KÖDÖK A DONON

Október 8.

   Hosszú harcok után végre eldől a sorsom. Már annyiban, hogy sikerül az ezred eredeti intézkedését módosítani, s így a századomnál maradhatok. Mert ők már áthelyeztek Kosztyenkibe, a szomszéd községbe, a jelenlegi 1. századhoz. Ez ugyanis most 2. század. Összevonások és pótlások történtek távollétem alatt, a legénység legnagyobb része hátulról hozott vonatos, egészségügyi, akit hirtelen „átképeztek”. A régiek közül kevesen vannak. De mégis a megszokott helyen vagyok. Ezeket a dombokat én rendeztem be védelemre, ebben a házban laktam, ezt a tájat ismerem, itt festettem tájképeket nyugalmasabb napokban, itt aggódtam az életünkért, és itt sebesültem meg.

   Este a jó hírrel megyek Horváth Károlyhoz. Károly olyan, mint egy öreg muzsik, csak ül a gramofon mellett, orosz zenét hallgat. A foglyoktól és a munkásoktól megtanul lassan oroszul, s azt mondja, hogy letelepedik ebben az irdatlan országban. De ahogy így elnéz a zene hullámai fölött, bizonyosan Sopronra gondol, mert időnként sóhajt egyet. A szemünk sarkából nézzük Rátkovics hadapróddal, miközben zenéről is irodalomról beszélgetünk.

   Éjfélkor kerülök ágyba. Hajnali négy órakor telefonhoz hívnak. Izgatottan öltözöm. A 7. őrsnél mozgolódás, oroszok közé kézigránátot dobnak a mieink, két foglyot ejtenek. Állítólag az őrs mögé is beszivárogtak oroszok, járőrt kell kiküldenem. Behozzák a foglyokat, a járőr kint marad erősítésnek. A telefon közelében maradok, mosdatlanul és álmosan, várom a fejleményeket. Századparancsnokom beteg, S. zászlós a figyelőben van. Az ősz benéz az ablakon, tar fákat mutat, itt-ott egy kevés sárga levéllel. És én egészen keserűen nézem, majdnem reménytelenül.

Október 10.

   Hatodik hónapunk az arcvonalban.

   Van egy kedves adoma: Vagy tíz év múlva ellátogat erre a kormányzó, megszólít egy szakállas öreg katonát. Nye ponyemáj - feleli a honvéd, fejét rázva. Evvel nincs mit kezdeni, gondolja a kormányzó, s bemegy a parancsnokságra. Nye ponyemáj - válaszol a parancsnok, ugyancsak megrázva ősz szakállas fejét. Érthetetlen dolog. Nagysokára a hadügyminisztériumban bök a homlokára valaki: Jóságos Isten, ez lehet a harmadik hadtest, amelyet 1942-ben elfelejtettünk leváltani!

   Az oroszok megígérték a leváltásunkat. Szócsővel kiabálták át a túlsó partról: Csak fagyjon be a Don, mi leváltunk benneteket!

   Hírszerzői jelentés szerint 25-e táján támadás készül vonalszakaszunk ellen. Már meg is jelentek a bizalmas intézkedések a különböző feltevésekkel kapcsolatban. A várható betörési pont szerint B, C, E és más esetről beszélnek. Mindegyik esetben a mi századunk lesz bevetve ellentámadásra, tűzfegyverekkel megerősítve. Tegnap szemrevételeztük a készenléti helyet és a hozzávezető fedett útvonalat. A kórházi élet utáni szokatlan lovaglás egészen kimerített. Elnéztem a sárga lombokat, amelyek üde zöld színben csillogtak másfél hónapja. Milyen szép az ősz! Miért kell ellentámadások tervével foglalkozni, miért kell eljövendő napokra gondolni szorongva?...

Október 13.

   A futóárokba besüt a reggeli nap, felengednek didergő tagjaim. A Don ezüstösen csillog, nem lehet szembenézni vele. Az ősz meleg színei szegélyezik, kadmiumsárga meg rozsdavörös bokrok. Elmúlt a szorongató, sötét éjszaka, amikor nem lehet tudni, hogy mikor kúsznak idegen, fekete árnyak az ember közelébe, kézigránátokkal. A nyugtalan géppuskák lehiggadtak, néha pereg még egy-egy rövid, megokolt sorozat. Repülők szállnak a magasban, bombákat dobnak Voronyezs felé. A hang tisztán hallható, mintha egészen közelről jönne.

   Ott vagyok, ahol egyszer megmenekedtem a haláltól. Ahol Toscano százados megvakult, ahonnan egy sápadt halottat hoztak be egyszer, F. Vellani-Dionisit. Ez az árok akkor az oroszoké volt, elszórt sisakok, gázálarcok és megszáradt hullák maradtak utánuk. Viszolyogva jöttem ki, kellemetlen emlékeim vannak a hetes tábori őrsről. Az innenső parton rekedt oroszok a nyolcason vannak, ide alig nyolcszáz méterre. De a gaztól semmit sem látni belőlük. Az emberek állnak a fészkekben, fele északra néz, fele keletnek, a Dont figyelik.

   Megfáradt emberek. Július eleje óta mást sem tesznek, mint ásnak, csákányoznak. hogy jó állásuk legyen, s pihenésül feszült idegekkel figyelik a vizet. S akkor jön egy ezredes, aki soha nem ásott ki egy köbméter földet, és lekicsinyli a munkájukat. Csak a kemény mészkő tudna beszélni a csákányütésekről meg a verejtékről, amelyeket a harc szüneteiben kapott, amíg vár lett belőle. Egy agyonfúrkált vakondok-vár a domb, idelátszanak mély folyosói.

   A futóárkok mellett gerendák, deszkák hevertek, új hivatásukra várva, hogy óvóhely és hajlék legyenek szegény magyar bakáknak. Szóval nem volt laktanyai „rend”. A magyar a világ legpiszkosabb fajtája - mondta az ezredes -, s amit még mondott hozzá, azt már nem lehet papíron megismételni. Ámulhattunk a tavasszal mi is az ő fajtája piszkán. Ő talán meg sem látta, csak kényes magyar szemeknek tűnt fel.

Október 16.

   Volt két éjszakánk riadókészültségben. Nyugtalan éjszakák, a telefonjelentések orosz vállalkozásról szólnak. ugyanakkor a negyvenhetesek áthoznak a túlsó partról egy géppuskát néhány orosszal. A tűz erősödik ezeken az éjjeleken, a géppuskák versenyt kelepelnek, robbanó golyók csattognak a sziklákon, aknagránátok robbannak dombjainkon. Az ember áll a fedezékben, a völgyet kémleli, gyanús árnyakat keres. Házak gyulladnak fel a foszforos gránátoktól, reggelig lobog a tűz. Odaát nagy a mozgolódás. Váltás? Vagy készülődnek valamire?

   Tegnap harminchat kilométert gyalogoltam. Bemutató gyakorlat volt az arcvonal mögött, oda kellett vezetnem egy szakaszt. Harckocsik, páncélpusztító járőr, páncélelhárító fegyverek. Berreg a felvevőgép, egy haditudósító filmez. A képeket majd viszontlátjuk a híradóban. Páncéloscsata a Don mellett - ez lesz a címe. Csak mi fogjuk tudni, hogy gyakorlat volt.

Október 23.

   Szürkén, egyhangúan telnek a napok. Néha órákig csend van, míg megszólal egy-egy fegyver. Az éjszakák zajosabbak. A figyelő nem lát, beleereszt egy sorozatot a bizonytalan sötétségbe. Az ember napokat és éjszakákat tölt a figyelőben, tetvek és egerek társaságában. Süvít a golyó, robban valami olykor. Néha mozognak odaát, oda-odalőnek a mieink. A fák egészen csupaszok, rohamosan közeleg a tél. Tegnap este egy kis hó is esett s reggelre keményre fagyott a ragadós fekete sár, a fűszálakon hóharmat ragyog s az ember métereket csúszik a meredek ösvényeken. A posta egyre gyérebb, mintha otthon elfelejtették volna az embert. Kínos, lélek nélküli unalom, gyötrő bizonytalanság. Még jó, ha esténként elbeszélgetünk erről-arról. Még nem vagyunk egészen fásultak, még hiszünk valamiben, még érdekelnek a maradandó, örök szépségek.

Október 25.

   A vállalkozás a szomszéd ötvenkettesek jobbszárnyán volt, kudarcot vallott. Hajnalban vert föl egy Martin-bombázó, álmatlanul fekszem reggelig. Híreken rágódom megint: Sopronból, Kanizsáról elindultak a felváltó zászlóaljak. „Keresztes-vitézek” - ahogy a Zalai Közlöny írta állítólag.

   Vasárnap van, az idő kitesz magáért. Gyöngyházfényű ég ragyog a megkopasztott dombok fölött.

   A papok eljönnek istentiszteletet tartani, pár percig beszélek Nyék Sándorral, „Isten kanászával”. Énekek szállnak egyszerre két dombról, két helyen osztják Jézus megtört testét. A harcosok nemigen kapnak belőle, a védőállásokat őrzik.

Október 29.

   Az állásokba mind gyakrabban ellátogat a halál. Tegnap is temettünk. Szegény román volt a halott, a futóárokban ölte meg egy eltévedt robbanó golyó. Eltemettük, már amilyen szertartással lehet temetni az arcvonalban. Most is a fülemben cseng a szép dallam, amely tegnap megkönnyeztetett. Egy román tanító énekelt a durván összeácsolt koporsó fölött, a rohamsisakos emberek lehajtott fejjel álltak a sír körül, valahol géppuska kattogott, és fátyolosan ragyogott a késő őszi nap.

   A megilletődést nyersebb érzésekre váltja a délután. Petőfi a helyemben még egyszer megírhatná a Mészáros Lázárról írt verset. Az őrnagynak most nem a gallérommal volt baja, bár lehetett volna, hanem az óvóhellyel, amelyre ez volt felírva: Kirúg-lak. És ráadásul a környéke is szemetes volt. Magamban mosolyogtam a laktanya-kukacon. A napostisztet kereste. Az végképp feldühítette, hogy a bádogot pléhnek mondtam. Lehordott. Megparancsolta, hogy takaríttassam össze a szemetet. Tettetett dühvel kiabáltam az emberekre - nem éppen a szájaíze szerint -, hogy hagyják a fenébe a faleveleket meg a rőzsét, mert az nem piszok, csak a papírszeleteket szedjék össze. Szerettem volna azt mondani. hogy a piszok a kicsinyes emberek szívében van.

   Miért nem megy ki az állásokba, a tábori őrsökre laktanyarendet keresni?

Október 30.

   Aknatűzben, egész éjszaka. Fekszel az ágyon, oldaladat a falhoz nyomod, nem tudod, mikor csapódik a rossz szalmatetőbe egy gránát. A robbanások távolodnak, majd megint közelednek. Erősebben szólnak a géppuskák is. Jó lenne még aludni, de nem lehet, ahhoz túlságosan erősen dobog a szíved. Végül úgy döntesz, hogy felöltözöl, nem lehet tudni, mi lesz. Egy kicsit csend lesz, olvasni kezdesz, aztán ledőlsz ruhástul, halálos fáradtan. Reggel kábultan ébredsz.

   Megint a tábori őrsöknél volt valami. Ezúttal a kettesnél, a Don-könyökben. Ki akarták emelni, de elűzték a vállalkozókat kézigránáttal. Valahol délen, nem is olyan messze, irtózatos tűzharc dúl napok óta. Tompán morajlanak a hangok, végighullámzanak a dombokon.

Október 31.

   Figyelőben. Odaát a szokott mozgás, kis csoportokban jönnek-mennek az oroszok. Torkolattüzek villannak az erdőben, páncéltörő ágyúkkal lőnek felénk. Ezredesünk éppen az állásokat járja, szinte örülünk az ágyútűznek. Egyszercsak kibukkan két löveg az erdőből és vágtázni kezd hátra. Eltűnik a perem mögött. Elcsendesül a világ egy kicsit, csak Voronyezs felől szól az „orgona” egyhangú, félelmetes morajlása. De ez távol van, csak a föld dübörög bele, mintha az alvilágból jönne a hang. Elképzelem békésnek a tájat. A túlsó parton, a csupasz dombon, szelíden füstölögnek K. Verhovszkoje házai. Mintha nem is katonák laknák, mintha kenyérsütéshez készülődnének az asszonyok. Képzeletben felépítem a lerombolt szélmalmot, sebesen forognak széles lapátai. A fenyves üde zöld folt a nagy kietlenségben, feledem, hogy tele van ellenséggel. Onnan lehetne majd karácsonyfát hozni. Estére golyók zümmögnek, vad kereplésbe kezdenek a géppuskák. Mint a nagyhéten egy dunántúli faluban. Rómába mentek a harangok - szokta mondani gyerekkoromban apám. Most őrá gondolok. Mire hazamegyek, még fehérebb lesz a haja. Istenem, milyen áhítattal hallgatnám az esti harangszót! Hat hónapja tart a nagyhét, hat hónapja nem zúgnak a harangok. Hosszú, kínos böjt ül a világ felett!