúgja, süvölti: "Ne bántsd a magyart!" és diadalmasan kiáltja az elmúlt években tiltott szavakat: "Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!..."

- 17 -

November

    Jótékony ködök fedik -- legalábbis fentről nézve -- a város sebeit, az országéit. A napokban volt egy tiszta reggel, a Tátráig el lehetett látni. Tenyérnyi ország, maroknyi nép, hajlandó vagyok hinni, hogy az egy-tekintetbe-fogásához csak a kellő magasságú nézőpont hiányzik. Jajkiáltásit hallom.
   Ez a kis nép -- a világ hetek óta róla beszél -- megint húszszoros túlerővel vívja élet-halálharcát. Mint történelme során nem egyszer, a sír szélén áll ma is, pontosabban a "jobb kor" és a "nagyszerű halál" dilemmája előtt.
   Egyelőre senki sem tudja, hány emberünk veszett el.
   A számokkal örökké zavarban vagyunk. Számbeli viszonyainkkal nehezen lehet megmagyarázni történelmi tetteinket, fennmaradásunkat is alig. Nekem nagyon hitelesnek tűnik az a feltevés -- nemrégiben olvastam róla megint --<,> mely szerint a honfoglaló törzsek már itt találták a finnugor magyarságot, mely egész Középeurópát megülte, a Kárpátmedencétől keletre is. A moldvai csángók úgy tudják, hogy öröktől fogva lakják mai településeiket. Ebbe a nagy tömegbe olvadtak bele a honfoglaló törzsek, átvéve annak finnugor nyelvét is. Én csak ebben tudok valamelyes magyarázatot arra nézve, hogy egyáltalán vagyunk még. Hogy volt miből morzsolódni.

   Megint a nemzethalál kísért. Bár -- megvallom -- a felkelés első éjszakáin, az aggodalom és kétségbeesés szüneteiben soha nem érzett büszkeség töltötte el keblemet: megkíséreltük, ifjúságunk megkísérelte a lehetetlent. Minek ismételgessem a szavakat, melyeket a világ minden tája ismer? A magyarság olyasmire vállalkozott, amiért a nemzetek szívükbe fogadták megint, akár 1848-ban.
   Ha volt valaha csoda, ez az októberi az volt.

   Sosem lehet elfeledni ok a november negyediki hajnalt! A hajnalt, amikor vad ágyúszó ver fel álmomból, hogy ráébresszen a valóságra, mely nem meglepő ugyan, de kimondhatatlanul keserves. Az emeleten alszom, dolgozószobámban, mint mindig, amikor napam nálunk van, ablakaim az ágyútűzben remegő, omló városra néznek. A földszinten is ébren vannak már, bekapcsolták a rádiót. Rövid mondatokat hallok, újra meg újra ugyanazt, majd a Himnuszt, a Szózatot, váltakozva. A lépcsőhöz megyek, hallani akarom érteni szeretném a szöveget, balsejtelemtől gyötörve. N[agy] I[mre] hangját hallom, a világhoz fordul, segítségért. A szovjet csapatok megtámadták Budapestet...
   Nem lep meg a hír, napok óta tart felvonulásuk, miközben tárgyalásokat kezdtek. N[agy] I[mre] nyílt felelősségrevonásaira, melyek a Szabad Kossuth Rádióban is elhangzottak, a tények folytonos letagadásával feleltek. Közben húsz hadosztály jött be az országba, körülvette a városokat, megszállta a pályaudvarokat és repülőtereket, körülzárta Budapestet is. Mi sem jellemzőbb jóhiszeműségünkre, hogy szinte hittünk ígéreteikben, csapataik kivonásában, elhessegetvén fel-feltörő kétségeinket is.

- 18 -

   3-án este Maléter Páélù felkelőparancsnok, honvédelmi miniszter vezetésével magyar katonai bizottság ment tárgyalni az oroszokhoz. A bizottságnak tagja volt Erdei Ferenc is. Azóta nyoma veszett mindnyájuknak, hasztalan szólította fel 4-én hajnalban N[agy] I[mre] őket visszatérésre, nem tudjuk sorsukat. Azon a hajnalon, oly hitszegő módon, amilyenre alig van példa a történelemben, hátbatámadtak bennünket.
   Nem volt elég a vérontás. Emlékszem az első éjszakára, a mentőket hívtuk fel, százhatvan-száznyolcvan halottat jelentettek s nekem iszonyú soknak tűnt. S azóta?
   Ám úgy látszik, a neheze csak most következik. Húsz új hadosztály, kétezer tank s két-háromszázezer katona! Most döbbenek rá, némi elégtétellel szorongásaim közben is, hogy a harc első fele, a fegyverszünetig s az orosz csapatok csalárd kivonásáig, voltaképen győzelem. Az a négy hadosztály, tankjaival és ágyúival, feladta a harcot, átállt vagy visszavonult, nem tudott megállni a könnyű lőfegyverekkel, a magyar fiatalság lelkesedésével, a magyar tömegek, az utca népének fegyvertelen, néma elszántságával szemben.
   Mint kiderül, a fegyverek még egy hét múlva is ropognak s a hatalmas túlerő korántsem ura a katonai helyzetnek. Ez megint meghökkent, kétségbeesésemben egy-két napot jósoltam e lehengerlő harcra. A nemzet erősebb és elszántabb, mint hittem.
   Pedig valójában furcsa kelepcében vagyok magam is. Valamelyik nap egy névtelen telefonfenyegetést kaptam: Megállj, te büdös kommunista, lógni fogsz te is, csak menjenek ki a ruszkik! Felkeresett D. -- valaha tanítványom volt -- s arról beszélt, hogy nekem tulajdonképen azon kell szoronganom, hogy ne hagyjanak itt bennünket a szovjet csapatok. Mert mi lenne akkor itt? Tulajdon testi épségemet sem garantálja. Én természetesen nem hiszek neki, noha másoktól, barátaimtól is hallok ilyesfajta fenyegetésektről. Az összefüggésekről azonban pokoli gyanú él bennem.

   A Szabad Kossuth Rádió utolsó szava az írók segélykiáltása volt. Utána még mintha asszonyi jajszót hallanék s döbbenetes csönd egésznap. Emlékszem a napra, nem tudom, melyeikre, október végefelé, amikor a rádióban elhangzott a valóban szívbőljövő ígéret, hogy hazug szó többé nem hangzik el onnan. Ez akkor volt, amikor Gerőék eltávoztak s a N[agy] I[mre-]kormány átalakult, amikor a munkások is vállalták a kormányt. Mintha iszonyú régen lett volna. Mert ágyúk dörögnek s géppuskák zakatolnak megint, a rádióban is ezt vélem hallani. Hol lehet N[agy] I[mre]? Mi történt a kormánnyal? Lehet, hogy halott, vagy fogoly mindenki, aki a parlamentben volt? Fel kell hívni T(amási)-t, ő a rádió helyettes igazgatójaként dolgozott bent, vajjon megvan-e? A jólismert mély hang jelentkezik. -- Az este jöttem haza, négy nap után, ilyen szerencsém volt -- mondja.

- 19 -

   Aki az igazság oldalán áll, annak az emberség természetévé válik, különben igaza sem lehet.
   A Bors utcai ávéhá laktanyát lefegyverezték a felkelők -- mellesleg: maguk kérték a fegyverletételt -- s napokon át a DISZ volt székházában őrizték és élelmezték az embereket, a hajuk szála sem görbült meg. Ennek nem mond ellent az sem, ha sokhelyütt, tettenérés és kegyetlenkedés után, nem így bántak velük. A Rákosi-villát ugyancsak felkelők őrizték egészen november 4-ig, csak azután fosztotta ki a környék. Őrizték a középületeket, az áruházakat, a betört kirakatokat, melyekből semmi el nem tűnt azidőben, a magyar forradalom mindaddéiùg, míg meg nem fosztották vezető erejétől, erkölcsi tisztaságával tűnt ki. A felkelők, karjukon fegyverrel, sorbaálltak az élelmiszerüzletekben, ha valamire szükségük volt, vásároltak, fizettek s folytatták a harcot. Említettem már az Írószövetség gyűjtését, mely az első délutánon kétszázezer forintot eredményezett. A kitett ládákat senki sem őrizte, valóban megható volt. Se szeri, se száma az eseteknek, amikor a felkelő fiatalok élelmiszert szereztek a lakosságnak, mindig szabályos sorbanállással, vagy saját készleteikből. Sem a tüntetésnek, sem a felkelésnek nem volt antiszemita jellege, hasztalan provokálta {a} ilyen irányban a Gerő-beszéd. A felkelők megőrizték az ügyhöz méltó erkölcsi tisztaságot s ezt nem lehet elfeledni soha. A rágalom és hazugság már az első napokban megindult, teljesen hitel nélkül. A rádió, míg a Gerő-klikk kezében volt, fasiszta ellenforradalmi fosztogatókról beszélt. Minden szava a nemzetet sértette, az indulatokat kavarta fel, tapasztalatból mondom, engem is felkavart. Ha volt e napokban egyáltalán fosztogatás, jórészt oroszok művelték, bár meg kell vallanunk, ők is máskép viselkedtek, mint 1945-ben. Minden népnek, minden forradalomnak van salakja is. Nem kis részben ellenük támadt a felkelés is, az ország végre meg akart tisztulni tőle. Nyilvánvaló, hogy ennek a mozgalomnak is volt salakja, de az majd inkább később kerül felszínre, mikor már az ügy elbukik, mikor már minden mindegy. Akkor tör fel, mikor nem vérre megy a játék.

- 20 -

   Maléter Pált nem ismertem. K. K. szolgált a keze alatt, csak jót tud róla mondani. Kemény, bátor, képzett katonának ismeri még Sz. B. is, kinek november 4-e előtt a Dudásékkal való leszámolás volt egyik főgondja. Becsületességét, emberségét sem tagadja, csupán némi katonai féltékenység érzik a szaván, amik>éorù -- szerinte -- "zászlóaljig bezárólag jó parancsnok".
   Valaki elmondta, hogyan ismerte meg. Egy nagy teremben ültek, sokan, felkelők, ölükben fegyvereikkel, fiúk-lányok, vegyest azokban a viszonylag nyugodt napokban, amikor úgylátszott, győzött a forradalom. Egy férfi áll a tömegben, beszél, Malétert vádolja: Nem lehet megválasztani parancsnoknak, aki felkelőket pofoz! -- A teremben zúgás. -- Hol van Maléter Pál, tisztázza magát! -- hallatszik egy kiáltás. -- Feláll egy délcéeùg, szép szál katona, a tekintetek megnyugszanak rajta. Csak ennyit mond: -- Én eztán is megpofozom, akinél női karórát és gyöngysort találok! -- Dörgő taps fogadja szavait.
   A vádló Dudás volt.

A szöveget gondozta: Fehér Bence

A napló két változatban ismeretes: 1) rövid kézírásos helyszíni jegyzetek, 2) gépiratos tisztázat. A két szöveget párhuzamosan közöljük, a kézírásosat teljesen betűhíven, a gépiratosat a lehetőségig. Az írógép sajátságai miatt az í, ú, ű, Í, Ó, Ő, Ú, Ű betűk nem szerepelnek, s kézírással sincsenek az ékezetek jelezve, ezeket pótoltuk. A gépelés közben azonnal javított elgépeléseket nem jelöljük, a feltehetőleg egész törölt szavakat és benn hagyott hibákat minden esetben a szokásos jelölésmóddal, a hibás eredetivel a margón. A nevek jelentős része rövidítve szerepel, ezeket, amennyiben lehetséges, kiegészítjük [ ] közt (az egyébként itt-ott használt ( ) jel miatt, félreértések elkerülése végett). A rövidítések végén a gépiratban általában pont van (kivétel: NI, ahol N[agy] I[mre] helyett áll), a pontok és ékezetek után szóköz általában hiányzik, ezt nem jelöljük.

Azonosítatlan személyek:
   5. old. N. K. (Komárom megyei politikus)
   6. old. N. K., K. (Komárom megyei politikus)
   7. old. P. és K. (svábhegyi ismerősök)
   8. old. L. Gy., M. G., F. A.
   9. old. K. (=7. old.)
  11. old. B. J. bácsi (biharugrai), F. A. (író)
  12. old. F. A. (=11. old.), Sz. B. (politikus, KV-tag?)
  15. old. M., Ö. L. (írók)
  22. old. K. K. (politikus, PB-tag)
  25. old. E. (író, talán Erdei Sándor?)
  27. old. E. K. (svábhegyi ismerős?)
  35. old. D. (régi tanítvány)
  37. old. K. K. (nem azonos a 22. old.-on szereplővel!)
             Sz. B. (vsz. nem azonos a 12. old.-on szereplővel)