TAVASZ UKRAJNÁBAN

Március 4.

   Kijev, hadtestvonat-laktanya. Félhomályos folyosók, hideg nedvesség. Egy régi bajtárs versére gondolok, imádságként mormolom két felidézett sorát:

   Tavasz. Egy kis melegség kellene, napfényben ülni, békességben.

   De mi várhat ránk odahaza is? Megvert, megfutott hadsereg vagyunk, legnagyobb bűnünk a megmentett élet. Nem tudják, mint mentünk keresztül.

   Állítólag egy parancs jelent meg rólunk, egy megbélyegző parancs, Kijevben adta ki a hadseregparancsnok. A rádió tervszerű visszavonulásról és átcsoportosításról beszél. De magasrangú parancsnokok hősöknek neveznek bennünket.

   Mindenki hazudik, tele van a világ hazugsággal.

   Hadtestenként más-más épületben gyűjtenek bennünket, s amikor összegyűlik egy-egy nagyobb csoport, útbaindítják nyugat felé, gyalog.

   Állítólag még kétszáz kilométert kell megtennünk.

   Közben tovább rendezik kötelékeinket. Talán megszállók leszünk.

   A bajból kikeveredtünk, a Dnyeperen innen vagyunk, viszonylag biztonságban. Nekünk már ez is jó lenne, írtam nemrég. Elégedetlenebb vagyok, mint valaha.

Március 5.

   Alkony, Kijev, kaszárnya. Barna alkony. Tornyok sziluettje a piros égen. Motorzúgás, utcai zaj.

   Irodában ülök, a gyűjtőcsoport-parancsnokságon. Segédtiszt vagyok. Károly szállástiszt. Kaptunk munkát, enni is adnak, végre meleg szobánk is lesz. Csak lenne egy törölközőm, egy fogkefém, egy borotvám! De semmi, éppencsak ami rajtam van.

   Végre levelet is lehet írni. Kiáltó szó a pusztában: élek, megmenekültem. Válasz nem jön rá, mikorra jöhetne, nem leszünk itt.

   A laktanya olyan, mint egy börtön, nem lehet kilépni belőle.

Március 6.

   Régi bajtársakkal találkozik az ember, akikkel öt éve volt katona, vagy tíz éve diák. Néz egy arcot, ismerősnek találja, s egyszercsak felébrednek a régi emlékek.

   De lassan már minden arc ismerős lesz - ki tudja, hol találkoztunk? Az is lehet, hogy sehol, csak a szenvedés rajzol rájuk közös vonásokat.

   Mert az álmok is gyötrőek már.

   Éjszaka megint gyűrűben voltam, gránátok csattantak körülöttem, s nem lehetett menni semerre, a gyűrű egyre szűkült. S az otthoniak, akiket szeretek, mind velem voltak, értük aggódtam - s akkor jött meg a keserű felismerés: a németek voltak az ellenség.

   Talán igazabb az álom a valóságnál.

Március 7.

   Szabó Imre bácsival találkoztam, a szeghalmi tanítóval, itt aludt a tiszti szálláson.

   Talán mi is tovább megyünk, egy kicsit únjuk a mesterséget. De mit nem unnánk mi már?

   Csendben fogok élni, senkivel-semmivel nem törődni - mondja Károly, a közéleti férfiú, akinek eleme a szervezés, a harc.

   "Már csöndre értem és már nem verekszem" - idézek egy költőt.

   Otthon már a Vöröskeresztnél érdeklődnek utánad - mondja Imre bácsi. Gondolom, elsirattak néhányszor. "Sírhat az anya, de még az apa is, kinek a fiát háborúba viszik" - mondja a katonanóta. Még valamikor 1935-ben tanultam Gulácson, egy kisfiútól. Estefelé volt, kéken rajzolódtak az égre az alvó tűzhányók kúpjai.

Március 8.

   Hosszú, kényszerű séta a városban. Az állomásparancsnokságra kellett mennem, felhasználtam az alkalmat a szemlélődésre. Legalább láttam valamit Kijevből.

   Palotákat, nagyvárosi részleteket, melyeknek láttán egy-két óvatlan pillanatban Budapestre gondoltam, zárt és üres üzleteket, kirakatokat, ledöntött városrészeket és nagy-nagy szegénységet. Rongyos ukránok járnak a városban, a bódékban tökmagot és napraforgómagot árulnak, cigarettát kérnek tőled, s a bazárban méregdrágán vehetsz haszontalanságokat. Miből élnek az emberek? Egy tanító huszonhét márkáért dolgozik a németeknek, vehet rajta két csomag dohányt.

   Németek sétálnak az utcákon, mint a felfújt kakasok. Kis olaszok, raglánban, mint a civilek, hadarva beszélnek, némelyik könyvet cipel a hóna alatt, némelyik veszettül udvarol egy-egy festett nőnek. A rossz nyelvek szerint a visszavonulás alatt egy páncéltörő ágyút lehetett venni tőlük kétszáz szimfóniáért.

Március 9.

   Reggel feloszlik a gyűjtőcsoport-parancsnokságunk, s elindulunk mi is csapattestünkhöz. Új hírek szerint megszállók leszünk. Tegnap még berakodásról beszéltek.

   Van szappanom, borotvám, fogkefém - mintha drága kincseket leltem volna.

Március 10.

   Petro-Pavlovszkája. Kis falu Kijev mellett. Reggel, deres, napos reggel. Az ember most ráérne és nem tud aludni - mondom, de mire kimondom, küldönc jön: Fél hétkor sorakozó és indulás a templom felé. Vasútállomásra megyünk, berakodunk.

   Részletekben vergődünk nyugat felé.

   A menet gyors, az ember nehezen vonszolja magát. Két katona beszélget. Nem is beszélget, emlékezik.

   - Heraus! - mondja a bőrruhás.

   - Schnell zu! - ordítja a gyalogos.

   Nevetnek. Már nevetnek rajta.

   A bőrruhás még fogadkozik, hogy csak találkozzék ő némettel otthon, majd ellátja a baját.

   Nem lesz belőle semmi. Nem felejtjük el a történteket, de nem vagyunk a bosszúállás népe.

   A megértés és a megbocsátás népe vagyunk. Pedig talán önzés kellene és könyörtelenség.

   Lesz-e kor, amely jutalmazza keresztyén erényeinket?

   Döcög a vonat nyugat felé. Egy fedett kocsiban utazunk, tizennégy ember meg nyolc ló. Legalább nem lesz hideg a kocsi.

   Az ember lefekszik a ló elé, elalszik, minden megállónál felriad. A ló prüszköl, telezáporozza az ember arcát. Hogy is lenne egy kincstári lónak annyi intelligenciája, hogy ne prüszköljön feljebbvalója arcába?

   Este lesz. Hová visznek? Nem lehet tudni. Időnként meg kell nézni a csillagokat, hogy jó irányba vezetnek-e.

Március 12.

   Reggel kiraknak bennünket Korosztenyben, s egy csoporttal útba indítanak Kotinovka felé.

   Elolvadt a hó, tavaszodik. Melegen süt a nap, s ha nem lesznek esők, hamarosan felszárad a sár.

   A hetedik hadtestparancsnokságnál kell jelentkeznem Kotinovkán. Nyoma sincs. Csak a soproni tüzérek vannak a faluban.

   Beszállásolunk egy házba. Öreg gazdaasszonyunk fösvény és rideg tekintettel néz ránk. Megpróbálunk nagyon barátságosak lenni. Károly le is fényképezi. Kissé fölenged, ád három kanál mézet meg egy csésze tejet.

Március 13.

   Kotinovka. Hajnalban kilakoltatnak bennünket valami tüzérek. Azt mondják, ez a házsor nekik van kiutalva. Avval bizonyítják ezt, hogy nekik százados a parancsnokuk. Az erősebb kutya jogán. Katonadolog.

   Mindennek van valami haszna; félóra múlva megtalálom a harmincnégyeseket. Egy szobába zsúfolódva alszanak a földön. Beülök az asztal mellé. A nap most kél, deres, tiszta márciusi reggel van. Nézem az alvó arcokat, az ismerős vonásokat, olvasom, mit írt rájuk a sors. Egyenként ébredeznek, s amint meglátnak, elmosolyodnak az örömtől.

   Az írnok két levelet ad át, január 13-án keltek, de nekem nagyon frissek, úgy olvasom őket, mintha rossz álom lett volna minden, ami azóta történt.

   Kétnapi menet után állítólag elérjük új állomáshelyünket.

Március 14.

   Juszufovka. Még keletebbre - vasútvonal mellett. Erre jöttünk Kijevből, kiszállhattunk volna itt is. De ne keressünk észszerűséget.

   Csinos, tiszta szobánk van, ellaknék benne, míg itt kell maradnunk. Lemossuk az úti port, s elheveredünk, jólesik ez a rend és tisztaság.

   De reggel továbbmegyünk. Még tíz kilométer.

   Jó lesz már megállapodni egy kicsit.

   Március. A sík mezőkön langyos szelek simogatnak végig, felborzolják a vadvizek kék tükrét. S egyszercsak meghallod az első pacsirtaszót. Trillázó üveghangok a tiszta magasságokban. A szabadságról énekel a pacsirta, amiből olyan kevés van manapság.

   A régi korra gondolsz, a dicsőséges korra, a negyvennyolcasra, kissé irigykedve. Tiszta kor volt, világosan lehetett látni a célokat, hazugság nélkül lehetett élni, és meg lehetett különböztetni a barátot az ellenségtől.

   Költők voltak a kor vezérei. Boldog az a kor, amelyet magáénak vall a költő. Ma félrevonul, nem találja helyét a hazug világban, nem kell a tiszta hang. Hangos álpróféták, dilettáns vezérek, fizetett ügynökök kora ez, a lélek kiveszett belőle. Az ember a kelepcébe szorult vad szomorúságával gondol a tiszta kék mezőkre, a gát nélkül szálló felhőkre - a szabadságra.

Március 15.

   Pontosan egy esztendeje kaptam meg a behívót. Este, az ünnepélyek után, ahogy hazaértem radnai magányomba, az asztalomon várt. Először táviratnak néztem, veszélyt sejtve bontottam fel. Nagy SAS-jelzés, hadiszolgálatra... Gondolhatod, milyen nyugodt éjszakám volt. A szónoklatra gondoltam, amelyben benne volt a szovjet front is, ünnepi, cifra mondatokban - aki beszélt, nyugodt volt a maga dolga felől, úgy látszik, engem buzdított harcra a magyar szabadság nevében.

   Ó, ha itt lenne! Tapasztalatból tudom, milyen gyávák a nagy frázisok emberei. Jó lenne, ha mindenki annyit mondana, amennyit a tetteivel igazolni tud.

   Miért nem őszintébbek az emberek?

   Megérkeztünk Kszaverovba. Ha igaz, innen nem megyünk tovább egyelőre, kéthónapos vándorlás szűnik meg.

Március 20.

   „Végleges” szállásunk máris megváltozott. Igaz, csak másfél kilométerrel.

   Szaluki a falu neve, jóindulatú, szegény emberek lakják. Az ember már restelli, mennyire rájuk vagyunk szorulva. Ellátásunkról nemigen gondoskodnak a hadseregnél - ha nem kapnánk ezektől az emberektől egy kis burgonyát, ezt-azt, nyugodtan éhen halhatnánk.

   A burgonya mentette meg az életünket, mint hosszú heteken át. Szobrot kellene emelni neki. Meg tudnád mintázni? Mintázd meg - mondja Füzi zászlós. Majd rólad mintázom, biztosan jó lesz - felelem.

   Este az őrséget ellenőrzöm. Szekerek zörögnek a fagyos hantokon, kék holdfény csillan a pocsolyák befagyott színén. A szekerek kenyeret hoznak, végre, négy nap után. Állj, ki vagy!? - kiáltja az őr. Hol a másik őr? Elment erre az úton, megnézni, nem esett-e le kenyér a kocsiról.

   Egy katona kenyeret keres az úton, holdfényben. Egészen reménytelen eset.

   De elrendeltek napi hat órai foglalkozást. Ugyan mit akarnak ezekkel a fáradt, gyenge, éhes emberekkel? S mit mondhatnék én nekik? Amit én mondanék, abban nem lenne köszönet. A gyakorlójegyre nem férne rá.

   Regényt olvasok, hogy ne figyeljek az életre. De nem mond nekem semmit, rossz amerikai történet. Marhaság, egyenesen marhaság.

Március 21.

   Vasárnap. Nem hagynak nyugton bennünket, megint visz-szatelepítenek Kszaverovba. Kezdtem megszokni a napfényes kis szobát, a tágas pusztaságot és a kis fenyőerdőt. És nem voltunk szem előtt.

   Reggel egy szuronyos őrt állítanak a szomszéd ház elé, le vannak zárva a lakói, egy tífuszos beteget vittek közülük a kórházba.

   De a tavasz teljes pompájával köszönt be, pontosan ragaszkodva a dátumhoz. Szélcsendes, tiszta, meleg nap, pacsirtafütty, káposztalepke és bogarak. Mindjárt más kedve van az embernek, elfelejti a tífuszt, a halált, a tegnap bosszantó perceit. Ráadásul köleskása kerül az asztalra, tejben. lekvárral, olyan, mint egy álom. Az ember komolyan érzi, hogy vasárnap van, ebéd után kifekszik a fenyves szélére, olvas, ír, mintha semmi baj se lenne a világon.

   Délután mégis be kellet költözni Kszaverovba.

Március 25.

   Kszaverov, csendes faluvég, napsütéses jóidők. A reggeleknek foguk van. Éjszaka nagyot lehet aludni, nappal otthoni étkekről álmodunk. Sosem adnak eleget enni, pedig ha valaha, most kellene igazán.

   Gyümölcsoltó. Szép nap. Jó híreket hoz, nyugalmat és - leveleket. Leveleket hazulról, Istenem, hazulról!

   Lassan megjön a hangom. Rekedt kihagyásokkal, de tudok már énekelni. Jó két hónapig nem voltam képes erre, tudod, mit jelent ez nekem.

   Soká tart, míg rendbejön az ember. Pihenni, enni, tápláló ételeket enni, kikapcsolódni mindenből!

   Sorakozik a zászlóalj, el lehet merengeni rajta. Kilencvenöt ember, ezerből. Sokan hazakerültek sebesülten, annyi bizonyos; de hányan nem kerültek haza és hányan nem fognak soha hazakerülni - ezt egyhamar meg sem lehet mondani.

   S betegek ezek az emberek, gyengék és levertek, rossz rájuknézni. Csak a tífusz ne bántson bennünket.

   Három szerelvény hozta ki a zászlóaljat, hazaszállításunkra elég lenne két vasúti kocsi.

   Mihelyt a gyomor megszűnik központi ügy lenni, felszabadulnak a gondolatok, máris vannak problémáid. Eddig állat voltál, jóllakottan lettél megint emberré.

   A folyamat egy beszélgetésen megy végig. Étkeken kezdjük, otthoni kedves ételeken. "Nálunk nem így csinálják" - s már a tájnál vagyunk. Először ugyan elég profánul: "szép lábuk van a sárközi lányoknak" - mondja Károly, s kéjesen elnyújtózik az ágyon.

   Szép fajta. Pusztuló fajta, mint az ormánsági s maholnap a rábaközi. Miért éppen ezek a vidékek pusztulnak?

   Nem véletlen - mondja Károly -, a pusztulásnak nemcsak anyagi okai vannak. Egy nép meg akar halni. Legtisztább rétegében kezdi, a kór a nemes testrészeket támadja meg.

   Ránézek. Sokszor gondoltam erre, de most megdöbbent. Mintha most lett volna bizonyossá, hogy más kimondja. Lesújtó. Komolyan mondja? Az ember vár valami biztatót, mintha attól függne minden. Ó, csak bizonyítaná be tiszta logikájával, hogy meg fog állni ez a folyamat; oly vigasztalan a halál! Előbb még daloltunk, már nincs kedvünk hozzá. A kis szobában egyszerre sötét lesz, az árnyak megnőnek, s a csendben meg lehet hallani a szívek dobogását.

   A folyamatot nem lehet megállítani, a kikezdett táj népe menthetetlenül elpusztul - hallom a további gondolatfűzést. - Nem lehet telepítéssel sem megoldani a kérdést, a kór az új telepeseket is kikezdi. Ki kell pusztulni a vidéknek, a szomszéd tájak hódítják majd meg.

   Megdöbbentő. Ismerem a szomszéd tájakat, így veszítjük el a Dunántúlt.

   S gondold meg, a bajt mennyire fokozzák a háborús veszteségek érvágásai.

   De talán éppen ez segít majd, az érvágás. Nem példátlan eset, hogy egy nép nagy megrázkódtatások után ébredt fel.

   Túlzás még nagy megrázkódtatásról beszélni - a nép keveset érez az egészből.

   Még nincs vége a háborúnak, félek, hogy a tragédia ezután jön - mondja Károly.
   

   A frázisok. Most, hogy megindul a levelezés, megint frázisokat kell olvasnom; gondolhatod, hogy az átélt hetek, hónapok után még jobban viszolygok tőlük, néha szinte rosszullét fog el, olyasféle érzés, mint a hányinger, vagy a borsódzó hátak kellemetlen, rossz érzése.

   Egy hölgy levelét olvasom. Egy ismeretlenül levelező "honleányét". Hemzsegő szólamok a "fajunkért hozott áldozatosságról", az "ősi magyar harci kedvről". "Hazánk sorsa és a Szebb Magyar Jövő" kívánja tőlünk, hogy győzelmesen, "cserlombövezte homlokkal" térjünk majd haza.

   Egyenesen erkölcstelenség. Ha hallaná szavainak visszhangját, talán elmenne a kedve a saját pátoszától. Undorító. Marha.

Április 6.

   Nem történik semmi, csend van. Nem az az idegmegnyugtató, áldásos csend, amire vágytam. Ingerlő, haszontalan csend, meg lehet bolondulni tőle.

   Az ember régi bajtársakra gondol. Hol vannak? Hol van Virág Gábor, aki úgy borzongott előre, sejtve a veszélyt? Hát Rátkovics Jóska? A kocsi, amelyre felültettem, harmadnapra eltűnt. Megfagyott lábaival Jóska menetképtelen volt, a legjobb esetben fogságba esett.

   "Százötvenezer ember esett ki. Nyolcvanezer halott, eltűnt, ötvenezer sebesült. Moszkva harmincezer magyar foglyot jelent. Óriási számok, nem is beszélve az anyagi veszteségekről"”

   Móricz ezredes szavait idézem. Halálmarsnak nevezte a visszavonulást. A mi számunkra az volt, csak most tudjuk meg, mennyire halálra voltunk ítélve.

   A magyarokat sorsukra kell hagyni, ez volt az íratlan német parancs február másodikáig. Akkor derült fény a dolgok valódi állására, akkor jelent meg egy új parancs: A magyarokat meg kell menteni s amennyire lehetséges, élelmezni kell őket.

   Most kezdjük megérteni akkori helyzetünket. A tragédia mindenképpen bekövetkezett volna. Mi voltunk az áldozat. Isten csodája, hogy megmenekültünk, akik itt vagyunk.

Április 13.

   Reggel még ebédeket terveztünk, holnap Guszti lett volna a vendégünk. Iskolatársam, véletlenül akadtunk össze. S képeket terveztem, szénrajzokat, mert papírhoz is jutottam, s egyedül a munka tud megvigasztalni.

   De hirtelen parancsra el kell indulnunk, s ezeket a sorokat már Kupecsen írom, Koroszteny közelében, ahonnan talán nemsokára elindul velünk a vonat Magyarország felé.

   Már hősök vagyunk, minden más véleményt revideáltak.

   Levelezőlapot hoz a posta. "Úgy érzem, most már rövidesen itt ülhetsz ismét a nagy karosszékben azzal a furcsa érzéssel, amit én is éreztem, amikor hat év után hazakerültem, és nem találtam helyemet az emberek között. Azóta is kerülöm őket.
   A lőverben már nyiladoznak a cseresznyefák, amiken két év előtt még te is mászkáltál. Cseresznyeérésre itthon légy! Akkor majd mindent elmondhatunk egymásnak, bár lehet, hogy többet fogunk hallgatni, mint beszélni."

Április 18.

   Kupecs. Virágvasárnap. Szél csapkodja az ágakat, a szem megtelik finom homokkal, az ég szürke, mint az ólom.

   A lelkész hasonlata rezzent fel fásultságomból. A hazatérésről beszél, amikor majd zöld ágakat és virágokat hintenek elénk - ilyen lehetett a virágvasárnapi bevonulás.

   Az ember gondolatban legyint egyet.

   Tizenhatodikán kellett volna elindulnunk Korosztenyből. Aztán elhalasztották az indulást huszadikára, huszonnegyedikére, majd huszonkilencedikére. Játszanak velünk?

   Peshedjünk tovább.

Április 25.

   Húsvét. Ragyogó szép idő, a mezők, a rétek és a fűzfák hirtelen kizöldültek. Az embernek fáj a szíve.

   Az asszony, akinél lakom, bejön reggel. Pán - mondja és két piros tojást tesz elém. Megköszönöm s lehajtom a fejemet, félek, hogy kicsordul a könnyem.

   Egészséges, piros, pufók gyerekek játszanak az utcán, leányok mennek a templomba, leng a színes szoknya utánuk.

   Nem, nem mi adtuk vissza nekik az Istent, ahogy a propaganda hirdeti.

   Tudják ők, hogy állami életünkben csak eszköz az egyház is. Véres szavú, lázító papokra gondolok, akik keresztesháborúra tüzeltek.

   Most már bizonyos, hogy hazamegyünk, szerelvényünk szerdán vagy csütörtökön indul. Már ma közelebb húzódunk Korosztenyhez. Tegnap este indult az első vonat, a negyvenhetesek már messze járnak és egyre boldogabbak.