A keskeny, boltozatos pincében petróleumlámpa pislákolt, halvány, piros fényében csillogott a nedves fal. Öreg falépcső vezetett fel a kettős tölgyfaajtóhoz, mely még csak szilánkbiztosnak sem volt nevezhető. Az ajtóval szemben kicsi, vasrácsos pinceablak, a szomszéd udvarra nyílt. A pince másik fele valamivel biztosabb volt, mert középig válaszfal védte. Ebben a részben terítettük el a fekhelyül szolgáló szalmát. A "huzatosabb" felében volt az asztal, egy hosszú lócával, néhány székkel, Jutka kiságyával. Mire mi lementünk a pincébe, szépen elhelyezkedett a vendégség, nekünk csak az asztalnál jutott hely. Mikor a géppuskák pergetni kezdték mérges magvaikat, s aknák nehéz csattanásaitól reszketett az udvar, a lóca ajtó felöli oldalára húzódtam, s karommal átöleltem a gyermeket tartó Annát, hogy mindkettejüket védjem a hidegtől, szilánktól. Az asszonyok összekuporodva ültek a szalmán, rémült tekintettel néztek maguk elé. Olykor könnyeztek, eszükbe jutott férjük, gyermekük, aki távol volt tőlük. A férfiak konok és tehetetlen daccal zárkóztak magukba, mint akik méltatlannak érzik fonák helyzetüket a pince mélyén. A lámpa imbolygó fénye mögött nagy árnyékok reszkettek a falon. Az emberek keveset beszéltek, lélegzetüket visszafojtva gubbasztottak a szalmán, párnáik, pokrócaik és kabátjaik között dideregve. A sarokban menekültjeink, legbelül a szőke kisfiúval, aztán Tamáséktól hárman, mellettük saját menekültjeik, egy csökmei asszony két kislányával, majd Cs. Nagyék, Kovácsék, s anyósom. Lassanként a lépcsőre is kerültek vendégek. Ott ültek a szúette tölgyfadeszkán, s minden ajtókopogtatásra felrezzentek tompa bódultságukból, félve engedték be a következő vendéget, akinek már csak a lépcsőn jutott hely. A lépcsőn ült Kerekesné is. Sápadtan meredt maga elé - hol vannak a katonái? Két öreg parasztasszony törölgette a szemét, ajkuk mozgott, mintha imádságot morzsoltak volna. Böjténé a világ végét emlegette, amikor eljön Jézus földöntúli fényességben, angyalok karától kísérve, s felépíti a mennyei várost, hol nem lesz többé háború. Szaggatottan mondta álmait, míg Kovács Sándor el nem hallgattatta, mondván: Ne beszéljen bolondokat! Nemigen volt alvás azon az éjszakán. Először távoli, tompa huppanások hallatszottak, majd egyre élesebben csattantak a gránátok. Mindenki behúzta a nyakát, kicsire akart zsugorodni, elbújni a veszélyek elől. A férfiak olykor találgatták, hogy hová csapódtak az aknák és gránátok. A géppuskák mind élénkebben kelepeltek, rettenetes pokolbeli gólyákra emlékeztetett a hangjuk. Az ajtón keresztül hallani lehetett a golyók sípolását. Hosszú sorozatok csörögtek, mint egy-egy láthatatlan, mesebeli kígyó, hosszan, félelmetesen. Mindenki azt hihette, hogy már az udvarban áll a tűzharc. A kis pince, mint valami bárka a viharos tengeren, hánykolódott, dülöngélt, kintről a jól ismert sípolás vijjogó sírása csavarodott köré, s mintha falainak tövébe csapkodott volna a mennykő, vakolat hullott az asztalra. Rosszabb volt, mint a front, én legalábbis ezt gondoltam gyakorta. Ott magam voltam, biztonságban tudtam azokat, akiket szerettem. Sokszor gondoltam arra, kivált a visszavonulás óta, hogy nem kerüli el ez a kis ország sem, hadszíntérré válik. De más elképzelni valamit, s megint más átélni, bőrünkön tapasztalni meg. Voronyezs iszonyú messze volt már, s íme, utolértek borzalmai. Az asszony és a gyermek tulajdonképpen az arcvonal egy fedezékében ül, tüzérségi tűzben, egy támadás kellős közepén. S bármily nehéz a katonák háborús sorsa, szinte gyötrelmesebb e tétlen szerep, e tehetetlen kiszolgáltatottság, e passzív meghúzódás a tomboló erők között. Szokatlanul élesen sípolt a gránát. Az asszonyok fülükre tapasztották kezüket, előre félvén a csattanásoktól. A pince mintha felugrott s aléltan, tehetetlenül zuhant volna vissza. A pinceablak megcsörrent, elsötétítésül szolgáló kékpapírja a dob kifeszített bőréhez hasonló recsegésekkel szakadt szét, s üvegszilánkok hulltak a kis Jutka ágyára, mely szerencsére üres volt, a gyermek az anyja ölében sírt fel a rettenetes csattanásra. Az ablakon bezúduló légnyomás nekifutott a lámpának, meglobbantotta gyenge, pislákoló lángját, aztán sötét lett. - Jaj, a gyerekeim, hol lehetnek szegény gyermekeim! - sírta kétségbeesetten anyósom. - Szegény Gáborom! - sóhajtotta a szektás asszony. - Ferke kint van a hídnál, istenem, mi lesz vele! - zokogta Tamásné. A gyerekek felsírtak, sikongató, vigasztalan sírással. - Vigyázz, eltaposod! - kiáltott az énekesnő. Felálltam, gyufát kerestem a zsebemben. Meggyújtottam, de az ablakon befújó szél eloltotta. - Sándor bátyám, hozzon egy pokrócot az ablakra! - Végre sikerült lámpát gyújtani, a pokrócot megerősítettük az ablakon s néztünk egymásra, mint a hajótöröttek a deszkákon, mikor felbukkannak a rájuk csapódó hullámhegy alól. Némelyek tagjaikat tapogatták, mintha meg akarnának győződni arról, hogy élnek-e. Visszaültem a padra, magamhoz szorítottam megint az asszonyt. A kisgyermek csendesedő, szepegő sírással kapkodott apró kezeivel. Aztán a másik gyermek kezdte, a szőke kisfiú, majd a nagyobb lányok, időbe telt, míg megvigasztalódtak, megnyugodtak valahogy. Úgy tűnt, mintha csendesedett volna a harc. Egy-egy ritka rövid sorozat zúgott fel, távolabbról tompa dörrenés. Távoli szüleimre, testvéreimre gondoltam, iszonyú messze voltak. - Most szakadok el tőlük, hosszú időre - gondoltam -, némelyiktől talán örökre... - Mi lesz velünk, édesapa! - sóhajtott Anna s belekapaszkodott a karomba, mint valami fuldokló. - Nyugodj meg, kedves, majd elmúlik ez is! Abban a pillanatban megint oly fülsiketítő csattanás reszkettette meg a földet, hogy azt lehetett hinni, összedőlt felettünk a ház. A lámpa ismét nagyot lobbant, de ezúttal nem aludt el. Aztán megint süvöltött a gránát, megint robbant, majd beszakadt a pinceajtó. A lépcsőn ülő asszonyok egymásba bújtak volna, elnyúltak a lépcső alján vagy guggolva zsugorodtak össze. Újabb süvítés, felcsattanó éles robbanás, mind sűrűbben. Szilánkok búgtak a levegőben, s a robbanások kis szüneteiben mind hevesebben kelepeltek a géppuskák. - Jaj, istenem! - sikoltott Kerekesné. - Jaj, a gyerekem! Jaj, szegény Gáborom! Jaj, jaj!...
Tíz óra felé, mikor a rettenetes harci zaj megint szűnőben volt, megdöngetik a pinceajtót. Böjténé megfordul a lépcső alján. - Ki az? - kérdi, arcán az ijedtség vértelen színével. Az alvók felrezzennek, talán az életük vége ez, talán a nagy pillanat, melyet vártak, ha szorongva, bizonytalan érzésekkel is. - Én vagyok, Tamás Ferkó! - mondja egy kamaszos hang. Böjténé megfogja a nagy kulcsot, kinyitja az ajtót. A gyerek lefurakodik a lépcsőn ülő asszonyok között, dübögnek vad léptei. Anyja felugrik a szalmáról, ölelésre tárja karját. A gyerek megáll a pince közepén, puska van a kezében, s marcona képpel mondja: - Lelőttem egy lovas kozákot. - Jaj, istenem! - kiáltja Tamásné, s megáll karjának ölelő indulata. Mozdulatlanul áll, döbbenten nézi a fiát. A gyerek büszkén áll, s mintha dicséretet várna, tovább beszél. - Jött a hídon, valami előőrs volt. Ott feküdtem a gáton, hason, kezemben a puska. Egyre közelebb jött a lovas. Célba vettem, lefordult a lóról. A lovat behoztuk a faluba. Senki sem szól, senki sem érzi, hogy meg kellene dicsérni a gyereket. Ijedten, szinte tanácstalanul nézik egymást. - Csak reggelig kell kitartani - folytatja Tamás Ferkó. - Azt mondják, jönnek a német páncélosok. - Jaj, agyonlőnek, nem menj ki, Ferkó! - sír fel újból az anyja. - Eredj, dobd el a puskát, aztán visszajöhetsz! - mondom a fiúnak. Az végigmér, aztán felmegy a lépcsőn. Az asszonyok széthúzódnak előle. Kimegy, Böjténé ráfordítja a kulcsot. Csönd van, csak távoli géppuskák zakatolnak, s egy-egy magányos puskalövés pattan. Tamásné csüggedten leül a szalmára, tenyerébe takarja arcát. Hatalmas robbanás vág ebbe a csöndbe, fáj bele a dobhártya, dübörög a föld, mintha kitörni készülne. Majd még egyszer, ugyanez a robbanás. Nem az az éles, mint amikor gránát robban. Tompa, mély, erős, de elmosódottabb, s mint amikor házak repülnek a levegőbe, utána pár pillanatig dobogva hull a földre valami nehéz, szilárd anyag. Érezni, hogy nincs egészen közel, de mérhetetlenül erős, nagy robbanások ezek, nyög beléjük a föld. Egy pillanat alatt megvilágosodik bennem minden. S már kiáltom is, szörnyülködve és keserű lemondással: - A hidat robbantották fel! S eszembe jut a gimnázium, ott a Berttyó partján, éppen a hídnál - vajon megmaradt-e?... Milyen nehéz egy hidat, egy gimnáziumot felépíteni! S pillanat az egész, levegőbe repül... Átkozottak! Mire mentek vele?... Buta rombolási ösztön, értelmetlen, mint egy idő óta minden tettük. Ezzel ugyan nem állítják meg a szovjet csapatokat! A Berettyón gyalog is át lehet lábalni. A gyerekek megint felsírnak, ijedten bújnak anyjukhoz, hosszú időbe telik, míg újra megnyugszanak. A pince, mint valami hajó, úszik tovább, imbolyogva, mintha léket kapott volna. Hol fog kikötni? Sóhajok szakadoznak fel, sírások, remegések, jajkiáltások s egy-egy férfikáromkodás. Kerekesné lefekszik a lépcső egyik fokára, egész teste rángatódzik, hisztérikusan zokog. Az asszonyok csitítják, nyugtatgatják, egy öregasszony megfogja a vállát, megsimogatja, semmi sem használ. Erre már mérges leszek magam is. Rákiáltok: - Ne csináljon cirkuszt! - Az asszony egyszerre elhallgat, rémülten néz maga elé. Kis idő múlva feláll, lemegy a lépcső aljára, leguggol, locsogva végzi dolgát. - Mégse kellene idebent pisálni - mondja Kovácsné. Az asszony visszamegy a helyére, magába roskadtan ül. Az ajtót újból megdöngetik. Megint az a riadalom, mint elébb. De ismét csak Tamás Ferkó jön, immár puska nélkül. Oroszokkal találkozott, behúzódott előlük egy kapuba. Mikor elhaladtak mellette, elhajította puskáját, elfutott a kertek alá s visszajött. Nem megy ki többé. - Szerencse, hogy nem jutottam már ki a hídhoz - mondja. Leül az anyja mellé, mint egy jó kisfiú. Bánatosan, csalódottan ül, hallgat. A lámpa lehangoltan pislákol, a lövésekre meglebben gyenge lángja, serceg, pattog. Sűrű petróleumbűz, korom úszik a pincében. A csökmei asszony kislánya kezd sírni, de oly keservesen és aléltan, mint aki nincs észnél. Az asztalra fektetik, betakargatják egy pokrócba, s az anyja maga mellé veszi a szalmán. Kicsi Jutka is felriad, meg kell szoptatni. Szegényke, nem tud a világról semmit, csak táplálkozik nyugodtan, szája sarkán lecsordul az édes tej, elengedi anyja mellét. Anna visszateszi ágyába, elalszik megint. Anna fáradtam vállamra hajtja fejét, szemét lecsukja, mintha szundítana. S nekem úgy tűnik, mintha hetek óta a dohos, petróleumszagú pincében ülnénk. Hajnal felé hűvösödik a levegő, ritkul a harci zaj. Az ágyúk és az aknavetők elhallgattak, csak egy-egy árva puska pattog olykor. A csönd is félelmetes, mert tele van bizonytalansággal. Nem tudni, meddig tart, nem az újabb vihar előjele-e. Nem tudni, mi készül ebben a csendben, mi van odakint a világban. Lehet, hogy már bejöttek a szovjet csapatok, s itt vannak a faluban. - Istenem, mi lesz velünk? - sóhajtja valaki a pince sarkában. Vannak, akik a hosszú éjszaka után most mégis elszunnyadnak, szuszogás, horkolás hallatszik, emberi testek megbolygatott. elgyötört pihenése. Az ajtó hasadékain kék csíkok világítanak be. A kékség egyre fehérebb. Hajnali félhomály, megenyhülő, fáradt csönd. A kövesút felől egyszer csak kerékzaj és patkócsattogás hallatszik. A moraj mind egyenletesebb lesz, olykor egy-egy motor hangja búg fel. Nehéz kerekek dübörögnek, jól lehet hallani az ajtón keresztül is. Most már ki kellene merészkedni. Az alvók felébrednek, megdörzsölik fáradt szemüket, sóhajtanak. Lassanként győz bennünk a kívánság, hogy tájékozódjuk a kinti világról. Felállok, kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat, megindulok a lépcső felé. Kihallgatódzom a reggeli fénybe. Csönd van, csak az országút dübörög, zúg, csattog és morajlik szüntelen, mintha egy végtelen folyam zúgna el rajta. Megfogom a hatalmas pincekulcsot. Ünnepélyes, nagy pillanat, mindenki reám tekint. Öröm, megnyugvás, szorongás és félelem keveredik a homályos tekintetekben. A kulcs nem akar forogni a zárban. Böjténé készségesen felugrik, az éjszaka ő volt az ajtónyitogató, majd ő megpróbálja. Kiveszi a kulcsot a kezemből. De neki sem engedelmeskedik. - Megerőszakolták a zárat - mondja. S ezen kacagni kell. Felszabadult nevetés döccen végig a pincén. Ettől még a zár is kinyílik. Bedől a reggel a sötét félhomályba, hogy hunyorogni kell tőle. A keleti ég pirosodik már, kis októberi ködök kéklenek a fák hónaljaiban. Valamennyien a kitárt ajtóba tódulunk, s tekintetünket az országútra szegezzük. Az úton, végeláthatatlan sorokban, szovjet lovasok vonulnak Ladány felé, ideparázslik kerek, prémszegélyű sapkájuk piros teteje. |
||||
|
|