HARAGVÓ DON

Augusztus 8.

   Alig szundítok el az este, jön a napos: A százados úr kéreti a zászlós urat. Csak lenn tudom meg, hogy riadókészültséget rendeltek el. Amióta ilyen "hegyilakó" lettem, kissé távol estem a forgalomtól, a világ zajától. Levelek fogadnak lent, az elsők, amelyek beszámolnak, hogy végre hírt kaptak rólam, egy hónapi kínos bizonytalanság után. De az aggódás nem enyhül, már tudják, hogy mennyi veszedelemben lehettem. Mibe kerülsz még ezután? - kérdik. Eltervezem a megnyugtató levelet, hogy tájképeket festek mostanában, olyan béke van itt. Aztán kimegyek járőrözni a Don-partra. Támadás készül, ez a hír. De az éj szokatlanul csendes, csendesebb, mint más éjszakák. Csak a tücsök zenél, és hű macskák nyávognak a gazdátlanná lett házakban, hallgatom visszafelé jövet. Virrasztok, hajnali kettő. Jobbfelől géppuskák kezdik az ugatást, de szünet nélkül. A zaj egyre terjed felénk, mire kivirrad, látjuk, hogy csónakok kelnek át a vízen, az oroszok már az innenső bokrosból tüzelnek. S arra eszmélünk, hogy egy komoly védelmi harcban vagyunk, egy hatalmas tűzharcban, s a Donon hidegvérrel kelnek át a csónakok, már szökellnek előre a csatárok, s az eddig biztosnak hitt Don egész kicsivé zsugorodik, hasztalan paskolja golyóesőnk, hiába verik gránátjaink és aknáink. Hosszú-hosszú nap ez a mai. Minden elképzelhető fegyverrel lőnek bennünket, a figyelőt "csim-bum" tűzdeli körül, tüzérségi és aknavetőtűz zúdul állásainkra, megszólal a "Sztalin-orgona", raták bombáznak, lángokban állnak Alekszandrovka és Kosztyenki házai. Hasztalan, a bokros innenső szélén megáll a támadás. De sok kétség megfordul addig a fejemben. Elképzelem, mi lenne, ha nem sikerülne megállítani őket vagy fogságba kerülnénk. A halál is közel van megint. Varjú Pál megsebesül a bal szemén, támolyogva jön fel a figyelőbe, elbúcsúzni tőlem. Békés napokat kíván és szép képeket, de tudja, hogy nem így lesz, érezni a hangsúlyán. Aztán elmegy, nekem meg könnyek fojtják torkomba a szót.

   Alkonyatkor ellentámadás készül, izgatottan nézünk az éjszaka felé.

Augusztus 9.

   Két zászlóaljat vetettek be az este ellentámadásra, tíz perces pergőtűz után. Csodálatos, hogy van még orosz a bokrosban. Egy darabig szépen lehetett látni a mieink előrenyomulását, de aztán beállt a sötétség, s ezzel együtt úgy látszik, megállt az ellentámadás is, félúton. A mi századunk bal szárnyán kezdődött s oldalból, a Don mentén kellet volna felgöngyölíteni az oroszokat. Kicsit későn kezdtünk hozzá.

   Nálunk tiszta volt a helyzet, figyelő őrseink a helyükön voltak, megerősítve. Éjszaka végigjártam őket, minden rendben volt, két órára értem vissza a figyelőbe. Toscano félálomban hallgatta végig jelentésemet, éppolyan kimerült, min én. Megkért, hogy sürgősen feküdjem le én is. A harmadik éber éjszakám volt. Az alvásból többször felriadtam, éktelen robbanásokra. Repülők bombáztak ég géppuskáztak ránk, rengett a föld, minden pillanatban várhattam a halált. De nem vártam, én hiszek valamiben, talán abban, akit Varjú Pál tegnap keserűen tagadott meg, könnybe lábadt szemmel.

   Reggelre egy tölcsért találtam belőhetetlennek hitt fedezékem mellett.

   Délelőtt 11 óra. A hajnalban tovább folytatott támadás még tart, erősödő, majd lanyhuló tüzét hallom. Most ébredtem fel, kábultan és keserű szájízzel.

   Kimegyek a figyelőbe.

   Ájult, majdnem kétségbeesett hangulat. Orosz szekerek és gépkocsik jönnek hátulról, csónak hoz át a vízen tizenöt embert, ideátról alig esik lövés rájuk. Az ember ül a telefonnál, hallja, hogy a tüzéreknek nincs lőszerük és nem is kapnak; hogy a Don partján rengeteg a sebesült és az embereknek nincs lőszerük, sem kézigránátjuk. Hogy a szekerek valószínűleg hídanyagot hoznak előre, és a foglyok szerint már tegnap reggelre három zászlóalj kelt át. Egy fogoly orosz százados ugyan csak egy századról beszél és egy ezred támadási tervéről. Voronyezst akarják visszafoglalni s hozzá az innenső parton egy sávot. Mindezt hallja az ember, erős ellenséges tűzben és repülőzajban és még véletlenül sem lát saját repülőt. Ej, most jön egy, mikorra leírom, szép fehér gép a kék azúrban, most kettő, három, vajon mit akarnak, mit tesznek, mit lát egy gépmadár a magasból? Ezt a reménytelen szorongást nem érzi bizonyosan. Nem aggódik a könyveiért és képeiért, amelyeket talán itt kell hagynia, nem vagdossa körül a "csim-bum", amely ebben a pillanatban csapott ide a futóárkunkba, hogy füstjével megtelt a figyelő. Már csak kis tarisznyám van velem, benne naplóm, verseim, a bibliám, néhány fénykép és levél, meg a fogkefém.

Augusztus 10.

   Lőrinc napja, a néphit szerint a fürdő-évad vége. Borús, hűvös idő, jólesik az elmúlt forró napok után. Csuromvizes ingben feküdtem le éjszaka, fázva ébredtem. A harc elég hevesen dúl még. Az este vissza kellett foglalnom a hatos számú figyelőőrsünk helyét, ahonnan vad tüzérségi tűz verte el az embereket. Az elszórtan süvöltő golyó közt elég simán ment, a bokrosban foglyokat ejtettünk, felszólításunkra harmattól vizes ruhában kúsztak elő. Bekísértettem őket a zászlóaljhoz. Tábori őrseink evvel a helyükön vannak. Erősítésül egy század jön ki, hogy oldalt lezárja területünket. Bevonultam. Éjszaka aztán még egyszer visszatértem a Donhoz, ezúttal a négyes őrs parancsnokságát vettem át, az őrsöt megerősítve egy géppuskás rajjal. Ez a tábori őrs közvetlenül a domb aljában van, legközelebb az állásainkhoz, de beláthatatlan, bokros terepen, ahol a folyó állásaink elé kanyarodik. Veszélyes hely lehet, mert rejtve, könnyűszerrel megközelíthető. Itt telt el az éjszakám. Még aludtam is valamit egy lövészgödörben, oly hirtelen kezdve, hogy ujjaim közül kihullott a cigaretta. A futóárokban ülve írok, fölöttem golyók sípolnak, a falu házaiból fekete füstoszlopok szállnak az ég felé, távolabb nagy tűzharc dúl. De én nyugodt vagyok, egy csendes sarokba kerültem, ahol nem látok és nem hallok semmit, s ez most megnyugtató. Fent, a figyelőben, bizonyára idegesebb a hangulat.

   Előttem a Don vize csillog a bokrok között, egy csapat seregély száll az égen, a meggyesben sárgarigó fütyül. Leveleket olvasok, pár napja futtában néztem át őket, a vihar kitörőben volt. Most elfeledkezem róla.

Augusztus 11.

   Nem is tudom, milyen nap van ma, éjszakák és nappalok folynak egybe, álmatlanul és mosdatlanul. Éjszaka, reggel és délben bombázók dolgoztak vonalunkon, tüzérségi tűz, aknavető és "Sztalin-orgona" szólt. Most majdnem csönd van, talán egy órája, csak távoli puskák ropognak olykor. Az embernek az az érzése, hogy megtört a támadás. De aztán megint megbomlik a csend, aknagránátok csattannak, s erre kattogni kezd néhány géppuska, nem kell sok hozzá, hogy megint szabályos tűzharc fejlődjék ki.

   A harcizaj kis szüneteiben egy-egy ittfelejtett orosz sebesült jajgat a bokrosban, távoli robbanások és búgások zaja hallatszik, és hírek kelnek szárnyra Voronyezsből délnek irányuló német támadásokról.

Augusztus 13.

   A 4. tábori őrstől tegnapelőtt este rendeltek be. Feküdj le, aludd ki magad, délelőtt pihenj és délután gyere fel a figyelőbe - mondta Toscano százados. Reggel hét órakor kéretett. Az oroszok még mindig a bokrosban vannak - mondta -, menj ki a hatos őrshöz s az ott levő két biztosító rajjal fésüld át oldalozólag a bokrost és füstöld ki azt a húsz-harminc oroszt.

   A parancsot egészen a kifüstölésig végrehajtottam. De mikor odáig eljutottunk, óriási géppuskatűz fektetett le bennünket. Annyit megállapítottunk, hogy százötven-kétszáz orosz van ott. Jelentettem távbeszélőn Toscano századosnak. Lehetetlen - felelte.

   De úgy látszik, mégis elhiszik, mert visszarendelnek. Délutánra kész a nagy támadási terv. Fél hat órakor egy bombázó csoport negyedóráig veri a bokrost. Utána negyedóráig a túlsó partot, a tüzérség meg az innensőt. Negyedóra múlva a tüzérség előre helyezi a tüzét, és mi már ott is vagyunk a ködösített parton. Egy szakasszal és egy géppuskás rajjal én, jobbról. Elfoglalom és felállítom a hetes tábori őrsöt s folytatom a támadást a nyolcas felé, amelyet egy huszárzászlós középről támad, s ugyanakkor a kilences tábori őrs helyét egy karpaszományos szakaszvezető foglalja vissza, balról.

   Ez volt a terv. S íme a végrehajtás:

   Alighogy felvesszük a megindulási helyzetet, telefonértesítés jön, hogy a stukák elmaradnak, de egyébként a támadás tervszerűen lezajlik. A tüzérségi tüzet is csupán jelzi néhány lövés, helyette orosz gránátok csapódnak közénk, hat emberem sebesül meg. A ködösítés visszafelé sül el, saját állásainkat vakítja. Ilyen körülmények között indulunk meg. A méteres gazban iszonyú golyózápor, itt is, ott is kihull közülünk valaki, sebesültek jajgatnak, de eljutunk a hetes őrsig. Emberek ugrálnak be előlünk a bokrok közé, kézigránátokat hajigálnak ránk, gránátvetők és géppuskák tüzelnek, drótakadály állja utunkat. Lehetünk vagy tizenöten, a bokrosban nyüzsög az ember, fedezékekből zúdítják ránk a tüzet. Őrült percek. De azért józan vagyok, látom a megkékült, felpüffedt magyar halottakat, akik egy előbbi támadásból maradtak itt, látom a legyek és dongók tömegét rajtuk, elhagyott fegyvereket látok s egy géppuskát, halott személyzetével. Az irányzó egyenes derékkal ül, mintha csak élne. Közben egy orosz nyeles kézigránát a jobb lábam elé esik s - nem robban, gyújtózsinórja füstölögve kialszik. Egy gránátvető mellém lő, egy szilánk a zubbonyomban akad meg, alig csípi meg a vállamat. Visszavonulunk a hatos őrs vonalába, előre megásott gödreinkben kapaszkodunk meg. Ahogy lefekszem, szörnyű robbanás az orrom előtt, elsötétül előttem a világ, szememhez kapva ugrok fel, jaj, megvakultam! A zászlós úr is! - hallom kábultan, s vezetni kezdenek az emberek hátrafelé. Percek múlva: látok, csak füsttel és földdel lett tele a szemem, felocsúdok a kábultságból. Visszakiáltom az embereket, nincs semmi baj - ordítom -, itt kitartunk. Erre megnyugszik ez a tizennégy ember s visszabújik gödrébe, aztán elcsendesül megint a front.

   Végiggondolom az egész támadást, utólag borzongok meg a veszélyekre. Minden kézigránátunkat kidobáltuk. De mennyit kaptunk mi! Isten csodája, hogy megvagyunk, hogy ennyien is visszajöttünk abból a zöld pokolból. A hullákat látom, a kékeszöld, felfújt arcokat, a tojásnyira dagadt füleket és a legyek tömegét az arcokon és a kezeken. Pár napja éltek, beszéltek és rohantak a halál felé, már csak a ruhájuk jelzi, hogy magyarok. Hogy tudja a lélek ennyire elhagyni a szegény, nyomorult testet? Vigsztalan halál! Balzsamozott hullákra gondolok, régi népek halálkultuszára, volt abban a halálban valami vigasztaló esztétika. Istenem, milyen barbárok vagyunk!

   Így ér a reggel is, alig alszunk valamit. Telefonon hallom Dezső Gyurka halálhírét. Két hete jött meg szegény félig gyógyultan a kórházból, gránátnyomást kapott Tim mellett. Együtt jártuk meg Erdélyt, lakótársam volt minden beszállásolásnál. Fiatal volt, rajongó, virágokat fényképezett a fronton s lepkéket, egészen közelről.

   Hajnalban megismétlődött a támadás, de már nem mi végeztük. Az eredménye hasonló.

   A telefonbeszélgetésekből sok mindent lehallgat az ember, amiről jobb volna nem tudni. Az aknavetősöknek már csak huszonhét gránátjuk van, a géppuskák felmondják a szolgálatot, a zászlóaljparancsnok puskát kér, hadd lője fejbe magát. Németh hadnagy sír, a falba veri a fejét. Ő a második század parancsnoka, az ő tábori őrseik a hatos és a hetes, amelyeket elfoglaltak az oroszok.

   Ezredparancsnokunk még ma meg akarja ismételtetni a támadást. Ezt is a telefonban hallom. Ehhez rendelkezésre áll egy csonka század, hatvan fő, a Sztojalovszky-csoport, harminc fő és az én csoportom, huszonhárom fő - mondja egy hang.

   A tüzéreknek nincs lőszerük.

   Ezzel szemben a hetes őrsnél újabb felderítés és fogolyvallomás szerint kétszáz orosz van, kiépített állásokban, géppuskákkal, drótakadállyal és aknazárral. A nyolcasnál nemkülönben.

   Igyekeznek lebeszélni az ezredest a meddő és céltalan emberpocsékolásról.

   Major ezredes jelenti fölfelé.

   Lélegzetvisszafojtva várunk.

   Délután fél három. Csend, fojtott hőség, akna fütyül, veri a védőállásainkat. Mérges legyek csípik az embert, a hullákról jönnek. Megint a telefont hallgatom. Major ezredes beszél: További parancsig minden marad a déli 12 órai helyzetben. Fellélegzik az ember. Toscano hogylétem felől érdeklődik. Estére idebenn alszol - mondja.

Augusztus 15.

   Reggel. Viszonylagos nyugalom, néha egy-egy rövid géppuskatűz-sorozat s távoli ágyúszó, ezúttal jobbról. Végre megmosakodtam és pihenek. A támadás elmarad, tartjuk a főellenállási vonalat és megmaradt előőrs állásainkat. Otthon már learattak, a termést takarítják be... Folyóirat kerül a kezembe, verset olvasok:

Véreink... óh, csak jó legyen a sorsuk!...
Imádkozzék, ki-kihez tud s ki hogy tud!...

   Délelőtt elszundítok, Dezső Gyurkáról álmodom. Csodálkozik, hogy halottnak hittem, és mosolyogva jár a proletárházak között, becsapódó gránátok között és nem éri semmi baj. Verejtékezve ébredek fel.

Augusztus 16.

   Lehetnek még utórezgései, de a orosz támadás nagyjából lezajlott. Sokat vesztettünk mi is, különösen ellentámadásainkkal, de zászlóaljunk védőkörlete előtt egy ezred morzsolódott fel. Négyszáz foglyot ejtettünk.

   A foglyok kivétel nélkül finn-ugor és török-tatár népek fiai...

   Kegyetlen játékod volt, történelem! De csak önmagadhoz maradtál hű, évszázadok óta írtjuk egymást.

Augusztus 17.

   A figyelőben ébredek. Távolról tompán, kísértetiesen morajlik a föld. A szemközti domb oldalán, az ellenséges állások mögött asszonyok aratják a rozsot. Aknavetőink kergetik szét őket. Tudom, hogy ez is hadiérdek, de sajnálom őket. Fáj egy kicsit ez az ünneprontás, a munka megzavarása. "Hadiérdek." Gúnyos, fölényes szót vélek hallani mögöttem. Poéta! - hallom a fölényes. gúnyos szót. Pedig egyedül vagyok. Most már mindig egyedül, a bibliámmal.

   Estére vállalkozás készül. Toscano hajtja végre egy szakasszal meg egy önkét jelentkezőkből összeállított rajjal. Előkészítésül a tüzérség - tíz lövést ad le a bokrosra. Takarékoskodni kell a lőszerrel. Az emberrel nem.

Augusztus 18.

   A vállalkozás tulajdonképpen hajnalban történt meg, az éjszaka csak a megindulási helyzetet vették fel. A századparancsnokságon volt a megbeszélés, akkor láttam először és utoljára Vellani-Dionisi olasz megfigyelő tisztet, ki szintén részt vett a vállalkozásban. Hosszú, halkszavú fiú volt, kedvesen törte a magyar nyelvet.

   Hajnalban a figyelőből néztem a harcot. a tüzérségi tűz csapnivaló volt, valóban lőszerpocsékolás. Rakétajelre elindultak a mieink. Hat lángszóróval, kézigránátkötegek és robbanóanyagok tömegével. A ködös reggeli kékségben idevillog a hátukra szerelt fehér jelzés. Kínos percek, félórák. Lassan haladnak, mint apró, fehér bogarak, el-eltűnnek, kivillannak megint. Egyszer csak irtózatos lángnyelvek lövellnek a bokrosra, aztán nem látni semmit. Kis idő múlva az őrült harci zajban mintha visszafelé jönnének. A figyelő fedezékéből kiszól a távbeszélő-ügyeletes: Toscano százados úr megsebesült. Vége. Jönnek befelé, hordágyakat hoznak, sebesülteket támogatnak. Izgatottan várjuk őket

   Toscano megvakult, teste szilánkkal van tele. Az olasz haditudósító haslövést kapott, mire beértek vele, meghalt. Makkos Mihály honvéd, egy kedves, értelmes gyerek a századunkból, elesett. Négyen sebesültek meg századunk tizenhárom részvevőjéből. A hat lángszóróból öt harcképtelen lett, két kezelő elégett. Néhányan eltűntek, nem tud senki róluk. Az emberek visszavonulnak a hatos őrs vonalába, de onnan is gyülekeznek befelé, úgy kell őket visszaküldeni, nehogy eddigi állásaink is elvesszenek. Alig lehet a lelket tartani bennük.

   Toscanóról megint rám marad a század. Mintha csak azért tartogatna az Isten, hogy örökös tartalék-századparancsnok legyek.

   Hetvenhét főből áll a század, de ebből csak huszonkilenc a harcos. Parancs szerint járőröket kell kiküldenem, hogy a mienk-e még a hatos tábori őrs. Az ezred szorongva várja a jelentésemet, s jobban örülnek a hírnek, mint egy főnyereménynek.

   Pedig végeredményben ott vagyunk, ahol a támadás első napján, azóta csak a veszteségeink nőttek. A támadást tisztán tűzzel vertük vissza, az ellentámadások és vállalkozások csak saját pusztulásunkat szolgálták.