Anna sót, rizst rakott el a sublódba, délután vette a Hangyában. A Hangya mindent kiárusít, amit már nem tudtak elszállítani. Kidobolták, hogy a jegyrendszer megszűnt. Vajon ha nem dobolják ki, nem szűnik meg? Hogy ragaszkodik az eltűnő rend a hatalom apró jeleihez! Kidobolják, hogy megszűnt a jegyrendszer, mintha legalábbis ők szüntették volna meg! Anna a földön guggolt, mint egy játszó kisgyermek. Kedves volt, ahogy rámolt a sublódban, nem lehetett elmenni mellette, hogy hátra ne hajlítsam fejét, meg ne csókoljam arcát. Mintha azoknak az óráknak ürességét kellett volna pótolnom, amikor távol tőle, magamban éltem vagy azokét, amikor feszült csönd ereszkedett közénk egy-egy szó, egy apró cselekedet vagy egy bántó tekintet nyomán. Mindketten nagyon érzékenyek voltunk erre, akaratlanul is könnyen megbántottuk egymást, de büszkeségünk megnehezítette az engesztelődést. Anna ilyenkor hallgatott, tett-vett, szomorúsággal az arcán, én favágásba vertem rosszkedvemet, míg egy óvatlan pillanatban, némán, mert magyarázkodni sosem volt kedvem, magamhoz nem szorítottam, hogy csontjai is ropogjanak bele. De ezek a fülledt, izgalmaktól terhes napok mindenféle nézeteltérést és apró ingerlékenységet elsöpörtek. Készültünk, hogy átmentsük magunkat a kritikus órákon, napokon, s baj nélkül érjük meg azt az ismeretlen jövőt, melyről alig sejtettünk valamit, de amelyben mindketten hittünk mégis. Szelíd békességben ültünk a tornác téglalépcsőjén, ahonnan az utca sarkáig el lehetett látni, azaz látni lehetett mindenkit, aki a vasútra ment vagy onnan jött. Ott vonultak el a menekülők, azok is, akik nem a vasútra mentek, hanem szekéren, kerékpáron vagy gyalog vették útjukat nyugat felé. Egy rosszul öltözött, javakorabeli férfi ment éppen az út közepén, maga mellett tolva kerékpárját. Láthatóan fáradt volt. Kétoldalt nagy batyuk lógta le a bicikli vázáról, elég lehetett egyensúlyban tartani őket. Mögötte az asszony vezetett kézenfogva egy kisgyermeket. - Hová mennek, vajon hová és miért indultak el? Meddig bírnak így menni a szerencsétlenek, meddig vonszolják az országúton elgyötört testüket és nehéz terhüket? - De csak mentek, mint egy újkori betlehemi család. A férfi szemre csakolyan mesterember volt, mint az egykori ács - miért menekülnek az ilyenek? Egy pillanatra meglegyint a vágy: menni, menni. Valami tömegvonzásféle ez vagy a szülőföld ösztönös vágya, szülők és testvérek megnyugtató közelségének kívánása - talán könnyebb átvészelni mindent a gyermekkori erdők mély rengetegeiben, a hegyek bozontos, sziklás mellén. De csak egy pillanatig tart ez az érzés. Az ész felülkerekedik, az idegek megnyugszanak: itt jobb lesz, hamarabb túl leszünk rajta!... Férfiak mennek az országúton, asszonyok kísérik őket egy darabig, könnyezve. Olykor egy szekér dübörög fel, férfiak ülnek azon is. A szekér elviszi őket a Tiszáig, aztán visszajön. Munkaszolgálatra hívtak be minden tizennyolc-hatvan közötti férfit, aki nem volt katona. Nem megy el mindenki, de a gyávábbak, a gyengébb idegzetűek, a tudatlanabbak elmennek. Meg a németekben bízók, bár ilyen nagyon kevés van. - Miért nem indítanak vonatot, ha ember kell nekik? Már csak a németek járhatnak vasúton?... Mert a vonatok változatlanul közlekednek még, zongorát, bútort, rablott holmit, ágyút és német katonát visznek. A kép Ukrajnából, Erdélyből ismerős. Egy asszony jajveszékel a kútnál, az urát siratja. - Egész életében csak dolgozott, nem érdemes élni sem a szegénynek, hogy a fene enné meg, valahány úr van a világon... s zokog, zokog keservesen, s mondja a magáét. Mind halkulóbb a hangja, ahogy távolodik, mint egy siratóének, s egyszer csak elnyeli a messzeség. Mintha vele együtt a fájdalmát is elnyelte volna. - Menjünk be, kedves - szól Anna -, hűvös van már. Anyósom szobájába megyünk. Szól a rádió. Nem árt egy kis zenét hallani,egy kis vigasságot. Bennem mindig különös emlékeket idéz a szoba. Négy évvel ezelőtt itt ismerkedtünk meg mi ketten. Anna a búbos kemence mellett állt s olyan volt, mint egy balladából kilépett szépleány, tiszta kis mosollyal piruló arcán, amikor beléptünk mi hárman, katonák a messzi Dunántúlról. Húsvéthétfő volt, locsolni jöttünk. Az egyszerű bútorzatú szobában elültünk egy kicsit, beszélgettünk a tanítóval, az asszony pálinkát hozott be, s a lány csak ült velem szemben, szinte lopva méregettük egymást, de én éreztem, hogy sebesebben ver a szívem, ha elkapom tekintetét... Ódon képek a falon, elmúlt paraszti ősök megsárgult arcképei, parasztbarokk szekrények a fal mellett, amilyeneket falusi kismesterek készítenek egy-két évszázada, s egy öreg falióra veri az időt... Egy kicsit fáj a szív a szerelem hamvas emlékeitől, örökre fájni fog tán, ha eszembe jutnak ezek a képek, nem is tudom miért, de fáj. Nem oly kegyetlenül, csak éppen egy kis szorítást érzek, ilyenformán fáj a gyermekkor, a távoli anya képe, a mulandóság fáj talán. Anna tejet forral a konyhán, az ajtó nyitva van, a szobából csak a rádió halvány fénye látszik. Csavargatom a készüléket, halk zene szól. Aztán vége a zenének, Budapest I. jelzése s valami közvetítés következik a sopronbánfalvi hősi temetőből... Emlékszem a temetőre, végeláthatatlan katonasírok fehér kövei futnak a domboldalon végig, olyan a kép, mint egy döbbenetes, háborúellenes Frans Masereel-fametszet. Hányszor elvonultunk a temető mellett! Kajtár szakaszvezető nótát parancsolt, s mi azt daloltuk mindig, mert azon a helyen az jutott eszünkbe, hogy:
A bánfalvi temető, négyes baka sírja benn a legelső...
Már el akarom csavarni a készüléket, mert mit hallgassak egy hazafias szólamokkal ékes temetői beszédet, de éppen azt mondja, hogy a rádió munkatársa az én író-barátommal beszélget. No csak. De hogy lehetett rávenni ezt az embert ilyesmire?... Ám kérdés és felelet nem arról beszél, amire számítottam, amiről egy ilyen temetőben beszélni lehet, a hősi halál magasztosságáról, amely mellesleg nagyon hiábavaló volt - a beszélgetés a temető szép nyugalmáról folyik, a halottak megbékült szívéről, csupa hangulat, finom, de meghatározhatatlan, elvont érzés. Mi tagadás, szívesebben hallanám most azt a vad bakanótát is:
Sírja körül hat szobalány, Szűk szoknyája feszül farán...
A hang elmegy, Kattog, recseg a rádió. Vissza-visszatér a temetői beszéd, de mondatai közé egy éles, kiáltó férfihang vág bele, valahonnan, nagyon messziről: "Akármilyen szép temetőről beszélnek... békét akarunk!... Vesszen a Lakatos-kormány!... Katonááááák!... Csatlakozzatok a partizánokhoz! A közvetítés hirtelen abbamarad, a temetői beszéd helyett tomboló zongoraszó hallik, valami éktelen rumba, de úgy verik, mint az őrült, hogy ne lehessen hallani a messzi, hívatlan leadó állomást.
Hazajöttek a fiúk, sógoraim. De azt mondják, holnap el kell menniök munkára a szolnoki repülőtérre, mind elviszik a nagyobb leventéket. - Jaj, gyerekeim, ne menjetek el! - tör fel az aggodalom lefojtott sikoltása anyósomból. - El kell menni - feleli egykedvűen János. - Készítsen anyám valami útravalót reggelre. - Nem érdemes már elmenni - szólok közbe -, néhány napot kell kihúzni még. - Nem kockáztatom meg - feleli János. Anyósom szipog, kisebbik fiát simogatja. - Ki tudja, mi lesz veletek - mondja -, legalább ne hagyjátok el egymást soha... Reggel, alighogy elmennek a fiúk, az ajtón kopogás hallatszik. Rövid csoszogás után egy fiatal suhanc lép be. Fekete, csapzott haja a szemébe lóg, arca sovány, borostás, de csak az álla hegyén, ahol kezdődni szokott a szakáll ebben a korban. Karján egy szőke, kövér kisfiú, pokrócba csavarva. Mögötte szalmaszőke, csontos arcú nő, mintha anyja volna a fiatalembernek. - Kezét csókolom, Ágnes néni! - köszön a fiatalember. - Hát titeket mi szél hoz, ilyen időben? - kérdi anyósom. - Adjanak már szállást néhány napra... Menekülünk, az oroszok belőttek a faluba... - Szuszog, leteszi a gyermeket, verejtékét törli. - Már nálatok vannak az oroszok? Jaj istenem... Sosem láttam őket. Anna rokonai, anyósom néhány hete mesélt róluk. A húszéves fiú, községházi írnok, beleszeretett a házigazdája feleségébe, ebbe a harmincöt éves nőbe. Az asszony otthagyta férjét, s már teherben a fiútól, elszökött vele annak szüleihez, Sarkadra. Azóta együtt élnek, a gyermek szerencsésen meglett, ez a szőke kisfiú az. S most itt van az egész család, az öregek is. Elosztották magukat a rokonok közt, s ezek jutottak ide. Mert a faluba belőttek az szovjet ágyúk... - Ezért menekültetek el? - kérdem. Megütődve néznek rám. - Ezért. Ha visszaverik őket, hazamegyünk. - De nem fogják visszaverni őket - mondom. - Sőt, ide is be fognak lőni, be is jönnek. - Kizárt dolog - mondja határozottan a fiatalember. Bolond világ, gondolom. Kettő elmegy, hárman jönnek helyükbe, ami az egyiknek veszély, a másiknak menekvés. Naiv, szegény emberek, azt hiszik, itt nyugodtan lehetnek, egy kis csetepaté az egész, az oroszokat visszanyomják, s ők hazamennek, diadallal, mintha semmi sem történt volna... A kisfiút - egyéves forma, kedves, szőke gyerek - egy ruháskosárba fektetik. A középső szobában szállásolnak el. - De mit fogunk enni? - aggódik anyósom. - Hiszen magunknak se igen lesz mit. - Gyertek vacsorázni! - szólítja őket. A fiatalok esznek, tömik a gyermeket. Az asszony nevetgél, minden jól van most már. - Három évet végeztem a zeneakadémián - mondja. S trillázni kezd, s várja, hogy dicsérjék énekét. - Nem értenek ezek hozzá - gondolja. S fecseg, kényeskedik, nagyon jól érzi magát. Tömi a kisfiúba a pirított darát. Az kitolja kis nyelvével, nemigen ízlik neki. - Nem konveniál a gyermeknek a gríz - nyavalyogja az "énekesnő". - Fogd, vidd aludni! - kiált a "férjére". Az összerezzen és engedelmesen viszi a kisfiút, lefekteti a ruháskosárba, ül mellette a sötétben, ringatja, mert hallani lehet a kosár nyikorgását. Aztán elcsendesül a ház, csak a gyerek sír fel időnként a szokatlan helyen. Nem vagyunk szokva ehhez, Jutkával nagyon nyugodt éjszakáink vannak. Kint zúgnak az őszi fák. Levelek koppannak az ablakhoz, majd búgó hang hallik a magasból, mint valami hatalmas dongó zúgása, erősödik-gyengül, majd távoli robbanás vág bele az éjszakába. Végre csönd lesz, csak a szív dobog a paplan alatt. Úgy repdes, mint egy fogoly madár.
Kerekesné az ablakban könyökölt, nézte a két katonáját. A katonák a járdát söpörték, azaz hogy az egyik söpört, a másik az asszonyt gusztálta. Aztán szerepet cseréltek. Egy szétvert utászkülönítmény emberei voltak, előző este érkeztek, s az utcában szállásoltak el. Élvezték a viszonylagos nyugalmat, s arról tárgyaltak, hogy civilruhát kéne szerezni s örökre búcsút mondani a háborúnak. Kerekesné férje katona volt, legutóbb Erdélyből írt. Az asszony a hadiözvegyek életét élte, hol diákok, hol katonák jártak nála, már nem titkolta senki előtt sem. Felvetett fejjel járt, kinek mi köze hozzá. Egyedül élt házában, gyermeke nem volt. Miért eressze búnak a fejét, mikor fiatal még, megfordulnak utána a férfiak, arcának fehér bőrén rózsák ütnek át, s markolni is van mit rajta. A két katona az este kopogtatott be hozzá. Nem tudták, hová kerülnek, amikor az utcán megosztoztak a házakon, de nem bánták, jó helyre kerültek. Az asszonyon is megosztoztak szépen, s most elégedetten seprik a járdáját, gondolataikban egy eljövendő éjszaka terveivel. Azon jár az eszük, hogy nem is volna rossz itt maradni ebben a faluban, átvedleni civilbe, s az asszony meleg ölében várni a sorsot. Buruzs Mihállyal beszélgetek az utcán. Mosolyogva nézzük a katonák idilljét. Kovács Sándor jön, a másik szomszéd, kétségbeesett arccal mutatja behívóját. - Mit csináljak ezzel, tanító úr? - kérdi. - Vágjak neki ennek a felfordult világnak? Hagyjam itt az asszonyt, gyereket? Szegény ember, csak biztatást vár, félelemoszlató, bátorító szót, ürügyet keres, hogy maradhasson. Mit mondjak neki? - Ne vonuljon be, szomszéd! - Mi lesz hát, tanító úr? - kérdi a másik szomszéd. - Nem lesz olyan nagy dolog, ahogy mondják. - Nekünk csak jobb lehet - kap a szón Buruzs. - Nézze, szomszéd - mutatja fakó, szétrongyolt bélésű kabátját -, ez az egy ruhám van. Nekünk nincs mit veszteni... - Tanító úr marad? - kérdi Kovács Sándor. - Maradok. Melegen, bizalommal nyújtja kérges tenyerét, s már tudom, hogy nem fog bevonulni. - No, isten áldja! - köszön a másik is. Elmennek haza, kis házaikba. Szegény emberek, egyebük sincs a kis háznál. Homokosok. Vagyis folyami homokot termelnek ki a Sebes-Körösből s bárkákba rakják, ebből élnek. De mindeddig nem tudtak egy kis földet összeragasztani a ház mellé. Hová is mennének az ilyen emberek? Mi közük nekik a futó világhoz, amely ott zötyög, zakatol, nyikorog és berreg a kövesúton nyugat felé? Párnák és edények közül kandikáló reménytelen arcok lesik a sorsot, mely elfuttatja őket a bizonytalanságba. Szatyros, hátizsákos szegény emberek is jönnek, olykor valóságos népvándorlássá dagad az út. Hová mennek ezek a szerencsétlenek? Mitől félnek? Bertalan tanár kopogtat ajtónkon. - Kezét csókolom, szervusz. Mikor vonulsz be? - kérdi. - Mehetnénk együtt, én reggel indulok. - Meg vagy te bolondulva? Nézd, ennek elment a jó dolga, be akar vonulni! - Nem akarok haditörvényszék elé kerülni tiszt létemre - morogja Bertalan. - De hiszen már orosz lovasjárőrök kerülgetik a falut. Egy-két nap s vége. Addig csak meg tudsz húzódni itthon! Itthagynád a családodat, pusztán félelemből? - Az ördög tudja, mi lesz még - felel Bertalan. - A Berettyó mellett fedezékeket ásnak, tűzgépeket helyeznek el. Egy alezredes szervezkedik itt, kiadta a parancsot, hogy fel kell tartóztatni a szovjet erőket. Leventéket szervez be. - Céllövő puskával! - vágok közbe. - Mindegy, amíg itt vannak, nem tehetek mást. Abban a pillanatban megszólal a katyusák távoli, hátborzongató hangja, melyet oly jól ismertem, hogy visszaemlékezni is borzalom. Most mégis megnyugtató. - Hallod? - kérdem az elsápadó tanárt. - Ezeket akarja megállítani a te alezredesed céllövő puskával.
Reggeltől estig dörögtek az ágyúk. A tűzharc nem lehetett messzebb ötven kilométernél. Vasárnap volt, szép kora őszi nap. Lányok-legények korzóztak megint a Nagyutcán, fehér vásznak, színes selymek, lengő szalagok forgataga volt a korzó. Az emberek el akarták hitetni magukkal, hogy béke van, már megszokták a távoli ágyúszót. Olyan emberekkel lehetett találkozni, akikről mindenki úgy tudta, hogy elmenekültek. Valójában sok "menekülő", aki felpakolt szekerére s végig hajtott az utcán, csak a tanyájáig ment, hol veszélytelenebbnek látszott az ügy, de így vasárnap csak hazaszállingóztak egy kicsit ezek a tanyasiak. Moziba mentünk. A gyerekkocsit betoltuk a gyógyszerészék udvarába, keresztanyja eljátszik addig Jutkával. Egy svéd filmet láttunk, tele volt hóval. Különben nem volt benne semmi különös, kétórás feledtető játék csupán. Mikor kijöttünk - esett az eső. Villámok hasogatták az eget, a fák kétségbeesetten hajladoztak, recsegtek, nyikorogtak - s mi hajadonfővel nyári öltözetben szaladtunk a gyógyszerészék felé. Mióta hazatértem a frontról, szerettem a természet vad kitöréseit, megnyugtatólag hatottak rám. Szinte bíztam ezekben a fenséges erőkben, sokkal megbízhatóbbak voltak az embercsinálta, félelmetes és kiszámíthatatlan, vad és véres viharoknál. A fronton is szerettem a vihart, a természet viharait, ilyenkor elhallgattak az ágyúk, csak a "szelíd" mennydörgés morgott a távoli egek felől. Alvásra, nyugalomra termett idő volt, pár órányi békesség ideje. A nyárfalevelek fonákjukat mutogatták, mint alsószoknyák csipkéit. Peregtek a hűvös éjszakák kezétől alattomban megoldott falevelek, tele lettek velük az udvarok és utcák. Tócsák gyűltek meg a járdákon. Egy-egy szélroham megrázta a lombkoronákat s nyakunkba zúdult a víz. Az eső különben szűnőben volt, nyári zivatar, kissé későn, szeptember végén. Megvártuk, míg eláll az eső, s hazamentünk. Felvittük a kiskocsit a lépcsőn, erre az eső újból megeredt, immár csendesen. Nyugodtan, szépen, bölcsen esett, jó volt nézni. A kövesútról motorzúgás hallatszott, német gépkocsik rohantak szakadatlanul, ponyvával letakarva, tele katonával. Közöttük elszórtan, mint valami csúf szörnyeteg, egy-egy keresztes harckocsi dübörgött, csörgetve lánctalpait, hogy táncoltak ablaküvegeink. - Visszanyomták az oroszokat! - kiáltott át a túlsó oldalról Tamásné, ki mindig tudott híreket, de voltaképpen vágyálmait közölte. A mi vendégeink kifutottak az utcára, ujjongva, hogy akkor nemsokára hazamehetnek. Persze nem volt igaz. Makó már napok óta a szovjet csapatok kezén volt. - Már megint kétszáz kilométerre van a front! - kiáltotta Sárosi borbély is, aki az állomásra sietett. Piros behívóját mutatta, sok jött ilyen, mondta. Vonatot indítottak a bevonulóknak. Repülők suhantak el a házak fölött. Jutka összerezzent éktelen dübörgésüktől, sírásra görbült csöpp szája, de nem sírt mégsem, elmentek a csúnya madarak. Már az állomás tájékán lehettek, amikor az egyikük, amelyik azt a csúnya fekete füstcsíkot húzta az égre, lezuhant. Mint akinek elfolyt a vére. Aztán robbanások hallatszottak. Az utcából csapatban futottak a gyerekek az állomás felé. Csend lett, üde, eső utáni csend. Anna elővette kötését, s leült Jutka ágya mellé. Én meg verseket olvastam neki, halkan, mintha csak a szél zúgna valamilyen ritmust a faleveleken. Mikor sötétedett, abba kellett hagyni az olvasást. Hűvös is lett. Gyerekek kiáltoztak az utcán. - A pilóta kiugrott, de már késő volt. A kettétört gép egyik fele ráesett. Ott égett meg. Olyan kicsire égett a pilóta, mint egy gyerek. |
||||
|
|