Jutka a tornácon feküdt, kis barna teste fürdött az augusztusi napfényben. Az arcpirosító tiszta soproni levegőn tanult visongást próbálgatta. Örömmel és elégedetten szemléltem, mert a sok kicsi visítás az öröm hangja volt, az egészség jele. De ha sokáig nem figyelt senki a gyermek visongásaira, sírásba csapott a hangja, hogy magára vonja a figyelmet. Nevetni kellett rajta. Most már civil voltam. Tanító, aki a közbejött furcsa hónapok után folytatja - vakációját. Egy nyugszéken üldögéltem órákon át, mert pihennem kellett. Mikor leszereltem, elutaztunk Barna Gézához, ki töviről hegyire megvizsgált, s megállapította, hogy a dolog valóban nem olyan veszélyes. A régi folyamat - mondta - jóindulatú. Pihenést, jó kosztot ajánlott. - Zsírt bele! - mondta tréfásan Annának. Májinjekciókat írt fel, melyeket mindjárt meg is vettünk a városban. Hetenként kétszer elsétáltam Szatmári doktorhoz, ki kacska kezével beadta az injekciót. Sántítva értem haza, kiültem a tornácra, egy csomó könyvvel bástyázva körül magamat. Hát itthon vagyunk végre, amire annyira vágytam! Itthon? Hol vagyok én otthon egyáltalán? Mind több helyet vallok otthonomnak, lassanként az egész ország "szűkebb hazámmá" zsugorodik. A házban rajtunk kívül jóformán csak anyósom él. Férjét még a nyár elején behívták katonának. Az öreg hadapródőrmester, akit különben is keveset lehetett itthon látni, s ha itthon volt is, hallgatott, szinte boldogan vonult be. Itthon nem sokba vették. Közte és anyósom között akkora volt a szakadék, hogy átszólni sem igen lehetett fölötte. Szívesen ment bárhová, ahol embernek tudták, legyen az kocsma, ipartestület - melynek jegyzője volt - vagy katonaság. Tanító volt, öreg póttartalékos, ki életében egyszer volt katona, egész fiatalon ősi, hagyományos Habsburg-ellenességből, önkéntes volt Gömbös Gyula seregében, mely a IV. Károlyt visszacsempésző legitimisták ellen fordult. Sokat emlegette a "budaörsi csatát", melyben részt vett. Akkor, azt hiszem, az őrvezetőségig jutott el, s most minden alkalmat megragad, hogy feljebb jusson. Szüksége van erre férfiúi önérzetének, ezt igazán meg lehet érteni. A két fiú leventekorban van, őket is ritkán látjuk idehaza. Mindketten diákok, egyre messzebbre sodródván a szülői háztól, kétféle értelemben is. János, az idősebbik, az állatorvosi főiskola harmadéves hallgatója, jó humorú, jóízű fiatalember különben. Kitűnő tornász, a szaltót - előre-hátra - bármikor s bármely társaságban megcsinálja, a legváratlanabb pillanatokban is. Szeret dalolni, ezenkívül pompás betyárost és halpaprikást tud főzni bográcsban. Templomba nem jár, a nőkről cinikusan nyilatkozik, de erősen csapja nekik a szelet. Most, a vakációban, az ármentesítő társaságnál dolgozik, hogy legyen egy kis zsebpénze. Este nagy kuglicsatákban vesz részt, ahol mellesleg sok sör elfolyik a kiszáradt torkokon. Rendszerint hajnallal verődik haza mindennap. - Lajos, a legkisebb Csapó-gyerek, csak külsőleg hasonlít bátyjához, természete szerint csaknem az ellenkezője. Szótlan, szinte mogorva, szomorúságra hajlamos, csak társaságban, jó komái között oldódik fel. Külön utakon jár. Azért-e, mert nem szereti a bátyja nagy társaságát s ivásaikat vagy mert az még gyerekszámba veszi, nem lehet tudni bizonyosan. Különben a helyi mezőgazdasági középiskola tanulója, s nyaranta az iskolai tangazdaságban dolgozik, csak este jön haza, hogy átöltözzék s el is tűnjék barátaival. Nem sokat látjuk őket ezentúl sem. Csak azért szólok róluk, hogy ők is vannak a világon, bizonyára tele vággyal és tervvel, de nem lehet tudni, megvalósulnak-e ezekben a nehéz és bizonytalan időkben. Maguk sem szeretnek töprengeni ezen, inkább másfelé terelik gondolataikat, amíg lehet. Mert nemsokára testi valóságukban is eltűnnek a körből, s ki tudja, mikor kerülnek megint elő. Anyósom tehát már most meglehetősen magában él. Háromszobás lakásából még a tavaszon átengedett nekünk egy szobát, abban élünk hárman. Inkább csak estétől reggelig, nappal a tornácon vagyunk. Mi ketten mindig a tornácon vagyunk. Apa és kicsi lánya. Messze ülök tőle, már megszoktam. Időnként rajta nyugtatom szememet, elgyönyörködöm benne. Egy kis szélcsend, egy kis nyugalom pólyál körül bennünket, meghúzódunk ráncai között. Tudjuk, hogy odakünn változatlan hevességgel tombol a vihar. Jó meleg augusztus. Az udvar, méteres, elszáradt kóróival, a kert kövér paradicsomai, a sötétzöld lombozatú akácfák, melyeken itt-ott, mint a zöld hetesen, már sárga levelek rikoltják a közelgő őszt, a háztetők mohos cserepei - minden, minden izzott a napsütésben. A levegő remegett a palánk fölött, Csönd volt, mélységes, alélt csönd. A világ elfeküdt a kék ég alatt, mint a megfáradt ember. A kitárt ajtón kihallatszottak a konyha zajai. Anna a tűzhely mellett állt, kipirult arccal. A szobából a rádió sercegése szólt csak, a légiveszély miatt szünetel minden közvetítés. - Bácska, Baja, Földvár, légiriadó! - mondta egy harsogó férfihang. Én egyelőre mentesítve éreztem magam minden behívótól, s ebben volt valami megnyugtató, bár percig sem hittem, hogy megúsztam a háborút. De egyelőre messze volt a front, s a háború megtanított a pillanatnyi nyugalom élvezetére. Nyugalom nálam nemcsak pihenést jelentett. Tevékeny ember voltam világéletemben, aki mindig talál magának dolgot. Minden ősöm, egész családom barkácsoló ezermester. Fát vágok, szerszámnyelet faragok, kapálok egy-egy kicsit most is. Nekiesek egy kisbaltával a méteres, ujjnyi vastag kórónak, mely távollétünkben felvetette az udvart. Jó lesz tüzelőnek majd. Jóleső fáradtsággal ülök vissza nyugszékembe, olvasok órák hosszat. De nemcsak erről van szó. Ezek apró, mindennapi teendők, melyeket el kell végezni minden háznál valakinek. A háború az alkotást öli meg, mert az alkotás a jövőnek szól, s háborúban csak jelen van. De mióta hazajöttem, szokatlan lázzal szedem elő megint festékeimet és ecseteimet. Vászon híján nagy, enyvezett papírlapokat feszítek ki a rajzdeszkán, felrakom a magam készítette állványra s - dolgozom. Az udvart festem, a távoli kerteket, sok kékeslila árnyékkal és villogó napsütéssel. Színes, világos, szinte derűs képeket akarok festeni, melyek mégsem idillikusak és problémátlanok, mélységük, szomorúságuk is van, s érződjék rajtuk az élet mély drámája. Azaz necsak a felszínt ragadják meg, hanem magát a teljes, terhes életet. Kedvvel dolgozom, úgy érzem, sikerül egyet-mást megvalósítanom abból, amit akartam. Nem gondtalan ez az élet. Közeledik a szeptember, az iskolai év kezdete. Vajon hol fogok én tanítani? Erdélybe nincs már út, Kiskőrösön mélységesen hallgatnak. De talán jobb is. Mit tudnék most csinálni, ha költözködnünk kellene? A vasút már teherárut sem szállít. Nem sok holmink van, de valami mégis van. Legjobb volna semerre se mozdulni. Legtöbbször azt hiszem, itt ragadunk, s kívánom is, hogy itt várjuk meg az idő teljességét, e korhadt világ bukását. - Meglátod, nem megyünk mi Kiskőrösre - mondja Anna is. Egyelőre szünidő van, s a fizetés megérkezik postán. Nem sok, de szerényen megélünk belőle. Majd csak megoldódik valahogy a dolog, áthelyezéssel vagy másképp. Tán egyszerűbben, mint az ember gondolná. Egyelőre úgyis betegállományban vagyok, ehhez tartsuk magunkat.
Levelet kaptam hazulról. Édesapám írt, szálkás, szép betűivel. Józsi öcsém is megkapta a behívót, s már a lengyel mocsarak tájáról küldött egy tábori lapot. Ha én le nem szerelek váratlanul, már valamennyi katonasorban levő fia a fronton volna. Az álmodtam, hogy Józsi elesett a fronton. Anyám könnyes, vonagló arcát láttam, szívemet vad fájdalom szorította össze, amilyet csak álmában érezhet az ember. Zokogva ébredtem, nehezen eszmélve, hogy álom volt csupán. Sokáig az álom hatása alatt voltam, féltettem Józsit, szinte önmagamat téve felelőssé, ha baja esnék. Gyerekkoromra gondolok, az omladozó, öreg zsúpos házra. Látom őt, a növekvő kamaszfiút, aki örökké éhes, s vékony vacsoránk után mindig megkérdi anyámat, hogy van-e valami ennivaló. Az uraság földjeire jár napszámba, nyolcvan fillérért. Aztán elképzelem őt Hénin-Lietardban, kifutófiú egy francia hentesnél, kerékpáron hordja a húst, vasárnaponként kártyáznia kell a gazdájával, rettenetesen unja. Aztán rohamsisakban látom izzadó arcát. Rémület van a szemében, amint fut a halál felé. Vér fröccsen föl mellette, megtorpan, visszanéz a békesség tájaira, ártatlan arccal, sírásra görbült szájjal, mint régen. Mintha mondaná: Mama, ne engedj el, add ide a kezedet!...
Egy képet felakasztani a falra - a legnagyobb örömök közé tartozik. Az otthon berendezése, csinosítása - alkotó munka, lelki gyönyörűség. Az ember olyan fészket rak, amilyet tud. Nem így képzeltem otthonom, mégis örömet találok benne így is. A szélső szoba a mienk, amelyben Jutka született. Szegényes holminkat elrendeztük benne, a falakat teleaggatom képpel. Időnként frisset akasztok közéjük, kicserélek egyet-egyet a régi keretben. A kis asztalon könyvek, folyóiratok hevernek, a polcon, amelyet néhány deszkaszálból magam róttam össze, ha lassan is, gyűlnek a könyvek. A szoba a mi külön világunk. Olykor szinte álomvilágnak tűnik. Képekről, könyvekről, álmokról folyik itt a szó. Néha felolvasunk egymásnak, meg akarjuk osztani egy-egy könyv örömét. Nem élünk "társadalmi" életet, a szó szokásos értelmében. Néhány hónapja ismerkedem igazán a faluval, barátom sincs még. Nem tartozom a helybeli iskolák tantestületébe, egy-két időseb tanítót ismerek csak, velük nem tudok mit kezdeni. Juhos tanár - magyarszakos a gimnáziumban - ugyan szívesen elbeszélget velem, de nemrégiben, mikor megnősült, s körülhordozta feleségét, itt mentek el a ház előtt, be nem tértek volna. Nem a formaság bántott, hanem a mögötte levő tartalom. Alacsonyabb társadalmi állásúaknál nem kell "vizitelni" - így írja elő az íratlan kódex. (Mi sehol sem viziteltünk.) Bertalan tanár is elég kellemes ember, már csak azért is, mert rajzszakos, de náluk is úgy érzi az ember, hogy csupán "leereszkednek" hozzá. Nem esik rosszul, de azt hiszem, nincs szükségem rájuk. Furcsa ez az egész társadalom. Egyszer a kútra mentem vízért. A gimnázium igazgatója éppen arra sétált, ismertük már egymást futólag, köszöntem neki. Kedvesen, de kissé szertartásos-mereven fogadta köszönésem. A következő pillanatban B. Nagy János lépett az utcára, a nagygazda. Megállt házának kiskapujában. Az igazgató magasra emelt kalappal köszönt nagy "szervuszt", s az hasonlóképpen viszonozta ezt. Fene nagy barátság! - gondoltam akkor. Ha nekem vagy nyolcvan hold földem lenne, és is lehetnék ilyen tekintély? Kicsit idegenül éltem ebben a körben. Sopronban otthon voltam, nem érhetett meglepetés. S bárhogy ritkította őket az idő, barátaim éltek még a városban. Általában kulturált, haladó emberekkel barátkoztam, s ez ideig itt keveset ismertem ilyesfélét. Messziről különösen megszépült szememben a város, mintha ott mások volnának az emberek. Távolról mindez álomnak tűnt, s azt kezdtem hinni, hogy a valóságban ott sincs annyi kiváló ember együtt, amennyit én őriztem magamban. Itt meg?... Vagy csak a portól és a sivár sziktől nem láttam magamon túl? Mit is láttam én eleddig a nagy alföldi faluból? A Nagyutcát ismertem és körülötte még valamit. Vásárkor kerültem a szélek felé, akkor sem azért, hogy az Újtelepben gyönyörködjem. Azt a réteget ismertem jobban, melyhez tartoztam (- melyhez engem is számítottak! -), mert alulról úgy fest a dolog, hogy egy vagyok vele. Ezt is inkább azért ismertem jobban, mert nagyjából országszerte azonos, nem nehéz felfedezni. Régebben egy-két hetet ha töltöttem egyfolytában a faluban, azt is a szerelem szemüvegén keresztül láttam, - szép volt, volt idő, hogy a legszebb a világon. De óhatatlanul abban a körben kellett mozognom, mely mégis a felszínen élt, ha tele volt is panasszal. Valamikor, nem is olyan rég, mindössze négy esztendeje, amikor katonaként, először kerültem a faluba, egy parasztházban szállásoltak el negyedmagammal. Keveset voltam otthon. Napközben kivonulás, szolgálat, ez-az a századirodán -, este tértem szállásomra. Ilyenkor beszélgettünk kicsit a házbeliekkel. El kellett mondanunk, honnan jöttünk, kik-mik vagyunk otthon, milyen világ van arrafelé. Így, lassanként cseréltük ki gondolatainkat és tapasztalatainkat. A család a Garzó névre hallgatott. Azokból a népdalokból ismertem e nevet, melyek Varga Julcsa és Garzó Péter szerelméről szóltak. Mellesleg franciásnak éreztem. Esténként, mikor mi négyen, hadapródok, szobánkba tértünk, dalolgattunk egy kicsit. A nótákat rendszerint én kezdeményeztem, ki a katonaéletben a közös dalolást tartottam legszebbnek, sőt csak ez tette elviselhetővé a szolgálatot. Azt hiszem, hadapród társaim közt csak én tudtam megkülönböztetni a népdalt a műdaltól. Szerettem a katonanótákat, melyeket mindannyian ismertek és szerettek. De esténként sokat előszedtem abból az ősibb rétegből is, nemegyszer a hortobágyi pásztordalokból. Némelyiket csak magam tudtam, társaim csak beledúdoltak. A vékony deszkaajtón átszűrődött a dal Garzóékhoz. Az asszony reggel meg is dicsért bennünket, de a fejét is csóválta: Honnan tud a tanító úr ilyen régi-régi nótákat? Én úgy láttam, hogy erőszakosabban és gyökeresebben akarnak szakítani mindennel, ami múltjukra és paraszti mivoltukra emlékeztette őket, mint a dunántúliak. Ebben természetesen sok jót éreztem, meg is szerettem konok nyakasságukat -, de egy kicsit sajnáltam is hagyományaik elvetését, mert mit kapnak helyette? Most ifjúi rajongásnak tűnik mindez, de mit lehet várni ifjú katonáktól? Olykor az emberpiacot is láttam. Korántsem hittem, hogy népdalokkal lehet segíteni a Gyehenna, Koplaló és Újtelep nevű szegény külterültek lakóin. Már nevüket és félelmetesnek éreztem, bár az ott élő emberek közül senkit sem ismertem még személyesen. Pedig de sokszor elnéztem őket a piacon, az utcákon, viskóik kapujában! Feketék, borostásak, komorak és oly rongyosok voltak, mint talán sehol. Csak szemük világított, olykor ellenséges fényeket lobbantva. Néha úgy éreztem, hogy e tekintetek nékem is szólnak, s szerettem volna megmondani nekik, hogy tévednek, hogy semmi közöm azokhoz, akik a sorsukat okozzák, az ő pártjukon vagyok mindenütt, ahol valamit is lehet tenni értük, iskolában, hadseregnél, bányánál. De mit tudnak ők erről? A vásott cejgnadrágok mezítlábas, bakancsos világából nézve én nadrágos ember vagyok, nem ismerik apámat-anyámat, nem látták keserves utamat, melyen felvergődtem, náluk csak egy kicsit feljebb, alulról nézve úrnak, felülről szolgának -, ó hálátlan, langyos sors, ég és föld kivetettje! Mióta az eszemet tudom, félszegnek érzem helyzetemet. Nehezen ismerkedő, kevés beszédű ember voltam mindig, aki senkinek sem akar terhére lenni. Érzem, hogy mindezt büszkeségnek is lehet magyarázni, csak azok tudják, hogy távolról sem az, akikkel hosszabb időre együvé vert a sors. Mindenkiben tisztelem az egyenrangú embert, s ha van bennem büszkeség és emberi méltóság, felfelé van leginkább, dacból, tüntetésképp. Soha nem hittem, hogy az emberek egyformák, de egyetlen értékmérőnek a becsületességet és a tehetséget ismertem el, ha katonai és hivatali feletteseim megfeledkeztek erről, a magam csendes módján, de ha kihoztak a sodromból, haragosan is figyelmeztettem őket. Igazságérzetem oly erős volt, hogy ezekre a komor, nehéz életű emberekre szinte felfelé néztem. Emberség és magyarság dolgában egyaránt bennük láttam a jövőt s nem azokban, akikhez engem is számítottak. Szinte kétségbeejtő volt, hogy az értelmiségi foglalkozásúak nagy tömegeiben is milyen ostoba és irreális elképzelések uralkodtak a világot, a történelmet, a jövőt illetően. Hová lett a tanultságuk, olvasottságuk, ítélőképességük? Egy értelmes kisebbségtől eltekintve még most is hittek a németek győzelmében, s féltek az oroszok bevonulásától, a ködös jövendőtől, holott a fent említett szegényemberek nagy többségükben ösztönösen is sorsuk jobbra fordulását várták az eseményektől. Csupán annyit jelentene ez, hogy nincs vesztenivalójuk? Akkor is ők képviselik az erőt és az igazságot. Az eseményeket ők sem látják előre. Úgy tűnik, nekik nem is fontos, hogy a szovjet csapatok a Kárpátokon át lendülnek-e elsöprő támadásba vagy Lengyelországon át - arra közelebb - törnek Berlin felé. Ki látja pontosan, mi lesz? De ők nem is vitatkoznak ezen. Fontos ez? Csak annyiban, hogy könnyebben átvészelhessük e nehéz napokat. Mindenkiben vannak szorongások. Évek óta érzem a forradalmat, a levegőben van. A nép egyideig tűr, aztán mindig újból kezdi, a szürke hamu alatt parázs izzik. Vérbe-könnybe fojthatják császárok, cárok, nagyurak a fellobbanó álmokat, amikor megérik az idő, kell történnie valaminek. Vagy ebben a népben már meghalt volna minden forradalmi tűz? Ez már csak passzivitásra képes? Iszonyú csizmák alatt nyög, moccanni is alig lehet. De valaminek mégis jönni kell. Az ország előbb-utóbb kiugrik csatlós-helyzetéből, s akkor... akkor felkél a nép is. Már látom a barikádokat. Fut az ellenség, az idegen hódító s vele a hazai elnyomó... Patetikus, regényes képek! Közelről bizonyára másképp fest minden. Mert vegyük csak ezt a falut, a forradalmat kicsiben. Emlékszem Erdélyre, magyar tanító a román vidék kis szigetén. Élt bennem a szorongás, hogy nem úsznám meg magam sem szárazon. S itt? Ha itt ér a nagy változás, kérdik-e majd tőlem, hogy hol állok, kikkel tartok, hová tartozom? Hiszen alig ismernek! Jöttment, idegen jövevény, messzi tájakról sodródtam ide - maguk közé számítanak-e? Vagy egy kalap alá vesznek a főbíróval? Van példa erre is, arra is. Nem kellene az embernek ilyen magányosnak lenni. Hogy irigylem azokat, akik egyetlen faluba-városba gyökereznek, ahol születésüktől fogva ismeri őket mindenki, barátok és rokonok között élnek, nem ilyen futóbolondok, mint én. Nekem csak ez az asszony van és a csöpp gyerek. Micsoda forradalmár az ilyen?
Estefelé az ártézi kút forgalma megélénkül. Ilyenkor férfiakat is látni, akik targoncán tolják, vagy a vállukon, rúdra akasztva lóbálják a vizeskannákat, ne kelljen sokszor fordulni. Anyósom egy szegény asszonnyal hordatja a vizet, havi huszonöt pengőért. Az asszony estefelé pontosan megjelenik, telehordja a kádat s végül a kannákat. Megvan a másnapi víz. Mi Annával sokszor kimegyünk a kútra, mindkét karunkra egy kannát akasztva. Anyósomnak ez sehogy sem tetszett. Először csak nézett mogorván, majd megszólalt: - Mit szólnak hozzá, hogy az én gyerekem jár a kútra? - Értetlenül csóváltam fejemet. Ősidőktől fogva járnak az asszonyok a kútra, a legszebb, a legemberibb képet erről festették a művészek. Sosem hittem volna, hogy ezt is szégyellni kelljen. (Meg is kell festeni Annát, ahogy karjára akasztott kannákkal jön a kútról.) Nem lehetett meggyőzni, makacsul ismételgette a magáét. Most már meg sem próbálom. Én is mondom és teszem a magamét, ahogy kell. - Iparosfiú! - hallom a hangját az asszonyok között. Ebben minden benne van. Ő már ott tart, hogy azt hiszi, szégyellem. Pénzbőség beszélteti így az embereket? Aligha. Valami kasztszellem rabjai szinte valamennyien, akik egy lépcsőfokot is emelkedtek, elég hozzá egy nemzedék, hogy elfelejtsék, honnan jöttek. Csak jóízű tájszólásukban őrizték az egyszerű ősöket. Igényeik túlnőttek keresetükön, ám szellemiekben alig. Könyvet nemigen vettek, ha olvastak is. Könyvtárból - a tiszti kaszinóból - s másoktól kölcsönkért könyvek akadtak a házakban, olyik helyen kis házikönyvtár is. De e réteg asszonyai kártyát vetettek és vettettek, álmoskönyvet böngésztek, sosem tudtam kideríteni, miért érezték magukat fenn, a nép fölött. Áporodott, lapos világ volt. A kútnál pedig, mint egy eleven újságból, mindent megtudott az ember. (Az igazi újságok rettenetesen hazudtak.) Néha egészen fantasztikus, vad hírek keltek ugyan szárnyra az éjjel-nappal csorgó csapok mellől, de még ezekben is több volt tán az igazság, mint a hivatalos jelentésekben. A kútnál tudom meg, hogy Románia kilépett a német szövetségből, s fegyverszünetet kért a szövetségesektől. Később a rádióból halljuk. Nincs benne semmi meglepő, hiszen várható volt a frontok állásából s Románia földrajzi helyzetéből. Most mégis fáj, hogy megelőzött bennünket, hogy már csak mi vagyunk... Sírni tudtam volna a szégyentől és a tehetetlenségtől. - Így is hamarabb vége lesz - nyugtattam meg magam -, s majd csak megjön az eszük a mieinknek is. S egy alkonyat táján távoli morajló hangokat küld az ég alja, melyeket a frontot megjárt ember jól megkülönböztethet a bombázásoktól. Ágyúdörgés!... Mind bizonyosabbá válik, noha eddig sem volt nagyon kétséges, hogy hamarosan hadszíntérré lesz az ország. |
||||
|
|