Július 13.
Második éjszakánk telt el,
aránylag elég nyugodtan. Néha repülőbúgásra ébredünk, néha bombák dübörgése
rázza a földet, néha felmorajlik a távolból a Sztalin-orgonák különös,
hátborzongató hangja. A reggel csendes, madarak csicsergése veri fel az
embert, kakasok kukorékolnak, ébredő legyek zümmögnek - van ebben a hangulatban
valami az otthoni falvakból, ezt nem érzi az ember Nyugat-Európában. Két
kisgyermek játszik, valami gyermekmondókát fújnak egymás fülébe. Mind
többet gondolok a gyermekkoromra, falvakra, ahol felnőttem. Este nyolc
órától reggel ötig nem mehetnek ki az emberek az utcára - ezt is átéltem
már 1919-ben, kicsi voltam még.
A Don vizében hullák úsznak, némelyik fennakadva
alszik a homokzátonyon. A túlsó oldalon van egy erdő, tele orosszal, rajonként
gyülekeznek előre. Átjön egy-kettő, riasztó híreket mond. A Don csendesen
kanyarog a völgyben, ezüstösen csillog karcsú teste. Erre bizonyosan sosem
gondolt. Én sem. Milyen nehéz is elképzelnünk, hogy a télen is itt legyünk!
Pedig apáink négy évet töltöttek a frontokon. Igaz, akkor régen volt ilyesmi.
De mi már születésünktől kezdve iszonnyal tartottunk tőle, eleve a háború
fáradtjai voltunk.
Július 17.
Egy partizánt akasztottak
föl tegnap a tábori csendőrök. Meglengették előtte a kötelet, és összekötözött
kézzel kivitték az erdőbe. Egykedvűen ment a halálba, megvetőleg nézte
végig hóhérait.
A pincék és a házak gabonával, ruhaneművel
vannak tele. Prémek, szerszámok, könyvek és logarlécek, fogkefék és gyógyszerek,
kézimalmok és hímzett fehérnemű. S a logarlécek és gyógyszerek mellett
- kézimalom, csaknem minden házban.
Egy erdőcskében ülök, az egyik rajomnál,
Toscano századossal, most veszi át a századparancsnokságot tőlem. Toscano
tartalékos százados, soproni kéményseprőmester. Nagy terhet vesz le a
vállamról, visszatérek a szakaszomhoz. A fiúk rozslisztpogácsát sütnek,
olajban. Olyn ízletes, hogy hatot megeszünk belőle mind a ketten.
Július 22.
„Inkább Ukrajnában,
mint magyar földön dúljon a háború!” - hirdeti a hozzánk érkező rózsaszínű
tábori lapok felirata. A mi zöld lapjainkra meg ezt a - formában és tartalomban
egyaránt sántító - rigmust nyomták: „A magyar élet ára: a Szovjet
halála!” - Inkább Ukrajnában... Miért nem a Fokföldön? Milyen gyenge
érv! Evvel akarják megokolni a háborúban való részvételünket s felkelteni
a „harci kedvet”? Hát dúljon! - mondhatná akárki. S micsoda
nagy árat kér a másik! Először csak rossz ritmusa bántott, később figyeltem
fel a tartalmára. Az otthoniaknak szól, a hozzátartozóknak. Mit szólnak
hozzá ők? Nem lehet valami nagy vigasztalás az édesanyának, aki odaadja
fiát áldozatul a „Szovjet haláláért”. Azt hiszem mindenkit dühítenek
ezek a feliratok, aki elolvassa őket. Nem értenek még a propagandához
sem, minek erőltetik akkor? Hagyják üresen a tábori lapokat, többet lehet
írni rájuk!
Július 23.
Mindenki hazakészül. A lelkeket
varázslat fogta meg, úgy hisznek benne, mint az Istenben. Pontos híreik
vannak, még pontosabb dátumokkal. Augusztus huszadikára Pesten leszünk!
- mondják. Mindenki menekülne innen. A nappalokat még könnyen elviseljük,
mostanában az éjszakák nehezebbek. Repülők berregése, bombák robbanása,
idegek pattanó feszültsége, táboriőrs-szolgálat, fedezéképítés, csákányozás,
robot és veszélyek. Az a jó, ha alszik az ember. Más mentség nincs. De
van, aki már aludni sem tud, retteg estétől reggelig.
Július 26.
Borzalmas csaták lehetnek
Voronyezsben. Éjjel figyelem a tűzharcot a századfigyelőből. Bombák szüntelen,
félelmetes robbanásait hallom, géppuskák hangját a földön és égen. Fényjelző
lövedékek útját látom, bombák villanásait, torkolattüzeket. Számolom a
villanás és a dörrenés közötti időt, huszonöt kilométer az eredmény. És
micsoda fülsiketítő a hangja még innen, messziről is! Néha apró fájdalmakat
érzek a dobhártyámban. És reng a szegény föld, nem csodálnám, ha kicsapna
a medréből a Don, s a halak fennakadnának a bokrok sűrű ágain. Az ember
túltesz a természeten, iszonyú erőket szabadít fel, de nem tud uralkodni
rajtuk - mondja Varjú Pál.
Arra gondolok, hogy mit szólnának ezekhez
a jegyzetekhez otthon, azok, akik ide küldtek bennünket. Olyan kort élünk,
amikor nem lehet mindent kimondani. Mindenek felett ül a cenzor, vörös
képén csíptető ragyog, könyörtelenül hullnak ujjai közül a halott sorok.
Hátterében a börtön, a legmagyarabb arcokkal a rács mögött. Nincs különvélemény,
lapjaink siralmasan olcsó frázisokat szajkóznak, némák az írók vagy rejtvényekben
beszélnek. Rejtegetnem kell talán ezt a naplót is. Varjú Pál figyelmeztet
rá. Otthon asztalfiókba teszem, kétszer ráfordítom a kulcsot. Talán lesz
idő, amikor szemébe lehet vágni ennek a kornak a hazugságait.
Arra eszmélek, hogy iszonyú sírás-rívás
van mögöttem a faluban, asszonyi sírás, rapszódikusan, dallamosan jajonganak,
mintha valami ősrégi siratóéneket hallana az ember, primitív népek között,
a hideg borsódzás fut végig a hátamon.
Később tudom meg, hogy a falu kilakoltatása
folyik éppen. Megértek mindent. Gondoljon mindenki a saját otthonára.
Mit vinnék magammal, ha így kellene otthagynom? Talán egészen jelentéktelen
apróságokat, egy rossz lavort, egy fületlen szatyort. Mit érezhetnek szegények?
Lehet, hogy örökre búcsúznak a házuktól, mert itt lassan minden elpusztul.
Közben szovjet aknavetők veretik a falut,
menekülnek a szerencsétlenek. S mindez egy napfényes, tiszta vasárnapi
reggelen.
Július 27.
“”„Többek
között szerkesztettem néhány kitüntetési javaslatot. Az írnokunk viszi
a zászlóaljhoz. Az őrnagy átveszi, böngészi. Hány iskolád van? - kérdezi
az írnoktól. - Négy polgári. - És csak így tanultál meg fogalmazni? -
András csak áll, mosolyog magában, szót se szól - a javaslatokat én fogalmaztam.
Az őrnagy úr átfogalmazza az egészet, továbbítja az ezredhez. Ott azt
mondják: Szakácsnék fogalmazták ezeket a javaslatokat? A továbbiakról
aztán már nem tudok.
Nem tudok fogalmazni. De a zászlóaljparancsnok
sem tud, ez vigasztal. Lehet, hogy nem volt elég értelmetlen az írás,
még az ő átjavítása után sem. Mert az értelmetlenség elengedhetetlen feltétele
hivatalos stílusunknak. De egyben a tekintély elvére is jellemző ez az
eset. Akinek több csillagja van, az mindenhez jobban ért, ítélete megásíthatatlan.
Meg fogok tanulni „fogalmazni”. Ennyi hasznom lesz a második
világháborúból.
Július 28.
Téli berendezkedés... Meleg,
fölényes mosoly bújkál a barna arcon, a karcsú ujjak kígyózva lendülnek
a levegőbe. Halk szavak, cigarettafüst, alkony, szúnyoggal teli nyári
alkony. A harmadik zászlóaljparancsnokunk már, ő is hazakészül.
A tél kemény lesz, máról holnapra áll be,
szerencsétek, hogy már most berendezkedhettek. Ez a többes számú második
személy bosszantó egy kicsit; minek hangsúlyozza annyit, hogy ő már nem
lesz itt?
De a szavak komolyan jönnek, az arcok elrévednek,
a gondolatok mögött másfélméteres hó van, negyven fok hideggel, a géppuskákban
megfagy az olaj, a honvéd nyakig áll a hóban, figyeli a Dont, lefagy keze-lába.
Az utánpótlás lehetetlen, már nincs mivel fűteni, sehol egy meleg zug,
ahol az ember meghúzhatná magát...
Jó, hogy még nyár van, és mindez a képzelet
játéka.
Július 29.
Most, amikor nem olyan nagy
a veszély, az ember talán jobban félti az életét, mint amikor támadó harcban,
szüntelen életveszedelemben forgott. Műszaki munkálataink még nincsenek
azon a fokon, hogy rejtve meg lehessen járni a védőkörletet. Sokszor végig
kell járnom, nappal is, viszolyogva megyek végig. Nem szeretném, ha valami
buta golyó pont most találna el, amikor annyi mindent megúsztam ép bőrrel.
Így vagyunk mindannyian, a harcedzettség óvatosabbá tesz. Megkönnyebbülten
járunk kész futóárkainkban, s éjjelente kemény munka folyik még. Csákányok,
ásók huppannak, faragjuk a kemény mészkövet, zeng a domb, reggelre egyre
mélyülünk a földben. Voronyezs tájékán dúl a légiharc, az a megnyugtató
csupán, hogy messze van. Holdas éjszaka, világító bójákat dob le a repülő.
Ilyenkor egy percre megáll a munka, dermedten áll az ember. De reggelre
csend lesz, mély, tiszta áldott csendesség. A nap úgy kél, mint otthon,
augusztusban, puha, pihés ködökben, s olyan csípős a levegő, mint őszi
reggeleken, nálunk. Istenem, milyen rövid a nyár!
Augusztus 2.
A suhanó nyárban megáll az
ember, csak egy pillanatra, a mulandóságra gondol. Sajnálja egy kicsit
a nyarat, mintha kimaradt volna az életéből. A mondatai így kezdődnek:
Otthon ilyenkor... - s régi-régi nyarak eleven képei jelennek meg a lehunyt
szempillák mögött. A hazát nem lehet elfelejteni.
Megyek a falun végig, a szemétben, a feldúlt
lakások között egy Gogol-regényre bukkanok. Esőáztatta lapjairól letépem
a címlapot és az író képét meg néhány illusztrációt a regényből. S arra
a pillanatra gondolok, amikor majd barátaim körében mesélek erről a titokzatos
országról és megmutatom ezeket a képeket. Hány ilyen gondolatom van napjában!
Hányszor idézem magam elé az ismert, kedves arcokat, amint kissé csodálkozva
néznek rám. Csodálkozhattok, kedvesek!... Ma megint szembenéztem a halállal.
Talán különös így kijelenteni, hiszen napról napra mindig a szeme előtt
vagyok. De ma olyan erős volt ez a farkasszem-nézés, hogy alulmaradtam.
Jövök a domboldalon hazafelé, ebédelni. Légiriadót sípol valaki, szétrebbennek
a csoportban ülő katonák. Motor zúg, gépek tűnnek fel a domb mögül, alacsonyan
és ezért oly hirtelen, mintha az égből pottyantak volna. Lefekszem s figyelek
az ég felé. Kettő, négy, hat bombázó, már hull a bomba kettesével, hármasával,
pont a mi kis völgyünkbe. Az egyik a fejem fölött dobálja, ez nem esik
már rám - gondolom - csak a következő ne hullassa még. Csattanások, fekete
füstcsomók szerte, lapulok és ver a szívem. Amott három vadászgép, nehézpuskái
köpködnek a falura, keringenek néhányat, aztán elviharzanak, nem tart
tovább öt percnél az egész. Felugrom, rohanok a fedezékembe, itt biztonságosabb,
noha ebben is van egy kis illúzió, mert mit segítene az a pár fagerenda
meg az a vékony földréteg?
A veszteség: két halott, négy sebesült.
Augusztus 6.
Néhány csendes nap múlt el.
Szabad óráimban kis temperaképeket festek papírdobozok fedelére. Mennyi
festői részlet, mennyis kedves, meghitt zugocska! Nem lehet ellenállni
nekik.
Esemény nemigen van. Éjjelente sok a repülő,
harmadnaponként kimegyek éjszakai figyelőbe, megnézem a Don-parton az
őrseinket. Élünk csendben, már amilyen csendben lehet élni az Úr 1942.
esztendejében a Don vizénél, az első vonalban. Orosz röpcédulák tömegével
árasztanak el bennünket, tökéletes magyarsággal megírt soraik kuruc érzelmeinkre
hivatkoznak. De mi már, ha belekezdtünk valamibe, álljuk becsülettel.
Varjú Pállal órákat
töltünk együtt, főleg éjszakánként. Ha valamelyikünk szolgálatban van,
fölkeresi a másik. Tépelődünk, rágódunk, igazságokat állapítunk meg, kiutat
keresünk ebből a kelepcéből, és próbáljuk, egyelőre magunkban, felépíteni
az új világot, amire vágyunk. Közben verseket idézgetünk, vagy elnézzük
szótlanul a csillagos eget, amely éppolyan, mint otthon. A Göncöl rúdja
hazafelé mutat.