HALÁLMARS

Február 3.

   Sztarij-Oszkol. Szállásunk nincs. Tele van némettel a város. A segélyhely folyosóján aludtunk néhány órát, ott leltük az első emberséges németet. Bécsi volt az is. Halat, kenyeret s feketekávét adott s néhány jó szót.

   Reggel elindulunk, hogy felvételezzünk valamit a magyar élelmiszer-raktárból. Kapunk is kolbászt, kétszersültet és rumot, de kenyér nincs. A raktár mellett egy faházban falatozunk, amikor kegyetlen tüzérségi tűz kezdődik, éppen azon a tájon. Három katonát megöl egy gránát az udvaron. Mi sem várunk tovább, elindulunk nyomban, ki a városból. Szerettem volna lerajzolni egy sírt a temetőben, hogy egyetlen emléket vigyek egy ismeretlen ápolónőnek a férjéről - de menni kellett. A zűrzavarban találkozom Rátkovics pajtással, elveszettnek hitt komámmal. Együtt megyünk tovább. A város csupa rom és hulla, recsegnek a gránátok szüntelen. A németek szekérszám hordják a magyar raktár szalonnáit s a ki nem osztott karácsonyi csomagokat. De sietnünk kell kijutni a tűzből. A városból egyetlen kiút van, Kurszk felé.

   Késő délután jutunk tető alá, egy kis faluban. Végre házban alszunk, és ezúttal mi dobunk ki két szemtelen németet. Az asztalnál eszem a lókolbászt, kenyér nélkül, A német őrvezető bejön, leveszi sapkáját, elém teszi az asztalra. Mérhetetlen düh fog el, fogom a sapkát, levágom a földre. Kiabálok, pisztolyukhoz kapnak, de látva, hogy többen vagyunk, eliszkolnak. Ha ezek ellen kéne, még harcolni is volna erőnk.

Február 5.

   Megint két nap, sok ácsorgás, szabadban végigtoporgott éjszakák. A menet nagyon lassú, sok az apró ellenállás az úton. Gyűrűből gyűrűbe jutunk. Hullák feküsznek az utak szélén, magyarok és oroszok, németek és mongolok. S kígyózik a végtelen oszlop, tengely tengelybe akad, lovak gázolnak egymásba, emberek ordítoznak, motor pufog.

   Hol fog megállni ez a tömeg? Ha Timnél nem, akkor Kurszknál sem, akkor nincs megállás. A Kaukázustól Voronyezsig megindult az egész front. A hatodik német hadsereg állítólag megadta magát Sztalingrádnál.

Február 6.

   Letérünk a műútról, oldalt, kitérünk a németek elől, hogy fedél alá jussunk és legyen mit ennünk.

   Mert megint megpróbáltunk oszlopban menni, de hasztalan. Várakozásra vagyunk ítélve, és a hideg vesz meg étlen-szomjan.

   Este megint az oroszok gyomrába küldtek egy magyar oszlopot a németek, bele a tűzbe.

   Mi inkább meghúzódtunk egy ablaktalan házban. Az ablakokat sátorlappal zártuk le, s tüzet raktunk a szoba földjén.

   Másnap alig láttunk a füsttől, vibrált és könnyezett a szemünk. Németh főhadnagy semmit sem látott, felültettem egy ismeretlen szánra. Megváltoztatom a nevemet - mondja - hogy ne emlékeztessen ezekre a gyilkosokra!

   Ma végre jóllaktunk főttkrumplival. Pihenünk. Az oszlop állandóan megy, éjjel-nappal. Még harminc kilométer Tim.

   De arra is gondolok, hogy talán hazáig gyalog kell mennünk.

Február 7.

   Megyünk, ki merre lát. Így talán nem vagyunk útjában senkinek. Már csak harmadmagammal vagyok. Hogy hol járunk, csak az Isten tudja. Megyünk Kurszk felé, nyugat felé. Már az éhség a legfőbb gond. Káposztalevest ettünk fakanállal egy orosz házban. Máról holnapra tengődünk. Az út nehéz. Mély hó, csikorgó hideg, gyötrő szenvedés. Délben behúzódunk egy házba. Vasárnap van, most jut eszébe az embernek. Kenyeret eszünk, kenyeret! S napok óta hordozott borjúhús akad az egyik kenyérzsákban., megsütjük, elosztjuk testvériesen, Egy lány gitárt penget s metsző, tiszta hangon bánatos dallamokat énekel hozzá, amelyek most különösen megfogják az embert, ezekben a furcsa, fojtó percekben. A szomszéd faluban aknák reccsennek, s tegnap már orosz járőr volt itt is. Tim felé már nem lehet menni, s ki tudja, Kurszk felé szabad-e az út? Hallgassuk ezeket a dalokat - ezt a népet nem lehet gyűlölni. Egyszer, még egészen az elején leírtam, hogy legyőzni sem.

Február 8.

   Néha már azt gondolom, hogy nem bírom tovább. Hóvihar dúl, a szél megdermeszti az arcomat, a lábam érzéketlenül visz tovább, verejték ver ki, s olyan, de olyan reménytelen messzeségek vannak előttem!

   Találtam a hóban egy könyvet, egy Vaszary-regényt. Hatvankét oldal hiányzik az elejéről, de felvettem, mert mégis könyv, magyar könyv, minek heverjen itt orosz utak szélén, döglött lovak között. Úgyis elveszett az Esti Beszélgetés, Sinka Vád-ja a ládámmal együtt,amikor harckocsik gázoltak vonatoszlopunkba, s mi fentről, egy dombról néztük, mint valami színjátékot. Akkor esett fogságba hadtestparancsnokságunk is. Ha akkor az öreg alezredessel tartok, talán én is ott vagyok.

   Tizenkét kilométert megint haladtunk. Tim elmaradt jobbról, s már nem hallani harci zajt. De meddig? S mi lesz még? Hányan maradunk meg? Mindenütt, mindenütt megfagyott magyar bakák!

   Ma húst eszünk. Meszelt, tiszta szobában alszunk. Úgy nézünk már ezekre a kicsiny házikókra, mintha mesebeli kastélyok lennének.

Február 10.

   Kerek hónapja hányódunk ebben a bizonytalanságban.

   Rátkovics lába azóta fagyott, azóta nem tudja lehúzni a csizmát. Ma aztán hiába volt minden könyörgés, kijelentette, hogy nem bírja tovább a gyaloglást. Mit tehettem egyebet, felültettem egy kocsira, amelyen hat baka ült, nagy rábeszélésre beleegyeztek. Kezet fogtam Jóskával, szomorú arccal ült a kocsin. Most járunk valahol a tavalyi vonalaknál. Egy műútra kell érnünk, a visszavonulás fő útvonalára. Már hallani a járművek zaját. De kicsit északról nagy géppuska- és aknatűz hangzik. Sok a repülő is, zakatolnak, mint a rossz traktorok. Állítólag itt kell megállítani az oroszokat. Ha ugyan egyáltalán meg tudják állítani. Harmadik személyben mondom, mint akinek semmi köze az egészhez.

   Még ötvenöt kilométer Kurszkig...

   Szonzevo, műút, megint németek. Elakadt a menet, harci zaj mindenfelé. Jóska ül a kocsin, leoperálták fagyos lábáról a csizmát. Cigarettafüstből mosolyog rám. Azért lehetőleg ne hagyjuk el egymást - mondja.

   A fiúk szólítanak, arranézek, kivel beszélgetnek? Horváth Karcsi áll a csoport közepén, az „öreg muzsik”. Megöleljük egymást. Te is jó helyre csöppentél! Károly karácsony előtt ment haza szabadságra, most érkezett vissza. A Donnál beleszeretett egy orosz diáklányba. Siettem, hogy még a Donnál érjelek benneteket, el akartam hozni Vjerát.

   Kurszk felé már nincs út, megint délebbre kell fordulni. Oboján felé, ámbár, úgy látszik, ez sem fog simán menni. „Délre, csak délre, arrafelé még talán meg lehet menekülni” - idézek gondolatban egy halottat.

   Este lángost sütünk egy házban. Az aknagránátok a közelben csattognak.

Február 11.

   Nem telt bele félóra, már úton voltunk megint, jónak láttuk kikeveredni a tűzből. Tizenöt kilométeres menet a sötétben, előttünk senki, a felhők közül kibukkanó hold mutat irányt meg a letaposott út, amelyen fagyott katonák hevernek. Végre falut érünk megint. Egy huzatos szélmalom kínálkozik hideg szállásul, képzelheted, mennyit aludtunk. Összebújtunk, mint a malacok, de így is csak annyit értünk el, hogy a köpenyünkön megolvadt a ráfagyott hó s reggelre tészta lett belőle a hátunkon.

   Reggel német menetoszlop sorakozik a faluban. Megindulnánk mi is; egy német nekemugrik, a pisztolyomat akarja elvenni. Ráordítok, dulakodunk, végre otthagy, elvonulnak. Bemegyünk egy házba, melengetjük átfázott tagjainkat.

   Megnyugtató, hogy Károllyal együtt vagyunk. Számítgatjuk, mennyi idő alatt érnénk haza gyalog. Szeptemberre talán, ha minden jól menne. Egy szép napon átmennénk a Radnai-hágón, szakállasan és piszkosan. Otthon lennék.

Február 12.

   Tizenöt német tolakodott be a lakásba, amelyben tanyát vertünk mára, kilakoltattak bennünket.

   Volt megint egy szép éjszakánk. Egy kis kunyhóban szorongtunk ötvenen, egymás hegyén-hátán. Aludni bizony nem lehetett. De humor mindenütt terem, olyan az, mint valami jótékony penészgomba. Egy huszár feláll a földről éjszaka, oldozni kezdi a nadrágszíját. Eresszenek ki emberek! Senki sem mozdul, hiszen alig is lehet mozdulni egymástól. Eresszenek ki, mert baj lesz, az áldóját! Erre sem igen mozdulnak az emberek. A huszár nem bírja tovább, egy hatalmas rottyanás jelzi. Az emberek erre úgy fröccsennek széjjel, mintha gránát vágott volna közéjük s a meggyötört torkokból kacagás virágzik elő.

Február 13.

   Letértünk megint az útról, az egyetlen szabaddá tett útvonalról, mert nem akartuk, hogy ismét németek egyék meg vacsoránkat. A falu az úttól jobbra, hosszú völgyben fekszik. Förtelmes módon teleraktuk a gyomrunkat krumplival meg tejföllel. Két éhség között mohó az ember. Az útfélen elhullt lovakból nagy húsdarabokat metszenek ki a bakák, undorral gondolok most erre, pedig sokszor voltam én is azon a ponton, hogy neki kellene esni egy ilyen szegény állatnak.

   A házban egy öreg szakállas magyart találtunk, talán haza sem akar menni. Senkije sincs. A fegyházból küldték a frontra, bizonyos, hogy nem akar visszamenni. Mi meg felszedtünk egy gyámoltalan, beteg, magányos hadnagyot, az orra lefagyott, folyik belőle a genny. Mennyi embersors!

   Miért? Mire jó mindez?

   Indulni kellene, de nehezen mozdul az ember. Fáj a lába, a fáradtság most tör ki rajta, jó lenne pár napig pihenni ebben a gyönyörű völgyben. A szél hordja a havat odakint, s robbanásokat hallunk Oboján felől.

   Nem volna jobb egyenest nekivágni nyugatnak?

   Az Isten őrzi az embert. Végigjöttünk három falun. A falvakban már orosz katonák jártak előttünk, a nép sötéten nézett ránk, erdők vettek körül, bizonytalan, sötét erdők. S amikor visszatértünk az országútra, biztosító német egységek lőttek ránk, orosz járőrnek néztek. De mi csak jöttünk rendületlenül és fásultan, fülünk mellett fütyültek a golyók. Végre felismertek, beszüntették a tüzelést.

   Este, Kraszinkovo, az obojáni út mellett. Kicsi ház. Bablevest főzünk só nélkül, minden nélkül, vízben megfőzzük a babot. Tele van katonával a ház. Az asszony segédkezik, fejét csóválja a sajnálkozástól, az ő ura is lehet ilyen helyzetben. Egy baka cérnát akar adni neki hálából. Ne add nekem, holnap talán kenyeret vehetsz rajta.

   Nem messze géppuska szól és aknavető. Ki tudja, hol, és ki tudja, kik lövöldöznek?

   Egyszer talán vége lesz ennek a bizonytalanságnak.

Február 14.

   Oboján. Személyirányító, gyűjtő. Németh főhadnagy kezdeményezte néhány tiszttel, nem hivatalos.

   Egy hete szakadtunk el egymástól, mikor, vakon a füsttől, felültettem egy szánra. Megelőzött, itt vár bennünket, intézkedik, szállást, élelmiszert ad.

   A földön fekszünk, falatozunk, nézzük egymást. Nincsenek rangok, csak emberek, szegény, összetört, nyomorult emberek. Egy zászlós kiáltja a nevemet, évfolyamtársam volt a tisztiiskolán. Csípőlövése van, így gyalogolt egész úton. A szétzüllés tökéletes, hadtestparancsnokunk fogságba esett. A lemaradottak, a betegek, sánták, sebesültek és eltévedtek, hányan, de hányan kerültek fogságba! Olyan is akad itt, akit az oroszok lefegyvereztek és elengedtek: eredj haza.

   Százas csoportokban indulunk innen tovább Szudzsa felé. Hetvenkét kilométeres út, kétnapi élelemmel, kenyér nélkül.

Február 15.

   Pihenő katonák rozslisztből főztek gombócot, fekete rozsból, de a közepében édes baracklekvár aranylik, felséges jó falat. Egyetlenegy gombóccal kínálnak meg, azt is megosztjuk Károllyal.

   Aztán félig nyers krumplit eszünk az úton.

   Százas csoportommal elindulok Szudzsa felé. Van egy szánunk is, két sebesült fekszik rajta, pokrócokba burkolva. Egy német oszlop áll az út szélén, mellette haladunk el. Egyszer csak felugrik sebesültjeinkre egy német egyenruhás részeg ukrán. Lerángatjuk, erre dulakodik, vagdalkozik, szitkozódik. A németek kacagva nézik a színjátékot, s nem lehet ellene egyebet tenni. Mi lenne, ha lelőném ezt az ukrán janicsárt? Még nem tudok gondolkodás nélkül cselekedni.

   Magyarnak lenni a legutolsó dolog a világon.

   Estére széthull a százas csoport, mert másképp nem lehet elszállásolni. Így is alig. Kiosztom az élelmiszert egy faluban, s kezdődik a hajsza fedél után.

   Ma a botomat vette el egy német. Egyszerűen kiragadta a kezemből. Félórával később, amint megyünk a német oszlop mellett a hóban, megint kis csoportokban, Károly kiáltását hallom a hátam mögött. Egy némettel dulakodik, aki elvette a kesztyűjét. Legközelebb a sapkámat emeli ki a fejemből egy német lovas.

   Bemegyünk egy házba, kicsit pihenni. Bejön egy ukrán, megint egy ukrán német egyenruhába, s egyszerűen belénk köt, orrunk előtt hadonászik egy bottal és ordít, nem tudni miért. Kitesszük a szűrét, de nemsokára egy némettel jön vissza, aki pisztolyt szegez ránk. Nem sokat tudok németül, de amikor elfut a méreg, csak magyarul beszélek. Ha érteni akar, a hangból értsen, az indulatból. Kicsit érthet, mert elteszi pisztolyát. Elmennek.

   Már a lakosság is foghegyről beszél velünk. Felbíztatták őket a németek, hogy nekünk ne adjanak semmit, s ha kartoskát főzünk, szaladnak panaszra a német parancsnokságra. Nem is bosszankodunk, inkább elintézzük egy mosollyal az egészet. Tudtuk mi ezt, minket igazolnak az események.

   De nem ártana, ha az otthoni urak egy kis ízelítőt kapnának ebből az iskolából.

Február 17.

   A németek gyűlölete egyre nagyobb irántunk. Mintha minket okolnának a visszavonulásért. Pedig sem Afrikában, sem a Kaukázusban nem voltak magyarok. Sztalingrádnál sem. Bár itt se lettünk volna! Mire észbe kaptunk, feladták Voronyezst, magunk maradtunk.

   De gyűlöletből nem lehet birodalmat építeni.

   Szudzsától negyven kilométerre vagyunk. Egész éjszaka jöttünk. Nézem az órát, számolom a lépéseket, hogy teljék az idő, óránként pihenünk tíz percet, s elszívunk egy cigarettát. Jó, hogy cigarettánk van még. Egyszer a hóban találtam két százas csomag Memphist, abból élek.

   Nappal szinte lehetetlen haladnunk, nemcsak oszlopban, de egyedül is. Félrelöknek az útról a hóba, de ha megáll a német oszlop, leállítanak ott is, órákat kell várni néha.

   Hajnalfelé betérünk egy házba. A házban német tisztek laknak, mi egyenesen az istálló felé tartunk. Az orosz asszony kijön, behív a konyhába, húzódjunk meg ott. Nemsokára megjelenik egy német csicskás, ránkmordul, bemegy a tisztekhez, rövid tanakodás után kidobnak bennünket. Megyünk tovább.

   Pokrócokat, órákat adunk el kenyérért, vajért. Orosz asz-szonyok várnak már az út szélén, szabályos cserepiac fejlődik ki, míg a németek szét nem kergetik az asszonyokat.

   Keresünk egy kis falut, megint oldalt, messze a műúttól, hogy legyen élelmünk, és ne lássunk németet. Károly egészen jól beszél már oroszul, meséli a hadihelyzetet a faluban. Az emberek örülnek a közelgő felszabadulásnak, örömmel adják tovább a híreket. Mi nem vagyunk ellenségek, barátok vagyunk! - kiáltja egy fiatal orosz. Enni adnak szűkös kenyerükből, szíves szóval fogadnak. Egyszercsak megjelenik két német, felhúzott pisztollyal törnek ránk. Partizán, partizán - ismételgetik. Megmutatjuk a halálcédulánkat, erre elhiszik, hogy nem vagyunk partizánok.

Február 18.

   Enyhe, olvadásos reggel, ködös táj. Indulunk tovább Szudzsa felé, csak teát főzünk előbb.

   Estefelé lövéseket hallottunk, állítólag oroszok szivárognak be. A műúttól nem lehet nagyon letérni, arrafelé vesszük megint az irányt.

   Istenem, de messze van még a hazánk!

   Bjelica. Öten vagyunk. Vigasztalan hangulat, menni, mindig csak menni. Egy erdőn jöttünk át, le szerettem volna feküdni a hóba, aludni. Mi lenne, ha örökre elaludna az ember?... Süt a nap, a fény kicsalja a könnyeket. Utászunk valami könnyű dalt énekel arról, hogy ragyog az ég.

   Jó lenne vele dalolni az égről, amely ragyog.

   Miért kell ennyit szenvedni?

Február 19.

   Ittragadtunk tegnap. Már indulóban voltunk, visszatértünk, nem akartunk még egy álmatlan éjszakát a műúton.

   Álmomban otthon jártam megint.

   Huszonöt kilométerre van Szudzsa, S onnan ötvenre Szumi, onnan Kijev - sose lesz vége. Így mondta tegnap egy német, aki nem kiabált, kedélyesebb fajta volt. Úgy látszik, ő sem hitte, hogy megállunk.

   Egy kis csoport elvált tőlünk, letért jobbra egy kicsi faluba. Csókkal fogadták, terített asztal várta őket. Maradjatok itt, jó sorotok lesz - mondták az oroszok.

   Szudzsa. Végre ideértünk estére, feltört lábbal. De csak a sebesülteket szállítják vonattal innen is, tovább kell menni Szumiba.

   Csodálatosképpen fedél alatt vagyunk. S van egy kis krumplink, sárgarépánk és uborkánk. Nem halunk éhen.

Február 20.

   Még Szudzsán. Nem lehet rohanni, fáradtak vagyunk. Keresünk egy kis házat a város szélén, ahol nincsenek németek. Borsólevest főzünk, krumplispogácsát sütünk, jóllakunk megint. Dudál a szél, meleg szél, lucskosak az utak. Holnap vasárnap lesz, elindulunk megint, szembe a széllel. Ki tudja, hány kilométer van már mögöttünk? Hát még előttünk?...

Február 21.

   Szudzsán, reggel. Borzalmas álmaim voltak. Nagy harcokban, sebesültek, halottak százai között, a szemem láttára dőltek el sorban a testek, ismerősök, barátok, véresen hulltak a földre. A zászlóalj utolsó maradványai semmisültek meg, csodálkozom, hogy még ép vagyok.

   A nap besüt az ablakon, kéken villog a hó. Óra ketyeg, horkolnak, mindenki alszik még. Én is aludnék, de Károly úgy nekinyomott az asztal lábának, hogy fel kellett ébrednem.

   Úton. Friss kenyér bódító szaga, a legédesebb illat, amit mostanában érezhet az ember. A nyál összefut a szájban, siessünk tova. A kenyér a németeké, szekérszám hordják. Nekünk csak a sóvárgás marad, az eszmei kenyér: az illat. Az álom, a délibáb, a megfoghatatlan. A kézzel tapintható valóságot nem érjük el.

   Legalább húsz kilométert kell mennünk ma, mondja Károly.

   Fél tízkor iszonyú hóviharba keveredünk. Percek alatt támad, majd betemet bennünket és félelmetesen szép. Ilyet csak filmen láttunk. A számum lehet ilyen gyors és ilyen veszedelmes, csak egy kicsit melegebb.

   Még szerencse, hogy balra falu van a völgyben, az imént még láttuk. Vaktában indulunk arra, mert nem látni öt lépésnél messzebb. Végre házat érünk, fellélegzünk a melegben. Dél van. Lesz-e valami a húsz kilométerből?

   Csak tíz lett. A szél megállít, a fáradtság lehúz, a feltört láb fékez. Elszállásolunk. A kis szobában önfeledten fütyörészek. Bejön az asszony, az ikonra mutat, nem illik fütyülni, mondja. Megszégyenülten hallgatok el.

   Öt kilométerre vagyunk Ukrajnától.

Február 23.

   Nem tudunk semmit a világ eseményeiből. Tegnap már az a hír járta, hogy Magyarország és Németország között megszakadt a diplomáciai viszony.

   Ezt nem lehet elhinni, ne ringassuk magunkat jó reményekbe.

   Harminc-harmincöt kilométerre vagyunk Szumitól. Állítólag száz kilométerre kell lennünk a hadműveleti területtől. De mit tegyünk, ha az meg folyton jön utánunk?

   Lehet, hogy vége lesz a háborúnak.

   Otthon talán már elsirattak, két hónapja nem írtam levelet. Hol van itt posta?

   Talán Kijevből lehet majd írni. Gyalog egy hónapi út. Egy hadsereg bolyong étlen a világban, senki sem tud róla.

   Iszonyú fáradtan érkezünk alkonyatra egy kis faluba, a várostól alig pár kilométerre. Megállunk.

   Az idő egészen enyhe. Néha a nap is kisüt, ilyenkor vakító a fény. Ezer pocsolya tükröz a szemünkbe, autók nyomán fröccsen a piszkos hó. De néhol már az út kövein járunk, néhol már sárban csúszkálunk az utak szélén.

   A falvakból menekülnek a sztaroszták, akik a német uralmat szolgálták. Úgy látszik, van félnivalójuk. Az asszony kikíséri őket a faluból kisírt szemmel, hosszan búcsúznak. Aztán szánkóra ülnek s mennek a németek után. Látják-e valaha egymást?...

   Gépkocsizó németek állnak meg rövid pihenőre, kezükben csokoládé, te jó Isten, csokoládé!

   Estefelé egy szeszgyárat ürítenek ki. Német katona áll az ajtóban, pisztolyát sütögeti a levegőbe. Asszonyok rebbennek szét, aztán megint előmerészkednek vödreikkel. Mi is megtöltjük a kulacsot rossz pálinkával.

   Úgy látszik, itt se lesz megállás.

   Még talán Kijevben sem ülünk vonatra. Ezen folyik a vita. Károly a tenyerébe támasztja fejét, réveteg tekintettel néz a mécses gyenge lángjába, homlokára ráncok futnak. Ez a harcos ember is letörik már?

   Én valamiben mégis hiszek.

   S mindig Julián barátra gondolok. Egy álom hajtotta kelet felé, szörnyű utakra. Kibírta.

   Bennünket az otthon vonz, a véreink, a terveink - az élet.

   Kibírjuk mi is.

Február 24.

   Éjszaka orosz gépek bombázták Szumit. Örülök, hogy itt álltunk meg éjszakára. Reggel elfog az otthoni tavaszok hangulata, a Rába-partra gondolok és egy rövidnadrágos kisfiúra, 1929.

   Távolról ágyúk dörögnek, figyelmeztetnek a jelenre, a menekülésre. Jó lenne száz kilométerrel előbbre lenni - milyen szerény kívánság!

   Hamar feltűnik a város. Egy sorompón megyünk át, napos szép hóolvadásban. Most ment el az utolsó vonat - mondja egy ember. Megyünk az állomásra.

   Déltájban - már egy nyitott teherkocsiban száguldunk tova s csokoládét eszünk. Ki hitte volna.

   Vorozsbán egy német szerelvényre ülünk át. A kocsi egészen lapos, két német teherautó van rajta. Az egyik autó alatt húzódunk meg Károllyal. Az éjszaka nagyon hideg, de Károly már dalolgat.

   Éjfélig utazunk. Végre elszakadtunk a harcoktól.

Konotop, február 25.

   Váróterem, alszunk a földön. Reggel bemegyünk a városba, rendes meleg ételt eszünk, magyar kincstári étket!

   Megkerül Bősze Gyula, egy hónap után.

   Úti élelmet nem kapunk. De délután vagy este szeretnénk továbbmenni.

   Megszállócsoport-parancsnokság, friss csapatok, békebeli laktanyaviszonyok. A zászlós úr beteg? - kérdi egy főhadnagy. - Hajtsa le a sapkája szélét. Orosz mintájú prémsapkám van.

   Szerettem volna megmondani neki, hogy én bizony fázom, mert egy hónapja nem mosakodtam, és talán lázam is van. De úgysem érti meg ez a papírkatona. Zubbonyán békebeli arany gombokat visel. Noszovkára irányítanak bennünket, a harmadik hadtest gyűjtőhelyére.

   Megírok egy tábori lapot.

Február 26.

   Éjszaka egy fűtött másodosztályú magyar kocsiban utaztunk, szabadságosvonattal. Nyezsinben leszállítanak bennünket, hajnalfelé izzasztó menetben érünk a városba. Egy zsákot cipelek a hátamon, kenyér, vaj, műméz van benne - a véletlen egy iskolatársammal terelt össze tegnap Konotopon, tőle kaptuk az élelmet.

   A vonatok már csak Vorozsbáig közlekednek. A jóslatok szerint továbbirányítanak bennünket, Kijeven túlra.

   Fertőtlenítőbe kellene menni, fürödni kellene, a tetvektől nem lehet aludni.

   Délután egy borbélynál megszabadulok szakállamtól és hosszú hajzatomtól.

   Enyhe, borús, vizenyős idő, a járdán fénylik a víz, az emberbe beleül a köd, megfekszi a szívét.

   - „Két nép halálosan meggyűlölte egymást - mondja egy német tiszt. - Fiatal fickók csinálják, akiknek nincs élettapasztalatuk.”

   - „Motorizált hintáslegények” - mondja egy magyar.

Február 27.

   Nyezsin. Jól kialudtam magam. Most azon godolkozom, hogy mi lenne jobb, elindulni-e minél előbb vagy várni. Az oroszok Szudzsán, egyes hírek szerint Szumi előtt vannak, számítani kell arra, hogy tovább irányítanak bennünket - mi értelme van akkor elgyalogolni a vasúttól távol fekvő gyűjtőhelyekre? Egyelőre fürödni készülünk.

   Németeké a fürdő ma. Nem marad más hátra, mint visz-szatérni a szállásra, s itt bogarászni az élősdiek után. Másfélórás művelet.

   Odakint motor pöfög, katonák mennek nyugat felé, magyarok, olaszok, németek. Kiürül a város, a posták és a kórházak elindulnak Kijev felé. Hol áll meg ez az áradat?

   Valahol az épületben zongorázik valaki. Nem furcsa ilyenkor zongoraszót hallani? Gondolkozom rajta, mikor hallottam utoljára effélét. Valamikor filmeket is láttam, most csak a szemétből kotrok elő egy színházi lapot, ami emlékeztet rájuk.

Március 1.

   Olvad, éjjel-nappal olvad. Nyugtalan álmai vannak az embernek, folyton menekül. Kis csoportokban menekül, házakba tér be, enni kér.

   Éjszaka Finnország felé vonultunk, beszéltem Irja Lukkarinennel. Finnül beszéltem, törve, francia szavakkal segítettem, csak németül nem szóltam. Ki fejti meg az álmokat?

   Délután Károllyal a személyirányítóban működtünk. Egy csomó papirosból irányítottuk az embereket, amelyekben minden volt, pontokba szedve, csak éppen megérteni nem lehetett. Fütyörészve néztem ki az ablakon. Az utcán lányok és katonák sétáltak, tócsák tükröződtek az úton, vasárnap volt.

   Hej, régi szép vasárnapok elmosódott íze, harangszó és orgonabúgás, erdei séták, szerelem!...

Március 2.

   Kijev. Hosszú latolgatás után úgy döntöttünk, hogy otthagyjuk Nyezsint és elmegyünk Noszovkára, hadtestünk gyűjtőhelyére. Akadt is hamarosan egy tehervonat, felültünk, lábunkat lógatva az oldal nélküli kocsiról. A vonat eleinte jól viselkedett, ott sem állt meg, ahol kellett volna, Noszovkán sem. Később ellustult, a Kijev előtti állomásokon hosszú órákat állt a hidegben. Már éjszaka volt, sötét és hűvös éjszaka. A Dnyeper hídján negyedóráig jöttünk, az utolsó megállótól gyalog mentünk be a kijevi pályaudvarra.

   Így kerültünk Kijevbe, akaratunkon kívül.

   Lézengünk a hatalmas, hideg pályaudvaron, nem engednek ki fertőtlenítés nélkül. A német kantinban töltünk egy-két órát, levest, feketét adnak. De nem ingyen, egy sebesült harmincnégyes menetlevelére.

   Délután végre megfürdöm s megszabadulok állatjaimtól. Jó volna tiszta fehérneműt venni. De így is jó, most már szabad az út, holnap bemegyünk a városba.

   A hadtest útban van errefelé. Majd megvárjuk. Így lesznek az utolsókból elsők.