HAZA!

Április 28.

Bechi. Ez a műút vezet be Korosztenybe. Holnap indulunk. Még egy napos tortúra, fertőtlenítés, berakodás, és majd késő este talán elindul a mi vonatunk is.

Ideges percek, órák. Az ember szeretne egy-két nappal öregebb lenni, hogy egészen bizonyos legyen a dolgok felől. Mert megtanulta, hogy ne higgyen idő előtt semmiben.

Álmomban gyöngyvirágot szedtem otthon. Tüzérségi tűz rontotta meg az idillt, szökellnem kellett tölcsérről tölcsérre, fáradtan ébredtem fel. A nap már besütött az ablakon, langyos szellő lengette a hófehér függönyt. A kis cseresznyefa szemlátomást lombosodik. Otthon leszek-e cseresznyeérésre?

Április 30.

Vonaton, órák óta egy ismeretlen állomáson, valahol Zsitomirtól északra. Jó időnk elromlott, éjszaka zuhogó esőre ébredtem, nappal is versenyzünk az esőfelhőkkel. Leraknak egy-egy záport, aztán elvonulnak.

Kisüt a nap. Ilyenkor nagyon ünnepélyes a táj. Ünnepélyes és kultúrált. A friss szántások sötétbarnára ázott foltjai éles és mégis finom kontrasztban merednek az üdezöld vetések közé. Az elsuhanó tanyák ős nyugalommal ülnek apró dombokon, rügyező fák között. Ukrajna, éléstár - gondolom. Van időm gondolkozni, ácsorgunk eleget. Szerelvények kerülnek el, jönnek-mennek, mind fontosabb a mienknél, mi ráérünk, hazamegyünk. Haza! Néha még eszembe jut hitetlenkedni, de inkább csodálkozom, hogy nem tombol az öröm bennem. Belefáradtunk már a várakozásba, már nem tekintjük ajándéknak. Egy belga teherkocsiból nézem az elboruló eget, a zöldellő jegenyéket s a sokféle kocsit. Egész Európa itt van, teherkocsikban. Csillagos, hatalmas orosz kocsik, sötét, masszív franciák, átmázolt csehek, belgák, németek, a városok és tartományok tarka változatosságával; ismerős, kedves MÁV-kocsik. Unalmamban szemlélem, számlálgatom őket. Apámra gondolok, meg szokta számolni az öltéseket, pontosan tudja, hány kell egy rend ruhához.

Május 2.

Észrevétlenül érünk Lengyelországba. A múltkor még vitatkoztunk rajta, hogy van-e Lengyelország. Károly állította, hogy nincsen. De ő jogász. Nézz végig a tájon, a tavaszba indult üde tájon. Keskeny földpántlikákat látsz az óriási táblák helyén, mások a házak, érzed, hogy közelebb vagy Erdélyhez, a templomokon nyugat gótikája, s a vasutasok négyszögletes sapkát viselnek. Szóval a kép, amit a kocsiajtó keretében látsz, bármennyire vázlatos is, egészen más, mint tegnap. Egy ország nem szűnik meg máról holnapra, még kevésbé egy nép.

Tarnopol. Különös, szép fekvésű város áll a dombon, s hirtelen vége van, pontos határokkal, kültelkek nélkül, csak körül kellene keríteni várfallal.

Egy kanyarban eltűnik, új látványosságok kísérnek: tiszta folyóvizek, ünnepélyes, gyümölcsvirágba öltözött falvak, tavasz, folyton változó élet.

Lavocsne állomásán katonazene fogad. Újból fertőtlenítés, orvosi vizsga és csomagmotozás. Nekünk nemigen van csomagunk. Most dől el a háromhetes vesztegzár.

Egy lépésnyire az országhatártól - hát ide is eljutottunk!

A tiszti étkezőben zöld fenyőgallyak, közöttük fehér meg piros szegfű.

Odakint esik az eső.

Május 3.

Valamikor éjszaka léptük át a határt. Nem volt nagy pillanat, aludtunk. Mire felébredtünk, már túl voltunk a hegyeken. Tokaj, Sárospatak felé jártunk.

Friss piros tetők parázslanak az üde zöldben. A földeken serény munka folyik, öröm nézni a szép mezőket. Nini, kolhoz! - mondjuk egy uradalmi majorra - és megható, furcsa öröm hallani a gyerekek és asszonyok magyar beszédét. Egy kisgyerek nézi a vonatokat kacagva. Kettő vonat, pötyögi, az egyik jön, a másik megy. Minden vonathoz kiszalad, az apját várja. Integetnek, érdeklődnek, virággal futnak felénk. Már nyílik az orgona, feldíszítjük a vonatot.

Hatvan táján lefekszünk a szalmára, talán utoljára.

Május 4.

Hajnali napfény Budapest házain. Csak félóráig tart, utána elborul az ég megint. Rákoson villanymozdonyt kapunk, attól fogva repül a táj mellettünk, mint egy álom.

Dunántúl! A szülőfalumnál csak egy levelet dobok le, kavicsot tettem bele, hogy el ne vigye a szél.

Délután kisüt a nap. Csornán éppolyan tömeg áll az állomáson, mint egy esztendeje. Kapuvár feketedik az emberektől, de meg sem áll a vonat. Gyorsan, gyorsan, nemsokára Sopronban leszünk. Minden fa ismerős, minden ház, minden kő ismerős, hej, de sokszor utaztam erre! Csattognak a vonatkerekek, tram-tata-tram-tam, egy asszony vörösre sírt szemét törölgeti, nem találja a fiát, itt megint sír valaki, ott is, Istenem, mennyi könny!

Hat óra felé feltűnnek a tornyok, a hegyeken könnyű párák, ki sem lehet mondani, mi van a szívben. Össze kell csomagolni, hamar -, Isten veled, teherkocsi, összetört szalma, ágyban fogok aludni!

Nem a pályaudvaron -, kint a laktanya alatt állunk meg. Szuronyos őrök köröskörül, díszes katonai küldöttség, unalmas beszédek. A fogunk csikorog, undorral hallgatjuk, a doktor káromkodik, félhangosan, fojtott haraggal, ijedten súgnak össze a riporterek.

A tömeg csak messziről nézhet, kert alól megyünk be, őrök, őrök, tüskésdrótok között.

Vesztegzár, talán három hétig.

Vigyázat, fertőzők!

No, mindegy. Fő, hogy itthon vagyunk. Jó nézni a régi vadgesztenyefákat, a zöldbe borult hegyeket, az ismerős arcokat a drót mögött, s tele tüdővel szívni az erős levegőt, a fenyők illatos leheletét.

Valahol messze dörögnek az ágyúk, géppuskák zakatolnak, sebesültek hörögnek - új tragédia készül, már gyűlnek a baljóslatú jelek.

	HAZA! Április 28. Bechi. Ez a műút vezet be Korosztenybe. Holnap indulunk. Még egy napos tortúra, fertőtlenítés, berakodás, és majd késő este talán elindul a mi vonatunk is. Ideges percek, órák. Az ember szeretne egy-két nappal öregebb lenni, hogy egészen bizonyos legyen a dolgok felől. Mert megtanulta, hogy ne higgyen idő előtt semmiben. Álmomban gyöngyvirágot szedtem otthon. Tüzérségi tűz rontotta meg az idillt, szökellnem kellett tölcsérről tölcsérre, fáradtan ébredtem fel. A nap már besütött az ablakon, langyos szellő lengette a hófehér függönyt. A kis cseresznyefa szemlátomást lombosodik. Otthon leszek-e cseresznyeérésre? Április 30. Vonaton, órák óta egy ismeretlen állomáson, valahol Zsitomirtól északra. Jó időnk elromlott, éjszaka zuhogó esőre ébredtem, nappal is versenyzünk az esőfelhőkkel. Leraknak egy-egy záport, aztán elvonulnak. Kisüt a nap. Ilyenkor nagyon ünnepélyes a táj. Ünnepélyes és kultúrált. A friss szántások sötétbarnára ázott foltjai éles és mégis finom kontrasztban merednek az üdezöld vetések közé. Az elsuhanó tanyák ős nyugalommal ülnek apró dombokon, rügyező fák között. Ukrajna, éléstár - gondolom. Van időm gondolkozni, ácsorgunk eleget. Szerelvények kerülnek el, jönnek-mennek, mind fontosabb a mienknél, mi ráérünk, hazamegyünk. Haza! Néha még eszembe jut hitetlenkedni, de inkább csodálkozom, hogy nem tombol az öröm bennem. Belefáradtunk már a várakozásba, már nem tekintjük ajándéknak. Egy belga teherkocsiból nézem az elboruló eget, a zöldellő jegenyéket s a sokféle kocsit. Egész Európa itt van, teherkocsikban. Csillagos, hatalmas orosz kocsik, sötét, masszív franciák, átmázolt csehek, belgák, németek, a városok és tartományok tarka változatosságával; ismerős, kedves MÁV-kocsik. Unalmamban szemlélem, számlálgatom őket. Apámra gondolok, meg szokta számolni az öltéseket, pontosan tudja, hány kell egy rend ruhához. Május 2. Észrevétlenül érünk Lengyelországba. A múltkor még vitatkoztunk rajta, hogy van-e Lengyelország. Károly állította, hogy nincsen. De ő jogász. Nézz végig a tájon, a tavaszba indult üde tájon. Keskeny földpántlikákat látsz az óriási táblák helyén, mások a házak, érzed, hogy közelebb vagy Erdélyhez, a templomokon nyugat gótikája, s a vasutasok négyszögletes sapkát viselnek. Szóval a kép, amit a kocsiajtó keretében látsz, bármennyire vázlatos is, egészen más, mint tegnap. Egy ország nem szűnik meg máról holnapra, még kevésbé egy nép. Tarnopol. Különös, szép fekvésű város áll a dombon, s hirtelen vége van, pontos határokkal, kültelkek nélkül, csak körül kellene keríteni várfallal. Egy kanyarban eltűnik, új látványosságok kísérnek: tiszta folyóvizek, ünnepélyes, gyümölcsvirágba öltözött falvak, tavasz, folyton változó élet. Lavocsne állomásán katonazene fogad. Újból fertőtlenítés, orvosi vizsga és csomagmotozás. Nekünk nemigen van csomagunk. Most dől el a háromhetes vesztegzár. Egy lépésnyire az országhatártól - hát ide is eljutottunk! A tiszti étkezőben zöld fenyőgallyak, közöttük fehér meg piros szegfű. Odakint esik az eső. Május 3. Valamikor éjszaka léptük át a határt. Nem volt nagy pillanat, aludtunk. Mire felébredtünk, már túl voltunk a hegyeken. Tokaj, Sárospatak felé jártunk. Friss piros tetők parázslanak az üde zöldben. A földeken serény munka folyik, öröm nézni a szép mezőket. Nini, kolhoz! - mondjuk egy uradalmi majorra - és megható, furcsa öröm hallani a gyerekek és asszonyok magyar beszédét. Egy kisgyerek nézi a vonatokat kacagva. Kettő vonat, pötyögi, az egyik jön, a másik megy. Minden vonathoz kiszalad, az apját várja. Integetnek, érdeklődnek, virággal futnak felénk. Már nyílik az orgona, feldíszítjük a vonatot. Hatvan táján lefekszünk a szalmára, talán utoljára. Május 4. Hajnali napfény Budapest házain. Csak félóráig tart, utána elborul az ég megint. Rákoson villanymozdonyt kapunk, attól fogva repül a táj mellettünk, mint egy álom. Dunántúl! A szülőfalumnál csak egy levelet dobok le, kavicsot tettem bele, hogy el ne vigye a szél. Délután kisüt a nap. Csornán éppolyan tömeg áll az állomáson, mint egy esztendeje. Kapuvár feketedik az emberektől, de meg sem áll a vonat. Gyorsan, gyorsan, nemsokára Sopronban leszünk. Minden fa ismerős, minden ház, minden kő ismerős, hej, de sokszor utaztam erre! Csattognak a vonatkerekek, tram-tata-tram-tam, egy asszony vörösre sírt szemét törölgeti, nem találja a fiát, itt megint sír valaki, ott is, Istenem, mennyi könny! Hat óra felé feltűnnek a tornyok, a hegyeken könnyű párák, ki sem lehet mondani, mi van a szívben. Össze kell csomagolni, hamar -, Isten veled, teherkocsi, összetört szalma, ágyban fogok aludni! Nem a pályaudvaron -, kint a laktanya alatt állunk meg. Szuronyos őrök köröskörül, díszes katonai küldöttség, unalmas beszédek. A fogunk csikorog, undorral hallgatjuk, a doktor káromkodik, félhangosan, fojtott haraggal, ijedten súgnak össze a riporterek. A tömeg csak messziről nézhet, kert alól megyünk be, őrök, őrök, tüskésdrótok között. Vesztegzár, talán három hétig. Vigyázat, fertőzők! No, mindegy. Fő, hogy itthon vagyunk. Jó nézni a régi vadgesztenyefákat, a zöldbe borult hegyeket, az ismerős arcokat a drót mögött, s tele tüdővel szívni az erős levegőt, a fenyők illatos leheletét. Valahol messze dörögnek az ágyúk, géppuskák zakatolnak, sebesültek hörögnek - új tragédia készül, már gyűlnek a baljóslatú jelek.