Anna a szobában van, a kicsi ruhácskáit vasalja, kiárad az ajtón a friss vasalásszag. Közben kijön, meglóbálja a lépcső alján a vasalót, száll a pernye a térdig érő burján leveleire. Feljön a lépcsőn, rám mosolyog, megáll a gyermek ágya mellett egy pillanatra, aztán folytatja a vasalást. A kislány sírni kezd, látszik rajta, hogy igen álmos. Bevisszük a szobába kiságyával, ablakot-ajtót behajtunk. Az ablakkeretre szögezett kékpapírok violaszínűre szűrik a fényt, a szobában meghitt félhomály dereng. A gyermek elalszik. Anna elmegy, szatyor van a karján.

   A nap is elhúzódik a tornácról. Fogom a széket, lecipelem a kertbe, az orgonabokroktól körülzárt sarokba. Tavasszal még virágoskert volt itt, én ástam fel. Azóta felverte a gyom vad nyári dzsungelje. Székemet a kis barackfa alá helyezem, s régi folyóiratokat olvasgatok. - Ady megjósolta ezt a kort is -, gondolom egy tanulmány olvasása közben. Megcsikordul az utcaajtó, jön valaki. - Uramfia, mit akarnak ezek itt? Két német katona jön felém a gazban, egyenest nekem tartanak, s gőgösen, fensőbbségük tudatában kezdenek magyarázni valamit. Közben az iskolaépület felé mutogatnak. Nehezen hámozom ki pergő mondataik értelmét, de végül megértem, hogy az iskolát akarják megnézni, szállást keresnek. Emlékezetem rejtett csücskeiből előkaparom azt a kevés német szót, s megpróbálok valami értelmes, megfontolt mondatot összerakni belőle. Egy másik iskolát ajánlok nekik, ahol senki sem lakik, de ezt nem mondom. Csak dicsérem és mutatom: itt van nem messze, főútvonalon, jobbat kívánni sem lehetne. - Jól beszél németül - mondja a nyurgábbik, hirtelenszőke fiú. - Ezt se mondták még nekem - gondolom, mert csapnivalóan töröm a nyelvüket. De úgy látszik, errefelé szokatlan, hogy valaki ennyit is tudjon. Nagyot lélegzem, amikor elindulnak a kiskapu felé. Beteszem utánuk az ajtót, a reteszt is rátolom, nehogy meggondolják magukat s visszatérjenek még. A visszavonulásra gondolok, egy ilyen szőke legény fosztott ki utolsó konzervemből. Tanító vagyok, hiszek az emberek nevelhetőségében, eredendő jóravalóságában. De miféle emberek ezek, hogy hideg borzongást hagynak maguk mögött, amerre elhaladnak? Volt köztük emberséges fajta is, tehát nem szükségszerű, hogy ezek ilyenek. A kis egészségügyi katonára gondolok, aki megosztotta velünk halkonzervjét. De ha itt volna, csak gyűlölni lehetne őt is. Letiportak, megaláztak bennünket, mint történelemkönyveink régi lapjain.

   A két német katona most fordul be a sarkon, szürkeruhás alakjuk eltűnik a bádogos műhelye mögött, mely lezárt ajtóval s lehúzott redőnnyel, szomorúan áll az utcasarkon, mint egy vak koldus. Hogy hová lettek lakói, azt ki tudná már megmondani? Míg Sopronban voltunk, ide is elért az őrület, mely összeszedte s vagonokba rakta őket. Olyasfélét rebesgetnek, hogy egy sem fog visszatérni belőlük. Nem, ó, a legtöbben nem örömmel beszélnek erről. Mielőtt elvitték őket, az asszonyok karavánja járta a gettót, hogy élelemmel, jó szóval vigasztalja a szerencsétleneket, s a férfiak mogorván álltak kapuikban, most bizonyosodván meg végképp arról, hogy ingatag, süppedékeny talajon állunk immár mindkét talpunkkal és senkinek sem biztonságos az élete. Hogy valakinek csak így el lehessen venni házát, műhelyét, szabadságát és életét, ezt nem lehet ésszel felfogni. S miért? Mert állítólag másfajta ember? Erről tehet mindenki legkevésbé, hogy lehet hát ezért felelősségre vonni? Hát nincs jog, törvény, igazság, melyre apellálni lehet? Nincs, most már végképp nincs.

   Leveleket írtam, azzal a tudattal, hogy utoljára, nem lehetett tudni, meddig lesz postaforgalom még. Haza írtam. "Kedves Szüleim, köszönjük a hívást, de mi nem megyünk a Dunántúlra innen. Úgy gondolom, jobb lesz ittmaradni, könnyebben átvészeljük a harcok idejét..."

   Anna a kicsit készítette kocsijába, a szokott napi sétára. Leragasztottam a leveleket, majd útközben bedobom a postaládába. Az a szeptemberi nap volt, amikor a hűvös éjszaka először mart le egy csomó sárguló falevelet az ágakról. Anna midig szeretett az árokpartok arany avarszőnyegében gázolni, most is úgy tolta a gyerekkocsit, hogy a zizegő-zörgő levelekben járhasson. Az ágyúdörgés már délelőtt elhallgatott, s az emberek előbújtak vackaikból. A Nagyutca oly forgalmas lett, mint egy békebeli vasárnapon. A platánok és vadgesztenyefák között leányok-legények sétáltak, ez a korzó, itt találkoznak a szerelmesek. A legények keményszárú, fényes csizmájukat csapkodják kis pálcájukkal vagy fogják a lány dolgos, kemény ujjait. Az arcok oly derültek, mintha minden a legjobb rendjén menne a világon. Az élet nem áll meg, s meg lehet egy kicsit szokni minden állapotot, ezt a bizonytalanságot is. Délelőtt még fojtó csönd ült az utcákon, mintha mindenki elmenekült volna. Pedig ez ideig még csak az uraság oldott kereket. Őt nem kötötte hivatal, nem kellett parancsra várnia, megtehette. Látszólag csak önmagának tartozott felelőséggel, valójában attól tartott, hogy ezegyszer felelősségre vonják mégis minden tettéért, egész életéért. Neki volt a legélesebb szimata, messziről megérezte a veszélyt.

   Az urak már mindenütt a menekülésről beszéltek. A gyógyszerészék előtt is összejött négy férfi, mellettük haladtunk el, elkaptunk egy-egy mondatot. - Nem lesz itt semmi baj - mondta a főszolgabíró -, a németek nem engedik! - Kettőn áll a vásár - szóltam Annának. - Nézd, kikben bízik még ez az ökör! - A kikövezett úttest jobb oldalán hosszú gépkocsisor állt felpakolva, napok óta riadókészültségben. Csak a parancsot várták. - Úgy megugranak ezek, hogy öröm lesz nézni!

   A kútnál asszonyok beszélgettek.

   - Hallotta, Kovácsné? Ki fogják üríteni a falut!

   - Kiüríteni? Hová?

   - Hát, megy ki merre lát!

   - Hová mennék én a két gyerekemmel? - kérdezte Buruzsné, egy fejkendős szőke asszony, kinek termete már a harmadik gyereket mutatta.

   Ábris, az adóügyi jegyző német páncélosok nagy felvonulását emlegette egyre, de titkon csomagolt, fehérneműváltáskor már a bőröndjét kellett nyitogatnia.

Pintér gyógyszerészék az ablakon nézegettek kifelé. Az asszony vörösre sírt szemmel nézte az utcát. Olykor idegesen szóltak egymáshoz. - Mi baj, Mária néni? - kérdezte Anna, amikor odaértünk ablakaik alá. Bent a szoba félhomályában sündörögtek a fiatalok, sírás is hallatszott. A lányok Ferkóval vitatkoztak. Bőröndök csapódtak, nyikorogtak. - Ferkót küldenénk Pestre - mondta az asszony.

   - Minek? - kérdezte Anna.

   - Nem akarjuk, hogy Szibériába hurcolják - mondta a gyógyszerész.

   - Ejnye, Antal bácsi, ki mondta ezt a szamárságot? Miért hurcolnák Szibériába? - kérdezte Anna.

   - Ki biztosít bennünket arról, hogy nem teszik meg? - mondta ingerülten Pintér.

   - Én is ittmaradok - szóltam közbe -, s remélem, nem lesz semmi baj. Az ember ilyen időben legyen egy kicsit fatalista.

   (De estefelé csak elindították a fiút Pestre.)

   A cukrászda előtt Tarlós tanárral találkoztunk. Diákkoromból ismertem, egy kis Veszprém megyei faluban lakott a bátyjával, s együtt gazdálkodtak, amikor elvégezte a mezőgazdasági akadémiát. Kedélyes, nyurga fickó volt, sokat ivott. Egy görbe éjszaka után elaludt az ágyban cigarettával a kezében. De ahogy elernyedt ujjaiból kihullt a cigaretta, elégette az ágy elé rakott zokniját, meggyújtotta paplanát, majdnem benneégett az ágyban, röhögve mesélték a faluban hetekig. Most nyoma sem volt bohém kedélyességének, száraz, fontoskodó tanárember lett, mióta megnősült s idekerült a gazdasági középiskolához.

   - Nem menekültök? - kérdezte Tarlós.

   - Nem.

   Olyan értetlenül nézett, hogy megsajnáltam. Olyan volt, mint egy félszeg, nagyon ijedős kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre.

   - Nem visznek el Szibériába? - S a hangja nagyon bizonytalanul remegett.

   - Nem tudok semmi bizonyosat, de én nem hiszem. Valahogy bízom a sorsban. Maradj nyugodtan a helyeden, a világból úgysem tudsz kifutni!

   Már alkonyodott, amikor hazafelé mentünk. A gyerek elaludt a kocsiban, egy kicsit mindketten irigyeltük. Anna mind ez ideig egy szóval sem említette, hogy fél valamitől, de úgy látszik, hatott rá ez a hisztéria.

   - Ugye nem lesz baj, édesapa? - kérdezte, és rámemelte nagy gyerekszemét. Megszorítottam a karját s ránéztem, mintha evvel akarnám megnyugtatni.

   - Nem, nem lesz semmi baj - tagoltam lassan a szavakat, már magam is csodálkozva, hogy ilyen bizonyos vagyok ebben. - Sót kell venni, sokat - mondtam -, mert nem lesz majd. Holnap kitakarítjuk a pincét, szükség lesz rá. Nem lesz itt más baj, csak a tüzérségi tűz. De majd csak átesünk azon is.

   Anna hálásan nézett rám. A vállamra hajtotta fejét. S én arra az estére gondoltam, amikor először mentünk így végig ezen az utcán. Sötét augusztusi este volt, csak a szeme fényét láttam a lánynak, talán akkor ette belém magát. Mert szép és odaadó volt, nem nézet maga elé sem, csak a szememet nézte. Egyszer majd megbotlott, de én erősen fogtam, s még hálás is voltam a rossz járdának. Erre az estére gondoltam, s még a lefutó augusztusi csillagokat is láttam, amikor a kiskapura ráfordítottam a kulcsot.

   Egy szeptembervégi nap késő délutáni óráiban falragaszok jelentek meg az utcákon. Sötét tekintetű, káromkodó férfiak, izgatott, sopánkodó asszonyok gyűltek a plakátok elé, olvasgatták, ismételgették a vészjósló szavakat. Kiürítés, mozgósítás! - mondták szorongva, kétségbeesetten vagy konok egykedvűséggel. Csoportokban bújtak össze, mint a jó báránykák a gonosz farkas elől.

   Nehéz volt otthon maradni ezekben a napokban. Sokszor azt gondoltam, hogy a legbölcsebb dolog volna elbújni a hírek elől, nem törődni a világgal. Nem lehetett megtenni, a világ utánajött mindenüvé az embernek, csúfoló nyelvet öltve. A magány nyomasztó volt, ki kellett menni az emberek közé, akik latolgatták az eseményeket, rémhíreket mondtak vagy nyugtatgatták magukat. Annával elolvastuk mi is a falragaszt, melyen a terület önkéntes kiürítésére szólították fel a lakosságot. "A menekülés gyalogszerrel vagy szekéren történhetik, a vasútvonalakat nem lehet igénybevenni." Mellettünk egy köpcös, feketeszemű ember dörmögött: - Ki lesz olyan marha? Aki ezt kiadta, az már nincs itt, az "ótóval" ugrott meg! "Felszólítok minden tizennyolc és hatvan év közötti férfit, hogy haladéktalanul jelentkezzék bármelyik Tisza menti bevonulási központban" - olvastuk tovább a hirdetményt. Egy mezítlábas asszony állt a járda szélén, pergő nyelvvel mondta: - Az ember nem is érti ezt a plakátot! - Nem is lehet ezt megérteni - szóltam -, nem kell adni rá semmit.

   - Mi lesz most? - kérdezi Anna. - Semmi. - Ugye, nem hagysz el bennünket? - aggódik s belekapaszkodik jobb karomba. - Egyéb se kellene - mondom haraggal. - Néhány hónap alatt kétszer vonultam be Sopronba, elmentem Erdélybe, semmiért. Nem leszek többé zsinóron rángatható bábfigura. Erre már nincs is hatalmuk, világosan kitetszik ebből a hirdetményből. Fejetlenül kapkodnak csupán vagy szándékosan akarnak pánikot kelteni. - Téged különben is felmentettek - szól Anna, keresvén a törvényes, elfogadható kibúvót. Rámnéz, remény csillan a szemében. - Igaz is - bizonygatja -, orvosi kezelés alatt vagy, nem sétálhatsz el az ő kedvükért a Tiszáig. Hogyan is képzelik, hogy a férfiak elmennek, s itt maradunk magunkra, asszonyok, gyermekek? - Méghogy el ne hurcoljon bennünket az ellenség - ismételgetem, cifra szitkok között, hogy Anna alig ismer rám. Ezen végül el kell mosolyodni, nem lehet nézni megdöbbent tekintetét. Egymásba karolva sietünk haza, mint akik örülnek annak is, hogy most, ebben az órában még együtt vagyunk, s talán még az éjszakánk is nyugodtan telik el, mert aztán mind kevesebb módjuk lesz ezeknek arra, hogy elszakítsanak bennünket egymástól.

   A reggeli nap besüt egy kis lyukon, a kékpapíron át. Vékony sugár verődik a szemközti falnak, kis alakok mozognak rajta fejjel lefelé. Nyújtózkodva ébredek, mert szép álmaim voltak, és nehezen találok bele a történelmi valóságba. - Sötétkamra - mondom, ahogy meglátom a "mozit" a falon. - Olyan sötét és feje tetején táncoló, mint ez az élet... - Kezemet kinyújtom a takaró alól, Anna kezét keresem. A gyermek apró ujjai is megmozdulnak a kiságyban. Kezek, kezek, simogatásra termett kezek, ölni is tudó kezek!... Ez a kicsi kéz nem tud ölni, Anna keze sem. Kiugrok az ágyból, ablakot nyitok. Hűvös, őszi reggel van, a levegő szokatlanul éles. A külső ablakot gyorsan be kell tenni, szinte jólesik a szoba fülledtsége, őrzi a tegnap melegét, az éjszaka álmainak emlékét.

   Az ablaknál állok már, felöltözve. Nézem az utcát, a feltört, szikes földút göröngyeit, a nyárfák reszketeg, sárguló leveleit. A kisbíró jön a keskeny járdán, veri egyhangú dalát, tempósan lépeget hozzá. Megáll, dobverőjét eldugja, bajszát simítja, kalapja szalagja alól előveszi a hirdetnivalót. Kis szorongást érzek, ugyan mit dobol? A kisbíró olvasni kezd, fontoskodó, harsány, hivatalos hangon.

   "Közhírré teszi az elöljáróság, hogy a tegnap kifüggesztett hirdetmények tartalma érvénytelen. Mindenki maradjon a helyén, őrizze meg nyugalmát, és ne üljön fel semmiféle rémhíreknek!"

   Kirántja dobverőjét, egyet üt a feszes bőrre, s tovalép a kékes párákban fürdő, napos reggelben.

   Postakocsi megy el az ablak alatt, a csomagokon szürke felöltős férfi ül, s az arca nagyon ismerős. Egy pillanatig keresem nyomát emlékezetem süppedő talaján, aztán hirtelen homlokomra bökve kiáltok fel: - Bende, Bende, a naszódi iskolafelügyelő! Hogy kerül ez ide? - Menj már ki - mondja Anna -, beszélj vele, kérdezd meg... - Már az utcán vagyok s futok a kocsi után, kiáltozok, integetek. Amaz hátranéz végre, meglepetten kiált fel.

   - Csak nem menekülsz? - kérdem, elfulladva a futástól.

   Zötyög a kocsi, a lőcsbe kapaszkodva megyek mellette botladozva.

   - Kiürítették az egész vármegyét - mondja szomorúan Bende -, nekünk Sopront jelölték ki, oda kell mennünk. Mindenünk ott maradt, pajtás. Ezt a két bőröndöt viszem csak, ennyi maradt. Legjobban a zongorát sajnálom.

   - De hogy kerülsz erre? - faggatom, hogy mondjak valami értelmes szót, sopánkodás helyett. Mert lassan elfásul az ember holmi zongorák és bútorok irányában. Ezrek és ezrek válnak meg nehezen megszerzett javaiktól, s örülnek, hogy az élet megmaradt.

   - A feleségemet keresem. Előbb indult el, hátha itt találom a rokonainál. Együtt mennénk tovább.

   Fáradtan mosolyog. Aranyfoga villog, rettenetesen álmos, mert öt napja úton van, vonaton, szekéren, gyalog, ahogy lehet. Keresi a feleségét, megy, megy az ország másik végébe - s mi értelme van mind ennek?

   - Szóval így állunk. Hát mifelénk, Kisilván mi a helyzet? - kérdem.

   - Már szeptember elején kiürítették a községet, tele van katonával.

   A Magyarság Néprajzára gondolok hirtelen, ez jut eszembe, a könyv, melyet az aggódás napjaiban forgattunk Barna Gézával, hogy elfeledkezzünk a világról. Kosztenykiben Gogol regények hevertek a szemétdombon. Emberek, sorsok, könyvek, szétszórt, menekülő, zilált életek!...

   Hallgatagon nézem az út rögeit, sebesen futnak gondolataim. Mint egy rettentő árvíz, olyan az élet. Hullámok csapnak végig a földön, arcok merülnek föl belőle egy-egy pillanatra, emlékek pattannak fel a habokból, szétfoszlanak megint, eltűnnek, nem tudni, hová...

   - Te nem jössz Sopronba? - kérdi Bende.

   - Nagyon jó helyen vagyok én itt - feleltem.

   - No, isten áldjon.

   Sose látlak többé - gondolom. S integetek a távolodó szekér után, amely csakhamar eltűnik az eperfák között, csak egy felhő marad fölötte az égalján, különös felhő, olyan, mint egy kitátott szájú, acsargó farkas.

   Megint dobolnak, mindig dobolnak... A főbíró kíván szólni a néphez, legyen ott mindenki ekkor meg ekkor...

   Mit mondhat még egy főbíró a népnek?

   Éppen fűrészelés közben hallgatom a dobszót, a kamra ajtajából. Persze megáll kezemben a fűrész, még jól is esik pihenni egy kicsit. Anna a tornácon ül, valami ujjast köt piros pamutból, régiből újat, tegnap bontotta szét.

   - Érzik, hogy meg kell nyugtatni a népet - mondja -, valamit mondani kell neki ebben a zűrzavarban, érezze, hogy ők is vannak még, rend van, nyugodtak vagyunk, nem nagy dolog az egész!

   - Eddig nem nagyon érezte szükségét, hogy beszéljen. Mit tud még mondani? Már nem lehet bizonykodni: Emberek, nem lesz itt semmi baj, rossz álom az egész, elmúlik, marad minden a régiben... elszántság... nemzeti egység... győzelem - nem, ilyeneket már nem lehet mondani. A szemek villognak, tán a kezek is ökölbe szorulnak a rongyos nadrágzsebekben. Oly egyedül van egy főbíró az emelvényen!

   Nyílik a kertajtó. Szomorú, gondterhelt arcú ember jön a fal mellett, vékony, hajlott orrán, keskeny fején ül a szomorúság, mint egy fekete varjú.

   - Szervusztok, kedves - köszön.

   - Jónapot, Endre bátyám. Csak nincs valami baj? - kérdem, látván töprengő, nyugtalan szemét.

   - Baj, az van elég. Éppen ezért jöttem. - Kicsit megáll, látszik, hogy nehezen mondja. - Költözzetek át hozzánk.

   Mi nem értjük a dolgot, csak nézünk egymásra, s nem tudjuk, mit mondjunk erre.

   - Amíg nekem lesz, nektek is lesz minden - folytatja. - Nincs tüzelőtök, nem hagyhatlak megfagyni benneteket a télen evvel az ártatlan csöppséggel!

   Hangjából árad a jóság. A megszorongatott ember hangja, aki már nem sokat remél az élettől. Talán a félelem teszi ilyen jóságossá, együtt könnyebb elviselni a veszedelmet. Csak azt nem értem, mennyivel lenne jobb. Ide látszik a sárga ház, iskolaépület az is, akár ez. A hatodik osztályt tanítja Ács Endre sógor évtizedek óta ebben a házban - hogy nem érzi biztonságosnak egyszerre?

- Ki tudja, mi lesz? - mondja tovább szomorú mondókáját. - Zárjátok be a lakást, gyertek át, a legszükségesebb holmit hozzátok magatokkal.

   Könnyek gyűlnek a szemébe, fátyolos lesz a hangja. Egy megtört ember, egy félénk öregember, sajnálni kell, ha ránéz az ember.

   - Köszönjük a jóságát - kezdem akadozva, hosszas töprengés után. - De egyelőre gondolkozunk még rajta. - Annára nézek, finoman bólint, mintha biztatna. - Mert meg kell gondolni, itthagyjuk-e a házat, az a kis holmink is elvész, ami van nekünk.

   Ács Endre hallgatagon áll, látszik, hogy még szeretne mondani valamit, de nehezen fog hozzá, kíméletesen, ahogy a rossz hírt szokták közölni. Amit eddig mondott, az mostmár csak bevezetőnek tűnik, ahogy rákezdi:

   - Neked be kell vonulnod, kedves.

   - Nekem? Aztán minek? - kérdem, de érzem, hogy belesápadok.

   - Ki van téve a hirdetmény a községházán. A te korosztályod is benne van. Azonnal be kell vonulnod.

   - Olyan isten nincs! - mondom elkeseredetten és dacosan.

   - Jól van kedves, én csak megmondtam. A te bajod lesz, ha nem mégy el. - S azzal megindul, válla közé süppedt fejjel. A kiskapuból szól vissza: - Isten áldjon benneteket!

Eszemágában sincs bevonulni. Mégis döbbent csend fekszik mindkettőnkre. Hát itt már egy percnyi nyugta sem lesz az embernek? Minek jött ide, ha nem tud okosabbat mondani?

Anna töri meg a csendet.

   - Mégis, nézd meg azt a hirdetményt, hátha Endre bácsi nem jól látta. Lehet, hogy nem is kell bevonulnod. Úgysem engedlek el. De nézd meg magad is.

   Megyek hát a községházára, végig a Nagyutcán. Az utca tele van emberrel, sosem volt itt tán ekkora forgalom. Csoportokban állnak az emberek, köpködve, mintha csak munkára várnának, megbeszélik a világ ügyeit. - Osztán mit mondott a főbíró? - kérdezi egy magashangú, szőke, csontos, de keskeny arcú férfi, amilyen elég ritka ezen a kun vidéken. - Hát azt mondta - felel egy kopaszodó kubikosforma - hogy aszongya: Nem kell félni, emberek, ne higgyenek el minden rémmesét, nem bántanak az oroszok senkit! - Azt mink úgyis tudjuk - vág közbe egy fiatal legény -, úgy látszik, magát akarta megnyugtatni a főbíró. - Az emberek elmosolyodnak, a kubikos rosszallólag néz a fiúra, hallgass taknyos, ez van a tekintetében, most én beszélek. - Azt is mondta - folytatja -, hogy végezze mindenki nyugodtan a dolgát, meg maradjon mindenki a helyén. - Még most is dologra bíztat? - kotyog bele a legény, de menten el is hallgat. - Azt mondta, hogy ő is a helyén marad - fejezi be a kubikos.

   Fekete, bozontos, borostás ember veszi át a szót. Hogy béketárgyalások kezdődtek, azért beszél így a főbíró. Mert Kállay lett a miniszterelnök megint. Lám, az oroszok is megálltak, nem jönnek tovább. Ha jönnének, már itt kellene lenniök. De lövés is alig esik tegnap óta, légiriadó meg napok óta nem volt.

   Hallgatják a mesét az emberek, viszik haza. Olyan ez, mint az igazi mese, szomjúságot csillapít, vágyakat elégít ki. Úgy adja tovább mindenki, ahogy maga szeretné látni a dolgok folyását, szinte benne van a politikai meggyőződése. Van, aki már azt meséli, hogy jönnek a törökök, segíteni a németnek, nem hagyják cserben Magyarországot. A másik úgy tudja, hogy a szerbek meg a bolgárok jönnek felfelé a Duna-Tisza közén, segítenek a szovjetnek, már el van intézve a háború sorsa, hálistennek, s holnap itt lesznek az oroszok, lám, szaladnak az urak!...

   Az én évfolyamon valóban ki van írva a községházán. Eszerint azonnal be kellene vonulnom a legközelebbi bevonulási központba. - Nem tesz semmit, én nem megyek. Azzal nyugtatom magam, hogy engem - ha nincs is írásom erről - most szereltek le betegséggel, nem kívánhatja senki, hogy megint bevonuljak. De az ördög vigye el, ha nem szereltettek volna le, ha semmi bajom se lenne, akkor se mennék! - gondolom elszántan. Lesz, ahogy lesz.

   A Schwarcz boltja előtt hosszú sorban állnak az asszonyok. Ide raktározták a zsidó kereskedők lefoglalt áruit. Úgy látszik, már nem tudják elszállítani sem, mert kiárusítják. Rendőr áll az ajtóban, azaz afféle községi hajdú, akit rendőrnek tisztelnek. De majd benyomják az asszonyok. Kiabál, hadonászik, a tömeg zúg, morajlik, szitkozódik és fenyegetőzik, mert mindenki el akarja magát látni áruval, ki tudja, mi lesz aztán. - Csúnya tud lenni az ember, ha megvész.

   - Hallotta? - kérdi a patikusné - elmenekült Török is, Ravasz is, persze magukkal vitték a bank pénzét. - Anyuka - szól közbe Judit, az idősebbik Pintér-lány -, Seres főbíró is elmenekült.

   Eszembe jut a beszéd: ő is a helyén marad...

   - Meg kellett volna verni ott a piactéren - mondom. De a gyógyszerészné húga, ideges, borzas asszony, nikotinos ujjait felemelve förmed rám: - Ugyan, hogy mondhat intelligens ember ilyet?

   - No, minden jót - búcsúzom és megyek hazafelé. Kell is nekem leállnom az utcán beszélgetni.

   A takarékpénztár ablakain látom a szétdúlt papírhegyet, a kiforgatott fiókokat. Az igazgató, Ravasz, akiről az imént hallottuk, hogy elmenekült - lakásában német katonák ülnek, befőtteket esznek, s az üres üvegeket kihajítják az nyitott ablakon a járdára, csörömpölve törnek ezer darabra -, s a katonák isznak, isznak, verik a zongorát és ordítoznak, ahogy a szájukon kifér. Oly élénkek, mint az oxigénbe zárt egerek