A TŰZKERESZTSÉG

Kurkino, 1942. május 14.

     Áldozócsütörtök - de ezt csak délben tudom meg egy katonától. Itt már nincsenek ünnepek, csak menetek, por és sár, meg egy kis szorongás még a lélek csücskében. Ha este elnyúlok a sátorban, egy darab eget látok, ismerős csillagokkal, zizegnek a falevelek, csobog a Tuszkari, mintha a Rába partján heverésznék, régi pajtásaimmal, fárasztó bolyongások után. De aztán megindul a filmtekercs, képek peregnek valószínűtlenül, szinte beleszédülök az emlékezésbe.
     A soproni pályaudvart látom, tele virággal és lobogóval, rezesbanda szól, kezek integetnek, asszonyok könnyeznek, s elindul a vonat.
     Aztán Mészáros tizedes hangját hallom: Szlovák vagyok, a név nem fontos, itt mindenki szlovák.
     Zsidók vesztegelnek egy lengyel állomáson, lezárt kocsikban, étlen-szomjan, elgyötört, éhes szemük könyörögve néz a rácson át. Egy lány söpri a felgyűlt piszkot, kenyérhajakat szed ki belőle, mohón rágcsálja. Kenyeret dobunk le neki, felveszi, riadt tekintettel néz körül. Pribékje, egy német katona elkékülő arccal ordít, s belerúg a lányba.
     Kis ukrán gyerekek szalonnát, kenyeret, cukrot kapnak, könnyek között kacagnak, rohannak a zsákmánnyal.
     Két országot teleszórtunk komiszkenyérrel.
     Nyírfák maradnak mögöttünk, alattuk rohamsisakos fakeresztek és felpuffadt lódögök. Romok, romok, egyre sűrűbben. Egy dűlőúton orosz foglyokat hajtanak végtelen sorban. Brjanszk: az első légitámadás, fekete füst csapódik az égnek. Mocsarak, erdők, jó fekete föld. A töltés árkaiban még hó fehérlik, a vizekben katonák fürödnek, meleg, egyre sűrűsödő hullaszag. Orel csupa rom. Alkonyi séta, repülők, bombák robbanásai, légelhárító tűzijáték egész éjszaka. Robogó vonatok, nótázó bakák, felfordult, kiégett vasúti kocsik. Háború.
   Kavargó mozaik, mintha álom lenne, rossz álom csupán. Békák brekegnek a pocsolyákban, a csillagok változatlanul ismerősek, s a szomszéd sátorban dalol valaki. A dal szárnyán pedig nagyon könnyen hazatalál az ember.

Május 15.

     Istentiszteletek, úrvacsora - az öregek szerint rossz jel. Este elindulunk védőállásainkba. Német ezredeket váltunk fel.
     Hát mégis igaz.

Ruszkovo, május 16.

     Kerekek nyikorgása, homok, mocsár, sötétség. Hórukk kiáltások, az ember nekifeszül a kocsinak, istráng szakad, ló prüszköl, tengely ropog. Két szekér megsüllyed és elmarad.
     Éjfél jól elmúlik, mire Kurszkba érünk. A századnak viszonylag nyugodt napja lesz, mára átveszem a századparancsnokságot. Poór hadnagynak eligazításra kell mennie. Az éjszaka már úgysem lehetett bírni vele, vesszőzte az elmaradókat, káromkodott, mint egy őrült.
     Ez a Poór hadnagy ugyanabban a tanítóképzőben tanult, amelyben én, két évvel előttem végzett. Idétlen, tehetségtelen fiú volt, az ilyennek egyetlen mentsége a továbbszolgálat. A rossz nyelvek szerint ludovikás felvételi vizsgáján a Tihanyi-félszigetet a somogyi parthoz, a Marost a Duna-Tisza közé rajzolta, emlékezetből. Durva röhögései mit sem változtak. Ma korbáccsal veri a század végén lemaradókat. Az éjjel összevesztem vele, a század fülehallatára kiáltottam rá: Hadd békén az embereket, elég a bajuk úgyis! Könnyű lóhátról korbácsolni őket!
      Zászlóalj-kihallgatásra rendelt, de reggel visszavonta.
      Elvezetem a századot a Ruszkovo melletti erdőbe. Reggeli, alvás - ez a program. Kiadom a legszükségesebb intézkedéseket, aztán magam is alszom, mint a tej. Nyugodt, szép délelőtt mindannyiunknak.
     Ebéd után megint elindulunk, rejtve, az erdőn át, nem szabad elárulnunk a felvonulásunkat.
     Még két napi menet...

Protasszovo, május 18.

     A verejték csurog az arcokról, beleragad a fekete por, szem, száj, orr tele lesz vele. A bakancsok már úgy bizonytalankodnak egymás elé, mintha tojásokon járna az ember. A vállakat húzza a szerelvény, az ember már sokszor azon a ponton van, hogy nem bírja tovább. Száraz a torok, a szem lecsukódik, gyötrő az álmosság. Kimerültség - mondjátok a szót, de nincs pontos fogalmatok róla. Amikor a magunk terhe mellett a szekereket is ki kell ragadni a kátyúból, homokból. S mindez nem egy nagygyakorlaton történik, valahol a Bakonyban, hanem kétezer kilométerre az otthontól, a hazától, ismeretlen messzeségben, ágyúdörgés között, lépésről lépésre közeledve a tűzvonalhoz.
     Rakéták villannak fel jobbra-balra, fölöttünk húz el - halljuk a sötétben - egy-egy repülő, az ember önkéntelenül behúzza a nyakát.
     Bomba robban, néha egészen közel hozzánk, néha egy repülőből géppuska kattog, fényjelző töltényeit látjuk hullni a föld felé. Megdördülnek a légvédelmi ágyúk, színes világító lövedékek útja rajzik a csillagos égen.
     Hullaszag üti meg az orrunkat, egyre sűrűbben, s az ember visszafojtott lélegzettel megy tovább. Lovak tetemei hevernek az út szélén, majd beléjük botlik az ember. Közben a hazájára gondol. Kis sírhalmokat lát, durván ácsolt kereszttel, rohamsisakkal, s borzalom fogja el a szívét. Talán nem is a haláltól fél. Az a vigasztalan, hogy itt halljon meg s itt maradjon az idegen földben, nyomtalanul.
     A barázdákból friss tavaszi földszag árad, s a csalitban felhangzik a fülemüle csodálatos hajnali éneke. Ki beszél itt halálról?

Abeljanovka, május 22.

     Két napja védővonalban vagyunk, századunk a zászlóalj tartaléka, a járőrszolgálatot látja el. Egy kis házban ülök, hajnali kettő. Alvók nyugodt lélegzése. Tücsök cirpel a szobában, odakünn géppuska kattog, gránát csattan. Halkan szűrődik be, mintha fedezékben ülne az ember. Egy járőrt vezettem ki tizenegy órakor, visszafelé jövet beültem ide, várom a következő járőrt, azt is én fogom kivezetni a senki földjére.
     Három napja járőrözök, így kezdődik számomra a front. Ez a kilépőhely, itt jelentkeznek a járőrök. Orosz parasztház, alacsony, füstszagú, sötét kunyhó. Unalmamban átnézek néhány német lapot, elszívok néhány cigarettát, időnként felfigyelve a fegyverropogásra. Néha eszembe jut még csodálkozni rajta, hogy háborúban vagyok, párszáz méterre az orosz állásoktól. Fél négy órakor jön az én járőröm, elindulunk. Előremegyünk a német haditérképen Dreifingerwaldnak csúfolt erdő túlsó sarkáig, az orosz állások elé. Erőltetett hidegvérrel szemlélünk két orosz katonát, amint ásnak a fedezék mellett. Aztán visszahúzódunk az erdőbe és bevonulunk. Aknavetőtűz süvölt fölöttünk, bizonyosan észrevettek, de nagyon hosszúak a lövések.

 

  
 
 
 

 

Visnye-Oszerka, május 24.

     Pünkösd vasárnapja. Képzeletben gyermekkoromban vagyok, egy régi-régi kertben, piros pünkösdi rózsák között. Hallom a kislányok csengő énekét:

Elhozta Isten
Piros pünkösd napját,
Mink is meghordozzuk
Királykisasszonykát...

     Elképzelem a napos rábaközi tájat, a parti füzek üde zöldjét s az ezüstszínű csillogó vizeket. Milyen boldog voltam én akkor! Szinte el sem hiszem, hogy én  vagyok az, aki akkor élte az életemet, mintha valami lélekvándorláson estem volna át. A tenyérnyi ablakon egy összedőlt házat látok, a tető gerendái úgy merednek elém, mint egy halott bordái, akiről már leszaggatták a keselyűk a húst. Mögötte darabka ólomszínű ég.
     Kábultan nézem, majdnem félálomban. Három órát aludtam mindössze, ennyit engedett meg az éjjeli járőrözés meg a hajnali riadó. Avval indítottak el bennünket az este, hogy kiemeljünk egy éjjelre előretolt orosz géppuskát, de hálistennek semmi sem volt, csak valami szokatlan nagy csönd, géppuskának se híre, se hamva. A negyvenhetesek támadást vártak, riadókészültségre tértünk vissza. De nem történt semmi, csönd van az egész vonalon, esik az eső, ragadós, fekete sár az utca. Völgyes Miska koppantja meg az ablakot, most jött meg a reggeli járőrrel, lelőtt egy orosz figyelőt. Marcona képpel, nevetve meséli, mint a gyerek, aki valami új játékot talált. Tizenkilenc éves.
     A madarak fáradhatatlanul dalolnak. Világ optimistái, nem lehet megfélemlíteni őket. Csak a kakukk számol éveket, ilyenkor a foszló hullákra gondolok.

  
 
 
 

Május 29.

Figyelőben. A zászlóalj-figyelő egy agyonlyuggatott pajta teteje, fenn a dombon. Elnézem, hogy észrevétlenül milyen szépen kizöldülnek a fák. Arra eszmélek, hogy orosz tüzérségi tűzben vagyunk. Eleinte számolom a becsapódásokat. Szabályszerűen körülvesznek elöl-hátul-oldalt egy-két kilométerre. Aztán mind közelebb. Előttem ötszáz méterre, oldalt kétszázötven méterre s ebben a pillanatban vág be száz méterre. Fütyülnek a gránátok, fülsiketítő csattanás, felcsapódó fekete füst.
     Jó lenne lemenni a fedezékbe - gondolom. Jelentem telefonon a segédtisztnek. Pista kérlek, itt egész komolyan kezdenek bolondozni ezek a muszkák. Bemondok egy-két távolságot. De azért nem veszélyes, ugye? - kérdi nevetve. Mit lehet erre felelni? Nem - mondom. S megkérdi még, hogy vagyok. Alighanem eső lesz, mondom én, mire ő hitetlenkedve: Talán mégse. S faragom tovább a szobromat. Egy mongol Krisztust faragok fűzfából, arasznyi figura. Bősze Gyula, a legényem ugyan azt mondja, hogy faragnék inkább valami szép meztelen nőt. Pajzán öreglegény, ne hallgassunk rá.
     Beborult az ég, hűvös szél söpri végig a tájat, megered az eső. Erre elcsendesül a világ. De öt órakor megint kitisztul, elölről kezdődik az egész. A távolságok még kisebbek, ötven méterre csapódnak be tőlem a gránátok. Úgy körül vagyok tűzdelve, mint egy cirkuszi késdobáló partnere.

Május 30.

     Ácsolják Bános József honvéd keresztjét. Lábát vitte el a gránát tegnap, amikor a konyhán fűrészelte a tűzrevalót. Elvérzett szegény szállítás közben. Az első halottunk, ő már végleg ittmarad a fekete orosz földben.
     Repülők zúgnak el a fejünk felett, itt-ott lecsattan egy-két bomba. Folytatódik a tegnapi tüzérségi tűz is, mindkét oldalon. Süvöltenek, sípolnak a lövedékek, lassanként megszokja az ember.
     Épülnek az óvóhelyek. Szétdúlt orosz házak gerendái kerülnek a gödrök fölé, rá szalma és föld, sok föld. Ez óvja meg az élők életét, ez rejti ölébe a holtak csontjait.

Május 31.

     Vasárnap. Olyan, mint a többi nap; avval tisztelem meg, hogy tiszta inget veszek. A front csöndes, szél dudál a fák között. Tőlünk jobbra orosz támadás volt a napokban, egy kis magaslatot el is foglaltak. Harkovnál nagyobb ütközet folyt le, mondják, hogy a németek sok foglyot és zsákmányt ejtettek. Német katonák mesélik nagy lelkesedéssel, Hitlert emlegetve. Fiatal gyerekek, a legtöbbjük megjárta már a lengyel, francia, jugoszláv hadjáratot. Az ember egy kicsit csodálja, de utálja őket. Mi a véleményük a szovjetháborúról? Szeptemberben vége lesz - mondják. Most vannak a nagy előkészületek; pontosan beszámolnak róla, hogy hová mennyi harckocsi, újfajta fegyver, repülő érkezett. Hisznek a biztos győzelemben. Ha hinnénk, sem tudnánk örülni neki. Győzelmük nekünk tán rosszabb lenne, mint a vereségük. Értük harcolunk, de a háláról keserű tapasztalataink vannak. Őseink sosem hittek bennük, nyilván nem is lehet. Kelepcében vagyunk.

  
 
 
 

Június 9.

     Még most is Visnye-Oszerkában. A támadás hírei elültek, a jóslatok egyelőre pihennek. Voltak bolond napok, tüzérségi tűzzel és bombázásokkal, de most megint csendes a front, mint az első napokban, mintha nem is lenne ellenség. A légitevékenység egészen csekély, olykor jön két-három német gép, a raták napok óta nem mutatkoznak. Békés, üde zöld, madárdalos világ. Az ember szívja egymásután a szerb Drinákat és a hazájára gondol, csendes honvágy szállja meg a szívét, dúdolja a régi-régi dalt, összeszorul a torka tőle:

Én istenem, rendelj szállást,
Mert meguntam a bujdosást...

     Aztán a harmadik sornál vad keserűség rohanja meg, s Hitler arcképét, amit még a németek hagytak itt a szálláson, letépi, bevágja a kemencébe. Este majd keresni fogja a sváb lakótárs.

  
 
 
 

Június 10.

     Babonás, furcsa nap volt a tegnapi. Talán Horváth Károly rossz álma ragadt rám is, szorongva mentem járőrbe. Vagy talán az új útvonal volt az oka? A szorongás végigkísért az aknamezőkön, s csak az állófigyelés csöndje szüntette meg. Órák hosszat feküdtünk az erdőn túl, a gerincen, figyelve a völgybe, vacogott a fogunk a hidegtől. De semmi mozgás, semmi nesz. Rakéták fehér fénye hullt ránk, belelapultunk a földbe. Rakéták szálltak köröskörül, egyre sűrűbben, raták géppuskázták a földet, világító töltényeikre légvédelmi ágyúk feleltek, hosszú, piros fényekkel. Egy-egy aknagránát szállt fel a szovjet állásokból, valahol mögöttünk csapódott le.
     Hajnal felé értünk haza, be kellett kopognom Károlyhoz, megnyugtatásul, aggódtam érte. Az ablaknál várt ez az állítólagos mélyalvó. Megszorítottam a kezét.		  
 

Június 12.

     Aleksz az egyetlen orosz, aki ittmaradt a faluban. Este balalajkával szórakoztatott bennünket, szép barna arca révetegen hajolt a dallamok fölé, nagyon emberi kép volt. János nekiadta a fele mézét, cigarettákat dugott a szájába. Az utazásra gondoltam, végigszórtuk kenyérrel Lengyelországot és Ukrajnát. Talán nem volt okos dolog, mert később magunk is kenyérszűkiben voltunk. De ki parancsol a magyar ember szívének?
     Nem bírunk éhezőt látni. Bolondabbul humánus fajtát még nem láttam. Talán könyörtelenebbeknek kellene lennünk az idegenekkel szemben. De velük szemben egy fokkal előzékenyebbek vagyunk sokszor, mint a mi fajtánkkal. Jog- és államrendszerünkben még véletlenül sem jut szóhoz más szempont, mint a fajták közötti egyenlőség.
     Aleksz különben sem ellenségünk. Nem tudjuk, miért maradt köztünk, de mi nem tekintjük ellenségnek. Odaállítjuk a térkép elé, kérdezzük. Jobban tudja a földrajzot, mint egy érettségizett diák. A népiskola hetedik osztályát végezte. Szeretnénk behatolni a titkokba, amelyek a Szovjetuniót övezik. A propaganda nagyon befeketítette, gyér tapasztalataink eddig keveset mondanak. Mert mit láttunk eddig ebből az országból? Egy faluban élünk, ahonnan a polgári lakosságot kitelepítették. Tőlük nem tudhatunk meg semmit. Útközben szerzett ismereteink nagyon futólagosak és megbízhatatlanok. Ahol nyomort láttunk, nem az egyéves német megszállás eredménye-e? S a kultúra? Könyveket találunk minden házban. Tankönyvek, csillagászat, filozófia, irodalomtörténet. Nemcsak szórványosan, itt-ott. Erősen használt könyvek. Varjú Pál felfedezte, hogy ponyvát és kalendáriumot nem lehet találni. Ellenben kézírással terjesztett szépirodalmi műveket igen. A németek jóvoltából - a szemétdombon. Visnye-Oszerkában láttam életemben a legtöbb madárházat és madáretetőt. A romok között ikonok, bibliák, imakönyvek hevernek, Kurkinóban elfüggönyözött szentélyekben őrizték az ikónt, előtte kis asztal volt, gyertyákkal. Istentelenségük is - propaganda?

  
 
 
 

Június 13.

     Egy orosz bombázó tompa dübörgésével aludtam el. Félálomban még hallottam a bombák becsapódását. Az első, önkéntelen gondolatom a hanyatt fekvést ellenezte. A másik megnyugtatott, hogy az sem véd meg, ha az oldalamra fekszem. Ebben a gondolatban megnyugodva aludtam el végképp. Azt hiszem, a háború egy kicsit mindenkit fatalistává tett. A magyarnak könnyebb, eredettől fogva fatalista. Lelkére szabták a kálvinizmust, az volt már a reformáció előtt. De a lélek csupa ellentmondás, vannak dolgok, amiket nem minősíthetünk fátumnak s örökké lázadozunk ellenük. Végighallgathatod az egész hadseregünket. Lepd meg őket a fedezékekben, a szobákban, bárhol, ahol maguk között vannak. Az örökös kérdés: Mit keresünk mi itt? Mi dolgunk van ebben a messzeségben? Egyszerűen nem tudjuk felfogni, hogy ez a mi ügyünk lenne, semmiféle propaganda nem hat ránk, úgy érezzük, hogy csúnyán rászedtek bennünket, megint idegen étvágyak zsoldosai lettünk, jóllehet irtózunk a gondolatától is. Eszmék nemzete vagyunk, nem zsoldosok. Talán az egyetlen nemzet, akire nem hat semmiféle propaganda. Harcos erényeinket ismerik, de nem szeretjük a háborút; főleg önmagáért nem szeretjük. Emberek vagyunk elsősorban, úgy értem ezt, hogy az emberiesség az eszményünk.

Június 14.

     Visnye-Oszerkában, még most is. Jobbra-balra nagy orosz áttörési kísérletek, járőrös éjszakák. Nappal alszunk.
     Az este megint elszabadult a pokol. Szárnyas, sötét szörnyetegei dühösen köpködték a földet. A halál a fejünk fölött függött, mint a Damoklesz kardja; nem tudom, éreztél-e ehhez hasonlót? Az ember áll a csillagos ég alatt, közömbösséget erőltetve magára. Feje fölött, egész alacsonyan, kínzó lassúsággal száll egy nehéz bombázó. De pontosan a feje fölött s oly alacsonyan, hogy tisztán látszanak fekete kontúrjai a sötétkék égen. És mintha félóráig tartana a kritikus pillanat, olyan lassan. Megkönnyebbül, amikor kevéssel utóbb három hatalmas robbanást hall, már távolabbról, de reng a föld a talpa alatt. Majd újabb gépek jönnek, kettő, öt, hét, csattannak a bombák, csörrennek az ablakok, s a vakolat hull a nyakba. A tudat a sötétségben bízik, az ösztön a fátumban, talán nem pont itt hullatja le. De ha mégis, hát az óvóhely sem segít, feküdjünk le. S alszik az ember, békés álmai vannak. Álmában otthon ül az ablaknál, nézi a suhanó felhőket, valaki a nevén szólítja, édes női hang, erre megfordul s felébred egy visnye-oszerkai házban.

Június 19.

     Hűvös, tiszta alkony, gyönyörűszép felhők. Egy baka ül a kispadon, réveteg tekintettel néz maga elé, kezében rózsaszínű tábori lap. A hazájára gondol.
     Egész éjszaka a puszta földön feküdtem, egész délelőtt paskolt az eső. Vacogott a fogam, csizmámból facsarni lehetett volna a vizet. Járőrben voltam két rajjal, most jöttünk meg. Kínos lassúsággal teltek a percek, örökkévalóságnak tetszettek az órák. Verseket suttogtam magamban, úgy kapaszkodva a szavakba, mint utolsó mentségbe a rossz világ ellen. Géppuska szólt, fejünk fölött süvítettek a golyók. Földre lapulva mormoltam: Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan ifjúságomnak harminc aranyát, megállok most és vallatom magam...
      Verssorok jelentik már az életet. El-elakadok bennük, kutatok az emlékezetemben, elfelejtett szavak után. Mániákus boldogsággal találok rájuk, percekig ismételgetem őket, ujjaim között forgatva, mint a megkerült drakmát.

Június 20.

     Esik, változatlanul esik. Szél dudál veszettül, szinte táncraperdülnek a fák, hajtogatják fiatal derekukat. Fekete sárkígyó az út, a patak megvadult sárga vipera, sziszegve emeli a fejét.
     Szűk a horizont, szeszélyes felhők ülnek rajta. Olyanok a dombok, mintha tenger volna a túlsó oldalukon. Az ember kémleli a gerincet, nem látja-e a vitorlák csúcsát. De a másik oldalon, a tetőkön túl, ugyanezek a tájképek s ha arra jársz, géppuskák ugatnak rád. Terhes, nehéz, vészjósló napok, érzed, valami van a levegőben. Felvonulásokat látsz, a bokrok megtelnek lövegekkel, szinte észrevétlenül erősödik a front. Orosz repülők jönnek - légvédelmi ágyúk szólalnak meg, amelyekről nem is tudtunk.

Június 25.

     Megszűnt a járőrözés, két napja a védővonalban vagyok szakaszommal.
     Az otthoni bajokról van szó, órákig folyik a vita. A honvéd a fronton van, otthon kilakoltatják ötgyerekes családját, panaszkodik. Parancsnoka továbbítja felfelé a panaszt. Nem hiszik el, siránkozás, mondják. Vitatkozik, telefonon védi katonája igazát. Különben ilyesmivel nem foglalkozunk - evvel zárják le végül fent a vitát. Most aztán legyen „hangulat” és „harci kedv”, felelős vagy érte. Különben sem látja értelmét az egésznek. Te se, de hivatalból tartanod kell a lelket bennük. Mit felelj ezekre a panaszokra? Semmit, hazugság lenne minden szavad, neki van igaza. Mindig neki van igaza, az alul levőknek, a kisemmizettnek. Csoda, hogy így is állja, ilyen kedvvel. Ez már magában véve hősiesség.
     Fullasztó, száraz, déli meleg. A fedezék előtt ülök, nézem a tájat. Előttem drótsövény, mögöttem, a másik dombon füvet kaszál egy baka. A völgyből jó istállószagot hoz a szél. Köröskörül parlagon heverő földek, dús, kövér fű, repce, vadmályva, margaréta, szarkaláb. Reszket a távoli levegő, legyek zümmögnek, holt cséplőgépek és traktorok feketednek a dombokon, a háború áldozatai. Senki földje, holt vidék, néha apró csetepatékkal. A szívre szorongások ülnek, ne gondolj a jövőre, mondja önmagának az ember, mert érzi, hogy túlságosan szereti az életet.
     Felhőkben gyönyörködöm, olyan szépek, mint egy álom. Végtelen távlatokat nyit az ég, fenséges látvány a lapos orosz táj fölött. Itt is voltak költők, nézték a felhőket, verset írtak az alkonyi égről. Horváth Károlytól kaptam egy könyvet. A. Sz. Puskin: Izbránnaja Lirika - számomra érthetetlen ákombákomokkal, orosz versekkel van tele, a címét is a magyar-orosz katonai szótár segítségével olvasom el. Dosztojevszkij-, Tolsztoj-, Solohov-regényekre gondolok, s egy verset mormolok: Oroszország, a vágy elbágyaszt, a dal röpítsen hát feléd... A költő nevére nem emlékszem.
     Alkonyati színjáték. A fedezék mellet szundikálok, hatalmas csattanásokra ébredek. Egy repülő szállt le a falu mellett, közvetlenül a vonal mögött, szárnya vakítóan csillog a napsütésben. Felfedezték, odaátról lövik. Felszállni nem tud, egyik kereke futóárokba akadt. Egy szakasz nyüzsög körülötte, talpra akarják állítani, de megakad a segítés a szűnni nem akaró  tüzérségi tűzben. Figyeljük a becsapódásokat, gondolatban már sorsára bízzuk a gépet, ha telitalálat nem is éri, szitává szaggatják a szilánkok. Alighogy leszáll az est, a repülő berregni kezd, kigyullad két lámpája s elszáll Kurszk felé.
     Raták bombáznak bennünket, mindennapos a komédia. Zümmögnek a gépek, mint a szúnyogok. Kellemetlen érzés, de már különösebb izgalmat nem keltenek bennünk. Egy baka szidja még Hitlert, aki idehozott bennünket, pokolba. Aztán elalszik, álmában talán otthon arat, a Rábaközben, suhog a kasza izmos kezében.

  
 
 
 

Június 26, este.

     Felfordulás, csomagolás, nyolc órára menetkészültség. No komám, most jön, ami még nem volt! Éjfélre elfoglaljuk készenléti helyünket, hajnalban támadunk.

Június 27, este.

      Pócza őrvezető hozza a parancsot, hogy egyelőre marad minden a régiben. Játszanak velünk. Az árkászok újból lerakják a felszedett aknákat. Nem lehet örülni neki, az aknákat holnap újból felszedhetik. Bizonytalanságban élünk, állandó idegfeszültségben. Ma egy vezérezredes szemlélt meg bennünket, hát ebből mire következtessünk? Semmire, éljük a jelent, ahogy tudjuk. Csend van, békés, borús csend. Verseskönyvet veszek elő, olvasok.

Ezerkilencszáznegyvenegy van,
beszélhetünk, a nép süket.

     Sötéten továbblapozok, nem ezt akartam hallani.
     Ebéd után kifekszem a napra. Szendergésemből dübörgések riasztanak fel. A sípoló hangok egyre vészesebbek fejem fölött. A falut lövik, de mind rövidebbek a lövések, a becsapódások mind közelebb esnek, egyik pont a drótakadályunkra talál. Bősze Gyula sisakban ül a fedezék sarkában, testét ideges reszketés rázza. Soha sincs biztonságban az élet - mondja, s roppant gyengének találja a „bunkert”.
     Este fél hét. Szakaszkocsim felrakva, menetkészen várok. Pontosan a tegnapi helyzet. Tehát: támadás.