|
Serkenj fel, kegyes nép, Mosolyog az hajnal, Aranyszál tollakkal Repdes, mint egy angyal. N
é p d a l
|
Furcsa volt, hogy nem kell tőlük félni. De vajon igazán nem kell-e? Én eddig egészen közelről csak fogoly szovjet katonákat láttam. Különös érzés volt, hogy itt vonulnak a kövesúton a hadak, akikkel szemben álltunk, ha akaratlan is. Egyelőre most is elég messziről nézem őket, de ha elgondolom, hogy azoknak immár joguk és lehetőségük van arra, hogy bejöjjenek a házba, a pincébe -, egy kis szorongásfélét érzek még. Az értelem azt súgja, hogy nem kell félni tőlük, s ezt mondom másoknak is, hiszen félig-meddig tapasztalatból beszélek - mégis, honnan ez a szorongás bennem? Csak a védtelen kiszolgáltatottság érzése volna, vagy a bizonytalan jövő miatti aggodalom? Megint eszembe jut a front, a felégetett falu, melynek szélső házai mögött lassú méltósággal sáncaik mögé húzódnak az orosz katonák, hogy a következő pillanatban olyan golyózáporba fojtsák támadásunkat, amit nem lehet elfelejteni... S most itt vannak, talán ugyanazok az emberek. De akárhogy is van, a szabadság lehetőségeit hozzák ennek az átokverte népnek, kit szabadságszeretetéről ismert régen a világ, s ki az utolsó fél évszázadban mégis szabadságtipró erők vak eszköze. - Ha az értelmükre hallgatnak, nem lehetnek rosszak hozzánk. Félig-meddig jóvátétel, amit tesznek, őseik 1849-ben szabadságunknak adták meg a kegyelemdöfést. Régen volt, igaz, s ez már más hadsereg, ám a múlt is kötelez. De vajon nem ragadják-e el őket indulataik? - Nem, nem lehet - nyugtatom magamat -, hiszen emberek, akiket nem a bosszú, hanem a béke vágya vezet, jogos és igazságos önvédelmi háború az övék, nem kell félni tőlük.
A pincében riadt arcok merednek a levegőbe, szinte csupa érző ideg minden arc, ahogy beleszimatol a percekbe, a jövőbe. Minden kis zajra felrezzennek, mint az izgatott paripák. A végtelen nagy csend ráterül a világra, süketen ülünk benne, egy-egy távoli koppanást,dörrenést vagy nyikorgást éppúgy vehetünk valónak, mint felizgatott képzeletünk játékának.
Nem, nem képzelgés, most mégis lépések hallatszanak fölöttünk. Mintha ajtót nyitna valaki s motozna a lakásban, melyet szándékosan nem zártunk le. Senki sem mozdul, lélegzetüket visszafojtva ülnek a szalmán. Nem lehet megállapítani, hogy percek vagy órák telnek-e el így. A gyerekek alusznak a nagy csendben, a riadt éjszaka után. A nagyok arcán ott ül még a riadalom, mint a felkavart tavon a hullámzás, ha elül a szél. De odafent megint csönd van. - Elmentek - mondja Böjténé. Hanem megint lépések hangzanak a tornácon, s valaki megkopogtatja kis idő múlva a pinceajtót. - Jaj, istenem - fohászkodik anyósom. - Én vagyok, Tamás Ferenc - mondja egy férfihang. Kinyitom az ajtót, egy borostás arc búvik be a nyíláson, mögötte betódul a fény, mint a víz egy lyukas csónakba. - Oroszok voltak itt, elmentek - mondja. - Kinézek a folyosóra, egy lelket sem látok. Elindulok szobánk felé, melynek ajtaja félig nyitva van, lassú szellő játszik vele, halkan nyitódik-csukódik. Betekintek az ajtón. Odabent nincs senki. Csak a szekrény ajtaja van kitárva, s a szekrény előtt a földön csomóba gyűrve szégyenkezik egy szennyes ing meg egy alsónadrág. Ó, valaki fehérneműt váltott! - gondolom - váljék egészségére. Érzem magam is a frissen felhúzott tiszta fehérnemű bőrt bizsergető örömét, amíg a szennyest felmarkolom s a konyha sarkába dobom.
A konyhában tüzet rakok, vizet teszek fel melegedni, s visszamegyek a pincébe. - Meg kellene mosdani - mondom Annának.
A pince szinte percek alatt kiürül, a nagy csend megnyugtatóvá vált a felderítés nyomán. A konyhában jó meleg víz gőzölög a kisteknőben. Anna a kicsi lányt füröszti, majd tisztát ad rá, s a kis vaságyba fekteti, az ablak alá. Abban a pillanatban vijjogó vasmadarak zúgnak át az égen, iszonyú robbanások óriási pettyeit hagyva maguk mögött. Az ajtó becsapódik, az ablak csörömpölve hull Jutka ágyára. Anna ijedten kapja fel, nézi, nem lett-e valami baja, de nem lett semmi, hálistennek. Átfut vele a szobába, a sarokba kucorodik vele, teste védőn ível fölébe, de maga is reszket, szeme könnyes. Mellé térdelek, átölelem a vállát. A kicsi kétségbeesetten sír, még akkor is, amikor a stukák rég elviharzottak, megint a pincében ülünk, s újra csönd van odafönt.
A pince megint megtelt emberrel. - A Nagyutcát bombázták végig - mondja Cs. Nagy. Ülünk megint a döbbent csendben, mint akik azt hitték, hogy vége a nyersebb halálveszedelmeknek s most csalódnak. A Buruzsék udvarán idegen kiáltozás csap fel, hallani a pinceablakon át. Fellebbentem a pokrócot. Három katona küszködik egy ágyúval, kormos arcukon csíkokban folyik a verejték. Mélységes hallgatás idebent, dermedten ülünk, s amikor valaki megkopogtatja az ajtót, ijedten szegeződnek arrafelé a szemek.
Böjténé nyit ajtót, torz arca görcsökbe rándul. (Később nevetve meséli, mint igyekezett csúnyának látszani, hegy ne bántsák. - Nem kellett volna annyira erőlködnie - jegyzi meg Tamásné.)
Egy géppisztoly csöve mered felénk, s az idegen katona válla fölött elomló fény szikrázik le a mélybe, félhomályban hagyván a katona kemény arcát, homlokába hulló szőke haját. - Germánszki szoldát nyet? - kiáltja nyersen, s mikor a döbbent arcokat s a tagadó fejmozdulatokat látja, mosolyba enyhül az arca, lejön a lépcsőn, és nyakába akasztja géppisztolyát. Derülten néz körül, sapkáját hátratolja tarkójára, aztán megveregeti Böjténé húsos vállát. Valamit mond is, de senki sem érti, erre kezet nyújt sorra mindenkinek. "Ruszki szoldát haraso!" - kiáltja vidáman, s Annához lép, ki ölében tartja gyermekét, s igyekszik leplezni félelmét. A katona megfogja a kis bogárszemű lány kezét, ajkához emeli és megcsókolja.
Nem mondhatom, hogy a nyomasztó, szorongató érzések egyszerre kihulltak volna belőlünk, de ez az első megkönnyebbülés, mely emberi közelségbe hozta a távoli, sokszor rettegett katona földszagú alakját, mégis olyan volt, mintha eltemetett reményekről hengerítették volna el a mozdíthatatlanul nehéz köveket. A katonán semmi különös nem volt, magas, fiatal férfi, kipirult arcú, fáradt, nehéz léptű. Az arcok bizonytalan mosolyba olvadtak, még készen a félelemre is. Csak a gyermek nem fél, tágranyitott bogárszeme csodálkozva nézi az ismeretlent, aki Berlint emlegeti most s döngő léptekkel indul a kijárat felé. Nyomába csönd marad percekig a pincében, majd elsőnek Böjténé fogja batyuját s elindul haza. Tétova kezek keresik kis motyóikat, köszönésfélét rebegnek az ajkak s hazaballag mindenki.
Később sokszor eszembe jut majd a nagy Történelmi Pillanat, mely közelről nézve mindig egyszerű s minden pátosztól mentes, de messziről mintegy szimbólummá magasodva marad meg az emlékezetben. Állok a katona mellett, ujjaim érzik még annak kemény tenyerét. Enyhe mahorkaszagot érzek, s szívem oly könnyű, mint valami pillangó, mely táncolva-libegve vág neki a kék magasságnak. Ebben a pillanatban vége szakad valaminek, s még nem tudom pontosan, mi kezdődik el. Vége az elmúlt évek szorongásainak, melyek az utóbbi hónapokban egyre elviselhetetlenebb teherként nyomták a lelket. A bomlott hatalom visszahúzta véres kezét, az ember fellélegzik. A közösség egyelőre tétován, de felszabadultan kezdi az életet, tapogatódzva, mintha egészen elöről kezdené.
Egy öregedő szovjet katona őszülő bajuszán kis mosolygás bujkál. A tornácon ülünk immár, s az öreg maga alá húzott lábakkal kuporog a földön. Irkuckból jött, arcán keleti vonásokkal, apró szeme gyerekes vidámsággal néz a világba. Széles gesztusokkal magyaráz. Senki sem érti, nekem mégis úgy tűnik, hogy értjük. A háború nem jó, a béke jó, a kapitalizmus nem jó, a szocializmus jó, a szabadság jó - ezt mindannyian értjük. S amit nem értünk, az is erről szól bizonyára.
Két katonalány ül a lépcsőn, valami egészségügyiek lehetnek. Bugyborékoló nevetéssel figyelik az öreget, aki oly szent hivatásérzettel magyaráz, mintha minden szavát értenénk. Megrovó tekintetet vet a komolytalan lányokra, s mondja a magáét tovább ezeknek a bólogató magyaroknak.
Fiatal katonák ülnek az udvar gyepén is. Hívnak, hogy vágjak nekik egy kis fát. De mikor látják, hogy megizzadok a fűrészelésben, kiveszik kezemből a szerszámot. Piros párákban száll lefelé a nap, repülők jönnek, s valahol a falu szélén gránátok csapnak le, ide látszik a füst. Az ifjú katonák lemennek a pincébe, a lányok nevetve ülnek tovább a lépcsőn.
A nap lement a tanyákkal megrakott látóhatár alá, megint csend van, a katonák elmentek. A tornácon állok, nézem a falut, a kéményekből magasra szálló kék füstcsíkokat. A ház mögött egyszer csak megkoppan a deszkapalánk, s a csökmei menyecske mászik át rajta, oly ijedten, mintha kergetnék. Zavartan néz körül, feljön a lépcsőn, észrevesz. Köszönésfélét rebeg. - Nem sikerült neki úgy, ahogy szerette volna - mondja tétován, s megy a konyha felé. Bő kartonszoknyáján hátul tenyérnyi folt. Bólintok, mint aki mindent tud. - A háború nem jó - ismételgetem az öreg katona szavát.
A katolikus templom nagy, boltozatos pincéje is megtelik éjszakára. A nedves, salétrommal kivert falakat gyér fénnyel hinti be néhány petróleumlámpa. Akik idejönnek éjszakára, többnyire a Nagyutca lakói: kereskedők és iparosok, értelmiségiek és nagygazdák, meg a közelben lakó szegények asszonyai, gyerekei. Leterített szalmán fekszenek éjszaka, de van, aki nyugágyban próbál aludni vagy karosszékben szunyókál. Olyan a pince, mint a pokol tornáca, mint a purgatórium - hogy katolikus szóval éljünk, jóllehet, akik ide bevették magukat, nemcsak katolikusok. Fent úgyis szünetel az "üzem", még a harangszó is befagyott azóta, nem lehet tudni, hol van a pap, de nincs itt. Csodálatos hírek keringenek pedig itt esténként. Van, aki néhány napot jósol csupán az oroszoknak. A németek "fagyasztani" fognak, csak azt várják, hogy négyfokos hideg legyen. Ez valami új fegyver, azt mondják. Vannak, akik arról tudnak, hogy Franco egymillió katonát küldött a németeknek, akiket egyébként a törökök is segítenek immár. Szóval nem tart már sokáig az egész. De meg kell hagyni, hogy a többség már itt sem hiszi ezeket az ostoba híreket, melyek nem egyebek a mesélők vágyálmainál. A többség azt várja, hogy a németek egészen kitakarodjanak az országból, s akkor lesz majd vége a háborúnak. Híre jött ugyan annak, hogy Horthy fegyverszünetet kért, de Szálasi átvette a hatalmat, s tovább folyik a reménytelen harc. Ámbár így sem fog sokáig tartani, a fasizmus sorsa megpecsételtetett. Ha egyáltalán igazak a hírek. Mert rádió már nincs, illetve nincs villanyáram, s a hírek a frontokon keresztül terjednek, szájról szájra. Újság egyáltalán nincs, egyelőre semmi sincs. De nehéz elhinni ekkora gonoszságot, ilyen fokát a hazaárulásnak és a nemzetvesztésnek. Ki eddig nem hitte, ha a hír igaz, most megbizonyosodhatik felőle, hogy Szálasi őrült, nemcsak kalandor és szélhámos. De talán nem is igazak a hírek.
Csak egyszer elvonuljon a háború innen, ne kelljen éjszakánként pincében élni. Az ember kevéssel is beéri, ha az a kevés sincs.
Ezen az éjszakán egy géppisztolyos kozák kapitány tévedt a katolikus templom pincéjébe. Valószínűleg a szeszfőzőben szívott be, mert láthatóan be van szeszelve, s kocsma nincs sehol mostanában. A szeszfőző azonban teljes gőzzel dolgozik. Elég az hozzá, hogy a kapitány valahogy rábukkant a pincére. Akadt ő már papok pincéiben hatalmas, gömbölyű hordókra is, lehet, hogy ilyen vágyak vezették erre, ezt nem tudjuk. De nem is lehet csodálni, ha rákapott az italra.
A kapitány bosszús lett, amikor kiderült, hogy a pince nem hordóval, de emberrel van tele. Azokba belédermedt még a lélegzet is, ahogy meglátták a géppisztolyos embert, ki ráadásul kissé imbolyogva jár, mintha nem volna egészen józan.
A kapitány nagyot káromkodott - az öreg Kukucska szerint, aki templomszolga volt s tudott valamit tótul -, aztán megállt a terem végében, szemben a félhomályból felészegeződő nagy szemekkel, s valami bolond ötlete támadt, mert kiabálással, nagy taglejtésekkel s végül fegyverrel sorakoztatta maga előtt a nehezen értő társaságot, minduntalan nekik szegezve a géppisztolyt.
Az emberek ijedten verődtek össze, bizonyosra vették, hogy legalábbis megtizedeli őket a haragos kapitány. Reszketve engedelmeskedtek neki, felálltak vackaikról, s egybeverődtek a boltozatos pince közepén. A kapitány a levegőbe is lőtt, hogy szavainak nagyobb foganatja legyen. Különben csinos, fekete fiú volt, hetyke kis bajusszal, s ha nem hadonászik fegyverével s nem kiabál, ezt észre is veszik idejében az asszonyok. Így egyelőre csak rémületet keltett.
Mikor úgy-ahogy összeálltak s halálos csendben várták, hogy most mi lesz, a kapitány egy barna, széles arcú fiatal asszonyra lett figyelmes, aki az első sor szélén állt, s védőpajzsul maga előtt tartotta másféléves kislányát. Középtermetű, de nyúlánk nő volt, szépen ívelt szemöldökkel, fitos orral, s húsos, kis szájjal. A kapitány közelebb ment hozzá, egy darabig nézte, s valamit mormogott hetyke bajusza alatt. Voltak, akik reménykedni kezdtek, hogy nem lesz itt különösebb baj, a tiszt talán megelégszik az asszonnyal is. Mások még inkább megrettenetek.
Erre a legváratlanabb dolog történt. A kapitány leengedte fegyverét, bal kezével megsimogatta az asszony kislányát s keserves zokogásba kezdett. Ebben a percben valószínűleg ki is józanodott.
- Ó, a szegény! - szólt egy öregasszony. A sorok megbomlottak, s ő odament a kapitányhoz, kezére tette a kezét és megkérdezte, mi lelte, hogy egyszerre sírásba csapott a nagylegénység.
A kapitány megenyhült, s egyben, mint aki most ébred tudatára, hogy mit is akar ő itt, vállára vette fegyverét s a zsebében keresett valamit. Elővette tárcáját, megnyálazta hüvelykujját s egy fényképet keresett elő, mely egy széles arcú, fekete asszonyt ábrázolt, karján egy gyönyörű kislánnyal. Az öregasszony kezébe vette a fényképet, s egyszeriben megértett mindent. A kapitány felesége a megszólalásig hasonlított a gyermekét tartó magyar asszonyhoz. - Eszébe jutott a felesége - mondta, mintegy magának, de megbizonyosodás végett rábökött a kapitány mellére s megkérdezte: - A te zsenád?
- Nincs zsenya - rázta fejét amaz. - Germánszki szoldát puk-puk - s megint eleredt a könnye, aztán karját fenyegetően magasra emelte s Berlint emlegette.
Az embereken végighullámzott a mély, megértő emberi fájdalom szánalma. Szótlanul álltak, maguk elé meredve. Nehéz volt itt valamit mondani. Voltak, akik elfordultak, mert a szemük könnyes volt. Voltak, kivált az asszonyok között, akik zokogtak, mert az előbbi rémületet ez az emberi fájdalom szelíd könnyekben oldotta föl. Néhányan megsimogatták a kapitány karját, vállát s valami vigasztalót akartak mondani.
A kapitány pedig eltette a fényképet, s megindult az ajtó felé. De, hogy mégis okát adja valamiképp látogatásának, intett, hogy menjenek haza, felmutatván az égre, hogy repülő sincs, bomba sincs, menjenek nyugodtan aludni, ő majd vigyáz rájuk.
Odakünn valóban csend volt, csak a szelíd csillagok világoltak, hunyorgatva, mint a könnyező szemek. Az emberek kitódultak a pincéből, megvárták, míg a kapitány léptei távolodván belévesztek az éjszakába, aztán ki-ki hazament.
Éjszakára még megtelik a pince. Az éjjel is tüzérségi tűz volt, gránátok vad csattogásai riasztották a szalmán horkoló, szuszogó, mosdatlan, elcsigázott emberek álmait. De reggelre olyan csend lett, hogy szinte békének lehetett érezni. Októberi kék ködök szikkadtak fel, s szokatlanul meleg lett, szinte rezgett a levegő a palánk fölött. Kedvem támadt elmenni egy kis felderítésre. - De ne menj messzire! - intett Anna. A kerteken át indultam el s átvágtam a Nagyutca felé. Csak most vettem észre a szokatlan képet: a templom kupolája leégett az éjszaka, s a falon, az óra alatt, méteres, fekete lyuk tátogott. Kormosak voltak a fehérre meszelt falak, s fent a tetőn még kis füstcsíkok lebegtek. Mindezt szimbolikusnak éreztem: elmúlik a régi világ. A torony gombjában írások voltak. Régi, megsárgult, pergamenszerű lapok őrizték az egyház, a község történetét. Elégett az is mindenestül, hamuja sem maradt talán. A lyuk nyugat felé nézett, ahonnan a sebet kapta a templom. Egy kicsit sajnáltam. Az óra megállt a toronyban, fél kettőt mutatott. Jó lett volna harangszót hallani, napok óta csak az ágyúk és bombák bömbölnek a világba. Én ritka vendég voltam a templomban régóta, de a zsoltárok zsongó, közösséget teremtő szép dallamain szerettem ringatózni. Vége, nincs tovább, elnémultak a zsoltárok. Lehet, hogy megszólalnak még? Meg, megszólalnak, de előbb építeni kell, sokat kell építeni s a zsoltárokat is és mindent, ami érték, be kell építeni az eljövendő világ nagy épületébe.
A gyomfelverte, kidőlt palánkú kerteken osontam keresztül. A kaszinó teniszpályája egyszerűen eltűnt. A magas drótkerítést széthordták, a vörös salakon hatalmas gödrök tátogtak. A pajták és ólak is megritkultak errefelé, a múltkori bombázás - amikor kis Jutkát fürösztötte az anyja -, ó, sosem felejtem ijedelmét s kétségbeesett sírását! - a bombázás, mely a Nagyutcának volt szánva, csak a kerteken söpört végig s a pajtákat érte. Az utca szinte sértetlen volt. Örömmel simogattam szakállamat, mely kegyetlenül viszketett e melegben. Ezt is le kellene vágni végre - gondoltam. Hozzám hasonló borostás emberek tolták targoncáikat az utcán, hordták-vitték az elhagyott házak bútorait, egy-egy karosszéket, heverőt, sublódot. A kastélykertben fűrészek hegedültek az évszázados fák derekán, fejsze csattogott, ezüstfenyők buktak le, mint grófkisasszonyok a guillotin alatt, recsegett a kert, mintha jajgatna. - Kár érte, de mit lehet tenni, ez a büntetésed, kastély! Ki magyarázza most meg ezeknek a sóvárszemű embereknek, hogy jó lenne még mindez iskolának, kórháznak, könyvtárnak s ki tudja, minek?
A Nagyutcán különben alig lézeng valaki. Távolabb, az országút felől szakadatlan szekérzörgés, patkócsattogás, motorpöfögés és zúgás monoton zaja sodródik erre, egy-egy felcsattanó kiáltás tarkítja csak. Végtelen áradatban vonulnak a katonák, most már megszokjuk őket. Átlépek egy félig ledőlt kerítésen, s arra eszmélek, hogy a gyógyszerészék udvarán vagyok. A lakás ablakai és ajtói tárva vannak, az udvar tele van lommal, s valaki a gesztenyefa alatt a lomok között turkál, mintha keresne valamit. Közelebb menve ismerem csak meg Pintér gyógyszerészt. - Szegény Judit! - sóhajtja és egy olajfestmény összegyűrt, sáros darabját emeli fel a földről, saját művemre ismerek benne. Még a nyár derekán festettem egyszer a szőke, kékszemű lányról, de nem voltam megelégedve vele. - Ki tudja, hol vannak szegények? - sóhajt megint a gyógyszerész. - Bizonyosan megvannak, Pesten vannak - vigasztalom. - Mikor nyitunk ki, Antal bácsi? - kérdem. A gyógyszerész sóhajt, kitárja karját, majd feleletül bevezet a patikába. Bedeszkázott ajtó, betört ablaküvegek szilánkjai a földön, gyógyszeres üvegek cserepei, s a polcokon össze-vissza felrakva, ami megmaradt. - Evvel foglalkozom - mondja Pintér. - Ha rendbe tettem, talán lehet valamit kezdeni. Sajnos, nincs pincénk, elmentünk a templom alá, ezért van mindez - mutat a törmelékre.
Odakünn, mintha kolomp szólna, a kisbíró ver egy kapát sínszeggel, mintha csak gyerek játszana kisbíróst, nevetni lehet rajta. Veri a vasat, megáll, papírt vesz elő s a következőket hirdeti:
Először: A parancsnokság felhívja a lakosságot, hogy a férfiak borotválkozzanak meg, s mindenki öltözzék fel rendesen
Másodszor: Az üzletek nyissanak ki, s mindenki zavartalanul végezze a dolgát.
Harmadszor: Minden tizennyolc és hatvan közötti férfi jelentkezzék holnap reggel nyolckor a községháza udvarán, ásóval vagy lapáttal!
Megint ver egyet a kapán, ahogy a dobbal szokta, s elindul tovább.
Gondokba merülten ballagok hazafelé, immár a Nagyutcán végig. A sarkon, a trafik előtt megszólít valaki, magas, fehérkarszalagos férfi, Gecsei Pista nevezetű. - Hát te? - kérdem csodálkozva, s először a könyvre gondolok, az Orosz Dekameronra, melyet még nem kaptam vissza tőle a nyár óta sem. - Polgárőrséget szervezünk - mondja -, nincs kedved hozzá? - Igaz, te tanító vagy, s úgy tudom, nemsokára megkezdődik a tanítás is. Egyébként a könyved igen jó szolgálatot tett, minden orosznak megmutattuk, s minden rendben volt! - mondja elmenőben.
Tanítani! Új reményekkel eltelve bandukolok tovább. Igen, ez jó lesz. Még ma jelenkezem Ács Endre sógornál (az igazgató elmenekült), hogy osszon be valamelyik iskolához. Ideje, hogy dologba fogjunk! - A gondolat egészen felvillanyoz: tanítani fogok! Osztálynyi gyereket látok magam előtt, zsibongó hadat. Felállnak, kórusban köszönnek, tekintetüket rámszegezik, s én a szabadságról beszélek nekik, amiért annyit, de annyit küzdöttek az ősök. S nagyot szippantok a tiszta levegőből, mely meleg, mint egy jó cirógatás, de az árnyékban foga van. Délre egészen meleg lesz majd.
A kisbíró megint veri a kapát: Reggelre minden házban kenyeret kell sütni az oroszoknak! Az asszonyok sopánkodása közben készülök -, nincs liszt, miből süssenek? - amikor a szomszédok jönnek, hogy nem kell a községházára menni, az utcában temessük el az elhullott jószágot. Velük megyek Buruzsék kertje alá, de annyian vagyunk, hogy nem férünk egymástól a lótetem körül. Fogjuk magunkat négyen, a szomszéd kertbe megyünk, ahol egy elhullott zsemleszínű tehén puffadt hasa villog a méteres gazból. Bozontos kutya rágja a tehén fülét, vérben forognak szemei, el kell zavarni. A tehén szilánkot kapott szűgyébe, már bűzlik szegény pára. Ássuk a gödröt, egykedvűen, az ólomszínű ég alatt, melyből lassú eső szemerkél, majd annyira nekikeseredik, hogy bever bennünket a ház tornácára. Cigarettát pödrünk szikfűvel kevert dohányból s füstfellegeink közül nézzük a reménytelen, csapzott kerteket, az omlatag házakat. Asszonyok futnak át a kerteken lélekszakadva. A közeli palánkon egy katona mászik át morogva, zubbonya felcsúszott ujjai alól karórák villannak elő. Mikor meglát bennünket, legyint, kimegy a kiskapun át az utcára s tétova léptekkel halad a Nagyutca felé.
Az asszonyokat együtt tartotta a félelem vagy a megszokás. Már nem kellett a pincébe menni éjszakára sem, az ágyúk nagyon messziről, alig hallhatóan dübörögtek az ég alján, de ők még most is anyósom szobájában laktak estétől-reggelig, a földre terített szalmán. Mi is ott aludtunk, a mi szobánkban rendszerint átmenő szovjet katonák szállásoltak el. Három ágy volt a szobában. Az egyikben mi, a másikban anyósom, a harmadikban, mely a szoba sarkában volt felállítva, menekültjeink, a sarkadiak háltak, lábuknál a kisfiúval, aki gyakran felsírt éjszaka. Ilyenkor Gergely, az apja, felkelt s elringatta. Gergelynek fájt a foga, untalan gerezd fokhagymákat rakott rá. A szobában vastag fokhagymaszag feküdt, mely reggelre szinte elviselhetetlenné sűrűsödött. Sovány gyerek volt Gergely, s ez koszos ingében-gatyájában még inkább kitűnt. Az "énekesnő", terhességére hivatkozva, mindent megevett előle, a kezéből kapva ki minden jó falatot. Különben is kordában tartotta, szigorú hangon parancsolt neki, szalajtotta erre-arra, olykor meg is verte. A minap olyan hatalmas pofont húzott le a fiúnak, hogy az csak állt megkövülve, s ahogy mondják: mintha mellbe vágták volna. De néha gyerekként eljátszott vele az asszony. Kergetőztek az udvaron, s maga is oly igen élvezte a játék hevét, hogy egyszer megállt, szinte kéjesen, mert bevizelt s - mint mondta - jólesett neki a lábaszárát elöntő forróság. Igazi hisztérika volt.
Böjténé megleste valamelyik hajnalon, hogy az éjjelit tartotta férjének - ilyen kedves is tudott lenni. Voltaképpen rengeteget derültünk rajtuk, órákon át emlegetve viselt dolgaikat. Ilyenkor Böjténé is engedett a nagy szentségből, nem mondta, hogy "minden istentől van", nem emlegette a "mennyei várost", az "új eget és új földet", nem elmélkedett azon, hogy "az angyaloknak nincs nemük", hanem pajzánul ugratta Gergelyéket, ravaszul kacsintva felénk.
Rajta is túltett a csökmei asszony. Éjszakai titkaik felől faggatta Gergelyt, aki jámborul beszámolt mindenről, láthatóan élvezvén a hallgatóság guruló kacagását.
- Pocsék egy ember vagy te, Gergely! - mondta ilyenkor anyósom.
Különben Gergely a maga módján igyekezett hasznosítani magát. Egyszer tűzifát hozott valahonnan, másszor képkereteket, könyveket. Ha valahol híre kelt, hogy az emberek hordanak valamit, nyomukba szegődött, hogy ki nem maradjon az osztozkodásból.
Az "énekesnő" szinte kivirult, amióta egy orosz katona szépnek mondta. Valamelyik alkonyattájt jött a katona, köszönt, végignézte a jelenvalókat. Az asszonyokat általában - miután mind barnák, sőt feketék - "cihankának" mondta, csak Dorottya tetszett neki, az énekesnő, ki háttal az ablaknak, szőke haján átszűrt napfénnyel, messziről nézve nem volt csúnya éppen. Ízlés dolga. A többi nő nem bánta, ő meg egyenesen boldog volt. Örömében éktelen áriákat zengett, a katona elbűvölve hallgatta.
Azóta mindegyre a tükörben nézegeti magát. Alapjában nem rossz teremtés. Ki tudja, mennyi s miféle kielégítetlen vágyat hordoz magában? Színésznő, énekesnő szeretett volna lenni, s egy hentesmester felesége lett, míg Gergellyel meg nem szökött.
No, és a csökmei asszony? Férje katona valahol, ki tudja merre. Mesél róla, de nem emészti a bánat miatta. Egész élete kinyílik a szalmán, az est sötétjében, amikor még nem alszunk. Nyitott könyvnek érzem már valamennyiüket, s olykor jobban szeretném, ha magunk volnánk végre, családi körben.
Elkövetkezik majd az is. Mindenki összepakol s megy haza a falujába. De könnyezve búcsúzik, mint életének igen emlékezetes szakaszától. Lesz idő, hogy szívesen gondolnak vissza ránk.
Ám addig még eltelik néhány nap.
Egyelőre ott tartunk, hogy hol dögöt kell temetni, hol repülőtérnek egyengetni a vasút melletti legelőt, mikor mit. "Rabotnak" mondják, mint a régi jobbágyvilágban, mint a kötelező, nemszeretem dolgot. Ilyenkor jó, hogy Gergely itt van, nem megyek egyedül. Néha még jól is járok vele. Nemrégiben is, hogy tank-akadályt kellett építenünk a Gyarmati út végén, valaki véletlenül orrba vágta, mire a munkavezető őrmester hazaküldte s vele engem is, kísérőnek. Nem bántuk, mert még aknagránátok csattantak az út mellett.
Anna is nyugodt, bár nem lehet azt mondani, hogy minden tekintetben az. Ha volt valaha féltékenység benne, most egyszerű, fizikai értelemben vett féltéssé vált - istenem, annyi mindent beszélnek!
Én valahogy már nem tartok semmitől. Néhány nap múlva megkezdődik a tanítás, egyelőre az iskolát takarítjuk, s ez már nem nevezhető robotnak, mert szívesen csináljuk. Az iskolában nem a kedvem szerinti beosztást kaptam, mert irodalmat s történelmet szeretnék tanítani a felső osztályosoknak, mint régen, amikor Dózsáról s Rákóczi talpasairól meséltem a tágranyílt szemű gyermekeknek - e helyett Ács sógortól egy első osztályt kapok. No nem baj. Könyveket, füzeteket szedek elő, készülök. Régen tanítottam ilyen kis prücsköket, meg kell néznem, hogy is állunk a betűk meséivel. Nem nehéz, csak sok türelem kell hozzá.
Kora délután van, nem több fél háromnál. (Rádió, villany nincs, az órák összevissza járnak.) Az utcaajtóra ugyan kiírtuk szép nyomtatott betűkkel, hogy: ISKOLA, de erélyes léptek kopognak a téglajárdán, s az ablakból látom, hogy egy szovjet katona jön, erre tart, megnyomja a kilincset, bejön az udvarra, feljön a lépcsőn s kopog az ajtón. Benyit, a sarokból felemeli a seprűt, lapátot és kiált, kezünkbe nyomja s azt mondja: "Kicsi rabot!" S mutogat a kövesút felé.
Nincs mit tenni, el kell menni vele. Anna aggódó szeme az ablaküvegre tapadva néz utánam, visszaintek neki mosolyogva, hogy nem kell félni semmitől. A katona megy-megy, barna, szikár fiú, talán nem is orosz, talán örmény vagy grúz, ki tudja, miféle. Lépeget a keskeny járdán, de a sarat sem igen kerüli. Megy az ártézi kút felé, átvág a kövesúton, egy sárga keresztházra mutat s befordul a kapun. Minduntalan a nyomában járunk Gergellyel, kezünkben a seprűvel-lapáttal.
A házban a táblabíróék laktak, míg el nem menekültek, ki tudja, merre lehetnek most. Csak egy öregasszonyt ismertem a családból, bottal járt, ősz, kövérkés asszony volt, anyósom emlegette: a táblabíróné, hangjában tisztelettel. Én rég azt hittem, hogy nincsenek táblabírák. De ha vannak, hát vannak, nekem nem sok közöm van hozzájuk.
A katona bevezet bennünket az udvarra, ahol szekerek, zsákok, teknők és sütőlapátok tömege áll s hever, kusza összevisszaságban. - Ez valami sütőoszlop lehet - mondom Gergelynek. Annak ijedt szeme megenyhül, már érzi a kenyérszagot. A pékek nem igazi katonák, csak olyan iparosok, mint az ő apja, s talán egy kis kenyér is "leesik". Egy tatárképű katona lép ki az ajtón, fejében szürke civilkalappal. Bizonyosan a házban lelte, fejébe csapta, s kegyetlenül dalol hozzá. Nagy kosarat visz kifelé, tele szalmával-papírral, mindenféle szeméttel. - Davaj! - kiáltja s befelé int.
Bent a lakásban mind a három szoba térdig van szalmával s mindenféle lommal, talán még a németek szállása volt. Ezt kell kitakarítanunk. Nem veszélyes a dolog, ezzel megleszünk egy-kettőre, csak essünk neki, ha a pékműhely itt akar berendezkedni. De a seprű kevés ide, hamar vasvillát, kosarat kell keríteni. De vasvilla nincs ilyen úri házban, hát kézzel rakjuk egy nagy ruháskosárba a szalmát, s visszük ki az udvar végébe, egy hatalmas diófa alá. Rendben volna, ha csak szalma, összegyűrt papíros meg szemét volna mindez, de a szalmából minduntalan könyvek kerülnek elő. Ni csak, "Az Alföld parasztsága" - ki hitte volna, hogy ez is megvolt ezeknek? Akad néhány Szabó Dezső könyv, de jobbára az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai hevernek szerteszét. Mindegy. Kiborítjuk a szemetet a diófa alá, s az értékesebb könyveket gyors mozdulattal összeszedem, felrakom a tornác könyöklőjére, hogy majd hazavigyem a végén.
Eszembe jut a front, megint és mindig a front. A visszavonulás. Irgalmatlan hideg van, méteres hó. Egy letaposott mezőn, gépkocsik, szekerek, ládák s mindenféle elhagyott felszerelési tárgyak között be megörültem annak a magyar könyvnek, melyet találtam. Felvettem, megsimogattam s beletettem a kenyérzsákomba.
Gyűjtöm hát most is a könyvet, s még a lelkiismeret sem furdal. A táblabíróék? Isten tudja, merre vannak! A könyveket megenné a szemét közt az idő. De meg mit is mentegetem magam - elviszem és kész. Odabent fogy a szemét, itt-ott már láthatóvá vált a padló is. A katonák asztalokat hoznak nagy kiáltozások közepette, a tatárforma ember folyton mosolyog a nagy szürke kalap alatt, s a grúz, aki idehozott bennünket, egy asztalon ül, újságpapírból vékony staniclit formál, zsebéből mahorkát kotor bele, rágyújt. Nagy lángot vet a papír, amikor meggyújtja.
Ahogy az első bodor füstfellegbe tekint, tekintete haragosra válik. A falon egy fénykép függ, mely huszártisztet ábrázol, karján lovassági karddal, csákója ellenzője alatt gőgös tekintettel. Valamelyik táblabírócsemete lehet. A grúz morogva előveszi pisztolyát s belelő a képbe, csörömpölve hull a földre a sok üvegcserép. A katona nevet s megveregeti a megriadt Gergely vállát. S azt mondja körülbelül, hogy az ilyen úrféle "nye haraso".
Egyszer csak parancsszavak s izgatott kiáltozások hallatszanak mindenünnen. Az utcáról egy kapitány jön be, utasításokat ad. A katonák kezében megáll a szerszám, lapátot, seprűt leraknak, s a ládákat, zsákokat, teknőket és sütőlapátokat sebtiben szekérre rakják. Az oszlop tíz perc alatt menetkészen áll. Kerekre tágult szemmel nézzük, hogy mi lesz itt. - Budapest! - kiáltja a grúz, s vidáman int, hogy menjünk haza.
Megragadjuk a magunkkal hozott seprűt-lapátot. De én még állok egy kicsit, s bizonytalanul mutogatok a halomba rakott könyvre. A grúz nevet, átkarolja a könyvcsomót s mindenestül karjaimba rakja. Megveregeti a vállamat s nevet, nevet. Haraso, haraso - mondja.
Az oszlop már indul, vidám kiáltozásokkal, ostorpattogással és valami dallal, melyet már ismerek. - Budapest! - kiált most a tatár s levágja a fején felejtett szürke civilkalapot, felteszi csillagos sapkáját, s a ladányi út felé mutogat, melyen szekerek rohannak, lovasok vágtatnak, gépkocsik duruzsoló búgása zúg, s valamennyien nekivágnak a nyugati nagy égnek, Budapest felé, Berlin felé, a bizonyos győzelem felé.
Mosolyogva nézünk utánuk immár, míg el nem tűnnek az út kanyarulatában, aztán hónunk alatt a könyvekkel, gyors léptekkel tapossuk a sarat haza.