Anna tereget, a sötétzöld fák között fehér zászlókként ragyognak a tiszta pelenkák. Lila, sárga és fehér violák, bordóvörös és rózsaszín-tarka oroszlánszájak tátognak a fák alatt, méhek donganak körülöttünk. Kicsi Jutka a barackfa alatt fekszik fehérre sikált ruháskosarában, kis arca kipirult az erős hegyi levegőtől, két keze egy percre meg nem áll, hadonászik és sikongat örömében. A kerti asztalra rátűz a nap. Villog a papír a kezemben, hunyorgatva olvasom Barna Géza levelét, melytől egészen megnyugszom. Furcsa szerzet az ember. Míg meg nem rémítettek az orvosi vizsgálatok, az égvilágon semmi bajomat sem éreztem. Azóta fáj a hátam, szúr a mellem, fáradtnak érzem magamat, s oly óvatosan mozgok, mintha ettől függne az életem. A röntgenvizsgálatok után mindketten levelet írtunk Gézának. A levélben elküldtük a két tüdőlebenyről készült vázlatot is. Erre érkezett a válasz. Géza sietve írt, hogy megnyugtasson bennünket. Derék ember, s mondanom sem kell, hogy a mi szemünkben a legkitűnőbb orvos. Nincs ok aggodalomra - írja. Ő nem hiszi, hogy súlyos esetről van szó. A régi folyamat lehet, amit ő is látott húsvétkor, alig három hónapja. Régi, lezárt, inaktív folyamat, hacsak azóta nem történt valami. Lehet hogy fellobbant egy kissé, majd megnyugszik. Az óvatosság azonban sosem árt, a kislányra vigyázzunk. Igyekezzem leszerelni, arra elég komoly ok ez is. S ha hazamegyünk, látogassunk át hozzá, szeretne alaposan megvizsgálni. Bizonyos benne, hogy nem lesz komoly baj. De ha mégis, könnyen segítünk rajta. A levél egészen felvillanyozott. Megint volt kedvem tréfára, dalra, nevetésre. - Ugye megmondtam - jegyezte meg jelentősen Anna, mintha valóban mindent tudott volna, mintha csak ő derítette volna ki az igazságot. - Te megmondtad - nevettem -, neked mindig igazad van. Most már bizonyos a leszerelés. Az eset, mint véletlen játék, váratlanságával szinte megmentőnek, jóltevőnek mutatkozott sorsunk alakulásában. Most már több kedvünk volt ahhoz is, hogy a hátralevő napokat gondtalanabbul töltsük el. - Jóformán semmit sem láttál a városból - mondtam Annának. - Pedig nem hiszem, hogy egyhamar idekerülj megint. S ha mégis, nem bizonyos, hogy megtalálod a mostani várost. Elhatároztuk, hogy délután leszökünk a városba. Anna a kerti asztalon terített ebédre. Az aranysárga leves, melyre rásütött a nap, topázként csillogott. Jóízűen ettünk, míg a hús melegedett a villamos gyorsfőzőn. Anna arca kipirult, s búzavirágkék ruhájában ünnepélyesnek tetszett. A kicsi már elaludt a kosárban, túl az ebéden. Két kis ujját éppen eleresztették elernyedt ajkának szívóizmai. Bevittük a hűs szobába. A két, vesszőből font karosszéket összetoltuk, madzaggal összekötöztük, nehogy a gyermek, felébredvén szétrúgja fekhelyét s lepotyogjon. Ebbe a rögtönzött, biztonságosnak látszó kiságyba fektettük. Anna csókot lehelt tiszta homlokára, én fájó szívvel néztem. Az utcán már tülkölt az autóbusz. Mire kiértünk a nagy hársfa alá, már el is ment, meg kellett várnunk a következőt. Régen voltak ilyen nyugodt, gondtalan óráink. A város közepén leszálltunk az autóbuszról. Végigsétáltunk a Várkerületen, ahol a boltosok változatlanul ajtaikban álltak, s az emberek úgy sétáltak, mintha béke volna. Elememben voltam. - Nézd ezeket a házakat, úgy tapadnak a várfalra, mint a fecskefészkek, háttal. A várfalat nem is látni, legfeljebb egyik-másik udvarban egy-egy darabját. Ez a Fehér Ló, itt volt a soproni országgyűlés és itt szállt meg Zrínyi Miklós egyszer. A költő. Ez a Lenk-átjáró, a Szentgyörgy utcára vezet. Az már a Belváros, oda is bemegyünk, olyan utcákat még úgysem láttál soha... Átmentünk a Festőközön az Ikva-partra, ahol egyszer öreg rajztanárommal festegettem, Anna emlékszik a képre. Megnéztük a Szentlélek templomot, kimentünk a Bécsi-dombra, felballagtunk a Szent Mihály templomig, s visszafelé az Előkapun át a Várostorony, majd a Városház tér csodálatos varázsa megállított bennünket. Sokat álltam már életemben a téren, de most, hogy Annának megmutathattam, magam is régen nem tapasztalt műélvezettel néztem, mert a megosztott gyönyörűség megkettőződik. Mintha én fedeztem volna fel számára, s a múlt ráomlott hantjai alól kikaparva felmutattam, hogy gyönyörködjék benne. Itt minden ház és minden kapu műemlék, a Kecsketemplom gótikus ívei, a Fabricius-ház loggiás udvara, a Lackner-ház, - ahol én öt éven át étkeztem - a városi népkonyha! - a Storno-ház, - itt lakott Mátyás király! - a Kolostor utca, a Templom utca minden háza!... Mintha elmúlt századokban jártunk volna. De Anna fáradtságról kezdett panaszkodni. Előbb egy kicsit leültünk a Hisz cukrászdában, majd felmentünk Pusztaiékhoz. Bemutattam Annát, aki láthatóan megnyerte Pusztai néni tetszését. A kislány felől érdeklődött, s felajánlotta aznapi tejadagját Annának, üveget keresett, beleöntötte, s minden szabadkozásunk ellenére a kezébe nyomta. Szanaszét a nagy asztalon Dezső könyvei hevertek. Történelmi, földrajzi munkák s egy Ady-kötet. - Látom, készülsz - mondtam, a szokottnál vidámabban. - Megpróbálom a vizsgákra összpontosítani minden erőmet. De elég nehezen megy. Elgondolkodva ültünk egy kicsit, nem akartam mindjárt az én örömömmel előhozakodni. De aztán nem bírtam tovább tartogatni. - Leszerelek - mondtam, szándékolt egyszerűséggel, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Egy pillanatnyi meglepett csend. - Csakugyan? - szólalt meg végre Dezső. - Ez aztán kellemes meglepetés - toldta meg Pusztai néni. El kellett mondani mindent. Nehezen ment, az aggódások és szorongások leülepedtek már. Magam is csodáltam nyugodt, szenvtelen hangomat, mellyel felidéztem a nyugtalan, feszült órákat. Megértően, bölcsen hallgattak. Végül Dezső szólalt meg. - Ti előbb átestek a háborún, s talán nyugodtabb helyen lesztek, mint mi itt. - Magam is ezt gondolom. Ezért örülök, hogy így történt. Itt nagy harcok lesznek. A Dunántúlt jobban fogják védeni a németek, a terep is alkalmasabb rá. Az Alföld, kivált a Tiszántúl lesz a legjobb hely. - Egyelőre a legnagyobb eredmény, hogy leszerelsz! - folytatta Dezső. - S így elkerülöd, hogy még egyszer a frontra vigyenek. Ennek az egynek igazán örülök. - Istenem, istenem, mi lesz velünk még! - sóhajtott Pusztai néni. - Vigyázzanak magukra, kedves - fordult Annához. Engem pedig pihenésre és gyógyulásra buzdított. Észre sem vette a kedves kis öregasszony, hogy végre a keresztnevemen szólít. Most már minden lépést búcsúzásnak lehet tekinteni. Úgy köszöntem el mindentől és mindenkitől, mint aki tudja, hogy nagyon hosszú időre, talán örökre. Mikor hazafelé mentünk, a Deák tér sétányán egy SS hadnaggyal találkoztunk. El akartam fordítani a fejemet, de ahogy megvillant előttem az arca, nagyon ismerősnek tűnt. Magába merülten, lassan ment az idegen hadnagy. Most már megismertem. Barta István volt, a szőke civil, aki egyszer a Pannóniában velünk mulatott, s akit kidobott a kis vonatos hadnagy. Talán már nem is él, ez meg itt páváskodik. Úgy látszik, választott. Most már végérvényesen elfordítottam a fejemet.
A vasárnap olyan volt, hogy szinte boldognak lehetett mondani. Augusztus eleje, meleg-kék párák csomói párnázták körül az erdő fáit, melyeknek zöldjében már megjelent egy-egy barna vagy sárga petty. Délre nagyon tiszta, száraz meleg ült a városra, szinte pattogtak a háztetők. De el lehetett viselni ezt a meleget, sőt szinte jólesett. Nem az a fülledt, izzasztó hőség volt, mely oly gyakori nálunk nyaranta, amikor a nap se süt olykor, mégis ontják sugarait a színtelen egek, vakít a szétszórt fény, alacsonyan cikáznak a fecskék, és mégsem akar eső lenni. Száraz, derült, sötétkék egű nap volt, szinte jó volt a kerti padon ülni, felemelni az arcot az ég felé. Valamelyik házból rádiózene szólt, messzire szétfutottak a hangok. Anna a pelenkákat mosta megint, a kislány az almafa alatt szundikált, óvtam légytől-szúnyogtól, egy zöld ággal hessegetvén el róla a zümmögő rovarokat. Anna végzett a mosással, felálltam, hogy segítek teregetni. De visszaparancsolt a padra. - Pihenned kell! Miért nem tudsz nyugodtan megülni a fenekeden? - nevetve ültem vissza, kezembe vettem újból a faágat, mert egy gonosz dongó vette szemügyre Jutka pisze kis orrát. - Alighanem ez az utolsó vasárnapunk a városban - szóltam álmodozva, majd fütyörésztem, suhogtattam az ágat, s csapkodtam a csizmám szárát vele. De mintha valami idegen hang riasztana fel, az utcára fordítottam a fejemet. A kertajtó fölött magas, barna férfi mosolygott be. - Dezső! - kiáltottam. - Kerülj beljebb! Anna besurrant a házba, s csakhamar kiöltözve, virágos fehér ruhájában jelent meg. Kihoztuk a fonott székeket, a kerti vasasztal köré ültünk, melyet izzóra melegített a nap. Semmi kis dolgokról beszélgettünk, de nagyon jól éreztük magunkat. Vannak órák, mikor mindegy, mit beszél az ember, a szavak külső formája is megszépül, muzsika van minden szóban, egyszerű emberi érzések töltik el a szívet, minden bonyolultság nélküli jó érzések, megnevezhetetlen örömök. - Ha valaha megnősülök, rátok fogok gondolni, s talán nektek is köszönöm, oly szépen éltek - mondta Dezső. (Láttál volna néhány nappal ezelőtt bennünket! - gondoltam.) Később képekről, versekről beszélgettünk, színeket és szavakat elemeztünk, nyelvészkedtünk - csapongva, minden szándék és szerkezet nélkül. Az utcán dübörgő léptek dobbantak, mind erősebben, ahogy közeledett a menetoszlop. Katonák vonultak a város felé. A ház előtt dalra gyújtottak.
Sűrű felhők, sötét felhők vándorolnak az égen, Maradásom, maradásom nincs ezen a vidéken. Az van írva a vándorló felhőre: Isten veled Sopron város örökre!...
Elkomorultan, szótlanul hallgattuk a távolodó dalt, mely lágyan, szomorúan veszett bele a város távoli zajába, s lassanként elnyomta a legyek zümmögése, a lombokon átfutó kis szellő suttogó hangja. Dezsőt néztem. Egyszer csak ezt a gyereket is elviszik, szépségekre csodálkozó szeme vértől dermed ijedtre, könyvek helyett futóárkokba görnyed fiatal válla, ölelés helyett a halál szorítását érzi. A városban megszólaltak a szirénák. A Fertő felett felugattak rá a gépágyúk.
Délután nagy társaság gyűlt össze a kerti asztal körül. Az öreg háziasszonytól kellett kérni néhány széket, hogy mindenkit le tudjunk ültetni. Először Varjú Pali jött a napsütött arcú, szőke parasztlánnyal. Már ismerjük. Egyszer rászedett, de ahogy ráismerek a kapuban, menten megbocsátok neki. Most nem tűnik el a mályvák között, nyugodtan és bátran jön Palival, egyenesen és büszkén, mint maga a tiszta lelkiismeret. Egészséges, friss jelenség, tisztelettel nézem, mert már tudom, hogy többet tesz a jövendőért, mint én. Egyszerű fehér blúzt visel, hozzá sötét szoknyát. Haja kontyba van feltűzve, lábán alacsonysarkú barna félcipő. Nyakát, karját, lábaszárát barnára sütötte a nap. Szerényen, csendesen viselkedik, szemét a beszélőre függesztvén, s különös érdeklődéssel, mondhatjuk, büszkeséggel hallgatja Palit. Nem mindennapos műveltséget árulnak el szavai. Pali könyvre, okos szóra szoktatta, az embernek az az érzése, hogy szinte magának nevelte. Anna mindkettőjüket különös érdeklődéssel fogadta. Paliról sokat hallott már, a lányról semmit. Meglepte a vendégek értelme, olvasottsága. Varjú Pál úgy jött, mintha csak tudott volna leszerelésemről, mintha megbeszéltük volna ezt a látogatást. Anna, aki először látta Palit is, valami agitátort sejtett benne, egy eszme fanatikus rajongóját, ami kezdetben talán maga előtt sem bevallott bizalmatlansággal töltötte el. De később, látván Pali irodalmi és művészeti érdeklődését, ez az érzése teljesen eloszlott, hogy helyet adjon valami csodálatfélének. Pali valóban politikával kezdte, mint akinek ki van számítva az ideje s feltétlenül el kell mondania, amit akar. Az elején kezdte. - Az eddigi termelési rend elöregedett, már nem felel meg, újjal kell felváltani, követelik a termelőerők. S ez nem lehet egyéb, mint a szocializmus. Az eszme a levegőben van, minden megérett valóra váltására. A fasizmus is számol ezzel, amikor szociális jelszavakkal toboroz híveket. Megtévesztő demagógia, a fasizmus csak a kapitalizmus végső mentsége. A maga teremtette polgári demokráciával már nem képes megtartani a hatalmat, erőszakot alkalmaz, diktatúrát teremt. De pontosan ez mutatja gyengeségét, elvesztette a harcot. A tömegek a szocializmust akarják, ösztönösen is. Én éppen eleget hallottam a szocializmus "nemzetközi" voltáról. S habár a rágalmazó szándékkal mondott szavaknak régen nem hittem, mert nemzetköziségen az egymás jogait és hagyományait kölcsönösen tiszteletben tartó nemzetek egymás mellett élését és együttműködését értettem - de valami kis fenntartást mégis cipeltem még magammal ezeket a dolgokat illetően. Ezért gyakran megkérdeztem Palit, mit gondol, mit tud ő minderről. - Mi mindenképpen magyarok maradunk - mondta. - Az új társadalmi rendben talán jobban kibontakozhatnak népi-nemzeti erőink, sajátságaink, mint az eddigi világban, mely annyit emlegette a "fajt" és a nemzetet. Valójában arra használta fel az e fogalmakhoz kapcsolódó természetes érzéseket, hogy a dolgozó nép összefogását meggátolja vele. Ha valami a szó rossz értelmében nemzetközi, akkor a kapitalizmus az, melynek erkölcsével összefér, hogy háború esetén akár az ellenségnek szállítson fegyvereket. Mert gátlás nélkül az üzlettel törődik csak. Egyenesen érdeke a háború, mennél tovább tart, annál inkább. Miért ne tegyük a tőkések összefogása helyébe a munkások összefogását, melyből minden nemzet dolgozó népére csak jó származik? - Csak háború ne lenne már! - mondtam, mert elragadott Pali szenvedélye, s eszembe jutott, hogy mennyi építenivaló van ebben az országban, hogy a nép kellő gazdasági és kulturális színvonalon élhessen. - Mindez jámbor óhaj csupán, míg kapitalizmusban, míg osztálytársadalomban élünk. Van egy darab papírod? Máris rajzolt, írt. Nehéz kézzel, mint a kemény munkához szokott emberek. Nyelve hegyét is kidugta szorosra zárt ajkai közül. Kemény, határozott arca odaadással hajolt a papírszelet fölé, mint aki végtelenül fontos műveletet végez. Szabálytalan kört rajzolt, nyilakkal jelezte rajta a körforgást, körös-körül odaírta: "Béketermelés nyereségre - verseny - túltermelés - munkanélküliség - hadiipar." Kevés szóval, egyszerűen tette világossá a felírt szavakat. - El kell kezdeni a háborút, hogy a termelt hadianyag kárba ne vesszen - mondta meggyőzően. - S a körforgás mindaddig elölről kezdődik, míg meg nem szűnik a rendszer. Elgondolkodva ültünk, világok kavarogtak gondolatainkban. Ha minden olyan egyszerű lenne, mint ahogy elmondjuk! - sóhajtottam. - Semmi sem lesz magától - vágta rá Pali. Lenge fátyolfelhők burkolták körül a napot, kéken ködlöttek a hegyek, az erdőszélen nyírfák tárták fehér karjukat az égre, talán egy kis esőért könyörögtek. Langyos kis szellő futott végig a kerteken, az asztalról elvitte a papírszeletet, utánafutottam, kavicsot tettem rá. - Nem kérdem, van-e bátorságod - mondta Pali -, láttam elégszer, hogy nem vagy híjával. De van-e vagy lesz-e akaratod, hogy szerepet vállalj az új világ építésében. Nekünk kell kezdenünk, szinte szemfülesnek kell lennünk, ne a tehetségtelen kis törtetők ragadják magukhoz a vezetést, akik úgyis óhatatlanul felszínre kerülnek minden forradalmi változással, mint a kohóban a salak. Akik hajlamosak arra, hogy visszájára fordítsanak mindent. Akik csak a régi rendnek tesznek jó szolgálatot, nemegyszer annak megbízásából. Rajtunk is áll, mennyiben jutnak szerephez a forradalom vámszedői, kik érdekből állnak csupán mellé, s ha elalszunk, megelőznek bennünket. - Nem vagyok bizonyos benne - szóltam -, hogy elég élelmesek leszünk. Nagyon elszoktunk tőle.
Anna ölébe veszi a gyermeket, ki felébredvén, elégedetten szemléli ezt a szokatlanul mozgalmas világot maga körül. Neki még kevés igénye van. Ilonka meleg szemmel nézi, le lehet olvasni arcáról az anyaság vágyát, melyet minden egészséges nő magában hord. Csengő szól, vendégek jönnek megint. A kapuhoz sietek, beeresztem őket. Árpásiék, mind a hárman. Hangos szóval köszönnek, leülnek, csodálkozva méregetik egymást Paliékkal. A társalgás új mederbe csap, részint az asszonyok jóvoltából, kik most már, hogy többen vannak, összeülnek s hol külön beszélgetnek asszonyi dolgokról, hol bekapcsolódnak megint a férfiak beszélgetésébe. A vak hatalmas kacagása fut végig a kerteken. Béla tréfál, harsogva beszél, szavakkal játszik. Az előbbi témát nem lehet folytatni immár. A társaság nem egységes, eleinte elég gondot ád nekem, hogy közös nevezőre hozzam őket, senki se érezze kívül magát a körön. De kísérleteim sorra kudarcot vallanak. Ahogy külön szólítom meg a kétféle embert, külön válaszokat kapok, s amit össze akarok kötni, az mind messzebb kerül egymástól. Magamban önkéntelenül összehasonlítom őket. Árpásiék tanult emberek, értelmiségiek. Mégis, mennyivel felszínesebb gondolkodásúak Varjú Pálnál. Tudom, hogy nagyon kevés Varjú Pál van a világon. De miért nincs több? Vajon nem lehetne sokkal több munkásban és parasztban felébreszteni az olvasás, a társadalmi érdeklődés vágyát? S nem lehetne ugyanezt megtenni az Árpási-féle tanult emberekkel, talán még könnyebben? Érdekeik csaknem azonosak, fő vonásokban mindenesetre azok. Eszembe jut a múltkori vita Árpásiékkal, mikor nagyon keserűen, kissé felbosszantva jöttem haza. Miért ez az értetlenség? Könnyebb volna a feltöretlen földek megművelése, mint az elrontott, rosszul kezelt talajt termővé varázsolni? Lehet. De hiszen én is mindent másképp tanultam az iskolában, mint ahogy most tudom! Nem lehet a józan, egyszerű észre apellálni? - Mikor jössz megint hozzánk? - kérdi Pali. - Mindannyian sokat emlegetünk. - Ki tudja? Lehet, hogy évek múlva találkozunk csak. Míg a front végiggördül rajtunk, s míg utána rendbe tesszük annyira az országot, hogy utazni is lesz kedvünk s időnk! Most már a front a közös téma. A jelenlevő férfiak közül hárman megjártuk, s ez elég összekötő kapocsnak bizonyul. Pali elmondja sebesülése történetét. Imre is elmeséli "öngyilkosságát". Mindegyikünknek megvan a maga kis története, mit érdeklődéssel hallgat a másik s nyomban megjeleníti magának. Hiszen annyi emléke van hasonló helyzetekből, esetekből! Csak Béla nem ismeri még közelebbről a háborút. Neki megvan a maga külön kis harca a betegséggel. Nekem már öreg harcosként adja jó tanácsait. - Pihenj, egyél jó falusi ételeket, hízzál! - ez minden orvosságnál többet ér! - Jó lehet maguknak falun - fordul Palihoz -, nem szűkölködnek semmiben. - Nekünk is megvan a magunk baja! - feleli Varjú Pali. - Kikopunk minden göncünkből, s nem jutunk hozzá, hogy újat vegyünk. Pedig a paraszti dolog ugyancsak eszi a ruhát. Béla meglepetten néz az ismeretlen fiatalemberre, most eszmél fel egészen. Ezt észre lehet venni majd abból is, hogy amikor Paliék elbúcsúznak - mert nekik megy a vonatuk, el kell menni már! - mind Imre, mind Béla mellőzik a hangos "kezitcsókolom" köszöntést Ilonka irányában, aki jóízű mosollyal - melyben egy kis enyhe gúny is van - búcsúzik tőlük. Magamban én is mosolygok, elsősorban a társadalmi szokások és csapdák sokféleségén. Magam is jártam már úgy, hogy lompos nagyságos asszonyoknak egyszerű jónapottal, csinos szolgálóknak kezitcsókolommal köszöntem. Szerencsére van annyi humorérzékem, hogy kedvem szerint váltogassam eztán is, olykor tüntetően is úgy, ahogy nem szokás. Paliék tehát elköszönnek. Kimegyek velük az utcára, s jó darabon elkísérem őket. Lent az Erzsébet-kertnél megöleljük egymást Palival. A lánnyal kezet fogok s azt mondom: Kezét csókolom. Sokáig nézek utánuk, míg el nem tűnnek a hatalmas vadgesztenyefák között.
Szanatóriumba kellene menned - mondta az ezredes, mikor elköszöntem tőle. - Majd kitalálunk valamit! - ígértem, hogy éppen mondjak valamit. Még bementem a kis hivatali szobába, de az őrnagy nem volt bent. Helyemen egy fiatal zászlós ült, most vonult be. Segédjegyző volt egy közeli faluban. Átadtam neki a gondjaimra bízott irattárat s elmondtam, mi lesz a dolga. - Ennyi az egész? - kérdezte örömmel a zászlós. - Milyen viszonylagos a boldogság! - gondoltam. - Ami egyiknek öröm, a másiknak unalom és bosszúság. A zászlóaljnál kezembe nyomták irataimat, sorban kezet fogtam az emberekkel, akik éppen kéznél voltak. Bérkocsit rendeltem, s elmentem Annáért meg a gyerekért. Elbúcsúztunk az öreg háziasszonytól, akit oly ritkán láttunk, a kerttől, a távoli hegyektől, és kihajtattunk az állomásra. Melegem volt nagyon. Egész délelőttöm egy rohanás, míg rendbe szedtem dolgainkat utazás előtt. Szinte szédültem. Szemem előtt kavargott a város, kedves tornyaival, meredek tetőivel, csodálatos kapuival és boltíveivel, ismerős és ismeretlen lakóinak mosolyaival és komorságával. Anna nyugodt és boldog volt. Együtt vagyunk, s immár együtt is maradunk talán, míg elmúlik fejünk felől a vihar. A sors kemény kézzel avatkozott életünkbe. Csak ne fájjon aztán. Egy mosolygó férfi integetett, csillogó szemüvege mögött hunyorogva. Régi tanárom. Megismertettem Annával, az utolsó perceket vele töltöttük, emlékezve az iskola feledésbe hulló élményeire. Aztán beszálltunk a vonatba. Elcsendesedtek az izgalmak, nyugodt szívvel néztük a délutáni fényekben fürdő várost, ahogy távolodott a gyorsuló vonattól s elmaradt lassan egészen, hogy visszavonhatatlanul múlttá váljék ez a pár hónap is. A tanár integetett egy darabig, aztán eltűnt a fordulóban. Átöleltem Annát, s dúdolni kezdtem:
Engem anyám megátkozott, Mikor a világra hozott. Azt az átkot mondta reám, Ország-világ legyen hazám... |
||||
|
|