TÁBORI KÓRHÁZ

Prokodinszki, augusztus 20.

   István király napja. Otthon ilyenkor búcsú van, kürtök ropognak, verkli szól, körhinták forognak. S én itt ébredek a kötözőhelyen, tizenhat kilométerre a front mögött.

   Megsebesültem.

   Az éjszakát a hatos őrsnél töltöttem, műszaki munkálatokat végeztünk. Hajnalban feküdtem le. Délelőtti szendergésemből vert fel a telefon, orosz támadás indul a táboriőrs ellen, az őrs visszavonult. Kónya zászlós menjen ki, és foglalja vissza az őrs helyét. Rohantam, mint egy őrült, verejtékezve és lihegve. Hullákba botlottam, megfeketedett múmiaarcuk kísért. Nagy nehezen összeszedtem két rajt a biztosító részből, gyülekeztettem őket a hatos felé vezető úton, a füzesben.

   Ezen a gyülekezésen nevetni kellene, sose hittem volna, hogy a halálfélelemnek is van humora. A négyes őrs fölött, a domboldal meggyfái alatt rendeltem el az egyenkénti előregyülekezést a Don menti füzesbe, s jó parancsnokhoz méltón magam mentem elsőnek. De senki sem jött utánam, vissza kellett mennem értük. Az egész társaság a savanyú vadmeggyet ette, mintha elfeledkeztek volna rólam és az egész háborúról. Mosolyogtam magamban, de másodszor is parancsot kellett adnom az előregyülekezésre, ezúttal sikerrel.

   Akkor vagdosott közénk néhány aknagránát, s nyomban megsebesültünk öten vagy hatan. A lábamon, térdhajlatban kaptam szilánkot, meg az oldalamba. Bevánszorogtam a sebesültekkel, egy tizedesre bíztam a parancsnokságot. Mire beértem, Sz. százados már átvette a századomat s erősítést küldött ki. Az orvos hátra akart küldeni, de tiltakoztam. Visszabicegtem a századomhoz, de Kőszegi századossal találkoztam, a zászlóaljparancsnokkal, megdicsért, látta a figyelőből "munkámat". Feltétlenül korházba mégy, parancsolom - mondta. Így kerültem ide egy rázós szekéren, este.

   Negyedmagammal vagyok egy szobában. Egy zászlós, egy hadapród, meg Horváth hadnagy a zászlóaljunkból. Szerintük az idén mindenképpen befejeződik a keleti háború, a Volga elérésével. Az oroszok elvesztik összes termőföldjüket, csak a sztyeppék maradnak, a Kaukázussal elvesztik olajmezőiket, életképtelenek lesznek, feladják a harcot. A németek a Volga mentén erődvonalat építenek, és ezzel vége.

   Szinye-Lipjági, este. Tábori kórház. Teherautó hozott ide. Toscano százados itt vergődik az egyik szobában, megvakult, tele van szilánkkal. Halottakat hordanak fel a pincéből, hatot, nyolcat, nem olvasom. Viszik a temetőbe őket. Alig kerül helyem, olyan zsúfolt a kórház. Bősze Gyula - a legényem - abban reménykedik, hogy hazavisznek. Hiú remények. Fekete őrvezető most megy vissza a századhoz. Kijevből jött. Az áttörésnél sebesült meg, másfél hónapja.

Augusztus 21.

   A kormányzóhelyettes lezuhant és meghalt. Izgatott csoportok tárgyalják a hírt.

   Ma végre megvizsgáltak és újra kötöztek. Botozok, sántikálok ágytól ágyig. Valami kolhoz-műhely volt ez a kórház, óriási falu szélén, vigasztalan, kilátástalan hely, derékigérő gyomok állnak konokul, a messzeséget kutató szemek elé. Valahol üllő cseng, kalapács csattog, legyek zümmögik idegesítő, szemtelen dalaikat. Szekér zörög. Katonák ténferegnek, fehér kötések villannak. Orosz foglyok hordágyakat cipelnek. Holt élet, magány, honvágy. Néha még trotil-szagról és sípoló gránátokról hallucinálok, majd felrezzenek, mint egy rossz álomból.

   Előveszem Sinkát, a Pásztorének talán hazavezet.

   A délután borús, csendes. Irtózatos hosszú a nap, mintha egy hétig tartana. Szinte hihetetlen, hogy csak tegnapelőtt sebesültem meg.

   Ma is hoztak sebesülteket, borzalmas volt némelyik. Sztarij-Oszkolba továbbították őket. A nyitott fészerből szobába kerültem. Esténként lázam van. Toscano még most is itt vergődik, három napja nem látja a világot, hullaszagúak a sebei. Cigarettát adogatok a szájába.

Sztarij-Oszkol, augusztus 22.

   Vigasztalan hely ez is, mint a legtöbb orosz város mostanában. Kopár, vakolatlan falak, szétbombázott házak, kitört ablakok, romok, romok. A város fent ül a dombon, messziről még szép. A kórház háromemeletes téglaépület, üresen ásítanak ablakai. Egy orvos-zászlós az első élmény, szemem láttára dob ki egy németet a felvételi irodából. Ilyen a germán, szemtelen és követelődző - mondja. - Nekem első a fajtám. Ha azokkal végeztem, jöhet. Úgyis halomra öletik őket. De a zsákmány az övék, ahhoz értenek.

   Harmadmagammal vagyok egy kicsi szobában. Egyik társam pap, a másik orvos, belgyógyászati betegek. A pap katolikus tábori lelkész, Nyék Sándor, kisül, hogy a mi ezredünknél. Barna, törökös arc, zengő bariton. Népdalokat énekel. Ez az én emberem. Az orvos amatőr-festő, műgyűjtő, bizánci ötvösmunkákról beszél, így mutatkozik be. Jól összekerültünk.

Augusztus 23.

   Négy hónapja először hallok vonatfüttyöt, és az első vasárnap, amit egy kicsit ünnepnek érzek.

   Istentisztelet a parkban, Sztalin gipszszobra mellett. A szobor erősen meg van rongálva. Mosolyog, gyerekeket tart a karján. A park most hősi temető, magyar nevek feketednek a fakereszteken. Szenczi Molnár ódon szövege zeng: Tebenned bíztunk eleitől fogva... De gyámoltalanok és gyengék a hangok. feljutnak-e a kéklő égbe? Napos, szép idő van, de mintha október lenne. foga van az időnek, az ember néha összeborzad tőle. Köröskörül munkásasszonyok állnak, ámulva hallgatják a magyar igéket.

   Délután a szobában ülök, nézem a napfényben úszó romok városát. Papunk fennhangon olvassa Jeremiás sirámait Károli bibliájából.

   "...a mi örökségünk szállott a kívülvalókra, a mi házaink az idegenekre, árvák voltunk atya nélkül, a mi anyáink olyanok, mint az özvegyek. A mi vizünket áron ittuk, és a mi fáinkat pénzen vettük. A mi nyakunkon uralkodók miatt háborúságot szenvedtünk, fáradoztunk és nem volt nyugodalmunk..."

 

 
 
 
 


Augusztus 24.

   Meleg, szép délelőtt, kisétálok a parkba. Gyerekek játszanak a kút szobrain, visongó jókedvük felveri a temető csendjét. A halottak már nem bánják, övék az örök csend. Fakeresztek között botladozok. Mennyi szép magyar név, mennyi fiatal élet! Vajon mi lehet most a Don partján? Szaporodnak-e a sötétbarnára aszott hullák? Mikor lesz olyan csend ott is, hogy el lehet temetni őket?

   Jó ez a nyugalom. Éjszaka orosz repülők hullatják bombáikat, de ilyenkor én alszom, nem tudok róluk. Estefelé is jön egy gép, suhog a bomba, de nem robban fel. A nappalok általában nyugodtak, nem történik semmi. Száz kilométerre vagyunk a fronttól.

   Járom a kórház szobáit, ismerősökkel, régi iskolatársakkal találkozom. Egy százados állandóan beszél, önkívületben, medencéjét roncsolták szét a szilánkok. Félkarú sebesült megy a folyosón, kilincsekhez emeli a csonkot, nem szokta még meg, hogy nincs bal keze. Hordágyakon cipelnek megtépett, nyomorult embereket.

   S mi fél délutánokat elbeszélgetünk Sándor pappal a magyar népdalról, megfeledkezvén arról is, hogy háború van. Csak estefelé ébredünk fel ebből az álomvilágból s megállapítjuk, hogy mennyi munka vár még ránk odahaza.

   Éjjelre légitámadást ígérnek a városnak az orosz röpcédulák.

Augusztus 25.

   Most eszmélek rá, hogy nevemnapja van. Én ettől a naptól, szinte babonásan, valami nagy változást vártam, mert volt már egy-két névnapom, születésnapom, amely valóban változást hozott.

   Tavaly ilyenkor sört ittunk Balatonszárszón Mihállyal,a nagy sörivóval. Rádió szólt az ebédlő asztalán, a fiúk később sakkoztak, de én Veres Pétert olvastam. Odakinn fűzfák suttogtak, és a Balaton verte tarajos hullámait a parti kövekhez.

   Egy kicsit mindig magányos voltam, ha szerettek is. Szóltak hozzám néhány jó szót, aztán elvonultak a vadászat, a kártya, a sakk falai mögé. S én magam maradtam a könyveimmel, amelyeket már tízéves koromban úgy szerettem, hogy odaadtam egy zacskó cukrot Virág Benedek válogatott verseiért.

   Semmi sem lett az éjszakai légitámadásból. A pincében ültünk Sándorral, ómagyar nyelvemlékeket idéztünk, nyelvészkedtünk, egymásután szíttuk a cigarettákat.

   Vattás ködökben köszönt ránk a reggel, a háztetők deresek, csípős őszi levegő zúdul be az ablakokon. Régi őszökre gondolok, háborús őszökre, felszabadult, megenyhült, mámoros őszökre s enyhe mosoly bújkál a bajszom alatt, ha a régi szorongások eszembejutnak. Csak incselkedett velünk a háború.

   Most már átéltem valamit belőle. S a tábori kórház lépcsőin botorkálva, a halottakra gondolok újból és újból, feltámaszthatatlan magyarokra. Don menti fekete földbe omlott, barna arcokra. Iskolatársaim, jó ismerőseim, barátaim vannak köztük, holt bakák vádolnak valakit, aki felelős a hiábavaló halálért.

   Hulljon a parasztja! - mondta egy magasrangú tiszt. Később megtört. Édes népem! - kiáltotta zokogva. Mert lassan mindenki megtörik, ki előbb, ki utóbb.

   Talán én sem bírtam volna tovább, a kétségbeesés fogott el már, a sebesültvivő kocsi ragadott ki belőle.

   Sokszor gondolok egy mesére. Egy vándor nézi a szobrászt, csodálja a véső munkáját. Nem történik-e meg, hogy a kelleténél nagyobb darabot faragsz le? - kérdi. Nem volnék művész, ha úgy lenne - feleli a szobrász.

   A nyomorúság vésője a legnagyobb művész, Isten kezében van.

Augusztus 26.

   Az éjjel ledobtak párszáz bombát a város környékén. A pincében ültünk álmos, lecsukódó szemekkel. Éjfél felé otthagytam a pincét, lefeküdtem, már nem hallottam a későbbi bombák hangját. Legjobb volna napokat, heteket aludni át, aztán felébredni - otthon.

   Megint egy halottra gondolok. Nem ismertem. Varjú Pál mesélt róla. Iszonyúan félt a háború következményeitől. Valami nagyon sötét véget jósolt neki, nagy-nagy pusztulást. Csak dél felé menekülj, ha arra kerül a sor - mondta mániákusan.

   Most itt nyugszik szegény, tegnap álltam a sírjánál. Egy lapja van nálam, át akartam adni a címzettnek, Varjú Pálnak, de már nem találkoztunk, hazavitték a kórházból. Vajon tudja-e, hogy a barátja halott?

Augusztus 27.

   Az éjszakát egy romokban heverő templom pincéjében töltöttük. Nyomasztó, nehéz, hűvös levegő ülte meg a föld alatti keresztfolyosót, a katakombák levegője. Egész délután özönlött kifelé a város lakossága, a pánikból következtettünk valami beígért nagy légitámadásra. De csend volt egész éjszaka, hiába feküdtünk a nyirkos kőpadkákon. Nemigen tudtam aludni a hidegtől, verseket mormoltam magamban, hogy teljék az idő. Aztán népdalokat dúdoltam gondolatban, s megint verseket. Nagyon hosszú egy éjszaka, ha az ember fázik és nem tud aludni és csak bámul a nyirkos sötétségbe. Kettőkor végképp megúntam és feljöttem lefeküdni.

   Reggel beállít két orvos. Ha lehet, hazaküldünk benneteket - mondják. De később kiderül, hogy szó sem lehet róla.

   Egyre könnyebben járok. Csak a sarkamra lépek, feszül még valami, és a jobb oldalamra nem fekhetem.

   Szinye-Lipjágiból megint sebesülteket hoznak. Sosem lesz vége. Ha visszamegyek, kezdhetem újból, megint a halállal nézek naponta farkasszemet.

   Kakaót, kekszet, csokoládét kapunk. Békességre volna szükségünk.

   Schopenhauert olvasom: "a világon alig van más választásunk, mint a magányosság és a hitványság között."

   Délután repülők járnak az égen, óránként megjelennek, bombák suhognak a levegőben, robbannak a város szélén. Autó áll meg a kórház udvarán, hordágyért kiált valaki. Egy bakát emelnek le, bal karját vállastul tépte le a bomba, látni a tüdejét.

   Meghalt - mondja fél óra múlva az ápolónő.

   Este az óvóhely előtt ülünk. Egy katona gubbaszt a rozzant kerítés mellett, hangosan imádkozik a tábori imakönyvből: "Azokért fohászkodom, Uram, akik a mai napon feláldozták az életüket. Adj csendes pihenést nekik..."

   A hold vörösen kél, véres arccal. Szellő zizeg végig az ágakon, mint egy hideg borzongás.

Augusztus 28.

   Este nyolc óra, a "katakombában". Rendszeressé válik, hogy itt töltjük éjszakáinkat. Ma le sem akartam jönni, úgy csábítottak érvekkel és ígéretekkel. Hátha ez lesz a szerencséd - mondják. Repülő berreg, tovaszáll. Próbáljunk aludni. Zseblámpám vakít a papíron, becsukódik elfáradt szemem. A mai napról úgysincs mesélnivaló. Éltünk, olvastunk, vitatkoztunk, reménykedtünk, s hazafelé szállnak a gondolataink, mint máskor.

Augusztus 30.

   Éjfélkor gyönyörű álomból vertek fel egy légitámadás hangjai. Megint az óvóhelyen telt az éjszaka, megint félórai rábeszélés kellett, hogy lemenjek. Kötelességed - mondta Sándor, Istenre hivatkozott. Én is. Érvek és ellenérvek pattogtak a félhomályban, mint a szikrák. Engem nyugtatsz meg, ha velem jössz - szólt Sándor. Ez hatott, csizmát húztam. Aludtunk a föld alatt,a nyirkos kőpárkányon, Isten tenyerében. Álmomban Sopronba tértem vissza a háborúból. Leírhatatlanul szép volt. A város magyar parasztházakkal volt körülvéve, új telepítés volt ez, tele rábaközi magyarokkal. Ősi jóízeket éreztem, s az utcák magyar gyerekek mondókáitól voltak hangosak. A város csupa szépség volt, a kertek, a szobrok, a temetők, a kezemben tartott hatalmas könyv, öcsém boldog mosolya, kis tanítványaim ujjongása, a Károly-magaslatról látott kék dunántúli táj - minden, minden az áhított boldog életet hirdette. Így kellett volna régen, gondoltam, s amikor már foszlott az álomkép s rádöbbentem, hogy álom volt mindez - a valóságérzékem még valahol nagyon mélyen volt -, elhatároztam, hogy javasolni fogom: így csináljátok meg, ahogy én láttam, ha nem akarjátok, hogy elveszítsük a várost. Rögeszmém volt, hogy elveszítjük. De akkor már kintről gépágyúk csattogása hallatszott, motorzúgás és tompa, mély morajlások, s engem bosszantott az elrabolt álom.

   Éjfél elmúlt, odakint elcsendesedett a világ, bent lecsillapodtak az idegek. Cigarettára gyújtottunk, s úgy meséltem Sándornak az álmomat, mint egy földöntúli jelenést, mint egy kinyilatkoztatást.

   Napfényes, meleg délelőtt. Mise. Sándor prédikál, tekintetemmel megölelem. Szemében Julián barát tüze ég, mély, erős hangja Istenhez emel. Bátor, egyszerű szavai Pázmányt juttatják eszünkbe.

   Adj Uramisten, sok ilyen papot nekünk!

   Ünnepi hangulat, Ápolónők cigarettát hoznak, rossz műbort, ásványvizet kapunk. Olvasok, hanyattfekve. Hazaképzelem magam a könyveim közé. A hírek szerint csapatomat leváltották a németek, az egész hadtestet. Nem lehet elhinni.

   Az udvar kezd mozgalmassá válni, üdülőbe viszik a betegek egy részét. Sándort is elviszik, hirtelen; szomorúan búcsúzunk.

   Nagyon egyedül maradtam megint.

Augusztus 31.

   Kapolcsi Horváth Dezsővel, régi iskolatársammal beszélgettem az este, képzeletünk otthon járt a Dunántúl lankáin.  Megfeledkeztünk Sztarij-Oszkolról s mindenről, ami a háborút jelenti, otthoni bajokkal viaskodtunk, földet osztottunk, telepítettünk, kultúrát építettünk. De a szomszéd szobából a százados beszélt, kiabált, vitatkozott és zokogott, majd rendőrért kiáltozott, aki átvezesse az utcán, mert őt mindenki lökdösi, s ennél még Sztarij-Oszkolban is jobb volt! Szegény, már a pesti utcára álmodta magát, koldusnak.

   Sándor elment, üres a szoba. Hol rejtőzhetett éjszaka, "kötelességből"? Én nyugodtan aludtam ágyamban, mit sem tudva a zúgó repülőkről. Hogy a lelkemre kötötte szegény, hogy vigyázzak magamra!

   Semmi hír a frontról. Egyedüli vigasztaló jelenség, hogy mostanában nem hoznak sebesülteket. Talán elcsendesedtek a harcok, ha nem is igazak a leváltás hírei.

Szeptember 1.

   Hideg szél rázza a fákat, csapkodja az ajtókat, letépi a házak tetejéről a bádogot. Egész éjjel esett az eső, dörgött, villámlott, a szél az ágyamig vagdosta az esőcseppeket; az ablakon nincs üveg. A viharban egy orosz repülő száll el a város fölött, bombákat dob valahol a pályaudvar körül. A kórház már majdnem üres, alig vagyunk néhányan. Állítólag ki fogják üríteni a napokban. Én meg veszem az utamat vissza, a Don felé. Már majdnem egészen rendben vagyok. Csak az idegeim gyengék, és valami nagy fáradtság van rajtam, nem tudom kiheverni. Lelkileg visel meg a háború, bélyegét talán mindig magamon fogom hordani. A világtól el vagyok zárva, leveleket sem kapok. Névtelen kis atomja vagyok egy mérhetetlen hadigépezetnek. Még így is örülnöm kell, élek, és van még reménység bennem. A don-parti halottaknak már reményre sincs szükségük.

   Délután hirtelen megjelenik egy repülő, a folyó mellé vet néhány bombát és elviharzik. Horváth Dezsőt útba indították hazafelé, egy délelőtti szerelvénnyel. Már nagyon messze lehet, majd kiugrik a szíve az örömtől, nem bánja a szilánkot sem.

   Foglyokat hoznak, sebesült orosz katonákat. Lent ülnek a padokon, ideragyog egy fiatal mongol arc arany mosolygása. Egyenes derékkal ül, fehér kötés villog a fején, halk, szemérmes és könnyed mosoly bújkál gyermekarcán. Miért vagyunk mi ellenségek?

Szeptember 3.

   A kórház megint kezd benépesülni. Törzstisztek jönnek különböző betegségekkel, pihennek a cigarettafüstben, lent napoznak a padokon. Egy teherautó  megint magyar sebesülteket hoz. A Don most is zajos. Csapatom Alekszandrovkán van még, s ha 4-én támadás indul délebbre, ők megint orosz ellentámadásra számíthatnak. 18-a körül várnak felváltást, de vannak hírek feltöltésről is. A hírek megbízhatatlanok. A múltkor az a rémhír terjedt el, hogy Molotov lelőtte Sztalint s Berlinbe repült tárgyalni a békéről. De hamarosan kisült, hogyan keletkezett a hír. Egy orosz közölni akarta a várható légitámadást katonáinkkal. Így közölte: Molotov, Sztalin, bum-bumm! és kezével jelezte a repülést.

   Kórházban, csapatnál, mindenütt - ahogy így végignézek gondolatban a tartalékos tiszteken -, már meg sem kell kérdeznünk egymást, csupa tanító. Akire otthon is viszonylag a legnagyobb terheket rakja az élet, s akit felülről senki sem becsül meg magyar földön, és szégyellnivalóan rosszul fizet az állam, itt, ahol nem reprezentálni kell az egyenruhával, ahol a játék nem babra megy: az alsó tisztikar gerince ő. Hol vannak most a tényleges tisztek, s a polgári, zsírosabb állások gyakran nagyhangú népe? A hadsereg parasztokból és tanítókból áll. A nép harcol itt: a magyarság. Csak a telefonvezetékek hátulsó végein van más, ő adja a parancsokat, ő küldi harckocsik ellen rohamra a bakákat, minden repülő- és tűztámogatás nélkül. A nevét ne kérdezd, lehet, hogy ki sem tudnád ejteni. Neki nem fáj a magyarság pusztulása. És őt senki sem vonja felelősségre. Hulljon a parasztja! - mondja dühösen, sértett hiúságában. És kitüntetést szerez a másik vérén, vitézséget és törzsökös magyar nevet, ha éppen ehhez van gusztusa.

Szeptember 8.

   Kisasszony napja. Ködös, homályos őszi reggel, az ember azokra a régi napokra gondol, amikor a harmadik faluba járt iskolába egy csapat gyerekkel. Tarisznya lógott az oldalunkon, kis csizmánk sárban, vízben, hóban taposta a kilométereket, kerékrépát húzkodtunk ki az útmenti földekről s jóízűen ropogtattuk az iskoláig. Talán sosem ízlett úgy semmi azóta sem...

   A köd emlékezésre indít, azon a tájon járok gondolatban, értelmes parasztok között. Gyula is ott jár, látom a szemén.  Elrévedve néz a levegőbe, ceruzáját hegyezi, gondolkodik, mit is kéne írni arra a kicsi tábori lapra. Lehetne sok mindent, de nem szabad, nemcsak az írókat korlátozza a cenzúra. A gondolatai ott járnak a kis gazdaságban, néha órákig beszél róla. De elborul a végén, amikor a nagybirtokra fordul a szó. Mert nincs falu, amelyik ne vergődne egy-egy püspöki vagy grófi hitbizomány polip-karjaiban. Menekül, aki tud, a város felé. Aki ottmarad, megalkuszik, úgy segít magán, ahogy tud. Ha két gyerek van egy családban, csak az egyik házasodik meg, ne osztódják a föld tovább. Gyula is ilyen öreglegény. Nem akarja a szanyiak sorsát, ahol már a község 70-80%-a vándorló, télen dolognélküli ipari munkás. Az asszonyok még színes népviseletben járnak,a férfiak sorsa a városba vezető országút. De bokrétás falu, filmen nagyon szépen mutat. Gyula ezt nem akarja, bolondja a földnek. Még innen is gazdasági tanácsokat küld haza, nehéz volna üt elképzelni munkanélküli ipari munkásnak.

Cserjánka, szeptember 9.

   Üdülőbe küldtek engem is, kórházvonattal. A vonaton ápolónők forgolódnak: milyen ebédet parancsolnak az urak? Az asztalon folyóiratok, könyvek, ponyvaregények. Válogatok. A Tükörben Jankovich Ferenc cikke: Éneklő ifjúság, Bartók és Kodály képe, daloló gyerekek, egy színházi lapban Illyéssel beszélgetnek, amott egy-két Weöres-vers. Tíz órakor megérkezik a vonat, de még meg is ebédelünk benne. Sajnos, ebéd után ki kell szállni, pedig a vonat Magyarországra megy. Autón visznek be a faluba. Az autó megáll egy emeletes téglaépület előtt. Találomra benyitok egy emeleti szobába - Nyék Sándorral találkozom. Megöleljük egymást, elmeséljük életünk azóta lefolyt napjait és úgy örülünk, mint a gyerekek.

   A frontról támadás hírei szállnak. Állítólag a mi szakaszunkon, vonulnak vissza az oroszok. Sztalingrád vajúdik s az Elbruszon horogkeresztes zászló leng.

   Otthon ma nyíltak meg az iskolakapuk. Az ember reggel az őszi ködbe bámul, s réveteg tekintetet előtt tarisznyás, táskás apróhad vonul, zsibongó hangjukat is hallja. Álmában iskolában van, tanít, emberségre és magyarságra nevel. De elromlanak az álmok, tüzérségi tűz ver a gyerekek közé... Gyerünk, gyerünk, csak előrefelé lehet kijutni a tűzből - kiáltja verejtékezve, s felébred egy kórházi vaságyon, Oroszországban.

Szeptember 11.

   Az órám minduntalan megáll. Nem szereti a környezetet, hazai levegőre vágyik. Egy ébresztőórát már elhagytam a Don partján, egészen kidőlt. Döbbenetes az órák csendje, úgy érzem mindig, mintha egy szív dobogása szűnt volna meg.

   A reggel szürke és vigasztalan, sárgulnak a levelek. Varjak ülnek a házak tetején, szomorú téli madarak, kis krákogásokkal panaszolják a cudar világot. Fészküket talán gránát döntötte le. Egyszer láttam egy szép szálfát, telitalálat érte, úgy dőlt le, mint egy haldokló óriás a tragédiákban. Mellette katona jajgatott, véres arcára hulltak a fa megtépett levelei. Talán abból a fából faragtak keresztet neki, nyugodjanak együtt.

   Itt nem nagyon zavarnak a repülők sem. Olyan csend van, mintha béke volna. Az ember könnyen visszatalálna a munkájához. Képzeletben gyermekeket tanítok énekelni, metszeteket készítek, otthont rendezek be. A régi nyomda sem hágy nyugton, ahol illusztrációkat rajzoltam, kőre. Ilyenkor már kibontottam a tízóraimat, zöldpaprikát ropogtattam vajaskenyérrel. Otthoni kedves ízek!

   Orosz tankönyveket nézegetek. Olvasgatom a cirillbetűket, mint egy elsőosztályos gyerek, persze nem értek belőlük semmit. Így is érdekes. Többek között egy iskolai olvasókönyv is kerül a kezembe. Olyan, mint egy antológia, a legjobb íróik novelláiból, verseiből. A művek előtt féloldalnyi életrajz, az író arcképe. Nem királyi főigazgatók tan-versei, hanem - irodalom. Képzelj el egy magyar iskolai olvasókönyvet Illyés, Móricz, Szabó Dezső, Kodolányi, Tamási Áron, Veres Péter, Sinka, Erdélyi, József Attila - és a többiek, élők és halottak műveiből!

   Talán majd eljön ennek is az ideje.

Szeptember 13.

   Vasárnap, meleg, szép őszi nap. Sándort akarom hallani. Prédikációi után több ízben kihallgatásra rendelték már. Tehetek én róla, hogy mellettük van az igazság? - mondja, amikor figyelmeztetik, hogy az alullevők mellett beszél. - Az ige nem dörgölődik a hatalmasokhoz. Jézus a szegények, elhagyottak, kitagadottak Krisztusa, Heródes kérdéseit válaszra sem méltatja - ez az ő véleménye. Nem lehet befogni, hogy propagandát csináljon a háborúnak. Egyszerű és igaz dolgokat mond, tehát: lázít

   Este vita a "keresztesháborúról". A sötétben cigaretták parázslanak, a szavak ritka vidám percekből komolyodnak meg. Valamelyik a keresztesháborúkhoz hasonlítja ezt a háborút. Többé nem igen jut szóhoz, lehurrogjuk. A szoba különböző pontjairól szólalnak meg a hangok, meg sem nevezem a hozzászólót.

   - Őrültség ilyet állítani is. Különben a keresztesháborúkért sem lelkesülök. A kereszténységet nem fegyverrel kell terjeszteni.

   - Hiszen nem is ez a cél! Európában mindig értettek hozzá, hogy a valódi célt szép jelszavak mögé rejtsék.

   - Európa kereszténysége külsőség. Az egyéni, társadalmi és állami élet önzőbb és ravaszabb, mint a nem keresztény államokban. A kereszt cégér, mögötte vad emberi indulatok pogánykodnak.

   - Lennénk inkább magunk keresztények, ahelyett, hogy másokra fegyverrel kényszerítjük. Ez feleslegessé is tenné a fegyvert, a példa is elég lenne.

   - Kár is ezen vitatkozni, ez csak háborús reklám, szólam. Akire másképp nem lehet hatni, így akarják meggyőzni.

   - Ki hinné el Németországról, hogy a vallásért fogott fegyvert? S ki ellen védené? Az oroszok még most is vallásosabbak talán.

   A vita nem is vita, nincs ellenfél.

   - Tedd a hüvelyébe a te kardodat - mondja Sándor.

   Magyar tisztek jöttek a Don-kanyarból, borzalmas dolgokat beszélnek. Ezredek morzsolódnak föl egy darabka területért, páncélos csaták dúlnak. De ők még bíznak a "győzelemben". Az egyik azt mondja, hogy az orosz csapatok nem kapnak erősítést, kimerülnek, fel fognak morzsolódni. Tüzérségük alig van. Végső szükségben rá fognak térni a gázharcra. Ezt már a vegyiharc-százados mondja, hogy az ő fegyvernemének fontossága is hangot kapjon végre. A németek csak erre várnak. Akkor megnyerik a háborút.

   Honnan van ez a buta vakhit?

Szeptember 16.

   Álmomban megint otthon vagyok, mint annyiszor. Oroszországi emlékeimet rendezgetem, vendégek jönnek, édesanyám ízletes ebédet főz. Még vaksötét van, amikor felébredek, s jó ideig nem tudok elaludni.

   Reggel menekültek jönnek a faluba. Síró asszonyok nagy batyut cipelnek, szoknyájukba kisgyerekek kapaszkodnak.

   - Bábuska, bábuska! - szólítgatnak egy öregasszonyt. De csak sír, nem lehet megvigasztalni. Olyan ez az asszony, mintha egyenesen Tibetből jönne, tiszta mongol arc.

   A fogolytábort keressük, tegnapi barátunkat, Hasszánov Alit akarjuk meglátogatni Sándorral. De munkára vitték valahová. Hanem van itt két kazaksztáni. Beszélgetünk kézzel-lábbal, majd tolmáccsal. Hosszú unszolásra az egyikkel sikerül elénekeltetni két dalt, olyat, "amit az anyjától tanult". A szövegből csak annyit értek, hogy "kara", ám a dallama érthető, másfélezer év távolából is. Magunkon csodálkozhatunk, hogy nem felejtettük el ilyen tengernyi idő alatt.

   Beszéljen előttem még valaki velünk kapcsolatban "keresztény-germán" kultúrkörről!

Szeptember 17.

   Szemerkélő, esős idő, ki sem mozdulok egész nap. Az ember fekszik hanyatt, elolvasott könyveket vesz elő újból meg újból, s egyszer csak megharagszik a legyekre és hajtóvadászatot rendez egy légycsapóval. Aztán megúnja ezt is, leül, gondolkodik. A télre gondol, s jóelőre didereg már a gondolattól is. Tegnap hírek jöttek, hogy novemberben leváltják hadtestünket. "Biztos forrásból" jött a hír, öröm és reménykedés támad nyomában. De ma már megint kételkedünk, nem hiszünk a forrásokban. Bizonyára harcban vannak a mieink, megint sebesülteket hoznak Voronyezs felől. Olyan a kedély, mint egy finom műszer, nagyok a kilengései.

   Fülöp zászlós jön be, civilben falusi tanító, ő szokott híreket hozni nekünk. Móricz Zsigmond meghalt - mondja halkan. A megdöbbenés fut át rajtunk, pedig mindig halálközelségben élünk. Mintha az ember a legjobb barátjáról hallaná, hogy elesett. Egy kicsit apjának érezte nemzedékünk. Köréje gyűltek a fiatalok, ő volt az öreg Vejnemöjnen, a törhetetlen lélek. Mintha egyre fiatalabb lett volna, országot járt, buzdított, lapot szerkesztett s egyre többet dolgozott. Árvácskáját olvastam legutóbb a radnai magányban, a lelencgyerek sorsát. Minden magyar sors érdekelte, segítséget kiáltott értük. Elnémult ő is ebben a szorongató viharban, megint szegényebbek lettünk.

Szeptember 19.

   Egy hónapja sebesültem meg. Sosem felejtem el azt a napot, a közénkcsapó aknagránátok hangját, a reménytelen morzsolódást napról napra. Azóta: kórházak, csend, álmok, tervek, remények, légitámadások. Bejön esténként egy orvos, megkérdi: hogy vagy? - porokat oszt és elviharzik. Lézengő betegek, gránátnyomásosak, sebesültek. Elmondják, hogyan sebesültek meg. Egy dadogó hadnagy beszél, kacagnivalóan érdekes, ha nem volna egyben döbbenetesen szomorú is.

   - "Bombatámadás volt, akkora tölcsért vágott közénk egy "csomag" - meséli -, hogy százméteres körzetben hullott az ember.

   Engem csak betemetett, kocsistul, azóta hebegek.

   A legényem, az a pöttöm ember cipelt a hátán óriási tűzben, nem tudtam magamról. Hogy bírt el, máig is titok.

   Láttatok már vízkereszt után hóba kitett karácsonyfát? Ilyen lehettem én, amikor letettek.

   Megint légitámadás, szétfut mindenki.

   A sebesült a legkényesebb portéka, tehetetlenül várja a halált.

   Gondoljátok meg, négyéves házas vagyok; a valóságban mindössze féléves, mindig katona az ember.

   Mondja valaki a fiamra, hogy neveletlen. Hát mikor neveljem?..."

   Így mesél szegény, szótagonként, mintha kínai nyelven beszélne. Kacagunk, majd a könnyünk csordul.

Szeptember 20.

   Lapot kaptam, augusztus 16-a óta az elsőt.

   "Lehet, hogy meg se' kapja ezt a papírdarabkát, de ha igen, vegye úgy, hogy hálásan gondolok magára. Mikor az első légitámadás jött, elhűlt bennem a vér. A halál félelmetes, ha van valami, ami az embert ideköti. Akkor jutott maga az eszembe..." A lap Budapestről jött, a légitámadással megrémített városból. Aki írta, sohasem írt nekem, most eszmélt rá, mit jelent örökös veszélyek között élni, naponta szembenézni a halállal. Ez a testvériesítő érzés adta kezébe a tollat.

   Álmomban már orosz fogságba estem. Átcipeltek a Donon, Sztalin elé vittek. Jól van, te fogod szerkeszteni a röpcédulákat - mondta. - Gyere csak utánam. S elindult a Don partján lefelé. Egyszercsak azt látom, hogy lovon ül és nagyon megelőzött. Méregetem a vizet, tekintgetek hátra. Senki sem lát. S egy óvatlan pillanatban megszöktem, átláboltam a Dont. Simán ment, puskalövés sem dördült utánam. S olyan volt a Don, mint a Répce, vízimalmok alatt, ahol elszélesedik a víz. Gyermekkorom tájain voltam, otthon... Ennél már csak Sándor álmodott szebbet. Őt egyenesen hazavitte Sztalin Veszprémbe. Ostoba álmok!...

   Állítólag maga irányítja most Sztalingrád védelmét. A város a rémhírek szerint már el is esett. De rögtön jön a cáfolat is. Egymást kergetik a kósza hírek.

Szeptember 24.

   Az ember itt igazán ráér elmélkedni. Eleinte ötletszerűen jön rá, aztán mind makacsabbul gondolkodik azon, és ettől a gondolattól nem tud többé szabadulni, hogy itt, ebben a háborúban szándékos és tervszerű magyarirtás folyik. S a gondolatok kicserélése közben mind jobban erősödik benne az érzés.

   Hadseregünk egyes részei még hóviharban rakodtak ki. Azóta folyton első vonalban, mindig harcban, megállás nélkül. Ha volt egy kis pihenő, két napnál tovább nem tartott, bevetették őket, még komiszabb helyen. Minket nem támogatott senki. Repülők, tüzérség, páncélosok: ígéret maradtak többnyire, a magyar baka puszta kézzel ment a halálba, lőszer nélkül is támadnia kellett, páncélszörnyetegek gázolták le. A veszteségek sokhelyt máris nyolcvanszázalékosak, ha egyáltalán ki lehet fejezni százalékban. A lelket egészen megölték. A jelentéseinket semmibe vették; nincs is ott ellenség, csak be kell sétálni az állásokba. S a magyar baka besétált a - halálba. Lefelé könyörtelen ridegség, felfelé alázatos szolgalelkűség uralkodott. Az ezred ütőképes, a helyzet nem súlyos - jelentették felfelé. A jelentés akkor is így hangzott, amikor a századból már csak huszonnégyen voltunk. Számukra karrier-kérdés volt minden. Az ember csak egy számadat volt, nem éreztek vele közösséget. Paraszt volt, akinek hullnia rendeltetett.  Nem az ő vérük. Az ő nevük gyakran kimondhatatlan, vagy gyanúsan hangzatos. Vágóhídra küldtek, lélektelenül és érdektelenül. Mint a zsoldosokat - jegyeztem meg egyszer. Zsoldosok? Ennyi bérért? - így torkoltak le. Hasonlítsd össze, mit kap egy német katona. Tehát még ez a vigaszunk sem lehet, bár a pénz itt igazán nem sokat számít. Számítana otthon, de nem engedik hazaküldeni. A magyar katona egy bokor krumplihoz nem nyúlhatott büntetlenül, még akkor sem, ha a krumpli a futóárok előtt volt és nyilvánvaló, hogy a földben fog elrothadni. Pisztolyt fogtak rá, büdös parasztnak nevezték, kikötötték, hadbírósággal fenyegetőztek. Ha valaki a németekre hivatkozott, hogy azoknak mindent szabad, ez volt a felelet: azok otthon vannak! Akkor mit keresünk mi itt? - kérdezhette volna a magyar baka, de nem szólt, még nagyon fegyelmezett, csak a pajtásától kérdezte. De az sem tudott rá megfelelni. A lelkét is ki akarták tépni, elsősorban a hazai földből. Parancsba adták, hogy tilos hazagondolni, a hazamenésről beszélni, mert az rombolólag hat. Csoda, hogy levelet lehetett írni. Az ember tudvalevőleg hazagondol, amikor levelet ír. A német sebesülteket repülőgépen vitték haza. A magyarok tábori kórházakban sínylődnek súlyos sebekkel is, mert odafönt ráeszméltek, hogy sok a sebesült odahaza, sántítani fog a statisztika, s ez demoralizálólag hat. Később elrendelték, hogy a betegeket kórházba sem szabad vinni, feküdjenek a Don partján.

   Mindezeket, önkéntelenül és észrevétlenül, múlt időben írtam le. Úgy hangzik, mint egy vádirat, néhány év múlva.

Szeptember 25.

   Második éjszaka a pincében. A nyugodt napok elmúltak itt is, két napja bombázzák a falut. (Dicső hadvezetés: élelmiszerraktár, lőszerraktárak és kórházak egy helyre telepítve!) Jaj Istenem! - suttogja valaki, az ablakok csörömpölve megrázkódnak, csattanások reszkettetik a földet, le kell menni a pincébe. Az ember dobogó szívvel kapkodja magára a ruhát, a légnyomásos múló dadogása visszatér. A nyirkos, sötét pincében szorongva figyeljük a gépek moraját, sorozatokban rázkódik meg a föld. Cigaretták parázslanak, tompán kong a köhögés. Kint egy sor épület ég a vasút mentén, a lángok megvilágítják a fél eget, pörkölt liszt szaga száll, égő lőszer pattog. Raktár ég, végig, hosszú sorban. A morajlás eltávolodik, majd megint visszatér, nagyon halkan lehet hallani. Má-má-má-má-me-me-me-me- gint jö-jön - mondja egy bizonytalan dadogó hang.

   Robbanások rázzák meg a pincét, aztán megint ül az ember egy óráig, felmerészkedik hosszú csend után. De minden zajra összerezzen, szaggatottan alszik, s reggel zúgó fejjel ébred.

   A nappal megnyugtat. Mintha erre a napra visszatért volna a nyár. A levegő langyos, az ég felhőtelen kék, tisztán tűz a nap. Füstölögnek a bombázott épületek, az üszkös romok alól cigarettát, szeszt, sót kaparnak ki a katonák. Az ember köhög, vágyódva gondol egy nyugágyra a radnai hegyekben, ahol talán csönd van még. Könyvet olvas a magyar földbirtok-politikáról, megkeseredett szívvel teszi le, cigarettára gyújt. Elmélázva néz a füstbe, kelet felé néz, a front felé, s arra gondol, hogy Sztalingrád még most sem esett el.

Szeptember 28.

   Esténként rendre megjönnek az orosz bombázók, végigveretik többször is, bizonytalan időközökben a falut. Ez volt az ötödik éjszaka, talán a legborzalmasabb. Az ember korán lefekszik, hogy aludjon, amíg lehet. Alig szenderedik el, gongütések és rohanó léptek zaja veri fel álmából. Az első hullám, robbanások, reszket a föld mélye, a viharlámpa mindannyiszor meglibben az asztal fölött. Kimegyünk megnézni az eredményt. Az állomáson, alig nyolcszáz méterre, tüzek csapnak föl, s pár perc múlva pattogni kezd a vagonszám felhalmozott lőszer. Mintha a Don partján lenne az ember. A tűz átcsap a tüzérségi lőszerre, hogy teljes legyen a harcizaj. Gránátok robbannak, egyenként, majd tömegesen. Később két hatalmas robbanás rázza meg a földet, mintha éppen az épületet érték volna telitalálatok. Az ablakok mind betörtek, a szúfolt embertömeg úgy menekül a pince egyik végéből a másikba, mint viharban a nyáj, mint a mosdótálban a víz, ha megemeled az egyik oldalát, szinte folyik ez a tömeg, nem is emberek már talán. Közben vissza-visszatérnek a repülők, a koncert tökéletes, ha Dante ismerte volna, erről mintázza a poklot. Bűnösökért sem kell messze mennie; néha felcsattan egy káromkodás a bombaszünetekben, s az asztal körül izzadt arcok vöröslenek a lámpafényben, előttük felhalmozva áll a márka és a rubel. Az urak olykor megeresztenek egy trágár tréfát, hogy a következő pillanatban megint kihulljon belőlük minden legénykedés. Hajnal felé egy tisztilegény odaáll kártyázó gazdája elé, hogy ő most hazamegy lefeküdni, talán már nem jönnek a repülők. Odakint a holdfényes éjszakában elhamvadtak a tüzek, csak a lőszer pattog még, egyre gyérebben. Jól van, fiam, nemsokára én is megyek - mondja a hadnagy. Megverik a kolompot újból, négy bomba hull le, egészen közel. Reggel jön a hír, hogy szegény gyereket darabokra tépte, két lábafeje maradt meg.

   Alsanka, este. Kicsi falu, ragyogó őszi alkonyat. Ideszöktünk egy alkalmi teherautóval. Estére mindenki kimenekül Cserjánkából, mi idemenekültünk. Egyre borzasztóbbak a légitámadások. Nem vártunk semmi intézkedést. Felültünk az autóra, mely reggel vissza is visz bennünket. Beszállásolunk egy parasztházba, fekhelyet készítünk a tiszta padlón. Két szép szoba, fikusszal tele. Tisztaság, képek, ikonok, balalajkák, meghittség. Néhány jó ceruzarajz és egy igen jó olajfestmény, talán a gazda arcképe fiatalabb korából. A kisfiú fog egy hangszert, kemény, mocskos kis ujjai valami bánatos dallamot pengetnek. Kies dombok körös-körül, itt talán csendes éjszakánk lesz, távol a vasúttól, lőszerraktáraktól.

Szeptember 29.

   Megint Alsankán. Alkony, aranyszegélyű felhők, őszi szél lengeti a faágakat. Nyugalom. Sándor breviáriumába merül, magam most tettem le a bibliát.

   Szénaboglya tövében ülünk, hátul a kertben. Félrehúzódtunk egy kis békességért, úgyis olyan kevés van belőle. Itt kellene kórházat csinálni. Nézem a dombokat, az arany fákat, erdélyi őszökre gondolok. Kettő volt belőlük: egy dicsőséges, 1940-ben, meg egy magányos, tavaly. Sokszor panaszkodtam miatta. Most olyan, mint egy elérhetetlen álom.

   Reggel megyünk vissza a gépkocsival. Egy-két napom van még hátra csupán, aztán megyek vissza a századomhoz. Sándor is jön, mások is. Pár nap múlva megállok egy ismerős, hosszú dombon, lenézek a Don vízére. Talán hullaszagot fogok érezni és nagy-nagy honvágyat.

Alsanka, szeptember 30.

   Reggel. Kemény padló, fullasztó, nehéz köhögések, nyomasztó, rossz álmok. A pesti utcán találkozom apámmal, a kisöcsém vezeti, félig megvakult. Izgatottan futok az utcákon, valamit vagy valakit keresek, magam sem tudom. Talán felelősségre akarok vonni valakit mindenért. Mert verejtékezve, sírva mesélem valami munkásoknak a frontot. Repülőkről és tüzérségről mesélek, amik nem voltak, és mégis menni kellett. Bólogatnak, mint akik mindent értenek. Csak én állok értetlenül a világ dolgaival szemben, feltornyosuló miértjeimre nem jön felelet.

   Beszéltél álmodban, valami veszteségről beszéltél - mondja Sándor. A reggel hűvös, megizzadtak az ablaküvegek. A fiúk tele vannak panasszal és keserűséggel. Van, akinek egészen fehér a haja. A családjukra gondolnak, a gyermekükről beszélnek. "És akkor szembejön veled egy másik családapa és azt mondják: ölj! ölj! a mindenségit! Mert erre tanított a Krisztus..." Dadogva mondja hadnagyunk, aztán lehanyatlik a feje. Könnyel telik meg a szemünk.

Cserjánka, október 2.

   A állomáson ülünk ládáinkon, vonatot várunk Sztarij-Oszkol felé. Tegnap megkaptam a papírjaimat, melyek szerint, szolgálatképesen távozom. Kora reggel óta itt ülünk, hiába. Fél hétre jeleztek egy vonatot, de az nem jött, hacsak nem akad valami véletlen szerelvény, elülhetünk itt estig is. Vagy elmegyünk valamelyik élelmezési oszlop autóján délután.

   Lassan enged a reggeli hűvösség. Már emelkedik a nap a tiszta kék égen, s jól idetűz a raktár falához. Sárga levelek hullanak a fákról, kopasztja őket a csípős éjjeli dér. Minden átmenet nélkül tél lesz, egy szép napon majd leesik a hó... Csókák apró, panaszos károgása hallatszik, távolról egy-egy gépkocsi búg. Jön egy vonat Sztarij-Oszkol felöl, szidó munkaszolgálatosokkal van tele. Integetnek, a mozdony fenyőgallyakkal van feldíszítve. Hová mennek? Kassára! - mondja egy örömmel tele hang. Istenem, Kassa!...

   Az éjjel strófákban álmodtam haza magamat. Három légiriadó volt, a gongütések után úgy változott a színhely, mint egy drámában. Már csak a viszontlátás csókjaira emlékszem, meg arra, hogy volt egy kisfiam, akire nagyon büszke voltam.

   Még délután is itt lézengünk, hiába várunk vonatot. Ülünk az árnyékban, repülő búg, irtózatos magasban. Egy német katona jön hozzánk, magyaráz valamit, hogy menjünk hátrább az állomástól, mert a repülő fényképez. Hiába magyarázzuk mi is a magunk nyelvén, hogy egészen jó helyen leszünk itt az árnyékban, s különben is nemsokára megyünk be a faluba -, a fickó, amilyen fontoskodó ökör volt az imént, olyan pökhendi pimasszá válik. Ám nem sokat törődünk vele. A veszteglő teherkocsin hurkaalakú német játszik orosz lányokkal, ez a másik típus. Elemében van.

   Később besétálunk az ellátó-oszlophoz, onnan megyünk tehergépkocsival, ha sikerül végre.

   Repül a kocsi a hepehupás, homokos tájon. Az oszlop egy kis faluba megy, Kozacsekbe, ott rendezi be téli szállását, így sikerül velük menni. Gyönyörű hely, körös-körül a volt orosz kórház épületei, középen nyírfaliget. Nyírfák minden rend nélkül ültetve egymás mellé. Már sárgák a leveleik. Kék ég, pirostetős fehér házak, aranyló nyírfák ezüst kéreggel. Ha valaha udvarom lesz, nyírfákat ültetek a közepére.

   Estefelé érünk Sztarij-Oszkolba. A régi katakombában szállásoltuk el magunkat.

Szemigyeszjackoje, október 4.

   Sztarij-Oszkolból autóbusszal jöttünk idáig. Éppen jókor érkeztünk a személyirányítóba, kapóra jött a két autóbusz, amelyek szabadságosokat szállítanak naponta. Délben már a hadtest tiszti étkezdéjében ebédeltünk, vendégekként. Azonmód borostásan-porosan mutatkoztunk be a hadtestparancsnoknak, ahogy megérkeztünk. Narancslevet ittunk, a téma meg folyton az éjszakai repülőtámadás körül forgott, kissé unalmas is volt. Az utcán egy állatorvos-őrnaggyal vitatkoztunk. A vita arról folyt, hogy a "Kirje, kirje, kisdedecske" szebb-e vagy az "Ím arcunkra borulunk".

   Már közel vagyunk az ezredünkhöz, valami alkalmi járművel bemegyünk. Most már jó lenne ott lenni. De Sándor ma prédikál itt, éppen készül. Vasárnap van megint, szép őszi vasárnap. Ilyenkor egy esztendeje kaptam meg a minisztériumból azt a kékborítékos levelet, amellyel az óradnai állami iskolához osztottak be.

   Istentiszteleten Széles Dénessel találkozom, régi iskolatársammal, a légvédelmi tüzéreknél van. Már nem is emlékszem, mikor láttam utoljára. Egyszer voltam náluk, a falujában, régen, boldogabb napokban. Kicsit kedvesebb falu volt, mint ez, ahol három hónapja hasig merültem lovammal a mocsárba. Idelátszik a hely. Fölötte a dombon az istálló, ahol elszállásoltunk s a szélmalom, ahol tábori őrsöt állítottam fel. Azóta hogy őszbe csavarodott a táj!

   Alig gondolok arra, hogy a vonalba megyek vissza.

Október 5.

   Kábult fejjel ébredünk, egy őrnagy kiáltozásaira. A legényét keresi, a "nyavalyást", hajnalban. Talán ez is hozzátartozik az úri modorhoz, hogy harsány kiabálással verjük fel hajnalban a házat. Nem akarok parasztot látni - ordít. Fogadjunk, hogy sváb ez a hülye! - mondja Sándor. Igaza van. Olyan hamisítatlan "magyar" úri egész magatartása.

   Sándor kétszer telefonált már gépkocsiért. Szerencse, hogy nem őrjöngünk a sietéstől.

Alekszandrovka, október 6.

   Megérkeztem. Furcsa, meghatott érzés és egy kis idegenség. Új arcok, ismeretlenek. A zászlóaljparancsnok is új, immár a hatodik. Nem ismer, nem tud mit kezdeni velem. Majd beoszt Kosztyenkibe az 1. századhoz. Egyelőre nem izgat semmi, felgyűlt leveleimet olvasgatom.