|
SZTARO-NYIKOLSZKOJE
November 15.
A falu a front mögött van, néhány kilométerre
Ivanovkától. De egy egésznapos kocsizás után értük el. Tizenöt kilométer
a falu hossza, s a gyalogsági tanfolyam, amelyre vezényeltek, a nyugati
szélén lesz. Ha valaha, most igazán éreztem a tél kegyetlen hidegét. Rábai
János avval a naiv hittel indított el, hogy estére ideérünk. Rábai segédtiszt,
abból a fajtából, amelyik papírok között él. Egyszer jelentették neki,
hogy befagyott a géppuska a Don partján, nem lehet vele lőni. Miért nem
vigyáztok rá? - kérdezte naivul. Néha elfelejti felváltani a tábori őrsöket.
Ne ijedj meg, nem visznek el az oroszok! - feleli a türelmetlen felhívásra.
De még nem látta a Dont, a falut sem, mert oda is lőnek.
Négyen vagyunk a zászlóaljból. Estig
mindössze az ezredtörzsig jutottunk. Ott megszálltunk a papoknál. A papok
egy cirkuszoskocsiban laknak, benzines hordó a kályhájuk. Ontja a meleget.
Csendes, nyugalmas éjszakánk volt. Álmomban a Varjútanyán jártam, ahová
egyszer szeretnék még betoppanni, egész tapintható valóságomban. Ezen
gondolkozom reggel, egész úton. Ivanovkán a tábori posta udvarán kiválogatjuk
leveleinket. Van egy sereg. Bízzunk Istenben, hazamegyünk nemsokára, írják.
Varjú Pál lapjai: Kedves Testvérke! Nem tudom, miért, most újból
igen érezlek benneteket. A csontjaimban vagytok, eltörölhetetlenül. Nincs
egy ép gondolatom sem az itthon számára. Agyam, vagy legkisebb porcikám
mozdulása: még mindig front. Képek, érzések zsonganak át rajtam... front,
minden front, a különös alakú, furcsa helyzetű hullák, barátoké, ismeretleneké;
remegések, futások, káromkodások, fogcsikorgatások... A kenyeret
ma földbe tettem, vetettem egész nap, lassan, egyedül, egy lóval. Az én
szegény hangyám, a szorgalmas kolhozparasztom valahol künn pihen, hiszen
annyit dolgozott már. Ő mindig vetegetett, az aratás reménye nélkül.
Tőle tudom meg, hogy elesett Solohov,
a Csendes Don írója, meg Sztohanov, a nagy munkás. „Bajtársak voltak ők,
ha farkasszemet néztünk is egymással. Munkás, munka... építeni kellene,
igazad van... csak élni, élni, megmaradni. Féltelek. Tudod, hogy a legjobbak
pusztulnak.
Szegény Pali, el sem hinnéd, hogy rólad
álmodtam. Megéreztelek. De örülök, hogy nem vagy itt, testvér. Te csak
vess, élj, szeress. Egyszer majd találkozunk a Varjútanyán s akkor...
megmaradtunk, Testvérke!...
Egy mécses világánál írok, este, szokatlan
csendben, egy kicsi orosz parasztházban. Lakóit kilakoltatták, a ház állandó
szállásul szolgál a sorozatos tanfolyamok résztvevőinek. De ellátogat
néha az öreg bábuska, megnézi, vigyázunk-e a fészkére. A falon katonaképek,
talán a fiai, talán most halnak meg a Don túlsó partján...
A kemencében elhamvadt a tűz, az ablakon
fagyos leheletét küldi a havas orosz táj. Gyula horkol. S reggel megkezdődik
a nyolcadik gyalogsági tanfolyam. A németek megtanítanak harcolni...
November 17.
Egy vénasszonyképű német őrnagy üdvözölt
bennünket, csodálkozott, hogy milyen kevesen tudnak németül közülünk.
Még tart a Pastner-likőröm, kissé szédült vagyok tőle. A felderítő járőr
munkáját mutatta be egy német raj, semmi újat nem tanultunk belőle. Félóra
múlva harmadízben megyünk ki ma gyakorlatra. Éjjeli gyakorlat lesz. Órákon
át csúszkálunk a dombokon fel-le, izzadtan lihegve, máskor meg csak állunk,
fázunk, hallgatjuk Günther főhadnagy magyarázatait, illetve a tolmács
unalmas mondatait. De a gyakorlat itt is csak gyakorlat...
Köröskörül lapos, fennsíkszerű dombok,
meredek szakadékok, szélmalmok a horizonton, mennyi szélmalom! Házak ezrei,
szétszórtan, kimondhatatlan összevisszaságban. Festői táj. Elképzelem,
mit éreznék mégis, ha örökké itt kellene élnem...
November 18.
Szép volt az esti gyakorlat, majdnem
élvezetes. Az ellenség ugyan oly bután viselkedett, mint valamire való
ellenség soha, s az öreg őrnagy annyit locsogott, hogy majd megfagytunk
a végén - de hát ilyenek a gyakorlatok. Részeg német katonák hevertek
a hóban, a tuniszi partraszállás örömére itták le magukat. Igyatok csak
németek!... Afrikában szorul a kapca, nem lehet annyi fronton küzdeni,
vége lesz a dicsőségnek! Csak mi ne volnánk itt, szegény kényszerű csatlósok.
Úgy érezzük magunkat, mint akiket már eltemetett az ország. Mi vagyunk
az áldozata ennek az áldatlan barátságnak. Odahaza kávéházi
hősök öklözik az asztalt, majd ők megmutatják! Szívesen átadnánk nekik
dicstelen szerepünket. Ha mi meghalunk, még az a sovány vigasz sem marad
utánunk, hogy hősökként tiszteljenek. Mi tudjuk legjobban, hogy ez a háború
nem a mienk, s mi szenvedünk meg legjobban érte. A kávéház vitézei nappal
a túlórázásért zúgolódnak, ők a belső front, a mi áldozatunk
semmi. A haditudósítók a kijevi aranyéletről írnak, szinte irigyelnek
bennünket otthon az esztelenek. Csak egy éjszakára... írta valamikor a
háború költője. Akad egy két őszinte verse, ez közülük való.
November 21.
Múlnak a napok, velük a gyakorlatok is
lemorzsolódnak, a hideg rendületlenül tart, a hó félméteres, az álmok
most is, egyre jobban, kétezer kilométeresek. Mindig otthon vagyok. Szeretnék
téli álmot aludni, s csak a hazafelé robogó gyorsvonaton ébredni fel.
Ma azt hittem, megfagyok. A hideg fájdalmas volt, kezem, lábam nem éreztem
később, s a megbeszélés alatt verejtékezve vártam a pillanatot, amikor
kidőlök a sorból. Menetközben tértem magamhoz lassan. Mintha anyám hangját
hallottam volna, a múltból: beteg vagy, fiam? Sokszor megkérdezte, nem
alaptalanul. Egy komoly, sápadt, vézna kisfiú arcát látom, aki bibliát
olvas egész délelőtt egy lille-i szálloda második emeleti szobájában.
A háborút csak apja meséiből, meg a romokból ismeri. A romok, a kavernák
s a szétlőtt Krisztus-szobor a temetőben! A gyermekkor emlékeiből valóság
lesz, a rémképek megelevenednek, az ember megrázkódik, hitetlenkedve néz
körül.
November 22.
Vasárnap. A napsugarak elömlenek a hideg
havon, a távolból idehallatszik a géppuskák kattogása. Gyengélkedem, nem
mentem el a gyakorlatra. Lesz egy vasárnapom legalább, egy békés, csendes
vasárnap. Nyugtalan, lázas álmaim voltak az éjszaka, nyolc tanítványom
lett öngyilkos az osztályban, később futóárkokat ástunk a gyerekekkel.
Ki fejti meg ezeket a bolond álmokat?
Szekerek, mozgókonyhák mennek az utcán.
Gyula érdeklődik, majdnem kiviszi magával az ajtót. Honnan jönnek, sógor?
- hallom a kiáltását. Mondtam, hogy hazulról jönnek - számol be izgatottan
-, be szép, jóltáplált lovak! Kipusztítják az ország állatállományát -
szólal meg benne a rábaközi paraszt aggodalma. Fehérváriak, kilenc napja
indultak hazulról...
Ó, reménység, mikor fogysz már el? Minden
jelben felváltást látunk, minden csapatban felváltókat. Ez az egy ép gondolat
van már bennünk.
November 26.
A hideg beült a csontokba, az ember egész
nap fázik, csak éjjel engednek föl tagjai, a takarók alatt. Itt, Sztaro-Nyikolszkojeban
voltak a legnyugodtabb oroszországi napjaim, az unalommal is itt ismerkedtem
meg igazán. Tegnap már ponyvaregényre vetemedtem, ma egy keresztrejtvénybe
menekültem. Odakint dudál a szél, hordja a havat. Dr. Günther ma elbúcsúzott
tőlünk, menetkészen áll a századával. Fehérvárról egy egész gyalogezred
érkezett a faluba, kiképzés után bevetik őket a vonalba. A tanfolyam végetért,
megjött értünk a szánkó. Az öreg kocsis rossz híreket hozott, elvitték
az egyik tábori őrsünket. Az éjszaka két német zászlóalj jött erre, mozgókonyhájuk
a hídról belezuhant a szakadékba. Tele volt a szobánk némettel, sebesültet
kötöztek, kiabáltak, kihűtötték a szobát. Az istállóból eltűnt az öreg
kocsis egyik lova, elvitték a németek, vagy szélnek eresztették, nyoma
veszett.
Elindulunk egy lóval. Elballagunk a szánkó
mellett, tiporjuk a havat. Vegyes érzésekkel s egy rossz éjszaka emlékével
megyünk a Don felé. Mindig vissza kell térni, s mindig nehezebb a visszatérés.
Vastag, csikorgó hó fed mindent, kemény,
fagyos kéreg a világ felett. Ilyen kéreg fedi az emberi szíveket. Kívül
csillogó fehér szólamok játszanak rajtuk, de kemények, ridegek, csikorgósak
belül. Pedig valahol a világ szélein már próbálgatja szárnyait a Karácsony.
KARÁCSONYVÁRÁS
December 2.
Nyikorog a hó a bakancsok alatt. Az éj
sötét és titokzatos, lövések fütyülnek a fülünk mellett. Feszül a rongy
ideg. Az ember kis verssorokat mormol öntudatlan: A jó Isten őriz
engem, mert az ő zsoltárát zengem. Evvel nyugtatja meg magát.
Visszatértem megint, hosszú, fárasztó
gyaloglás után. Alig pihentem ki magam, alig ocsúdtam fel, máris a régi
lyukban találom magam, amely egy héttel ezelőtt orosz hullával volt tele.
A hullákat eltakarították, füst borítja a gödröt, mintha mi sem történt
volna. Csak egy kis jelenet játszódott le a drámából. Az oroszok kiemelték
a hatos tábori őrsöt, utána két oldalról megtámadták a hetest. Pár óra
múlva elfogyott a lőszer, D. hadapród az egyetlen lehetséges útvonalon
visszavonulást rendelt el. Hadbíróság elé hurcolták, egy szavazaton múlt,
hogy felmentették, hogy megmenekült a golyó általi haláltól. Másnap a
rohamszázad visszafoglalta a két tábori őrsöt. Mondják, ezúttal veszteség
nélkül és kivételesen igen jó tüzérségi előkészítéssel. Az orosz támadásnál
néhány magyar fogságba esett, hangszórón kiabálták át, hogy élnek és jó
helyen vannak. Az élet meg zajlik tovább. Most még izgalmasabb dolog itt
lenni. Fogság, halál, hadbíróság - három vigasztalan út ágazik innen s
a negyedik: a szerencsés megmenekülés.
Spanyolbakokkal vagyunk körülvéve, hogy
biztonságosabban érezzük magunkat. Zúzmarásak a kusza tüskésdrótok, csillognak,
mint a karácsonyfa ezüst díszei.
Elég csendes a nap, csak éjjel zúdultak
lövések felénk. A megnyugtató virradattól sötétedésig nyúlfarknyi a nap,
az utolsó sötét órák előtt állunk. Kínos huszonnégy óra!
Kínos már nekünk minden. Példátlan
kizsarolása az emberi teljesítőképességnek - ahogy Kőszegi vezérkari
őrnagy mondta. Biztosított legkésőbb január 15-i leváltásunkról. Hosszú
lesz még az idő addig!
December 9.
Minden negyedik napomat a Donnál töltöm.
Múltkori szolgálatom elég izgalmas volt, sok eshetőség fordult meg a fejemben.
Orosz vállalkozást hajtottak végre ellenünk, jobbról, a legváratlanabb
és egyben a legbeláthatatlanabb oldalról. Huszonöt-harminc hóruhás orosznak
sikerült rohamtávolságig megközelíteni bennünket, miközben a szemközti
partról olyan tüzet kaptunk, hogy lehetetlen volt a fejünket kidugni.
Rakétát lőttünk fel, ebben a pillanatban kidobták kézigránátjaikat. Mi
is. Géppuskánk gyorsan a veszélyes oldalon foglalt tüzelőállást, zúdította
a gyilkos tüzet. Úgy álltak a fiúk nyílt terepen, golyózáporban, mint
a képeken a hadvezérek. Tüzet kértem a vonalból is, távbeszélőn vezettem
az aknavetők és géppuskák tüzét. Hálistennek, sikerült is visszavetnünk
a támadást. Reggel egy járőr átfésülte a bokrost, s elmúlt a kritikus
nap baj nélkül. Egyetlen könnyebb sebesültünk lett. Az a jó a háborúban,
hogy nem talál minden golyó.
Jó itthon. Lakást változtattunk, egy
nyugodt, csendes házba költöztünk, itt nem zavar bennünket senki. Olvasgatunk,
beszélgetünk, balalajkázunk, hogy eltereljük kínzó gondolatainkat. A Magyar
Csillag is eljut még ide, jólesik egy kicsit beletemetkezni. Szabó Lőrinc
ír a weimari írói találkozóról. Beszélhettek, költők, a világ úgysem hallgat
rátok!... Néha megjelenik Virág Gábor, ilyenkor Bachról, Sibeliusról és
Kodályról van szó, meg régi-régi karácsonyokról, amikor még a kulcslyukon
akartuk kilesni a titkot.
Odakint tél van és szelek nyargalnak
végig a Donon. Ha Isten is úgy akarja, akkor január első napjaiban megyek
szabadságra. Addig még hétszer kell lemennem a Donra. Ma kezdem. Rátkovics
most lépett elő zászlóssá, majd váltáskor köszöntöm. Jobban fog örülni
annak, hogy felváltom.
December 10.
Viszonylag csendes éjszakám volt, a lövések
már nem számítanak nyugtalanító körülménynek. De megvallom, hogy magam
nem voltam valami nyugodt. Az ember mindig tart valamitől, s már a csontjaiba
fészkelődött az ideges szorongás, amelytől csak a reggel szabadítja meg.
Reggel megenyhülsz, nem rezzensz már össze az egerek váratlan rohamaira,
egy közelben fellőtt rakéta puffanásaira, s a tűz szokatlanul erős pattogásaira.
Eszedbejut, hogy enni is kellene, alszol egy kicsit, s még olvasásra is
jut valamicske idő. Három órakor már szuroksötét éjszaka van, s a váltásig
egy örökkévalóság telik el, Megint izgatott leszel, és önző módon gondolod,
hogy jaj, csak hatig ne történjék semmi. De azután se - teszed hozzá sietve,
hogy Istent is kiengeszteld kis önzésedért, hogy elmúljon rólad és a világról
ez a szörnyű szorongattaás, hogy béke legyen és örülni lehessen az életnek.
December 12.
Odakint orosz aknák reccsennek, közelednek,
majd távolodnak a becsapódások. Aztán tíz percig csend van, csak a géppuskák
zakatolnak idegesen, valahol itt a ház fölött a domboldalban pattognak
a robbanó golyók, idebenn mégis, változatlanul, csend van. Tücsök ciripel
a kemence tetején, a deszkák között egér cincog, balalajkám húrjainak
ütődik egy-egy megkésett légy.
Hosszú az est, lehet gondolkozni, ha
van még valami támpont, amely köré gondolatok kristályosodhatnak. Kristály?
Rossz hasonlat. A gondolatok zavarosabbak. Eszelős vagyok.
Leakasztom a falról a balalajkát. A nyaka
gyöngyházzal van kirakva. Végigtapogatom a gyöngyöket, megpengetem a húrokat.
A véletlen elmuzsikáltatja velem a mi ötfokú hangsorunkat.
Véletlen? Ki rakta ki gyöngyökkel a balalajka
nyakát? Hogy is van az a cseremisz népdal?
Puro tánet voktenet gün
Sumet kület nöldüldes...
Erről a versformáról nekem mindig a Himfy-versszak
jut az eszembe. Ki meri mondani, hogy feledékenyek vagyunk? Kétezer éves
dallamokat és versformákat őrzünk.
Versek, ritmus, szépség!
Odakint ütemtelenül pattog egy géppuska.
Most eszmélek rá, hogy hol vagyok. Talán éppen cseremisz az irányzó. Fázik,
dühös sorozatokat küld felénk.
Holnap ott leszek a közelében, lenn a
parton, harcelőőrsben. Nem fog agyonlőni, tudja, hogy szabadságra kell
mennem nemsokára s hogy nekem még rengeteg dolgom van az életben.
December 14.
A szolgálat kínosabb, mint valaha. Amennyire
a távbeszélő titokzatos és szűkszavú beszélgetéseiből következtetni tudok,
meglehet, hogy utoljára vagyok itt. A századom már elment, ismeretlen
irányba. Negyvenedmagammal, a tábori őrsökkel, maradtam itt. A harmadik
századot is riadóztatták. Csak odaát meg ne tudják, hogy ilyen kevesen
vagyunk itt. Cseremisz irányzómra gondolok. Megismerne-e, ha találkoznánk?
Károlyhoz vittek a múltkor egy orosz foglyot. Adjon Isten, testvérek,
hazajöttem! köszönt a fogoly. Károly még egyszer lefordíttatja a köszönést.
Apáink mondták, hogy mi testvérek vagyunk - teszi hozzá magyarázatképpen
a fogoly. Kazaksztáni volt. A légkör nem valami testvéries ma. Rengeteget
lőnek bennünket túlról, aknavetővel, gránátvetővel. Türelmetlen vagyok,
nem győzöm kivárni a hat órát. Csak addig ne történjék semmi baj! Talán
ismered ezt az érzést. Valaki éppen tegnap dicsérte a bátorságomat, nyugodtságomat.
Szégyellem magam érte, sosem éreztem bátornak magam. Ma különösen nem.
Olyan vagyok, mint egy nagyon félénk kisgyerek, Istenbe kapaszkodom.
December 18.
Az álmokból nem lett semmi. Az egész
múltkori eset próbamenet volt, mások szerint eltolódás a valahol betört
ellenség visszavetésére - de idejében lefújták. Mire leváltottak,
már itthon volt a század. Milyen hiszékenyek vagyunk még!
Természetesen megint a Don-parton írok,
úgy látszik, már csak itt érek rá írni. Éjszakánk
szokatlanul csendben telt el, csak most délelőtt köpködött ránk egy aknavető.
Kegyetlen hideg van. Az éjszakák holdvilágosak, csodálkoztam rajta,
hogy váltáskor nem kaptunk tüzet, hogy nem látják ezt a nagy mozgást,
ezeken a világos estéken.
December 21.
Megroskadt a nagy hó. Az ereszről ütemesen
csöpög a víz, az idő úgy meglágyult hirtelen, mintha tavaszodni akarna.
Tavasz!... Majd áprilisban. Pár nap múlva karácsony lesz, az emberen fokozottan
erőt vesz a vigasztalan szomorúság. Ellágyul, mint az idő. Egy otthoni
levelet olvasott fel Virág Gábor, hangja megcsuklott, szemét könnyek lepték
el a nagy darab katonának. Szótlanul ültünk, hogyan is vigasztaljuk egymást?
Ki-ki a maga sorsára, otthonára gondol. Hogy várnak engem is! Még most
sem hiszik el, hogy karácsonyra ne legyek otthon, várják, egyszercsak
betoppanok, ahogy szoktam, hirtelen. Nehéz dolog lesz. De ha minden jól
megy, háromszor kell lemennem a Donra - úgy számolom a napokat, mint gyerekkoromban,
karácsony felé.
Balalajkázom. Két nagy aknagránát vágódik
a közelembe. Hatalmas reccsenések szakítják ketté a dalt. De csak kettészakítják,
mert pengetem tovább. Talán megőrülnék nélküle.
December 25.
Karácsony. Hideg kék ég, bodros alkonyati
fellegek. Egy lovacska cselleng a házak között; vajon mit keres?... Elmúltak
a legnehezebb órák, elmúlt a karácsonyeste. Csöndesebbnek képzeltem, mozgalmas
volt. De talán így volt jó, könnyebben elviseltük.
Mondom, nem így képzeltem a karácsonyt.
Kis betlehemet rögtönöztem tegnap, kicsi karácsonyfát állítottunk mellé,
csomagban érkezett műfácskát a fehérbe öltöztetett asztalra, gyertyák
és pár szem szaloncukor közé. Hármasban akartuk eltölteni, Jóska, Gábor
meg én, halk énekekkel és bibliai igékkel az estet. Nem így lett, nagyon
közösségi karácsony lett belőle. Tele lett a szobánk emberrel, a rögtönzött
kórus énekelt, ettünk, ittunk a csomagokból, amelyek éppen a legjobbkor
érkeztek, néztünk a lobogó gyertyák fényében tündöklő betlehemre, a kis
karácsonyfára, és mindez nagyon különös volt. Az egyik pillanatban hálás
voltam, hogy itt is, mégis, ilyen karácsonyunk is lehet, aztán megint
mérhetetlen szomorúság fogott el, hihetetlen volt, hogy karácsony van
és a fronton vagyok, iszonyú messze.
Aztán csatlakoztunk a kórushoz, amely
egyre nőtt, énekelni mentünk, mint otthon a betlehemesek. A doktoréknál
az öreg Tóninak a könnyei potyogtak, mint a zápor, a temetőnkbe kis karácsonyfát
vittünk a sírok közé: Nyugodjatok békében - hangzott az egyetlen mondat,
s akkor az én torkomat is fojtogatta a szívem. A szív, Istenem, hogy el
tud szorulni egy karácsonyesten! De gondold meg, a fegyverek ropogásában,
kétezer kilométerre az otthontól!...
Végül az állásokat jártuk végig. Mit
éreznek most, akik éppen szolgálatban vannak? Akik a Dont figyelik, most
is, szent karácsony éjszakáján?...
Hajnal felé keveredtünk haza, fáradtan
már a csöndre is. Felolvastuk még az elmaradt igéket, koccintottunk, és
csalódottan is örültünk annak, hogy így telt el a karácsonyunk, ilyen
békésen és mégis mozgalmasan.
Aknagránátok csattanásával aludtunk el.
Kábultan viaskodva a félelemmel, Úristen, ne engedd elrontani a karácsony
békéjét!...
Este van, otthon ilyenkor másodszor gyújtottuk
meg a gyertyákat, pár percig néztük, aztán elfújtuk, hogy maradjon más
napokra is. Aztán vacsoráztunk, ünnepi falatokat ettünk és kezdtük sajnálni
az ünnep múlását.
Mert elmúlik minden.
S most ez a vigaszunk. Elmúlik ez is
- mondjuk, de türelmetlenek vagyunk belül.
Gyertyát gyújtottam, kettőt is. Tegnapi
csonkok, az egyik néhány perc múlva füstölögve kialszik. A betlehem csillog
a fényben. Szelíd szemed Úr Jézus - dúdolja Jóska. A Donra
készül. Ismerem a hangulatot, az ember dallal leplezi szorongásait. Tegnapelőtt
voltam kint, nagyon nehéz volt. Előző nap rengeteg aknát lőttek a hetesre,
nyolcan megsebesültek. Ettől tartottam én is. De ránk csak huszonöt gránát
jutott, megúsztuk szerencsésen. Milyen egyszerű ezt így leírni! De mikor
süvölt a gránát, s behúzott nyakkal ülsz, mert menthetetlenül bezúzza
a kis fedezéket, ha ráesik, s repülhetsz te is a törmelékkel, az örökkévalóságba...
|
|