SZTARO-NYIKOLSZKOJE

November 15.

   A falu a front mögött van, néhány kilométerre Ivanovkától. De egy egésznapos kocsizás után értük el. Tizenöt kilométer a falu hossza, s a gyalogsági tanfolyam, amelyre vezényeltek, a nyugati szélén lesz. Ha valaha, most igazán éreztem a tél kegyetlen hidegét. Rábai János avval a naiv hittel indított el, hogy estére ideérünk. Rábai segédtiszt, abból a fajtából, amelyik papírok között él. Egyszer jelentették neki, hogy befagyott a géppuska a Don partján, nem lehet vele lőni. Miért nem vigyáztok rá? - kérdezte naivul. Néha elfelejti felváltani a tábori őrsöket. Ne ijedj meg, nem visznek el az oroszok! - feleli a türelmetlen felhívásra. De még nem látta a Dont, a falut sem, mert oda is lőnek.

   Négyen vagyunk a zászlóaljból. Estig mindössze az ezredtörzsig jutottunk. Ott megszálltunk a papoknál. A papok egy cirkuszoskocsiban laknak, benzines hordó a kályhájuk. Ontja a meleget. Csendes, nyugalmas éjszakánk volt. Álmomban a Varjútanyán jártam, ahová egyszer szeretnék még betoppanni, egész tapintható valóságomban. Ezen gondolkozom reggel, egész úton. Ivanovkán a tábori posta udvarán kiválogatjuk leveleinket. Van egy sereg. Bízzunk Istenben, hazamegyünk nemsokára, írják. Varjú Pál lapjai: „Kedves Testvérke! Nem tudom, miért, most újból igen érezlek benneteket. A csontjaimban vagytok, eltörölhetetlenül. Nincs egy ép gondolatom sem az itthon számára. Agyam, vagy legkisebb porcikám mozdulása: még mindig front. Képek, érzések zsonganak át rajtam... front, minden front, a különös alakú, furcsa helyzetű hullák, barátoké, ismeretleneké; remegések, futások, káromkodások, fogcsikorgatások...” „A kenyeret ma földbe tettem, vetettem egész nap, lassan, egyedül, egy lóval. Az én szegény hangyám, a szorgalmas kolhozparasztom valahol künn pihen, hiszen annyit dolgozott már. Ő mindig vetegetett, az aratás reménye nélkül.”

   Tőle tudom meg, hogy elesett Solohov, a Csendes Don írója, meg Sztohanov, a nagy munkás. „Bajtársak voltak ők, ha farkasszemet néztünk is egymással. Munkás, munka... „építeni kellene”, igazad van... csak élni, élni, megmaradni. Féltelek. Tudod, hogy a legjobbak pusztulnak.”

   Szegény Pali, el sem hinnéd, hogy rólad álmodtam. Megéreztelek. De örülök, hogy nem vagy itt, testvér. Te csak vess, élj, szeress. Egyszer majd találkozunk a Varjútanyán s akkor... megmaradtunk, Testvérke!...

   Egy mécses világánál írok, este, szokatlan csendben, egy kicsi orosz parasztházban. Lakóit kilakoltatták, a ház állandó szállásul szolgál a sorozatos tanfolyamok résztvevőinek. De ellátogat néha az öreg bábuska, megnézi, vigyázunk-e a fészkére. A falon katonaképek, talán a fiai, talán most halnak meg a Don túlsó partján...

   A kemencében elhamvadt a tűz, az ablakon fagyos leheletét küldi a havas orosz táj. Gyula horkol. S reggel megkezdődik a „nyolcadik gyalogsági tanfolyam”. A németek megtanítanak harcolni...

November 17.

   Egy vénasszonyképű német őrnagy üdvözölt bennünket, csodálkozott, hogy milyen kevesen tudnak németül közülünk. Még tart a Pastner-likőröm, kissé szédült vagyok tőle. A felderítő járőr munkáját mutatta be egy német raj, semmi újat nem tanultunk belőle. Félóra múlva harmadízben megyünk ki ma gyakorlatra. Éjjeli gyakorlat lesz. Órákon át csúszkálunk a dombokon fel-le, izzadtan lihegve, máskor meg csak állunk, fázunk, hallgatjuk Günther főhadnagy magyarázatait, illetve a tolmács unalmas mondatait. De a gyakorlat itt is csak gyakorlat...

   Köröskörül lapos, fennsíkszerű dombok, meredek szakadékok, szélmalmok a horizonton, mennyi szélmalom! Házak ezrei, szétszórtan, kimondhatatlan összevisszaságban. Festői táj. Elképzelem, mit éreznék mégis, ha örökké itt kellene élnem...

November 18.

   Szép volt az esti gyakorlat, majdnem élvezetes. Az ellenség ugyan oly bután viselkedett, mint valamire való ellenség soha, s az öreg őrnagy annyit locsogott, hogy majd megfagytunk a végén - de hát ilyenek a gyakorlatok. Részeg német katonák hevertek a hóban, a tuniszi partraszállás örömére itták le magukat. Igyatok csak németek!... Afrikában szorul a kapca, nem lehet annyi fronton küzdeni, vége lesz a dicsőségnek! Csak mi ne volnánk itt, szegény kényszerű csatlósok. Úgy érezzük magunkat, mint akiket már eltemetett az ország. Mi vagyunk az áldozata ennek az áldatlan „barátságnak”. Odahaza kávéházi hősök öklözik az asztalt, majd ők megmutatják! Szívesen átadnánk nekik dicstelen szerepünket. Ha mi meghalunk, még az a sovány vigasz sem marad utánunk, hogy hősökként tiszteljenek. Mi tudjuk legjobban, hogy ez a háború nem a mienk, s mi szenvedünk meg legjobban érte. A kávéház vitézei nappal a túlórázásért zúgolódnak, ők a „belső front”, a mi áldozatunk semmi. A haditudósítók a kijevi aranyéletről írnak, szinte irigyelnek bennünket otthon az esztelenek. Csak egy éjszakára... írta valamikor a háború költője. Akad egy két őszinte verse, ez közülük való.

November 21.

   Múlnak a napok, velük a gyakorlatok is lemorzsolódnak, a hideg rendületlenül tart, a hó félméteres, az álmok most is, egyre jobban, kétezer kilométeresek. Mindig otthon vagyok. Szeretnék téli álmot aludni, s csak a hazafelé robogó gyorsvonaton ébredni fel. Ma azt hittem, megfagyok. A hideg fájdalmas volt, kezem, lábam nem éreztem később, s a megbeszélés alatt verejtékezve vártam a pillanatot, amikor kidőlök a sorból. Menetközben tértem magamhoz lassan. Mintha anyám hangját hallottam volna, a múltból: beteg vagy, fiam? Sokszor megkérdezte, nem alaptalanul. Egy komoly, sápadt, vézna kisfiú arcát látom, aki bibliát olvas egész délelőtt egy lille-i szálloda második emeleti szobájában. A háborút csak apja meséiből, meg a romokból ismeri. A romok, a kavernák s a szétlőtt Krisztus-szobor a temetőben! A gyermekkor emlékeiből valóság lesz, a rémképek megelevenednek, az ember megrázkódik, hitetlenkedve néz körül.

November 22.

   Vasárnap. A napsugarak elömlenek a hideg havon, a távolból idehallatszik a géppuskák kattogása. Gyengélkedem, nem mentem el a gyakorlatra. Lesz egy vasárnapom legalább, egy békés, csendes vasárnap. Nyugtalan, lázas álmaim voltak az éjszaka, nyolc tanítványom lett öngyilkos az osztályban, később futóárkokat ástunk a gyerekekkel. Ki fejti meg ezeket a bolond álmokat?

   Szekerek, mozgókonyhák mennek az utcán. Gyula érdeklődik, majdnem kiviszi magával az ajtót. Honnan jönnek, sógor? - hallom a kiáltását. Mondtam, hogy hazulról jönnek - számol be izgatottan -, be szép, jóltáplált lovak! Kipusztítják az ország állatállományát - szólal meg benne a rábaközi paraszt aggodalma. Fehérváriak, kilenc napja indultak hazulról...

   Ó, reménység, mikor fogysz már el? Minden jelben felváltást látunk, minden csapatban felváltókat. Ez az egy ép gondolat van már bennünk.

November 26.

   A hideg beült a csontokba, az ember egész nap fázik, csak éjjel engednek föl tagjai, a takarók alatt. Itt, Sztaro-Nyikolszkojeban voltak a legnyugodtabb oroszországi napjaim, az unalommal is itt ismerkedtem meg igazán. Tegnap már ponyvaregényre vetemedtem, ma egy keresztrejtvénybe menekültem. Odakint dudál a szél, hordja a havat. Dr. Günther ma elbúcsúzott tőlünk, menetkészen áll a századával. Fehérvárról egy egész gyalogezred érkezett a faluba, kiképzés után bevetik őket a vonalba. A tanfolyam végetért, megjött értünk a szánkó. Az öreg kocsis rossz híreket hozott, elvitték az egyik tábori őrsünket. Az éjszaka két német zászlóalj  jött erre, mozgókonyhájuk a hídról belezuhant a szakadékba. Tele volt a szobánk némettel, sebesültet kötöztek, kiabáltak, kihűtötték a szobát. Az istállóból eltűnt az öreg kocsis egyik lova, elvitték a németek, vagy szélnek eresztették, nyoma veszett.

   Elindulunk egy lóval. Elballagunk a szánkó mellett, tiporjuk a havat. Vegyes érzésekkel s egy rossz éjszaka emlékével megyünk a Don felé. Mindig vissza kell térni, s mindig nehezebb a visszatérés.

   Vastag, csikorgó hó fed mindent, kemény, fagyos kéreg a világ felett. Ilyen kéreg fedi az emberi szíveket. Kívül csillogó fehér szólamok játszanak rajtuk, de kemények, ridegek, csikorgósak belül. Pedig valahol a világ szélein már próbálgatja szárnyait a Karácsony.


  

KARÁCSONYVÁRÁS

December 2.

   Nyikorog a hó a bakancsok alatt. Az éj sötét és titokzatos, lövések fütyülnek a fülünk mellett. Feszül a rongy ideg. Az ember kis verssorokat mormol öntudatlan: „A jó Isten őriz engem, mert az ő zsoltárát zengem.” Evvel nyugtatja meg magát.

   Visszatértem megint, hosszú, fárasztó gyaloglás után. Alig pihentem ki magam, alig ocsúdtam fel, máris a régi lyukban találom magam, amely egy héttel ezelőtt orosz hullával volt tele. A hullákat eltakarították, füst borítja a gödröt, mintha mi sem történt volna. Csak egy kis jelenet játszódott le a drámából. Az oroszok kiemelték a hatos tábori őrsöt, utána két oldalról megtámadták a hetest. Pár óra múlva elfogyott a lőszer, D. hadapród az egyetlen lehetséges útvonalon visszavonulást rendelt el. Hadbíróság elé hurcolták, egy szavazaton múlt, hogy felmentették, hogy megmenekült a golyó általi haláltól. Másnap a rohamszázad visszafoglalta a két tábori őrsöt. Mondják, ezúttal veszteség nélkül és kivételesen igen jó tüzérségi előkészítéssel. Az orosz támadásnál néhány magyar fogságba esett, hangszórón kiabálták át, hogy élnek és jó helyen vannak. Az élet meg zajlik tovább. Most még izgalmasabb dolog itt lenni. Fogság, halál, hadbíróság - három vigasztalan út ágazik innen s a negyedik: a szerencsés megmenekülés.

   Spanyolbakokkal vagyunk körülvéve, hogy biztonságosabban érezzük magunkat. Zúzmarásak a kusza tüskésdrótok, csillognak, mint a karácsonyfa ezüst díszei.

   Elég csendes a nap, csak éjjel zúdultak lövések felénk. A megnyugtató virradattól sötétedésig nyúlfarknyi a nap, az utolsó sötét órák előtt állunk. Kínos huszonnégy óra!

   Kínos már nekünk minden. „Példátlan kizsarolása az emberi teljesítőképességnek” - ahogy Kőszegi vezérkari őrnagy mondta. Biztosított legkésőbb január 15-i leváltásunkról. Hosszú lesz még az idő addig!

December 9.

   Minden negyedik napomat a Donnál töltöm. Múltkori szolgálatom elég izgalmas volt, sok eshetőség fordult meg a fejemben. Orosz vállalkozást hajtottak végre ellenünk, jobbról, a legváratlanabb és egyben a legbeláthatatlanabb oldalról. Huszonöt-harminc hóruhás orosznak sikerült rohamtávolságig megközelíteni bennünket, miközben a szemközti partról olyan tüzet kaptunk, hogy lehetetlen volt a fejünket kidugni. Rakétát lőttünk fel, ebben a pillanatban kidobták kézigránátjaikat. Mi is. Géppuskánk gyorsan a veszélyes oldalon foglalt tüzelőállást, zúdította a gyilkos tüzet. Úgy álltak a fiúk nyílt terepen, golyózáporban, mint a képeken a hadvezérek. Tüzet kértem a vonalból is, távbeszélőn vezettem az aknavetők és géppuskák tüzét. Hálistennek, sikerült is visszavetnünk a támadást. Reggel egy járőr átfésülte a bokrost, s elmúlt a kritikus nap baj nélkül. Egyetlen könnyebb sebesültünk lett. Az a jó a háborúban, hogy nem talál minden golyó.

   Jó itthon. Lakást változtattunk, egy nyugodt, csendes házba költöztünk, itt nem zavar bennünket senki. Olvasgatunk, beszélgetünk, balalajkázunk, hogy eltereljük kínzó gondolatainkat. A Magyar Csillag is eljut még ide, jólesik egy kicsit beletemetkezni. Szabó Lőrinc ír a weimari írói találkozóról. Beszélhettek, költők, a világ úgysem hallgat rátok!... Néha megjelenik Virág Gábor, ilyenkor Bachról, Sibeliusról és Kodályról van szó, meg régi-régi karácsonyokról, amikor még a kulcslyukon akartuk kilesni a titkot.

   Odakint tél van és szelek nyargalnak végig a Donon. Ha Isten is úgy akarja, akkor január első napjaiban megyek szabadságra. Addig még hétszer kell lemennem a Donra. Ma kezdem. Rátkovics most lépett elő zászlóssá, majd váltáskor köszöntöm. Jobban fog örülni annak, hogy felváltom.

December 10.

   Viszonylag csendes éjszakám volt, a lövések már nem számítanak nyugtalanító körülménynek. De megvallom, hogy magam nem voltam valami nyugodt. Az ember mindig tart valamitől, s már a csontjaiba fészkelődött az ideges szorongás, amelytől csak a reggel szabadítja meg. Reggel megenyhülsz, nem rezzensz már össze az egerek váratlan rohamaira, egy közelben fellőtt rakéta puffanásaira, s a tűz szokatlanul erős pattogásaira. Eszedbejut, hogy enni is kellene, alszol egy kicsit, s még olvasásra is jut valamicske idő. Három órakor már szuroksötét éjszaka van, s a váltásig egy örökkévalóság telik el, Megint izgatott leszel, és önző módon gondolod, hogy jaj, csak hatig ne történjék semmi. De azután se - teszed hozzá sietve, hogy Istent is kiengeszteld kis önzésedért, hogy elmúljon rólad és a világról ez a szörnyű szorongattaás, hogy béke legyen és örülni lehessen az életnek.

December 12.

   Odakint orosz aknák reccsennek, közelednek, majd távolodnak a becsapódások. Aztán tíz percig csend van, csak a géppuskák zakatolnak idegesen, valahol itt a ház fölött a domboldalban pattognak a robbanó golyók, idebenn mégis, változatlanul, csend van. Tücsök ciripel a kemence tetején, a deszkák között egér cincog, balalajkám húrjainak ütődik egy-egy megkésett légy.

   Hosszú az est, lehet gondolkozni, ha van még valami támpont, amely köré gondolatok kristályosodhatnak. Kristály? Rossz hasonlat. A gondolatok zavarosabbak. Eszelős vagyok.

   Leakasztom a falról a balalajkát. A nyaka gyöngyházzal van kirakva. Végigtapogatom a gyöngyöket, megpengetem a húrokat. A véletlen elmuzsikáltatja velem a mi ötfokú hangsorunkat.

   Véletlen? Ki rakta ki gyöngyökkel a balalajka nyakát? Hogy is van az a cseremisz népdal?

 

Puro tánet voktenet gün
Sumet kület nöldüldes...

 

   Erről a versformáról nekem mindig a Himfy-versszak jut az eszembe. Ki meri mondani, hogy feledékenyek vagyunk? Kétezer éves dallamokat és versformákat őrzünk.

   Versek, ritmus, szépség!

   Odakint ütemtelenül pattog egy géppuska. Most eszmélek rá, hogy hol vagyok. Talán éppen cseremisz az irányzó. Fázik, dühös sorozatokat küld felénk.

   Holnap ott leszek a közelében, lenn a parton, harcelőőrsben. Nem fog agyonlőni, tudja, hogy szabadságra kell mennem nemsokára s hogy nekem még rengeteg dolgom van az életben.

December 14.

   A szolgálat kínosabb, mint valaha. Amennyire a távbeszélő titokzatos és szűkszavú beszélgetéseiből következtetni tudok, meglehet, hogy utoljára vagyok itt. A századom már elment, ismeretlen irányba. Negyvenedmagammal, a tábori őrsökkel, maradtam itt. A harmadik századot is riadóztatták. Csak odaát meg ne tudják, hogy ilyen kevesen vagyunk itt. Cseremisz irányzómra gondolok. Megismerne-e, ha találkoznánk? Károlyhoz vittek a múltkor egy orosz foglyot. Adjon Isten, testvérek, hazajöttem! köszönt a fogoly. Károly még egyszer lefordíttatja a köszönést. Apáink mondták, hogy mi testvérek vagyunk - teszi hozzá magyarázatképpen a fogoly. Kazaksztáni volt. A légkör nem valami testvéries ma. Rengeteget lőnek bennünket túlról, aknavetővel, gránátvetővel. Türelmetlen vagyok, nem győzöm kivárni a hat órát. Csak addig ne történjék semmi baj! Talán ismered ezt az érzést. Valaki éppen tegnap dicsérte a bátorságomat, nyugodtságomat. Szégyellem magam érte, sosem éreztem bátornak magam. Ma különösen nem. Olyan vagyok, mint egy nagyon félénk kisgyerek, Istenbe kapaszkodom.

December 18.

   Az álmokból nem lett semmi. Az egész múltkori eset próbamenet volt, mások szerint eltolódás a valahol betört ellenség visszavetésére - de idejében lefújták. Mire leváltottak, már itthon volt a század. Milyen hiszékenyek vagyunk még!

   Természetesen megint a Don-parton írok, úgy látszik, már csak itt érek rá írni. Éjszakánk szokatlanul csendben telt el, csak most délelőtt köpködött ránk egy aknavető. Kegyetlen hideg van. Az éjszakák holdvilágosak, csodálkoztam rajta, hogy váltáskor nem kaptunk tüzet, hogy nem látják ezt a nagy mozgást, ezeken a világos estéken.

December 21.

   Megroskadt a nagy hó. Az ereszről ütemesen csöpög a víz, az idő úgy meglágyult hirtelen, mintha tavaszodni akarna. Tavasz!... Majd áprilisban. Pár nap múlva karácsony lesz, az emberen fokozottan erőt vesz a vigasztalan szomorúság. Ellágyul, mint az idő. Egy otthoni levelet olvasott fel Virág Gábor, hangja megcsuklott, szemét könnyek lepték el a nagy darab katonának. Szótlanul ültünk, hogyan is vigasztaljuk egymást? Ki-ki a maga sorsára, otthonára gondol. Hogy várnak engem is! Még most sem hiszik el, hogy karácsonyra ne legyek otthon, várják, egyszercsak betoppanok, ahogy szoktam, hirtelen. Nehéz dolog lesz. De ha minden jól megy, háromszor kell lemennem a Donra - úgy számolom a napokat, mint gyerekkoromban, karácsony felé.

   Balalajkázom. Két nagy aknagránát vágódik a közelembe. Hatalmas reccsenések szakítják ketté a dalt. De csak kettészakítják, mert pengetem tovább. Talán megőrülnék nélküle.

December 25.

   Karácsony. Hideg kék ég, bodros alkonyati fellegek. Egy lovacska cselleng a házak között; vajon mit keres?... Elmúltak a legnehezebb órák, elmúlt a karácsonyeste. Csöndesebbnek képzeltem, mozgalmas volt. De talán így volt jó, könnyebben elviseltük.

   Mondom, nem így képzeltem a karácsonyt. Kis betlehemet rögtönöztem tegnap, kicsi karácsonyfát állítottunk mellé, csomagban érkezett műfácskát a fehérbe öltöztetett asztalra, gyertyák és pár szem szaloncukor közé. Hármasban akartuk eltölteni, Jóska, Gábor meg én, halk énekekkel és bibliai igékkel az estet. Nem így lett, nagyon közösségi karácsony lett belőle. Tele lett a szobánk emberrel, a rögtönzött kórus énekelt, ettünk, ittunk a csomagokból, amelyek éppen a legjobbkor érkeztek, néztünk a lobogó gyertyák fényében tündöklő betlehemre, a kis karácsonyfára, és mindez nagyon különös volt. Az egyik pillanatban hálás voltam, hogy itt is, mégis, ilyen karácsonyunk is lehet, aztán megint mérhetetlen szomorúság fogott el, hihetetlen volt, hogy karácsony van és a fronton vagyok, iszonyú messze.

   Aztán csatlakoztunk a kórushoz, amely egyre nőtt, énekelni mentünk, mint otthon a betlehemesek. A doktoréknál az öreg Tóninak a könnyei potyogtak, mint a zápor, a temetőnkbe kis karácsonyfát vittünk a sírok közé: Nyugodjatok békében - hangzott az egyetlen mondat, s akkor az én torkomat is fojtogatta a szívem. A szív, Istenem, hogy el tud szorulni egy karácsonyesten! De gondold meg, a fegyverek ropogásában, kétezer kilométerre az otthontól!...

   Végül az állásokat jártuk végig. Mit éreznek most, akik éppen szolgálatban vannak? Akik a Dont figyelik, most is, szent karácsony éjszakáján?...

   Hajnal felé keveredtünk haza, fáradtan már a csöndre is. Felolvastuk még az elmaradt igéket, koccintottunk, és csalódottan is örültünk annak, hogy így telt el a karácsonyunk, ilyen békésen és mégis mozgalmasan.

   Aknagránátok csattanásával aludtunk el. Kábultan viaskodva a félelemmel, Úristen, ne engedd elrontani a karácsony békéjét!...

   Este van, otthon ilyenkor másodszor gyújtottuk meg a gyertyákat, pár percig néztük, aztán elfújtuk, hogy maradjon más napokra is. Aztán vacsoráztunk, ünnepi falatokat ettünk és kezdtük sajnálni az ünnep múlását.

   Mert elmúlik minden.

   S most ez a vigaszunk. Elmúlik ez is - mondjuk, de türelmetlenek vagyunk belül.

   Gyertyát gyújtottam, kettőt is. Tegnapi csonkok, az egyik néhány perc múlva füstölögve kialszik. A betlehem csillog a fényben. „Szelíd szemed Úr Jézus” - dúdolja Jóska. A Donra készül. Ismerem a hangulatot, az ember dallal leplezi szorongásait. Tegnapelőtt voltam kint, nagyon nehéz volt. Előző nap rengeteg aknát lőttek a hetesre, nyolcan megsebesültek. Ettől tartottam én is. De ránk csak huszonöt gránát jutott, megúsztuk szerencsésen. Milyen egyszerű ezt így leírni! De mikor süvölt a gránát, s behúzott nyakkal ülsz, mert menthetetlenül bezúzza a kis fedezéket, ha ráesik, s repülhetsz te is a törmelékkel, az örökkévalóságba...

 
 
 
 

December 29.

   Édesanyámról álmodtam. Csak arra emlékszem, hogy különös melegséggel öleltem meg, s a szavunk is elakadt az örömtől.

   Volt egy meleg napom megint. Leírom szárazon, mint egy jelentést - minek részletezzem?

   Huszonhatodikán este vagy tíz orosz közelítette meg drótakadályainkat, hátul, a géppuskások felől. Tüzünkre s a vonalból kapott tűztámogatásra visszavonultak. Hajnal felé megismétlődött a mozgás. Tüzet kértem az orosz hídfőállásra, erre elcsendesedtek. Huszonhetedikén reggel 9-11 óra között nyolcvanhat gránátot lőttek ránk, nagyrészt aknavetőből. Délután folytatták nehéz aknavetővel és tüzérséggel. Harmincöt gránátot olvastam meg. Egy gránát ekkor széttépte géppuskás irányzónkat. Este, váltás előtt húsz aknagránát. Mozgás a túloldalon. Ropog a jég a sötétben. A távbeszélő-összeköttetés megszakadt, rakétákat lövünk fel. Megszólalnak fentről „morgóink”.

   A váltás alig tud kijönni. A harci zaj gyengül, elindulunk mi is befelé. Nem tudok itt nagyobb örömet, mint amikor az ember előlről beér a vonalba. Felér a domb gerincére, ahonnan már lefelé visz az út a biztonságosabb völgybe, a holttérbe. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkát, az izzadt, megkínzott arc megenyhül.

   S van egy éjszaka, mély, kábult álomban. Ez a legnyugodtabb nap. Mert holnap megint én következem - mondom másnap, s kezdődik elölről minden.

   Az ember szorongva néz a jövő elé. Az oroszok belövik nehéz fegyvereiket. Egyre többet lőnek. Mozgolódnak, vállalkozásokkal kísérleteznek, új tűzgépeket állítanak be elől, hátul ágyúkat ásnak le. Élénkül a repülőzaj, majdnem olyan sűrűn jelennek meg a gépek, mint nyáron. Az éjszaka furcsa motorzúgás volt, erősödő, elhallgató búgás, mindig egy irányból. Mi készül itt egyáltalán? Milyen meglepetéseket tartogat a jövő?

   A szomszéd negyvenhetesektől elvittek egy tábori őrsöt. A jobb szomszédnál meg őrült tüzérségi párbaj folyik. Az éjszakák nyugtalanító zajai. Dübörög a föld. Az ember már akkor is összerezzen, ha nem dübörög, ha csak lépteket hall a deszkalépcsőn vagy valaki sípolósan köhög.

December 30.

   A házunk mellé becsapódó aknagránátok ébresztenek. Gyula sürget, öltözzem fel, menjünk a pincébe. Csillapítom, már hosszabbak a lövések. Abba is hagyják hamarosan.

   Délelőtt a figyelőből nézem a tájat. Régen láttam fentről, kíváncsi vagyok az orosz hídfőre. De a levegő ködös, alig lehet ellátni addig. Havas, zúzmarás táj, kár, hogy nem lehet háborítatlanul gyönyörködni benne. Mindig szerettem a zúzmarát, a havat, az erdőt, verseket írtam róluk ifjúi rajongással. Akkor még Meseország volt a táj, ha benne jártam.Most már a temetetlen halottakra fogok gondolni.

1943. január 2.

   Az ablak előtt szarka sétál, frakkos úrként, peckesen. Milyen jó lehet madárnak lenni, Isten madarának! Az ereszről megint csepeg a hólé, újesztendőre megint ellágyult az idő. Déli szél fúj, valahonnan a Kaukázus felől jön, meleg pusztákról. Ezerkilencszáznegyvenhárom. Először írom le. Vajon mit hoz nekünk?

   December 30-án volt a nagy vállalkozás a hídfő ellen. Éppen szolgálatban voltam. Pontosan olyan tüzérségi tűzben mentem ki a Don-partra, mint a nagy támadáskor. Mozgalmas éj volt, sebesülteket, halottakat hoztak be hozzánk, vad hajrázások és robbanások hallatszottak. A mieink, két század erőben, erős tüzérségi előkészítés után elfoglalták az orosz hídfőt. Egy kicsit kitisztogatták, óvóhelyeket robbantottak, felkavarták azt a nagy gomolyagot, aztán visszahúzódtak. Este hét órakor már egyedül voltunk. A múltkori százötven gránátra gondoltam, ha mást nem, de ezt megismétlik, megtorlásként. Nem volt semmi. Csak huszonnégy kínos óra, minden percét külön éltem át.

   De estére bent voltam, s az új évet már Gáborral köszöntöttük. Pezsgő is volt, fejenként kaptunk egy üveggel. Francia pezsgő, „reserve a la Wehrmacht”. Mámorosak lettünk tőle.

   Ha valaha lesz még Szilveszterestem, erre az éjszakára fogok gondolni, erre a sötét éjszakára, erre a zajos, puskaropogásos, pezsgős éjszakára.

Január 3.

   A szomszéd ötvenkettesek alaposan kihasználták a múltkori vállalkozás zűrzavarát. Átmentek a Donon, elcsatangoltak fel a faluig, száz foglyot ejtettek. Azóta csend van.

   Estére megint a Donra megyek. Sötét lesz, irgalmatlan sötét. S ha néhány napig ilyen idő lesz még, elmegy a hó egészen.

   Új arcok tűnnek fel, tisztek, honvédek - a kínosan várt leváltás. Pár nap múlva - mondják -, legyetek türelemmel.

   Talán mégis utoljára megyek ki a Don-partra.

Január 9.

   Isten veled „csendes” Don! Bocsáss meg, hogy jelződet idézőjelbe tettem. Én igazán nem tehetek róla, hogy zajosnak ismertelek meg. De néha csendes is voltál és ilyenkor elmerültem szépségeidben.

   Isten veletek parti füzesek! Borzalmasok voltatok, sűrű bokraitokban a halál leskelődött ránk. Titokzatos mélységetekben halottak alusznak; bocsássatok meg nekik, szeressétek őket!

   Isten veled, „előretolt”! Többé nem szurkolok havas futóárkaidban, sötét, szorongató éjszakákon nem számolom a kínos perceket. Itt hagylak, zokszó nélkül. De nem fogom elfelejteni a hullabűzt, a drótakadály előtt megtorpanó sötét árnyakat és a gránátok borzalmas sípolását.

   Isten veled, Alekszandrovka! Hónapokig otthonom voltál. Hűsítő, fanyar meggyet adtál nyáron, meleg odúval védtél a téltől. Bocsáss meg, bocsássanak meg majd visszatérő lakóid, hogy elégettük a házaikat, a házaidat, de kellett a száraz fa, mert hideg volt a tél. És, tudod, háború van, és nem lehettünk jobbak hozzád. Te tudod, hogy a lelkem mélyén szántalak és szerettelek.

   Reggel elindulok nyugat felé. Három nappal előbb elmegyek, hogy szállást készítsek a többieknek. De azért lehet, hogy szomorú lesz a szemem, ha visszanézek. Az ember furcsa szerzet.

   Isten veled Don! Vigyázz azokra, akik a helyünkre jönnek, ne bántsd őket. Ők még nem tudják, amit mi tudunk. Ne légy kegyetlen hozzájuk. Gondolj azokra a csimbókos vitézekre, akik ezeregynéhány esztendeje átúsztattak rajtad. Őket még szeretted - emlékszel?

   Adjon Isten neked csendet, jó kövér halakat, bő aratást partjaidra és neked is, nekünk is, mindannyiunknak: békességet!...

   Isten veled, Don...