Lehetetlen megállítani ezt az áradatot! - mondja Bertalan tanár, aki úgy látszik, mégsem vonult be. - Szívós és pontos tervszerűséggel jönnek, mint a hangyák. A németek futnak az egész fronton. - Hát akkor mégsem igaz - szól Anna -, amit Tamásék híresztelnek. Hogy öt-hatszáz partizán csapja ezt a nagy zajt. Hogy nem kell félni, visszaverik őket egy-kettőre. - Naiv és elvakult emberek - szögezem le én is. - Miért nem mennek el a németjeikkel? Bertalanék ablakai a kövesútra néznek. Az út órák óta dübörög, német páncélosok robognak szakadatlanul nyugat felé. - Most hagynak cserben bennünket - mondja keserűen Bertalan. - Úgy is lehet mondani - igazítom helyre -, hogy most szabadulunk meg tőlük. Nem mindenki gondolja így. Lám, Bertalanné is oly ijedten néz rám, mintha legalábbis hazaárulás lenne, amit mondok. A szemközti kapuból meg integetnek minden elfutó harckocsinak. A feketezubbonyos legények visszaintenek, oly vidáman, mint akik már megmenekültek a veszedelmektől. - Ezek a Schäfferék is jobban tennék, ha csatlakoznának a katonáikhoz - mondja Anna. Az utca lassanként elcsendesül, nagyritkán zúg végig rajta egy elkésett motor, aztán csak a füst foszlányai ülnek az eperfák ágain. Szép, pirosfényű alkonyat volt, a templom falai halvány narancs színben váltak ki a kékes háttérből, festeni kellett volna. Bertalan, aki rajztanár volt, észre sem vette, csak nekem fájtak egy kicsit efféle vágyak, ám el kellett tenni őket jobb időkre. Hazafelé mentünk Annával. A tanár elkísért bennünket a sarokig, az artézi kútig, hol szokás szerint most is trécselt néhány asszony. - Azt mondják, már itt vannak az oroszok a Fokközben - mondta az egyik. A másik csak ennyit felelt rá: - Jaj, istenem!... Targonca nyikorgott az út szélén, a füves padkán, ahol olyan jó mezítláb járni. Öregember tolja a targoncát, egy kis tengerit visz haza. - Honnan jön Sándor bácsi? - kérdezte Bertalan. - A tanyáról, a Koplalóból. - Aztán mi újság arrafelé. Ott is háború van? - Az imént, ahogy jövök a temetőnél, ugyanezt kérdezték a magyar katonák. A temető árkában feküdtek, puskával, géppuskával. Mind felém fordultak a csövek, mintha én volnék az ellenség. - Papa, nem látott arra oroszokat? - kérdezték. Megálltam, mint most, letettem a targoncát. - Valami katonákat láttam arrafelé, de nem gondoltam, hogy azok oroszok lennének - mondom. - Hű, papa, tűnjön el innen gyorsan, aztán vigyázzon magára! - mondták a katonák. Azzal visszafeküdtek az árokba. Nem tudom, miért voltak olyan mérgesek - morogta az öreg, s beleköpvén markába, belekapaszkodott a targonca rúdjaiba. (Bertalan tanár pedig még azon az estén elmenekült vagy bevonult. Mindegy, akárhogy nevezzük. Majd csak hónapok múlva jelentkezik a faluban, s akkor bánja minden lépését, mely elvitte innen.) Pintér gyógyszerészék megint sírnak. Pestre akarják küldeni a lányokat is. Ferkó elutazása után megnyugodtak kissé, most már nem viszik Szibériába a fiút. De a lányokat is el kell küldeni a pesti rokonokhoz, mert szörnyű rémhírek keringenek a faluban. Egy tizenöt éves kislányt, a szülei szeme láttára... azt mondják, egy szalontai menekült orvos mesélte, ki maga huszonöt lányt varrt össze... Igaz - mondja Pintérné -, hogy az orvost kihallgatták, jegyzőkönyvbe akarták venni, de ő nem tudott semmi bizonyosat, csak hallott efféle dolgokról. Mégis jobb, ha elmennek a lányok. mit lehet tudni, mi igaz, mi sem. A két leány menne is, nem is. Mintha a mi látogatásunk nyugtatná meg őket, mert mi aztán úgy állítunk be, hogy nem lesz itt semmi baj, hiszen itt vagyunk mi is. - Pesten mégis jobb lesz nekik - mondja Pintérné, és két nagy bőröndöt cipel. - De hogy jutott eszükbe Juditékat elküldeni? - kérdi Anna. - Hogyan lelkem? Úgy, hogy ma indítják az utolsó vonatot Budapestre - mondja a gyógyszerész. - S Mária nénéd a fejébe vette, hogy menjenek el a lányok. Judit Karcsún és idegesen, Sára, a zömökebb lány, nyugodtan csomagol. Ruhákat gyömöszölnek a táskákba, s fölé hajlanak, hogy ne lássák szemükben a könnyet. A könny lecsöppen a ruhákra, becsomagolják a könnyet is. Odakünn a kertben még nyílnak a rózsák. Virít a rózsa, aztán elhervad, amikor eljön az ideje, de nem csomagol és nem menekül, nem szakad el a földtől. Macska dörgölődzik Judit lábaihoz, meleg szőre majd az otthont fogja jelenteni az emlékezetben. A macska sem menekül, ha mindenki elfut is, ha éhen pusztul is, őrzi az elhagyott házat. - Itthagyod a keresztlányodat? - kérdi Anna. A lány nem szól, csak ajka rángatódzik. Jobb magukra hagyni őket. Kimegyek a gyógyszertárba, s felhívom Békéscsabát, mert Barna Gézával szeretnék beszélni még, ha lehet. Néhány perc múlva hallom a jól ismert hangot, de ezúttal nagyon komoly ez a hang, kihullott belőle a tréfa. - Nem mentek el? - kérdi. - Nem. Te sem? - Én sem. Nincs semmi értelme. - Minden jót. Majd írj, ha lehet. - Ennyi az egész beszélgetés, mégis megnyugtat. - Hát isten veled, Judit! hallom Anna hangját. Keserves zokogás a válasz. Siessünk, jobb túl lenni ezeken az érzékeny pillanatokon. Tulajdonképpen jobb el sem búcsúzni. De ha már így vagyunk... ki gondolta volna?... Odakünn a szomorúságot, a könnyet, a rossz rémhíreket lemossa rólunk az eső. Egészen szabályos, békés eső. Egyszerre lehetetlennek tűnik minden rossz. Friss, hűs levegő csap arcon bennünket, a fák megmosdatva, tisztán állnak az utak szélén, az embert sem lehet oly rútnak és rossznak hinni, mint egy homályos dohányfüstös szobában. Szatmári doktor biceg a Nagyutcán, kezében kopott táskáját lóbálva. Egy katonának véletlenül átlőtték a lábát, kötözni megy. Még véletlenek is vannak? A fronton a katonák ki-kidugták kezüket-lábukat az árokból, jó lett volna egy könnyű sebet kapni s eltűnni a veszedelemből, de a golyó ilyenkor sosem jött. A fejet kellett kidugni csak... Zsadányi fűszeres a cégtábláját mázolja őrült izgalommal, eltünteti a német feliratot, ami úgyis csak nagyzási hóbort volt ezen a színmagyar földön. Mi a fenének is kellet kiírni, hogy - Gegründet 1895? Ki értette? Ki ne értette volna magyarul, ahogy a másik táblán állt? Különben mindenfelé mázolnak, meszelnek. Nem oly ünnepre készülőben, mint húsvétkor, csak a bűnöket rejtik, az elmúló világ jeleit semmisítik meg. Meszelnek, meszelnek, hogy semmi se maradjon a feliratokból, a kerítésre mázolt otromba és immár egészen anakronisztikus jelmondatokból és gúnyiratokból. "Jön Szálasi!" - "Zsidó-Jude" - "Imrédy zsidó" - ilyen szövegek tűnnek el a meszelők nyomán.
A menekültek utolsó hulláma ment át a falun. Dél volt, az ár egy kicsit megállt ebédszünetet tartani, begyűrődött a mellékutcákba is. Szekerek álltak az utca gyepes szegélyén, saroglyához kötött lovakkal, a dunyhák és párnák közül borzas gyermekek kiáltoztak még egy kis kolbászért az ülésdeszka felé, ahol apjuk-anyjuk falatozott. Az ágyúdörgés sosem volt ennyire közeli, a hangok szinte a kertek alatt hömpölyögtek, oly öblösen, hogy félni lehetett: átcsapnak a Berettyó gátján. Tompán, türelmetlen dübörgésekkel zúgott a háború. Ám egy robbanás szokatlanul éles és közeli volt, látni lehetett a füstjét is. A szekerek erre megugrottak, a menekültek abbahagyták az ebédet. Az úton újból megindult a reménytelen áradat nyugatnak. Gyalogos emberek jöttek, egy-két lábast, fazekat, pokrócot, kenyeret cipeltek. - A Körösnél fel akarják venni a harcot - újságolta Tamás borbély az utcáról. A nyitott ablakból hallgattam, nem szóltam. Elnéztem a sürgő emberi világot. Az ódon téglaépület szobái elég magasan voltak ahhoz, hogy sövények, léckerítések és deszkapalánkok fölött látni lehessen a hangyamód futkosó, terhet vonszoló alakokat, akik gödröket ástak fák alatt, kerítések tövében, hogy elrejtsék értékesebbnek hitt tárgyaikat, élelmiszert raktározzanak kamrák, padlások rejtett zugaiba. Kovácsék az utolsó pillanatban kimentek megint a tanyára, Böjténé átbicegett a túlsó oldalról, felköszönt az ablakba, s bejött a konyhába, anyósomat kérve, hogy átjöhessen a pincébe éjszakára. A kis vályogházaknak nincs pincéjük, az egész utcában talán ez az öreg iskolaépület az egyetlen, mely alá van pincézve. Böjténé kis idő múlva hozta batyuját, vitte a pincébe. Csakhamar Cs. Nagyék is, Tamásék is jelentkeztek. A fél utca igényt tartott a pincére. Én eddig nem gondoltam semmiféle pince-életre. Legfeljebb tüzérségi tűzben, bombázásban kell lemenni, úgyse tart soká az egész. De látván a szomszédok igyekezetét, megbeszéltük, hogy egy kis elemózsiát, ruhafélét elkészítünk, s levittünk egy asztalt is. Szalmát teregettünk a földre, legyen hová leülni, leheveredni éjszaka. Délután egy ideig csend volt. A tornácon ültünk, néztük a megbomlott világot. Aggodalommal szorítottuk magunkhoz a gyermeket. Melegen sütött a nap, szokatlan ereje volt ezen az október eleji délutánon, a fű üdén ragyogott, ahogy átsütött rajta a nap, galambok búgtak a háztetőn. Az utcán végignyikorgott egy-egy elkésett szekér. Csajkák kolompoltak, katonák mentek a kései ebédért, s egy öreg menekült jajgatott a kútnál, míg megmosta izzadt arcát: - Elveszett Magyarország!... Aztán megint megélénkült a világ. Pintér gyógyszerész kerekezett az állomás felé, kabátokat vitt a lányainak, akik az átforrósodott kocsikban várták a vonat indulását. A vonat végre három óra tájban elindult, az utolsó volt. Néhány robbanás hallatszott, mintha aknák csattantak volna a faluszélen, aztán sok repülő zúgott a nyomott égen, alacsonyan szálltak, valahol a közelben ledobták bombáikat. Lehet, hogy a vonatot keresték. Rengett a föld, reszkettek az ablakok. - Elmegyek egy kis felderítésre - mondtam Annának, s a deszkapalánk mellett kisurrantam a Nagyutcára. Megálltam a takarékpénztár előtti sarkon. Teherautók jöttek dübörögve, mintha menekültek volna valahonnét, a Körös felől, átlyuggatott üvegekkel. Megálltak a takarék előtt, s egy sebesültet fektettek a fűre, akinek vállán véres volt a zubbony. Hosszú német kocsioszlop is jött a Körös felől, Ladány felé vonult, végül csatlakozott hozzá a járási leventeparancsnokság három kocsija. Két motorkerékpár zárta be a sort, s csak a por szürke zászlói lobogtak utána. Aztán egészen kiürült az utca, csak a meglebbenő függönyök mögül nézett ki egy-egy ijedt arc. Megálltam a templom előtt. Verebek csiripeltek a zsaluk között, az óra fél ötöt mutatott. Aztán ütötte is az időt, szapora, vékony és lusta, vastag harangütésekkel. Kopottan, zömöken állt az öreg torony, árván, elhagyottan és gyámoltalanul a haragos ég alatt, elnémult zsoltárok szomorú dallamaira emlékezve, mint egy elaggott ember, aki halni készül. - Törvény, jog, erkölcs, vallás - egy egész világ dől most romba s születik újjá. Vajon fájdalmas lesz-e? Magára talál-e ez az elesett, szegény nép? Gondjaimba burkolódzva indultam haza, mint valami pásztor, aki felelős a nyájért, de a nyáj elszéledt a végtelen legelőkön s nincs bojtár, aki egybeterelje. Hogy adjak számot róla? Egy asszony a bádogosék kitárt ablakán piroshuzatú karosszéket cipelt ki nagy nyögésekkel, fejére emelte, s futott vele hazafelé. Egy cigányasszony fehér gyermekkocsit tolt maga előtt, oly boldog vigyorral, mintha semmi baj sem lenne immár a világon. Kinyitottam a pinceajtót, s a falakat vizsgáltam, elég erősek-e. Nem volt túlságosan bizalomgerjesztő a pince, de hiszen melyik pince az? Legfeljebb szilánkoktól véd, inkább azzal, hogy a föld színe alatt van. A bolthajtások már repedtek voltak, sározott földje nedves, kis ablakán, mely a szomszéd udvarra nyílt, kék légoltalmi papír. A szalmán már volt néhány pokróc. A vakablakban Böjténé kis bőröndje, s a sarokban a ruháskosár, a menekültek gyermekének fekhelye. Feljöttem a pincéből. Anyósom már vacsorát főzött, mely egyben holnapi ebédül is szolgált. Nagy fazék tyúklevest készített. Anna a petróleumlámpa üvegét törölgette, hogy legyen mivel világítani a pincét. Tamás Ferkó rohant be nagy zajjal, fiatal suhanc, leventesapkában. - Tanító úr, azt dobolják, hogy minden fegyverfogható férfi gyülekezzék a Révész-kastélyban. - Igyekezzünk a pincébe - mondtam, ügyet sem vetve a fiatalemberre, aki már rohant is tovább, kezében lóbálva a céllövőpuskát. |
||||
|
|