Vigasztalan őszi eső apró permete hull az ónos égből. A falu olyan csendes, mintha elaludt volna, pedig a kicsi vályogházakban új tervek és gondok főnek, új remények születnek mostanában. A Futura raktáraiból - pompás termés volt ez évben, hogy a németek után is így telve vannak! - mindenki kapott búzát, családtagonként két mázsát. A menekültek elmentek, ki-ki a falujába. Az ágyúk már nagyon messze dörögnek, mert nem is hallik ide. Újból szobánkba költözünk, s végre mindenki ágyban alszik, régi, megszokott helyén. Festőállvány előtt állok. Annát festem, ölében a gyermekkel. Végre nyugodtan dolgozom, elmúlt fejünk felől a félelem lidércnyomása, remélem, örökre. Odakünn az árokban felgyűlt esővízből eldobált befőttesüvegeket piszkál kifelé valaki egy hosszú bottal. Fején lyukas kalap, hosszú, fakó lódenkabátján hátul, nagy öltésekkel rátűzdelt négyszögletes folt. Bizonyos, hogy a kabát lyukas sem volt, az úriember proletárt játszik. Elég sután alakítja. Elégedett mosollyal nézem a hajlongó, kísérteties figurát, kezemben a palettával. Az ember megáll, felnéz az ablakra riadt tekintetével, bólint. Csak most ismerem meg. - No nézd csak - mondom Annának -, ez is visszajött! Nem futhatott messzire, ha már itt van. Bakó az, az iskolaigazgató. Kis izgalom támad bennem, mert nem tudhatjuk, mit szól beosztásomhoz. De hiszen a tanítók jó kétharmada elmenekült, egyelőre szükség van rám - nyugtatom meg magam. A kép, amit festek, lassan kezd kialakulni. Az arc egészen jó, mély érzésekkel telített, anyai arc. Kendőt festek a fejére, mintha parasztasszony volna s a háttérbe oszlopos tornácot és - a figura háttal ül a fénynek - sötétkék eget, sugárzó fényekkel. A "tragikus életérzéstől" lassanként meg kell szabadulni, bár ez nem fog könnyen és egyszerre menni. Nem is idillekre van szükség, az élet nem gyerekjáték. De a lélekben lassan felszakadnak a nyomasztó érzések, s az ember megtelik reménnyel, csordultig, mint a duzzadó rügyek. Ha ez a nép végre magára talál most, csodálatos dolgokra lesz képes. Új rend, új törvény, új ország készül. Gecsei Pista szerint tavasszal földosztás lesz. Földosztás! Mennyit tervezgettük hosszú évek során át ezt a pillanatot! - Nem fogunk sokat teketóriázni - mondotta Gecsei -, kiosztjuk az összes nagybirtokot, minden ellenszolgáltatás nélkül. - Szinte boldog voltam a gondolattól is. Most fogja megvetni a lábát, most fog igazán hazára lelni annyi évszázad után a magyarság legnagyobb, talán legmagyarabb, de leginkább kallódó rétege, s ez mindennél több. A katonára gondolok, aki olyan megértően bólintott, amikor hónom alatt a könyvekkel, hazaindultam a táblabírói háztól. Így lesz majd a földdel. Ki tudja, mikor lett volna itt földreform is? Ezerkilencszáznegyvenben, mikor úgy látszott, hogy fegyveres támadás készül Erdélyért, az ezredes a földreformról is beszélt, szinte megígérte, csak fejeződjék be a hadjárat. Harc ugyan nem lett, de a bevonulás után senki sem emlegette többé a földet, minden a régiben maradt, csak a nincstelen parasztkatonák foga csikorgott, megint rászedték őket. Még nem látom világosan magamat sem. Olyan vagyok, mint akinek feje felett felszakad a köd, akire rásüt a nap. De jobbra-balra még köd van, s a tejszerű fehér párák vakítanak, ám bizonyos, hogy hamarosan eltakarodnak mindenünnen. Nem tudom, hogy lesz, mint lesz, de érzem, hogy minden másképp lesz ezután, s jobban mint eddig, egyre jobban. Abba kell hagyni a festést, mert jön valaki, idegen, ismeretlen ember, vörös karszalaggal. Az első pillanatban meg is rezzenek egy kissé, de a kucsmás, nagybajuszú ember mosolyog. - Csabán voltam a beteg feleségemmel - mondja. - Gyalog? - kérdem, rátekintve sáros csizmájára. - Csak Vésztőig. Onnan már jár a kisvonat. Hanem derék egy ember az a főorvos, hallják! Mikor megtudta, hogy idevaló vagyok és ismerem magukat, nem fogadott el semmit. Csak arra kért, hogy ezt a kis csomagot hozzam el maguknak. S leteszi a csomagot az asztalra. Rajta Barna Géza betűi. - Beszéljen már, mit csinál a főorvos? Megvan egészségben? Dolgozik? - Hajaj! Annyi annak a dolga, alig győzi! Az orosz katonák is nagyon becsülik, ki-be járnak nála folyvást. Most meg kinevezték kórházigazgatónak... A csomagban szalonna meg kolbász. - Majd csak lesz most már valahogy - mondja Anna. Az ember elmegy, a kép egyelőre abbamarad. Annának főzni kell már, a kicsi is éhes. Megeteti, aztán nagy kerek hagymákat szel, elfordított fejjel, mert csorog a könnye. Nem a bánat marja, csak a hagyma, s ez még megjárja. Mosolyog a könnyein keresztül is. Este, mikor éppen lefekvéshez készülődünk, valaki megkopogtatja az ablakot. Kinyitom a belső szárnyat, s szememet összehúzva kémlelem a sötétséget, de nem látok semmit. Ismerős, kedves hang szól lentről: - Én vagyok, Józsi!... Rohanok kifelé, keresem a kulcsot, hogy kinyithassam a kiskaput. Megölelem, megcsókolom a jövevényt, tulajdon testvéremet, bevezetem a szobába. Leültetjük, körülvesszük, kérdezgetjük a fáradt, borotválatlan, rongyos ruhában érkezett fiút. Az lassan leveti kabátját, asztalhoz ül s közben mesél, mesél. Távoli tájak izgalmait, döbbent szomorúságait és reményeit hozta, s most kirakja az asztalra, ahogy az órát, a kést kirakja az ember, amikor lefekszik. A Kárpátokban volt, már hetek óta. Semmi sem történt velük, csak emésztődtek a bizonytalanságban, mely a bevetést megelőzi. Mikor Horthy elmondta rádiószózatát, boldogan ugrottak fel vackaikról, táncra perdültek örömükben, hogy vége az egésznek. De aztán nagyot csalódtak, mikor Szálasi átvette a hatalmat. Keserűen énekelték a nagy menetek alatt: Horthy Miklós katonája vagyok!... - Akart a fene a katonája lenni, de hát mit daloltunk volna! - mondja félszeg mosolyával. - Aztán fogságba estek. - Nem volt nehéz, mi akartuk - hunyorít. Csapnál azt mondták nekik az oroszok, hogy szerezzenek civilruhát, s menjenek haza. Nem törődtek ők azzal, akármilyen rongyot kapnak a vadonatúj kincstári ruháért, csak egyszer elindulhassanak. S most itt van, gyalog jött Csaptól. Haza nem mehet, mert a Dunántúl még a németeket s Szálasiékat nyögi. Addig itt marad, ha megtűrjük. Halkan beszél, fejét kissé ferdén tartva, mint régen, gyerekkorában, amikor valami szellemes huncutságot dörgölt oda bátyjainak. - No, egy gonddal megint kevesebb - gondolom. Odakünn szélroham támad s nagy, nehéz esőcseppeket vág az ablaküvegekre. (Szüleinkről egyelőre Józsi sem tud többet, mint én. Majd csak hetek múlva kapunk hírt róluk, szerencsésen átvészelik az eseményeket. A hírek újság és rádió nélkül is szállingóznak. Így tudjuk meg, hogy Tatabánya felszabadult. Józsi felkerekedik, s gyalogosan nekivág a nagy útnak. De hamarosan visszatér, csak éppen hírt hoz róluk, a németek visszafoglalják a bányatelepet. Akkorára Jancsi is megszökik a katonaságtól s a németek elől, mindketten követik a visszavonuló szovjet csapatokat, legfeljebb hetekről van szó. Józsi a hírhozó. De egyelőre itt van, ne vágjunk a dolgok elébe.)
Reggel egy sáros és elnyűtt katonasapka kerül elő Józsi kenyérzsákjából. A sapka bélésébe bele van írva tintaceruzával, elmosódott, ismerős betűkkel: Varjú Pál tiz. Sopron. Eláll a lélegzetem. Olyan döbbenet taszít mellbe, hogy percekig szólni sem tudok, csak forgatom kezemben a sapkát, s érzem, hogy elhomályosodik szemem előtt minden. - Hol vetted ezt a sapkát? - kérdem öcsémtől, mikor nagynehezen szóhoz jutok végül. - Várj csak, nem emlékszem a község nevére - mondja csendes szóval, elgondolkodva. - Valahol Hajdú megyében. Jövök az országúton, egy lélek sincs semerre. Megállok egy hatalmas nyárfa alatt, volt még egy kis kenyerem, falatozni kezdek. Rágom, rágom a kemény komiszkenyeret elgondolkodva, nézve a messzeségbe, jó irányba megyek-e. Egyszer csak az árokban meglátom ezt a sapkát. Felveszem, megnézem kívül-belül. Varjú Pál, Sopron - olvasom. Ismerős volt a név. De nem tudtam, honnan. Eltettem a kenyérzsákomba, gondoltam, te ismered talán. Néztem, kutattam az árkot, nem találok-e holttestet vagy egyebet, de semmi, csak ez az egy sapka... (A katonasapkát ma is őrzöm, de egykori gazdája máig sem került meg. - Merre vagy, Varjú Pál? - kérdeztem hetekig, hónapokig. Különös és egymásnak ellentmondó híreket hallok. Akadnak, akik tudnak róla, hogy Varjú Pali egy parasztház padlásán átöltözött civilruhába, s egy darabig rejtőzött a búza között. A többi már csak találgatás. Hogy német katonák lőtték le az utolsó pillanatban. Hogy át akart menni a szovjet csapatokhoz, s valami eltévedt golyó megölte útközben. Nem lehet tudni semmit bizonyosan. De Varjú Pali nincs többé sehol. Idézgethetem erejét, okosságát, s hitét - őt nem támasztom fel többé. Tragédiája fölött évekig nem tudok napirendre térni. Ha valaki megérdemelte volna, hogy megérje ezeket a napokat, hát ő igen. Hát mégis igaz, hogy mindig a legjobbak vesznek el? Látom őt utolsó találkozásunkon, ahogy a jövendőt rajzolja kemény, tiszta vonalakkal, tekintetében a meggyőződés konok hitével. Elképzelem az erdei tanya mályvái között felbukkanó leányarcot, s aztán látom, ahogy utolsó találkozásunk után mindketten eltűnnek a soproni Erzsébet kert vadgesztenyefái között, hogy soha ne találkozzunk többé. S míg élek, hallom utolsó kérdését: Lesz-e akaratod, hogy szerepet vállalj az új világ építésében?... Ne vádolj Pali, ha nem tettem meg mindent, a te nagy tisztaságoddal nem láttál mindent előre. De ha valami csoda folytán előbukkannál egyszer mégis, nyugodtan néznék a szemedbe. Csak élnél, csak előkerülnél valahonnan, hogy visszaadhatnám a katonasapkát, mint egy elvesztett tárgyat a becsületes megtaláló. De mind kevesebb reményem van erre...) |
||||
|
|