AZ ARATÁS KEZDETE

Június 29.

     Két nap telt el, de mintha egy hét volna már mögöttünk. Az események egy hétre is elegendők lennének. Harmadik éjjelt töltöm ébren, az elsőre gondolok, a megindulásra, Visnye-Oszerka mellett. Ott még valami kis izgalmon kívül semmit sem éreztem, valami csodában hittem még.
     Hajnali kettőkor megkezdődött a tüzérségi tűz, ez a félelmetes hangjáték. Egy erdőben lapultunk, ugrásra készen, fejünk felett egy óráig szüntelenül sípoltak a gránátok. Megindultunk. Eleinte inkább érdekes és izgalmas volt a senki földjén járni, ilyen tömegben, ködösített völgyeken át. Az áttörés simán ment, alig vettük észre. Beözönlöttünk a réseken, amelyeket rohamjárőreink nyitottak az orosz aknamezőkön és műszaki zárakon. A fedezékekből orosz katonák bújtak elő, feltartott kézzel. Harminc stuka puhította a terepet előttünk, rohantunk, majdnem élmény volt. Akkor döbbentem meg, amikor az első halottat megláttam. Fiatal, szép, sápadt arc, jegygyűrű volt a kezén.
     Az erdőszélen német páncélvadászok pipáztak, fekete ruhájuk tiszta, mint a pincéreké. Megelőzzük őket, s előrenyomulunk egy buta, beláthatatlan dombra, ahol a nagy tűzben elakad a támadásunk. Egy szakasznyi erővel vagyok elöl, jobbra-balra senki, a fejet alig lehet feldugni, söpörnek a golyók. Délután végre előretör a század, heves, elkeseredett rohammal. Kézigránáttal esünk neki a bunkereknek, amelyek az utolsó pillanatokig okádják a tüzet, s csak a kézigránátok bedobása után bújnak ki belőle, akik még élnek. A foglyokat hátraküldjük és csak rohanunk, rohanunk, mígnem úgy lefog bennünket az orosz tüzérség, hogy megint megakadunk egy elhagyott árokrendszerben.
     Sebesültek, halottak, vér és vér.
     Egy emberünk elindul támolyogva az ellenség felé, kiabál, mint aki nagyon részeg. Összeesik. Kóró tizedes fut ki hozzá, sisak nélkül, lobogó hajjal. Vissza akarja húzni, de már hiába minden fáradság. Tenyérnyi lyuk tátong az ember sisakján, szilánk van a fejében. Kóró csak a lyukas sisakot hozza vissza, közben ő is megsebesült, három-négy helyen folyik a vére.

Június 30.

     Folytatom, Dimitrijevka körül. Lassan halad az írás ebben a zűrzavarban. Estefelé megint megjelentek a stukák, irtózatos bombazáport hullatva az orosz tüzérségre. Vérfagyasztó vijjogással támadtak, mint óriási ragadozómadarak. Felvonultunk Koduzij mellé egy magaslatra, ott töltöttük az éjszakát zuhogó esőben, álmatlanul fagyoskodva a puszta földön. Hajnalban támadtunk tovább, elértünk Gnilinszkije-Dvorij elé. Egy szakasszal előrementem a faluba, gyilkos tűzben. Az oroszok visszahúzódtak a falu mögötti állásaikba, onnan zúdították ránk mindenfajta fegyverük tüzét. Bevettem magam egy elhagyott fedezékbe, elhatározván, hogy kitartok, egy halott és egy ismeretlen hadnagy társaságában. De vissza kellett jönni, saját tüzérségünk felébredt és most kezdte veretni a falut, azaz minket: a falu már a kezünkben volt. Harmadnapos éhség gyötört, nyers krumplit kapartam ki a földből, azt ettem. Még tavalyi volt, kicsit pudvás, vetett krumpli, nem hajtott új sarjakat. De jó volt. A fűszálakról esőcseppeket szívtam utána. Annyit kúsztam a sáros földön, fütyülő golyók és repeszek között, mint soha még. Őrült nap, sok halottal és sebesülttel. Vigyázok apura - ígértem egy versben. A versbéli apu megsebesült mégis, csuklójából fröccsent a vér. Bekötöztem és szinte lelkiismeretfurdalást éreztem, de aztán megnyugtattam magam: talán így menekült meg. Hírvivőm haslövést kapott, a hátgerince mellett állt ki a golyó. Kedves jó zászlós úr! - ezt kiáltozta, mondják. Mert én már nem hallottam, rohantam a falu lángjai között.

Július 1.

     Átfésültük a Tim melletti erdőket, állunk a magaslatokon. Holnap talán elesik a város is. De mi nem arra tartunk, a várostól jobbra esik támadási sávunk. Egy kicsit elcsendesült a harc, kifújjuk magunkat, szemügyre vesszük egymást, akik megvagyunk. Poór hadnagy olyan mocskos, hogy nevetni volna kedvem, fekete arcán barázdákat vájtak a könnyei. Most nem kiabál, és nem verekszik, nagyon csendes. Napok óta éhezünk, derékig vizesborogatásban van a testünk, mert derékig ér a gaz, és sok eső esik, reggel meg harmat van. Bakancsunk minden lépésnél bugyborékol.
     Ráz a hideg egész éjszaka. Az éjjel biztosítottuk az estig elért vonalat, eső esett, hideg levegő zúdult ránk. Sokan még a déli melegben is reszketnek. Tremmel zászlós most esett össze. Miholics János tegnap meghalt, szilánkot kapott a fejébe, sisakon át. Keze ökölbe volt szorítva, úgy halt meg. Évfolyamtársam volt a tisztiiskolán, sosem felejtem el apró kacagásait, s a mozdulatot, amellyel a cigarettát a szájához emelte.
     Gyürkőzz, János, rohanj, János! - szavalta két hónappal ezelőtt a balfi halászcsárdában, poharazgatás közben. Mintha önmagának mondta volna... Elmosódott, távoli hajrát hallok, de lehet, hogy hallucináció ez is. Ha behunyom a szemem, kábultságban golyósípolást hallok.
     Ez a negyedik támadási nap, végre enni is kaptunk valamit. Sokkal őrjítőbb a szomjúság, falevelekről szívom a reggeli harmatot, de még szomjasabb leszek. Délelőtt a zászlóaljparancsnok kiküld felderítőjárőrbe egy szakasszal. Megszólaltatjuk az oroszok tűzgépeit, lerajzolom az egész vonalat. Ezt is át kell még törni. A szomszédban már támadnak a mieink, közénk is hull a srapnel, gránát. Délre visszatérek a szakasszal, jelentést teszek. Védelemben vagyunk, számolva ellentámadással. Mezítláb írok egy kis gödörben, lucskos kapcáim kifacsarva száradnak, s magam is élvezem annyi fázás után a meleg napot. Gyula fedezéket ás, serkentik a fütyülő golyók.
     Öt órakor támadunk a délelőtt felderített vonalra. Kemény dolog lesz.

Július 2.

     A tegnapi nap volt a legborzalmasabb. Napsütéses, meleg alkonyban fejlődtünk föl, golyózápor sivított közöttünk, senki sem tudta, honnan jön, hiszen látszólag holttérben voltunk. A fákról, a partizánok - monda valaki. Megindult a támadás, neki az apró erdőknek, lőttük a fák tetejét, fütyültek a golyók. Kijutottunk a sima, zöld dombhátra, ahonnan állva még jól lehetett látni az orosz harckocsiárkot s mögötte az állásokat, de fekve semmit, lőni egyáltalán nem lehetett. A méteres gazban tartani kellett attól, hogy az ember eléje került bajtársát lövi le, aki éppenúgy elfeküdt a fűben. Próbáltunk puskával állva, térdelve lőni a bunkerek lőréseire, bármily kevés is volt a találati valószívűség. Golyók fütyültek a fülem mellett, robbantak az arcom előtt - sehol páncéltörő ágyú, tüzérség, harckocsi. Néhány német páncélvadász lemaradt az erdő szélén, pipálnak bizonyára. Sebesültek jajgattak körülöttem mindenütt, s mivel okosabbat nem tehettem, bekötöztem őket, könyökig meleg vérben vájkáltam. Aztán megint felugrottam, rohantam és kiabáltam, de csak zűrzavar volt, fejetlenség. A sötétség egyre nőtt, s hátranézve látom, hogy nem követ senki. Azazhogy jön két gyerek, két fiatal legény, az egyik éppen az édesanyám falujából való. Levágódnak mellém, s attól fogva nem hagynak el, testvérekké lettünk. Srapnel, gránát csapkodott, kaszáltak a géppuskák, jajgatás töltötte be a tájat. Megakadt minden. Visszagyü-lekeztünk az erdőbe, iszonyúan megfogyva. Hajnal felé előrejött a konyha, ettünk. Azt az evést! Véres kezemről is lenyaltam a műmézet, nem törődve már semmi mással.
     Reggel visszatértünk tegnapi állásainkba. Itt döbbenek rá, amit kevéssel utóbb az új zászlóaljparancsnok is közöl velem, hogy magam maradtam a század tisztikarából - s így lettem századparancsnok.
     A század vesztesége nyolcvannégy ember. Este újból támadunk. Egy fiatal vezérkari iskolás százados vette át a zászlóaljparancsnokságot, őrnagyunk megsebesült. Máris hívat, telefonnál ül, ellenséges ellentámadás, felkészülni - mondja. Rohanok vissza. Századom jobbra tolódik el, onnan várható az ellentámadás. Előttünk a negyvenhetesek két zászlóalja. Folyik a tűzharc, sebesülteket visznek hátra, lőszert hordanak előre. De alighogy felvesszük az új helyzetet, már kezdenénk beásni magunkat, amikor kiderül, hogy az egész orosz támadás egy nagyarányú visszavonulás leplezése volt. Egyszerre elcsendesül minden, s parancsot kapunk az üldözésre. Megjelennek a huszárok, a harckocsik, a páncélvadászok, a németek - szóval mindazok, akik eddig nem voltak láthatók, s megindul a nagy előrenyomulás. Kezdetben olyan szép, mint egy nagygyakorlat. Csak a halottak emlékeztetnek az előbbi harcra. Zalai bakák, viaszsárga arccal. Megtaláljuk Kádár Lajcsi holttestét, tegnap este veszett el szegény, az arcát találta el egy buta golyó.
     Egyedül vagyok a századdal.
     Estefelé egy magaslaton megállunk, beássuk magunkat, és úgy alszunk, mintha hosszú hetek álmatlan éjszakáit kellene pótolnunk.

Július 3.

     Repcevirág, lóhere, nagy-nagy mezők, óraszám falvak nélkül. Tim dombja sokáig kísér balról, mintha kerülgetnénk. Csapatok vonulási útjai szeldesik a kerek látóhatárt. A táj már kulturáltabb, kikerülünk a hadizónából. Feltűnik itt is, ott is egy torony, dombtetőkön. A katonák teheneket, juhokat és kecskéket hajtanak elő a falvakból s fejni kezdenek. Aknákat robbantanak fel az árkászok, egyik-másik aknára lép és felrepül. Sztarij-Oszkol ötven kilométerre van, mutatja a cirillbetűs tábla. Kezd rendes képet ölteni a háború, csapatok tömegei vonulnak fel, kik még nem is szagoltak puskaport. Csodálkoznak megfogyott csapatainkon. Egy magasrangú tiszt lekicsinyelte a timi védővonalat. Tüzérség sem kell hozzá, mondta. Én is megszemléltem a vonalat, a jelentést is beadtam róla. Nem hallgattak rám. Én nem vagyok nagy katona. de nekem volt igazam. A háború nem életbiztosítás - mondják ők, s ezen a címen pocsékolják az embervért. Ki fogja felelősségre vonni őket?

Július 4.

     Vacogó fogakkal aludtunk a nyirkos, fekete földön, szétbontakozva a mezőn, felkészülve a repülők támadásaira. Reggel menet tovább, ismeretlen célok felé. Harmadik napja vezetem a századot. Rám maradt a hátasló is, néha felülök rá. Sosem lovagoltam azelőtt. Volt egy csomó konzerv, amit Poór hadnagy megtakarított, rogyadoznak alatta a szekerek, sürgősen szétosztottam, a legénység éhes. Okosabbat nem cselekedhettem volna, igen nagy örömet szereztem nekik. Nem vagyok barátja a kincstári megtakarításoknak, mert amit nem kap meg az ember idejében, sosem kapja meg.
     Faluba érünk, megállunk, mozgókonyhák füstje száll a csapatok felett. Te jó Isten, mennyi magyar! Most az egyszer sokallom.
     Végtelen sorokban húzódunk át a lapos dombokon. Szekerek nyikorognak, rajtuk repülőjelzésnek kifektetett horogkeresztes zászló. A kocsisok nem akarták kitenni, de hát parancs. Zsoldosjelvényünk... Orosz röpcédulákat találunk, nekünk szólnak, magyarul. Rákóczi képe van rajtuk s a régi kuruc vers: Ne higgy magyar a németnek!...

Július 5.

     Az orosz lakosság kezd visszaszállingózni a falvakba. Magas, telt asszonyok mennek a kútra, terelik előlünk féltve juhaikat. Öregek ülnek a pitvar lépcsőin, a régi háborúról beszélgetnek. Némelyik Magyarországon is járt.
     A határban elhagyott gazdasági gépek hevernek. Összefut a nyálunk, jó lenne mindez nekünk is, otthon! Egy iskola mellett ülök. Fából van ez is, de nagy, tágas és barátságos épület, egy kis dombról őrzi a falut. Szinte vágyat érzek, hogy tanítsak benne.
     Megyünk tovább, őrült iramban. Forró idő van megint. Álmosság gyötör. Egy rövid pihenő alatt sebtében megmosdom, borotválkozom és tiszta inget veszek fel. Többre nincs idő, de ettől is újjászületek félig.

Július 6.

     Krasznaja-Kusty mellett, napos, pacsirtás hajnal. Főőrsben vagyok a századdal, három tábori őrsöm van, három géppuskával és egy páncéltörő ágyúval. Az este éppen levackolódtam, amikor parancsot kaptam a biztosításra, így dúlták fel az éjszakámat. De ez a szép reggel mindenért kárpótol. Négy órakor már meleg van. Napsütésben persze, árnyékban megfagynál. Tiszta kék az ég, szellő sincs, hatalmas nyugalmát tárja eléd az orosz táj. Ide látszanak Sztarij-Oszkol házai, fent a dombon.
     Dombtetőre épültek a városok, kiskirályként uralkodnak a tájon. Különös, titokzatos ország. Régi kiskirályai pincérek és zenészek Nyugat-Európában. Nem tagadom, néhány grófunkat szívesen látnám köztük. Sokszor mondtam, hogy a történelmünkből - sajnos - kimaradt a francia forradalom. Most is azt mondom,a világért se nevezzetek kommunistának érte.
     Vakító, fojtó hőségben megyünk tovább. Kurszkája felé. Zászlóaljunk a főcsapat második lépcsője, századommal az élen. Menetközben Varjú Pál mellé szegődöm, egyre gyakrabban, eltereljük gondolatainkat a fáradt testtől. Verseket idézünk, eszméket és terveket villantunk fel az égető porban. Varjú Pál szikár parasztarca a legbiztosabb pont ebben a zűrzavarban. A jövendőt fontolgatjuk vele mindig - nem a fasizmus győzelmével.

Szemigyeszjackoje, július 9.

     A fáradtság tetőpontja: tizenöt emberem esett össze, nem győztük szekérre rakni őket. Mire jó ez az őrült iram? Az ember még valahogy állja. A lovak hullanak, mint a legyek, szerencse, hogy lehet pótolni kis orosz lovakkal, ezek legalább bírják az éghajlatot és a homokot.
     Estefelé megint tábori őrsöket állítok fel egy szélmalom körül. Elcsendesül a világ. Kék füstök szállnak az alkonyi égre, pihenő tábor köröskörül: katonák, lovak, pattogó tüzek. A dombon romokban hever egy templom, s a szétszórt házikók előtt teltkeblű menyecskék üldögélnek a földön, maguk alá húzva vaskos lábaikat.
     Két nap múlva elérjük a Dont.

Július 10.

     Menet Ivanovka felé, forróság, por. A legénység ingben menetel, egynéhány ájulás kellett, hogy elrendeljék végre. Az út szélén ülök, a besorolás nagy művelete folyik, senki sem találja a helyét. Végre elindulunk. Iszonyú port vernek a német gépkocsik, nem győzzük átkozni őket.
     A falu szélén kis sírhalom, rajta magyar rohamsisak, mellette rossz benzines hordó és két páncéltörő löveg. Csendélet. Arrább, az árokban hason fekszik egy orosz katona, a térde hajlásában átütötték nadrágját a bomlás nedvei. Itt egy felpuffadt ló, legyek ezrei mászkálnak rajta, s orrfacsaró hullaszag terjeng. Beljebb, mind beljebb haladunk a borzalmakba, egyre messzebb a hazánktól. Meglátjuk-e még?
     Sötétedik, mire elérjük az alekszandrovkai erdőt. Két tüzérségi gránát csapódik mellénk. De a gránáttűzben is: „elvonulás balra”, az új - immár harmadik - zászlóaljparancsnok előtt. Két szakaszból áll a mi századunk, keményen a szeme közé nézek az őrnagynak, kihúzom magam a lovon, verik a fáradt lábak a díszlépést. Jól van emberek - mondja. S hozzáteszi: Alaposan megfogyott ez a század.