|
Augusztus 24.
Meleg, szép
délelőtt, kisétálok a parkba. Gyerekek játszanak a kút szobrain, visongó
jókedvük felveri a temető csendjét. A halottak már nem bánják, övék az
örök csend. Fakeresztek között botladozok. Mennyi szép magyar név, mennyi
fiatal élet! Vajon mi lehet most a Don partján? Szaporodnak-e a sötétbarnára
aszott hullák? Mikor lesz olyan csend ott is, hogy el lehet temetni őket?
Jó ez a nyugalom.
Éjszaka orosz repülők hullatják bombáikat, de ilyenkor én alszom, nem
tudok róluk. Estefelé is jön egy gép, suhog a bomba, de nem robban fel.
A nappalok általában nyugodtak, nem történik semmi. Száz kilométerre vagyunk
a fronttól.
Járom a kórház
szobáit, ismerősökkel, régi iskolatársakkal találkozom. Egy százados állandóan
beszél, önkívületben, medencéjét roncsolták szét a szilánkok. Félkarú
sebesült megy a folyosón, kilincsekhez emeli a csonkot, nem szokta még
meg, hogy nincs bal keze. Hordágyakon cipelnek megtépett, nyomorult embereket.
S mi fél délutánokat
elbeszélgetünk Sándor pappal a magyar népdalról, megfeledkezvén arról
is, hogy háború van. Csak estefelé ébredünk fel ebből az álomvilágból
s megállapítjuk, hogy mennyi munka vár még ránk odahaza.
Éjjelre légitámadást
ígérnek a városnak az orosz röpcédulák.
Augusztus 25.
Most eszmélek
rá, hogy nevemnapja van. Én ettől a naptól, szinte babonásan, valami nagy
változást vártam, mert volt már egy-két névnapom, születésnapom, amely
valóban változást hozott.
Tavaly ilyenkor
sört ittunk Balatonszárszón Mihállyal,a nagy sörivóval. Rádió szólt az
ebédlő asztalán, a fiúk később sakkoztak, de én Veres Pétert olvastam.
Odakinn fűzfák suttogtak, és a Balaton verte tarajos hullámait a parti
kövekhez.
Egy kicsit
mindig magányos voltam, ha szerettek is. Szóltak hozzám néhány jó szót,
aztán elvonultak a vadászat, a kártya, a sakk falai mögé. S én magam maradtam
a könyveimmel, amelyeket már tízéves koromban úgy szerettem, hogy odaadtam
egy zacskó cukrot Virág Benedek válogatott verseiért.
Semmi sem lett
az éjszakai légitámadásból. A pincében ültünk Sándorral, ómagyar nyelvemlékeket
idéztünk, nyelvészkedtünk, egymásután szíttuk a cigarettákat.
Vattás ködökben
köszönt ránk a reggel, a háztetők deresek, csípős őszi levegő zúdul be
az ablakokon. Régi őszökre gondolok, háborús őszökre, felszabadult, megenyhült,
mámoros őszökre s enyhe mosoly bújkál a bajszom alatt, ha a régi szorongások
eszembejutnak. Csak incselkedett velünk a háború.
Most már átéltem
valamit belőle. S a tábori kórház lépcsőin botorkálva, a halottakra gondolok
újból és újból, feltámaszthatatlan magyarokra. Don menti fekete földbe
omlott, barna arcokra. Iskolatársaim, jó ismerőseim, barátaim vannak köztük,
holt bakák vádolnak valakit, aki felelős a hiábavaló halálért.
Hulljon a parasztja!
- mondta egy magasrangú tiszt. Később megtört. Édes népem! - kiáltotta
zokogva. Mert lassan mindenki megtörik, ki előbb, ki utóbb.
Talán én sem
bírtam volna tovább, a kétségbeesés fogott el már, a sebesültvivő kocsi
ragadott ki belőle.
Sokszor gondolok
egy mesére. Egy vándor nézi a szobrászt, csodálja a véső munkáját. Nem
történik-e meg, hogy a kelleténél nagyobb darabot faragsz le? - kérdi.
Nem volnék művész, ha úgy lenne - feleli a szobrász.
A nyomorúság
vésője a legnagyobb művész, Isten kezében van.
Augusztus 26.
Az éjjel ledobtak
párszáz bombát a város környékén. A pincében ültünk álmos, lecsukódó szemekkel.
Éjfél felé otthagytam a pincét, lefeküdtem, már nem hallottam a későbbi
bombák hangját. Legjobb volna napokat, heteket aludni át, aztán felébredni
- otthon.
Megint egy
halottra gondolok. Nem ismertem. Varjú Pál mesélt róla. Iszonyúan félt
a háború következményeitől. Valami nagyon sötét véget jósolt neki, nagy-nagy
pusztulást. Csak dél felé menekülj, ha arra kerül a sor - mondta mániákusan.
Most itt nyugszik
szegény, tegnap álltam a sírjánál. Egy lapja van nálam, át akartam adni
a címzettnek, Varjú Pálnak, de már nem találkoztunk, hazavitték a kórházból.
Vajon tudja-e, hogy a barátja halott?
Augusztus 27.
Az éjszakát
egy romokban heverő templom pincéjében töltöttük. Nyomasztó, nehéz, hűvös
levegő ülte meg a föld alatti keresztfolyosót, a katakombák levegője.
Egész délután özönlött kifelé a város lakossága, a pánikból következtettünk
valami beígért nagy légitámadásra. De csend volt egész éjszaka, hiába
feküdtünk a nyirkos kőpadkákon. Nemigen tudtam aludni a hidegtől, verseket
mormoltam magamban, hogy teljék az idő. Aztán népdalokat dúdoltam gondolatban,
s megint verseket. Nagyon hosszú egy éjszaka, ha az ember fázik és nem
tud aludni és csak bámul a nyirkos sötétségbe. Kettőkor végképp megúntam
és feljöttem lefeküdni.
Reggel beállít
két orvos. Ha lehet, hazaküldünk benneteket - mondják. De később kiderül,
hogy szó sem lehet róla.
Egyre könnyebben
járok. Csak a sarkamra lépek, feszül még valami, és a jobb oldalamra nem
fekhetem.
Szinye-Lipjágiból
megint sebesülteket hoznak. Sosem lesz vége. Ha visszamegyek, kezdhetem
újból, megint a halállal nézek naponta farkasszemet.
Kakaót, kekszet,
csokoládét kapunk. Békességre volna szükségünk.
Schopenhauert
olvasom: "a világon alig van más választásunk, mint a magányosság és a
hitványság között."
Délután repülők
járnak az égen, óránként megjelennek, bombák suhognak a levegőben, robbannak
a város szélén. Autó áll meg a kórház udvarán, hordágyért kiált valaki.
Egy bakát emelnek le, bal karját vállastul tépte le a bomba, látni a tüdejét.
Meghalt - mondja
fél óra múlva az ápolónő.
Este az óvóhely
előtt ülünk. Egy katona gubbaszt a rozzant kerítés mellett, hangosan imádkozik
a tábori imakönyvből: "Azokért fohászkodom, Uram, akik a mai napon feláldozták
az életüket. Adj csendes pihenést nekik..."
A hold vörösen
kél, véres arccal. Szellő zizeg végig az ágakon, mint egy hideg borzongás.
Augusztus 28.
Este nyolc
óra, a "katakombában". Rendszeressé válik, hogy itt töltjük éjszakáinkat.
Ma le sem akartam jönni, úgy csábítottak érvekkel és ígéretekkel. Hátha
ez lesz a szerencséd - mondják. Repülő berreg, tovaszáll. Próbáljunk aludni.
Zseblámpám vakít a papíron, becsukódik elfáradt szemem. A mai napról úgysincs
mesélnivaló. Éltünk, olvastunk, vitatkoztunk, reménykedtünk, s hazafelé
szállnak a gondolataink, mint máskor.
Augusztus 30.
Éjfélkor gyönyörű
álomból vertek fel egy légitámadás hangjai. Megint az óvóhelyen telt az
éjszaka, megint félórai rábeszélés kellett, hogy lemenjek. Kötelességed
- mondta Sándor, Istenre hivatkozott. Én is. Érvek és ellenérvek pattogtak
a félhomályban, mint a szikrák. Engem nyugtatsz meg, ha velem jössz -
szólt Sándor. Ez hatott, csizmát húztam. Aludtunk a föld alatt,a nyirkos
kőpárkányon, Isten tenyerében. Álmomban Sopronba tértem vissza a háborúból.
Leírhatatlanul szép volt. A város magyar parasztházakkal volt körülvéve,
új telepítés volt ez, tele rábaközi magyarokkal. Ősi jóízeket éreztem,
s az utcák magyar gyerekek mondókáitól voltak hangosak. A város csupa
szépség volt, a kertek, a szobrok, a temetők, a kezemben tartott hatalmas
könyv, öcsém boldog mosolya, kis tanítványaim ujjongása, a Károly-magaslatról
látott kék dunántúli táj - minden, minden az áhított boldog életet hirdette.
Így kellett volna régen, gondoltam, s amikor már foszlott az álomkép s
rádöbbentem, hogy álom volt mindez - a valóságérzékem még valahol nagyon
mélyen volt -, elhatároztam, hogy javasolni fogom: így csináljátok meg,
ahogy én láttam, ha nem akarjátok, hogy elveszítsük a várost. Rögeszmém
volt, hogy elveszítjük. De akkor már kintről gépágyúk csattogása hallatszott,
motorzúgás és tompa, mély morajlások, s engem bosszantott az elrabolt
álom.
Éjfél elmúlt,
odakint elcsendesedett a világ, bent lecsillapodtak az idegek. Cigarettára
gyújtottunk, s úgy meséltem Sándornak az álmomat, mint egy földöntúli
jelenést, mint egy kinyilatkoztatást.
Napfényes,
meleg délelőtt. Mise. Sándor prédikál, tekintetemmel megölelem. Szemében
Julián barát tüze ég, mély, erős hangja Istenhez emel. Bátor, egyszerű
szavai Pázmányt juttatják eszünkbe.
Adj Uramisten,
sok ilyen papot nekünk!
Ünnepi hangulat,
Ápolónők cigarettát hoznak, rossz műbort, ásványvizet kapunk. Olvasok,
hanyattfekve. Hazaképzelem magam a könyveim közé. A hírek szerint csapatomat
leváltották a németek, az egész hadtestet. Nem lehet elhinni.
Az udvar kezd
mozgalmassá válni, üdülőbe viszik a betegek egy részét. Sándort is elviszik,
hirtelen; szomorúan búcsúzunk.
Nagyon egyedül
maradtam megint.
Augusztus 31.
Kapolcsi Horváth Dezsővel, régi iskolatársammal
beszélgettem az este, képzeletünk otthon járt a Dunántúl lankáin. Megfeledkeztünk
Sztarij-Oszkolról s mindenről, ami a háborút jelenti, otthoni bajokkal
viaskodtunk, földet osztottunk, telepítettünk, kultúrát építettünk. De
a szomszéd szobából a százados beszélt, kiabált, vitatkozott és zokogott,
majd rendőrért kiáltozott, aki átvezesse az utcán, mert őt mindenki lökdösi,
s ennél még Sztarij-Oszkolban is jobb volt! Szegény, már a pesti utcára
álmodta magát, koldusnak.
Sándor elment,
üres a szoba. Hol rejtőzhetett éjszaka, "kötelességből"? Én nyugodtan
aludtam ágyamban, mit sem tudva a zúgó repülőkről. Hogy a lelkemre kötötte
szegény, hogy vigyázzak magamra!
Semmi hír a
frontról. Egyedüli vigasztaló jelenség, hogy mostanában nem hoznak sebesülteket.
Talán elcsendesedtek a harcok, ha nem is igazak a leváltás hírei.
Szeptember 1.
Hideg szél
rázza a fákat, csapkodja az ajtókat, letépi a házak tetejéről a bádogot.
Egész éjjel esett az eső, dörgött, villámlott, a szél az ágyamig vagdosta
az esőcseppeket; az ablakon nincs üveg. A viharban egy orosz repülő száll
el a város fölött, bombákat dob valahol a pályaudvar körül. A kórház már
majdnem üres, alig vagyunk néhányan. Állítólag ki fogják üríteni a napokban.
Én meg veszem az utamat vissza, a Don felé. Már majdnem egészen rendben
vagyok. Csak az idegeim gyengék, és valami nagy fáradtság van rajtam,
nem tudom kiheverni. Lelkileg visel meg a háború, bélyegét talán mindig
magamon fogom hordani. A világtól el vagyok zárva, leveleket sem kapok.
Névtelen kis atomja vagyok egy mérhetetlen hadigépezetnek. Még így is
örülnöm kell, élek, és van még reménység bennem. A don-parti halottaknak
már reményre sincs szükségük.
Délután hirtelen
megjelenik egy repülő, a folyó mellé vet néhány bombát és elviharzik.
Horváth Dezsőt útba indították hazafelé, egy délelőtti szerelvénnyel.
Már nagyon messze lehet, majd kiugrik a szíve az örömtől, nem bánja a
szilánkot sem.
Foglyokat hoznak,
sebesült orosz katonákat. Lent ülnek a padokon, ideragyog egy fiatal mongol
arc arany mosolygása. Egyenes derékkal ül, fehér kötés villog a fején,
halk, szemérmes és könnyed mosoly bújkál gyermekarcán. Miért vagyunk mi
ellenségek?
Szeptember 3.
A kórház megint kezd benépesülni. Törzstisztek
jönnek különböző betegségekkel, pihennek a cigarettafüstben, lent napoznak
a padokon. Egy teherautó megint magyar sebesülteket hoz. A Don most is
zajos. Csapatom Alekszandrovkán van még, s ha 4-én támadás indul délebbre,
ők megint orosz ellentámadásra számíthatnak. 18-a körül várnak felváltást,
de vannak hírek feltöltésről is. A hírek megbízhatatlanok. A múltkor az
a rémhír terjedt el, hogy Molotov lelőtte Sztalint s Berlinbe repült tárgyalni
a békéről. De hamarosan kisült, hogyan keletkezett a hír. Egy orosz közölni
akarta a várható légitámadást katonáinkkal. Így közölte: Molotov, Sztalin,
bum-bumm! és kezével jelezte a repülést.
Kórházban,
csapatnál, mindenütt - ahogy így végignézek gondolatban a tartalékos tiszteken
-, már meg sem kell kérdeznünk egymást, csupa tanító. Akire otthon is
viszonylag a legnagyobb terheket rakja az élet, s akit felülről senki
sem becsül meg magyar földön, és szégyellnivalóan rosszul fizet az állam,
itt, ahol nem reprezentálni kell az egyenruhával, ahol a játék nem babra
megy: az alsó tisztikar gerince ő. Hol vannak most a tényleges tisztek,
s a polgári, zsírosabb állások gyakran nagyhangú népe? A hadsereg parasztokból
és tanítókból áll. A nép harcol itt: a magyarság. Csak a telefonvezetékek
hátulsó végein van más, ő adja a parancsokat, ő küldi harckocsik ellen
rohamra a bakákat, minden repülő- és tűztámogatás nélkül. A nevét ne kérdezd,
lehet, hogy ki sem tudnád ejteni. Neki nem fáj a magyarság pusztulása.
És őt senki sem vonja felelősségre. Hulljon a parasztja! - mondja dühösen,
sértett hiúságában. És kitüntetést szerez a másik vérén, vitézséget és
törzsökös magyar nevet, ha éppen ehhez van gusztusa.
Szeptember 8.
Kisasszony
napja. Ködös, homályos őszi reggel, az ember azokra a régi napokra gondol,
amikor a harmadik faluba járt iskolába egy csapat gyerekkel. Tarisznya
lógott az oldalunkon, kis csizmánk sárban, vízben, hóban taposta a kilométereket,
kerékrépát húzkodtunk ki az útmenti földekről s jóízűen ropogtattuk az
iskoláig. Talán sosem ízlett úgy semmi azóta sem...
A köd emlékezésre indít, azon a tájon
járok gondolatban, értelmes parasztok között. Gyula is ott jár, látom
a szemén. Elrévedve néz a levegőbe, ceruzáját hegyezi, gondolkodik, mit
is kéne írni arra a kicsi tábori lapra. Lehetne sok mindent, de nem szabad,
nemcsak az írókat korlátozza a cenzúra. A gondolatai ott járnak a kis
gazdaságban, néha órákig beszél róla. De elborul a végén, amikor a nagybirtokra
fordul a szó. Mert nincs falu, amelyik ne vergődne egy-egy püspöki vagy
grófi hitbizomány polip-karjaiban. Menekül, aki tud, a város felé. Aki
ottmarad, megalkuszik, úgy segít magán, ahogy tud. Ha két gyerek van egy
családban, csak az egyik házasodik meg, ne osztódják a föld tovább. Gyula
is ilyen öreglegény. Nem akarja a szanyiak sorsát, ahol már a község 70-80%-a
vándorló, télen dolognélküli ipari munkás. Az asszonyok még színes népviseletben
járnak,a férfiak sorsa a városba vezető országút. De bokrétás falu, filmen
nagyon szépen mutat. Gyula ezt nem akarja, bolondja a földnek. Még innen
is gazdasági tanácsokat küld haza, nehéz volna üt elképzelni munkanélküli
ipari munkásnak.
Cserjánka, szeptember 9.
Üdülőbe küldtek
engem is, kórházvonattal. A vonaton ápolónők forgolódnak: milyen ebédet
parancsolnak az urak? Az asztalon folyóiratok, könyvek, ponyvaregények.
Válogatok. A Tükörben Jankovich Ferenc cikke: Éneklő ifjúság, Bartók és
Kodály képe, daloló gyerekek, egy színházi lapban Illyéssel beszélgetnek,
amott egy-két Weöres-vers. Tíz órakor megérkezik a vonat, de még meg is
ebédelünk benne. Sajnos, ebéd után ki kell szállni, pedig a vonat Magyarországra
megy. Autón visznek be a faluba. Az autó megáll egy emeletes téglaépület
előtt. Találomra benyitok egy emeleti szobába - Nyék Sándorral találkozom.
Megöleljük egymást, elmeséljük életünk azóta lefolyt napjait és úgy örülünk,
mint a gyerekek.
A frontról
támadás hírei szállnak. Állítólag a mi szakaszunkon, vonulnak vissza az
oroszok. Sztalingrád vajúdik s az Elbruszon horogkeresztes zászló leng.
Otthon ma nyíltak
meg az iskolakapuk. Az ember reggel az őszi ködbe bámul, s réveteg tekintetet
előtt tarisznyás, táskás apróhad vonul, zsibongó hangjukat is hallja.
Álmában iskolában van, tanít, emberségre és magyarságra nevel. De elromlanak
az álmok, tüzérségi tűz ver a gyerekek közé... Gyerünk, gyerünk, csak
előrefelé lehet kijutni a tűzből - kiáltja verejtékezve, s felébred egy
kórházi vaságyon, Oroszországban.
Szeptember 11.
Az órám minduntalan
megáll. Nem szereti a környezetet, hazai levegőre vágyik. Egy ébresztőórát
már elhagytam a Don partján, egészen kidőlt. Döbbenetes az órák csendje,
úgy érzem mindig, mintha egy szív dobogása szűnt volna meg.
A reggel szürke
és vigasztalan, sárgulnak a levelek. Varjak ülnek a házak tetején, szomorú
téli madarak, kis krákogásokkal panaszolják a cudar világot. Fészküket
talán gránát döntötte le. Egyszer láttam egy szép szálfát, telitalálat
érte, úgy dőlt le, mint egy haldokló óriás a tragédiákban. Mellette katona
jajgatott, véres arcára hulltak a fa megtépett levelei. Talán abból a
fából faragtak keresztet neki, nyugodjanak együtt.
Itt nem nagyon
zavarnak a repülők sem. Olyan csend van, mintha béke volna. Az ember könnyen
visszatalálna a munkájához. Képzeletben gyermekeket tanítok énekelni,
metszeteket készítek, otthont rendezek be. A régi nyomda sem hágy nyugton,
ahol illusztrációkat rajzoltam, kőre. Ilyenkor már kibontottam a tízóraimat,
zöldpaprikát ropogtattam vajaskenyérrel. Otthoni kedves ízek!
Orosz tankönyveket
nézegetek. Olvasgatom a cirillbetűket, mint egy elsőosztályos gyerek,
persze nem értek belőlük semmit. Így is érdekes. Többek között egy iskolai
olvasókönyv is kerül a kezembe. Olyan, mint egy antológia, a legjobb íróik
novelláiból, verseiből. A művek előtt féloldalnyi életrajz, az író arcképe.
Nem királyi főigazgatók tan-versei, hanem - irodalom. Képzelj el egy magyar
iskolai olvasókönyvet Illyés, Móricz, Szabó Dezső, Kodolányi, Tamási Áron,
Veres Péter, Sinka, Erdélyi, József Attila - és a többiek, élők és halottak
műveiből!
Talán majd
eljön ennek is az ideje.
Szeptember 13.
Vasárnap, meleg,
szép őszi nap. Sándort akarom hallani. Prédikációi után több ízben kihallgatásra
rendelték már. Tehetek én róla, hogy mellettük van az igazság? - mondja,
amikor figyelmeztetik, hogy az alullevők mellett beszél. - Az ige nem
dörgölődik a hatalmasokhoz. Jézus a szegények, elhagyottak, kitagadottak
Krisztusa, Heródes kérdéseit válaszra sem méltatja - ez az ő véleménye.
Nem lehet befogni, hogy propagandát csináljon a háborúnak. Egyszerű és
igaz dolgokat mond, tehát: lázít
Este vita a
"keresztesháborúról". A sötétben cigaretták parázslanak, a szavak ritka
vidám percekből komolyodnak meg. Valamelyik a keresztesháborúkhoz hasonlítja
ezt a háborút. Többé nem igen jut szóhoz, lehurrogjuk. A szoba különböző
pontjairól szólalnak meg a hangok, meg sem nevezem a hozzászólót.
- Őrültség
ilyet állítani is. Különben a keresztesháborúkért sem lelkesülök. A kereszténységet
nem fegyverrel kell terjeszteni.
- Hiszen nem
is ez a cél! Európában mindig értettek hozzá, hogy a valódi célt szép
jelszavak mögé rejtsék.
- Európa kereszténysége
külsőség. Az egyéni, társadalmi és állami élet önzőbb és ravaszabb, mint
a nem keresztény államokban. A kereszt cégér, mögötte vad emberi indulatok
pogánykodnak.
- Lennénk inkább
magunk keresztények, ahelyett, hogy másokra fegyverrel kényszerítjük.
Ez feleslegessé is tenné a fegyvert, a példa is elég lenne.
- Kár is ezen
vitatkozni, ez csak háborús reklám, szólam. Akire másképp nem lehet hatni,
így akarják meggyőzni.
- Ki hinné
el Németországról, hogy a vallásért fogott fegyvert? S ki ellen védené?
Az oroszok még most is vallásosabbak talán.
A vita nem
is vita, nincs ellenfél.
- Tedd a hüvelyébe
a te kardodat - mondja Sándor.
Magyar tisztek
jöttek a Don-kanyarból, borzalmas dolgokat beszélnek. Ezredek morzsolódnak
föl egy darabka területért, páncélos csaták dúlnak. De ők még bíznak a
"győzelemben". Az egyik azt mondja, hogy az orosz csapatok nem kapnak
erősítést, kimerülnek, fel fognak morzsolódni. Tüzérségük alig van. Végső
szükségben rá fognak térni a gázharcra. Ezt már a vegyiharc-százados mondja,
hogy az ő fegyvernemének fontossága is hangot kapjon végre. A németek
csak erre várnak. Akkor megnyerik a háborút.
Honnan van
ez a buta vakhit?
Szeptember 16.
Álmomban megint
otthon vagyok, mint annyiszor. Oroszországi emlékeimet rendezgetem, vendégek
jönnek, édesanyám ízletes ebédet főz. Még vaksötét van, amikor felébredek,
s jó ideig nem tudok elaludni.
Reggel menekültek
jönnek a faluba. Síró asszonyok nagy batyut cipelnek, szoknyájukba kisgyerekek
kapaszkodnak.
- Bábuska,
bábuska! - szólítgatnak egy öregasszonyt. De csak sír, nem lehet megvigasztalni.
Olyan ez az asszony, mintha egyenesen Tibetből jönne, tiszta mongol arc.
A fogolytábort
keressük, tegnapi barátunkat, Hasszánov Alit akarjuk meglátogatni Sándorral.
De munkára vitték valahová. Hanem van itt két kazaksztáni. Beszélgetünk
kézzel-lábbal, majd tolmáccsal. Hosszú unszolásra az egyikkel sikerül
elénekeltetni két dalt, olyat, "amit az anyjától tanult". A szövegből
csak annyit értek, hogy "kara", ám a dallama érthető, másfélezer év távolából
is. Magunkon csodálkozhatunk, hogy nem felejtettük el ilyen tengernyi
idő alatt.
Beszéljen előttem
még valaki velünk kapcsolatban "keresztény-germán" kultúrkörről!
Szeptember 17.
Szemerkélő,
esős idő, ki sem mozdulok egész nap. Az ember fekszik hanyatt, elolvasott
könyveket vesz elő újból meg újból, s egyszer csak megharagszik a legyekre
és hajtóvadászatot rendez egy légycsapóval. Aztán megúnja ezt is, leül,
gondolkodik. A télre gondol, s jóelőre didereg már a gondolattól is. Tegnap
hírek jöttek, hogy novemberben leváltják hadtestünket. "Biztos forrásból"
jött a hír, öröm és reménykedés támad nyomában. De ma már megint kételkedünk,
nem hiszünk a forrásokban. Bizonyára harcban vannak a mieink, megint sebesülteket
hoznak Voronyezs felől. Olyan a kedély, mint egy finom műszer, nagyok
a kilengései.
Fülöp zászlós
jön be, civilben falusi tanító, ő szokott híreket hozni nekünk. Móricz
Zsigmond meghalt - mondja halkan. A megdöbbenés fut át rajtunk, pedig
mindig halálközelségben élünk. Mintha az ember a legjobb barátjáról hallaná,
hogy elesett. Egy kicsit apjának érezte nemzedékünk. Köréje gyűltek a
fiatalok, ő volt az öreg Vejnemöjnen, a törhetetlen lélek. Mintha egyre
fiatalabb lett volna, országot járt, buzdított, lapot szerkesztett s egyre
többet dolgozott. Árvácskáját olvastam legutóbb a radnai magányban, a
lelencgyerek sorsát. Minden magyar sors érdekelte, segítséget kiáltott
értük. Elnémult ő is ebben a szorongató viharban, megint szegényebbek
lettünk.
Szeptember 19.
Egy hónapja
sebesültem meg. Sosem felejtem el azt a napot, a közénkcsapó aknagránátok
hangját, a reménytelen morzsolódást napról napra. Azóta: kórházak, csend,
álmok, tervek, remények, légitámadások. Bejön esténként egy orvos, megkérdi:
hogy vagy? - porokat oszt és elviharzik. Lézengő betegek, gránátnyomásosak,
sebesültek. Elmondják, hogyan sebesültek meg. Egy dadogó hadnagy beszél,
kacagnivalóan érdekes, ha nem volna egyben döbbenetesen szomorú is.
- "Bombatámadás
volt, akkora tölcsért vágott közénk egy "csomag" - meséli -,
hogy százméteres körzetben hullott az ember.
Engem csak
betemetett, kocsistul, azóta hebegek.
A legényem,
az a pöttöm ember cipelt a hátán óriási tűzben, nem tudtam magamról. Hogy
bírt el, máig is titok.
Láttatok már
vízkereszt után hóba kitett karácsonyfát? Ilyen lehettem én, amikor letettek.
Megint légitámadás,
szétfut mindenki.
A sebesült
a legkényesebb portéka, tehetetlenül várja a halált.
Gondoljátok
meg, négyéves házas vagyok; a valóságban mindössze féléves, mindig katona
az ember.
Mondja valaki
a fiamra, hogy neveletlen. Hát mikor neveljem?..."
Így mesél szegény,
szótagonként, mintha kínai nyelven beszélne. Kacagunk, majd a könnyünk
csordul.
Szeptember 20.
Lapot kaptam,
augusztus 16-a óta az elsőt.
"Lehet, hogy
meg se' kapja ezt a papírdarabkát, de ha igen, vegye úgy, hogy hálásan
gondolok magára. Mikor az első légitámadás jött, elhűlt bennem a vér.
A halál félelmetes, ha van valami, ami az embert ideköti. Akkor jutott
maga az eszembe..." A lap Budapestről jött, a légitámadással megrémített
városból. Aki írta, sohasem írt nekem, most eszmélt rá, mit jelent örökös
veszélyek között élni, naponta szembenézni a halállal. Ez a testvériesítő
érzés adta kezébe a tollat.
Álmomban már
orosz fogságba estem. Átcipeltek a Donon, Sztalin elé vittek. Jól van,
te fogod szerkeszteni a röpcédulákat - mondta. - Gyere csak utánam. S
elindult a Don partján lefelé. Egyszercsak azt látom, hogy lovon ül és
nagyon megelőzött. Méregetem a vizet, tekintgetek hátra. Senki sem lát.
S egy óvatlan pillanatban megszöktem, átláboltam a Dont. Simán ment, puskalövés
sem dördült utánam. S olyan volt a Don, mint a Répce, vízimalmok alatt,
ahol elszélesedik a víz. Gyermekkorom tájain voltam, otthon... Ennél már
csak Sándor álmodott szebbet. Őt egyenesen hazavitte Sztalin Veszprémbe.
Ostoba álmok!...
Állítólag maga
irányítja most Sztalingrád védelmét. A város a rémhírek szerint már el
is esett. De rögtön jön a cáfolat is. Egymást kergetik a kósza hírek.
Szeptember 24.
Az ember itt
igazán ráér elmélkedni. Eleinte ötletszerűen jön rá, aztán mind makacsabbul
gondolkodik azon, és ettől a gondolattól nem tud többé szabadulni, hogy
itt, ebben a háborúban szándékos és tervszerű magyarirtás folyik. S a
gondolatok kicserélése közben mind jobban erősödik benne az érzés.
Hadseregünk egyes részei még hóviharban
rakodtak ki. Azóta folyton első vonalban, mindig harcban, megállás nélkül.
Ha volt egy kis pihenő, két napnál tovább nem tartott, bevetették őket,
még komiszabb helyen. Minket nem támogatott senki. Repülők, tüzérség,
páncélosok: ígéret maradtak többnyire, a magyar baka puszta kézzel ment
a halálba, lőszer nélkül is támadnia kellett, páncélszörnyetegek gázolták
le. A veszteségek sokhelyt máris nyolcvanszázalékosak, ha egyáltalán ki
lehet fejezni százalékban. A lelket egészen megölték. A jelentéseinket
semmibe vették; nincs is ott ellenség, csak be kell sétálni az állásokba.
S a magyar baka besétált a - halálba. Lefelé könyörtelen ridegség, felfelé
alázatos szolgalelkűség uralkodott. Az ezred ütőképes, a helyzet nem súlyos
- jelentették felfelé. A jelentés akkor is így hangzott, amikor a századból
már csak huszonnégyen voltunk. Számukra karrier-kérdés volt minden. Az
ember csak egy számadat volt, nem éreztek vele közösséget. Paraszt volt,
akinek hullnia rendeltetett. Nem az ő vérük. Az ő nevük gyakran kimondhatatlan,
vagy gyanúsan hangzatos. Vágóhídra küldtek, lélektelenül és érdektelenül.
Mint a zsoldosokat - jegyeztem meg egyszer. Zsoldosok? Ennyi bérért? -
így torkoltak le. Hasonlítsd össze, mit kap egy német katona. Tehát még
ez a vigaszunk sem lehet, bár a pénz itt igazán nem sokat számít. Számítana
otthon, de nem engedik hazaküldeni. A magyar katona egy bokor krumplihoz
nem nyúlhatott büntetlenül, még akkor sem, ha a krumpli a futóárok előtt
volt és nyilvánvaló, hogy a földben fog elrothadni. Pisztolyt fogtak rá,
büdös parasztnak nevezték, kikötötték, hadbírósággal fenyegetőztek. Ha
valaki a németekre hivatkozott, hogy azoknak mindent szabad, ez volt a
felelet: azok otthon vannak! Akkor mit keresünk mi itt? - kérdezhette
volna a magyar baka, de nem szólt, még nagyon fegyelmezett, csak a pajtásától
kérdezte. De az sem tudott rá megfelelni. A lelkét is ki akarták tépni,
elsősorban a hazai földből. Parancsba adták, hogy tilos hazagondolni,
a hazamenésről beszélni, mert az rombolólag hat. Csoda, hogy levelet lehetett
írni. Az ember tudvalevőleg hazagondol, amikor levelet ír. A német sebesülteket
repülőgépen vitték haza. A magyarok tábori kórházakban sínylődnek súlyos
sebekkel is, mert odafönt ráeszméltek, hogy sok a sebesült odahaza, sántítani
fog a statisztika, s ez demoralizálólag hat. Később elrendelték, hogy
a betegeket kórházba sem szabad vinni, feküdjenek a Don partján.
Mindezeket,
önkéntelenül és észrevétlenül, múlt időben írtam le. Úgy hangzik, mint
egy vádirat, néhány év múlva.
Szeptember 25.
Második éjszaka
a pincében. A nyugodt napok elmúltak itt is, két napja bombázzák a falut.
(Dicső hadvezetés: élelmiszerraktár, lőszerraktárak és kórházak egy helyre
telepítve!) Jaj Istenem! - suttogja valaki, az ablakok csörömpölve megrázkódnak,
csattanások reszkettetik a földet, le kell menni a pincébe. Az ember dobogó
szívvel kapkodja magára a ruhát, a légnyomásos múló dadogása visszatér.
A nyirkos, sötét pincében szorongva figyeljük a gépek moraját, sorozatokban
rázkódik meg a föld. Cigaretták parázslanak, tompán kong a köhögés. Kint
egy sor épület ég a vasút mentén, a lángok megvilágítják a fél eget, pörkölt
liszt szaga száll, égő lőszer pattog. Raktár ég, végig, hosszú sorban.
A morajlás eltávolodik, majd megint visszatér, nagyon halkan lehet hallani.
Má-má-má-má-me-me-me-me- gint jö-jön - mondja egy bizonytalan dadogó hang.
Robbanások
rázzák meg a pincét, aztán megint ül az ember egy óráig, felmerészkedik
hosszú csend után. De minden zajra összerezzen, szaggatottan alszik, s
reggel zúgó fejjel ébred.
A nappal megnyugtat.
Mintha erre a napra visszatért volna a nyár. A levegő langyos, az ég felhőtelen
kék, tisztán tűz a nap. Füstölögnek a bombázott épületek, az üszkös romok
alól cigarettát, szeszt, sót kaparnak ki a katonák. Az ember köhög, vágyódva
gondol egy nyugágyra a radnai hegyekben, ahol talán csönd van még. Könyvet
olvas a magyar földbirtok-politikáról, megkeseredett szívvel teszi le,
cigarettára gyújt. Elmélázva néz a füstbe, kelet felé néz, a front felé,
s arra gondol, hogy Sztalingrád még most sem esett el.
Szeptember 28.
Esténként rendre
megjönnek az orosz bombázók, végigveretik többször is, bizonytalan időközökben
a falut. Ez volt az ötödik éjszaka, talán a legborzalmasabb. Az ember
korán lefekszik, hogy aludjon, amíg lehet. Alig szenderedik el, gongütések
és rohanó léptek zaja veri fel álmából. Az első hullám, robbanások, reszket
a föld mélye, a viharlámpa mindannyiszor meglibben az asztal fölött. Kimegyünk
megnézni az eredményt. Az állomáson, alig nyolcszáz méterre, tüzek csapnak
föl, s pár perc múlva pattogni kezd a vagonszám felhalmozott lőszer. Mintha
a Don partján lenne az ember. A tűz átcsap a tüzérségi lőszerre, hogy
teljes legyen a harcizaj. Gránátok robbannak, egyenként, majd tömegesen.
Később két hatalmas robbanás rázza meg a földet, mintha éppen az épületet
érték volna telitalálatok. Az ablakok mind betörtek, a szúfolt embertömeg
úgy menekül a pince egyik végéből a másikba, mint viharban a nyáj, mint
a mosdótálban a víz, ha megemeled az egyik oldalát, szinte folyik ez a
tömeg, nem is emberek már talán. Közben vissza-visszatérnek a repülők,
a koncert tökéletes, ha Dante ismerte volna, erről mintázza a poklot.
Bűnösökért sem kell messze mennie; néha felcsattan egy káromkodás a bombaszünetekben,
s az asztal körül izzadt arcok vöröslenek a lámpafényben, előttük felhalmozva
áll a márka és a rubel. Az urak olykor megeresztenek egy trágár tréfát,
hogy a következő pillanatban megint kihulljon belőlük minden legénykedés.
Hajnal felé egy tisztilegény odaáll kártyázó gazdája elé, hogy ő most
hazamegy lefeküdni, talán már nem jönnek a repülők. Odakint a holdfényes
éjszakában elhamvadtak a tüzek, csak a lőszer pattog még, egyre gyérebben.
Jól van, fiam, nemsokára én is megyek - mondja a hadnagy. Megverik a kolompot
újból, négy bomba hull le, egészen közel. Reggel jön a hír, hogy szegény
gyereket darabokra tépte, két lábafeje maradt meg.
Alsanka, este.
Kicsi falu, ragyogó őszi alkonyat. Ideszöktünk egy alkalmi teherautóval.
Estére mindenki kimenekül Cserjánkából, mi idemenekültünk. Egyre borzasztóbbak
a légitámadások. Nem vártunk semmi intézkedést. Felültünk az autóra, mely
reggel vissza is visz bennünket. Beszállásolunk egy parasztházba, fekhelyet
készítünk a tiszta padlón. Két szép szoba, fikusszal tele. Tisztaság,
képek, ikonok, balalajkák, meghittség. Néhány jó ceruzarajz és egy igen
jó olajfestmény, talán a gazda arcképe fiatalabb korából. A kisfiú fog
egy hangszert, kemény, mocskos kis ujjai valami bánatos dallamot pengetnek.
Kies dombok körös-körül, itt talán csendes éjszakánk lesz, távol a vasúttól,
lőszerraktáraktól.
Szeptember 29.
Megint Alsankán.
Alkony, aranyszegélyű felhők, őszi szél lengeti a faágakat. Nyugalom.
Sándor breviáriumába merül, magam most tettem le a bibliát.
Szénaboglya
tövében ülünk, hátul a kertben. Félrehúzódtunk egy kis békességért, úgyis
olyan kevés van belőle. Itt kellene kórházat csinálni. Nézem a dombokat,
az arany fákat, erdélyi őszökre gondolok. Kettő volt belőlük: egy dicsőséges,
1940-ben, meg egy magányos, tavaly. Sokszor panaszkodtam miatta. Most
olyan, mint egy elérhetetlen álom.
Reggel megyünk
vissza a gépkocsival. Egy-két napom van még hátra csupán, aztán megyek
vissza a századomhoz. Sándor is jön, mások is. Pár nap múlva megállok
egy ismerős, hosszú dombon, lenézek a Don vízére. Talán hullaszagot fogok
érezni és nagy-nagy honvágyat.
Alsanka, szeptember 30.
Reggel. Kemény
padló, fullasztó, nehéz köhögések, nyomasztó, rossz álmok. A pesti utcán
találkozom apámmal, a kisöcsém vezeti, félig megvakult. Izgatottan futok
az utcákon, valamit vagy valakit keresek, magam sem tudom. Talán felelősségre
akarok vonni valakit mindenért. Mert verejtékezve, sírva mesélem valami
munkásoknak a frontot. Repülőkről és tüzérségről mesélek, amik nem voltak,
és mégis menni kellett. Bólogatnak, mint akik mindent értenek. Csak én
állok értetlenül a világ dolgaival szemben, feltornyosuló miértjeimre
nem jön felelet.
Beszéltél álmodban,
valami veszteségről beszéltél - mondja Sándor. A reggel hűvös, megizzadtak
az ablaküvegek. A fiúk tele vannak panasszal és keserűséggel. Van, akinek
egészen fehér a haja. A családjukra gondolnak, a gyermekükről beszélnek.
"És akkor szembejön veled egy másik családapa és azt mondják: ölj! ölj!
a mindenségit! Mert erre tanított a Krisztus..." Dadogva mondja hadnagyunk,
aztán lehanyatlik a feje. Könnyel telik meg a szemünk.
Cserjánka, október 2.
A állomáson
ülünk ládáinkon, vonatot várunk Sztarij-Oszkol felé. Tegnap megkaptam
a papírjaimat, melyek szerint, szolgálatképesen távozom. Kora reggel óta
itt ülünk, hiába. Fél hétre jeleztek egy vonatot, de az nem jött, hacsak
nem akad valami véletlen szerelvény, elülhetünk itt estig is. Vagy elmegyünk
valamelyik élelmezési oszlop autóján délután.
Lassan enged
a reggeli hűvösség. Már emelkedik a nap a tiszta kék égen, s jól idetűz
a raktár falához. Sárga levelek hullanak a fákról, kopasztja őket a csípős
éjjeli dér. Minden átmenet nélkül tél lesz, egy szép napon majd leesik
a hó... Csókák apró, panaszos károgása hallatszik, távolról egy-egy gépkocsi
búg. Jön egy vonat Sztarij-Oszkol felöl, szidó munkaszolgálatosokkal van
tele. Integetnek, a mozdony fenyőgallyakkal van feldíszítve. Hová mennek?
Kassára! - mondja egy örömmel tele hang. Istenem, Kassa!...
Az éjjel strófákban
álmodtam haza magamat. Három légiriadó volt, a gongütések után úgy változott
a színhely, mint egy drámában. Már csak a viszontlátás csókjaira emlékszem,
meg arra, hogy volt egy kisfiam, akire nagyon büszke voltam.
Még délután
is itt lézengünk, hiába várunk vonatot. Ülünk az árnyékban, repülő búg,
irtózatos magasban. Egy német katona jön hozzánk, magyaráz valamit, hogy
menjünk hátrább az állomástól, mert a repülő fényképez. Hiába magyarázzuk
mi is a magunk nyelvén, hogy egészen jó helyen leszünk itt az árnyékban,
s különben is nemsokára megyünk be a faluba -, a fickó, amilyen fontoskodó
ökör volt az imént, olyan pökhendi pimasszá válik. Ám nem sokat törődünk
vele. A veszteglő teherkocsin hurkaalakú német játszik orosz lányokkal,
ez a másik típus. Elemében van.
Később besétálunk
az ellátó-oszlophoz, onnan megyünk tehergépkocsival, ha sikerül végre.
Repül a kocsi
a hepehupás, homokos tájon. Az oszlop egy kis faluba megy, Kozacsekbe,
ott rendezi be téli szállását, így sikerül velük menni. Gyönyörű hely,
körös-körül a volt orosz kórház épületei, középen nyírfaliget. Nyírfák
minden rend nélkül ültetve egymás mellé. Már sárgák a leveleik. Kék ég,
pirostetős fehér házak, aranyló nyírfák ezüst kéreggel. Ha valaha udvarom
lesz, nyírfákat ültetek a közepére.
Estefelé érünk
Sztarij-Oszkolba. A régi katakombában szállásoltuk el magunkat.
Szemigyeszjackoje, október
4.
Sztarij-Oszkolból
autóbusszal jöttünk idáig. Éppen jókor érkeztünk a személyirányítóba,
kapóra jött a két autóbusz, amelyek szabadságosokat szállítanak naponta.
Délben már a hadtest tiszti étkezdéjében ebédeltünk, vendégekként. Azonmód
borostásan-porosan mutatkoztunk be a hadtestparancsnoknak, ahogy megérkeztünk.
Narancslevet ittunk, a téma meg folyton az éjszakai repülőtámadás körül
forgott, kissé unalmas is volt. Az utcán egy állatorvos-őrnaggyal vitatkoztunk.
A vita arról folyt, hogy a "Kirje, kirje, kisdedecske" szebb-e vagy az
"Ím arcunkra borulunk".
Már közel vagyunk
az ezredünkhöz, valami alkalmi járművel bemegyünk. Most már jó lenne ott
lenni. De Sándor ma prédikál itt, éppen készül. Vasárnap van megint, szép
őszi vasárnap. Ilyenkor egy esztendeje kaptam meg a minisztériumból azt
a kékborítékos levelet, amellyel az óradnai állami iskolához osztottak
be.
Istentiszteleten
Széles Dénessel találkozom, régi iskolatársammal, a légvédelmi tüzéreknél
van. Már nem is emlékszem, mikor láttam utoljára. Egyszer voltam náluk,
a falujában, régen, boldogabb napokban. Kicsit kedvesebb falu volt, mint
ez, ahol három hónapja hasig merültem lovammal a mocsárba. Idelátszik
a hely. Fölötte a dombon az istálló, ahol elszállásoltunk s a szélmalom,
ahol tábori őrsöt állítottam fel. Azóta hogy őszbe csavarodott a táj!
Alig gondolok
arra, hogy a vonalba megyek vissza.
Október 5.
Kábult fejjel
ébredünk, egy őrnagy kiáltozásaira. A legényét keresi, a "nyavalyást",
hajnalban. Talán ez is hozzátartozik az úri modorhoz, hogy harsány kiabálással
verjük fel hajnalban a házat. Nem akarok parasztot látni - ordít. Fogadjunk,
hogy sváb ez a hülye! - mondja Sándor. Igaza van. Olyan hamisítatlan "magyar"
úri egész magatartása.
Sándor kétszer
telefonált már gépkocsiért. Szerencse, hogy nem őrjöngünk a sietéstől.
Alekszandrovka, október 6.
Megérkeztem.
Furcsa, meghatott érzés és egy kis idegenség. Új arcok, ismeretlenek.
A zászlóaljparancsnok is új, immár a hatodik. Nem ismer, nem tud mit kezdeni
velem. Majd beoszt Kosztyenkibe az 1. századhoz. Egyelőre nem izgat semmi,
felgyűlt leveleimet olvasgatom.
|
|