Árpási Imre a zongoránál ült, a függönyön beszóródó napfényben olyan volt mint egy árnykép, kontúrjait körülrajzolta a sugaras fény. Érzelgős dalokat játszott, azt a fajta városi műdalt, melyet isten különös rendelése folytán "magyarnótának" neveznek. A zongora kromatikus futamai, az olvatag dallamok szentimentális fordulatai és a két férfi harsogó, reszkető éneke felingerelt. Eleinte nem szóltam, megpróbáltam elviselni, sőt egy-két dalt (ez még a javából való!) magam is dúdoltam velük, hiszen oly meggyőző lelkesedéssel fújták! De végül meguntam. Voltaképpen afféle búcsúlátogatásnak szántuk ezt a találkozót. Este volt már, a város sóhajtva nyújtóztatta el tagjait a völgyben. Fent a kertekben szúnyogok szálldostak, muzsikálva, besurrantak a szobákba is. Anna a háziasszonnyal beszélgetett, de éreztem, hogy a szeme sarkából mosolyogva figyelt, várta, mikor robban ki belőlem az indulat. Nem robbantam, óvatosan kezdtem. Magam vágtam bele néhány dalba, a legközismertebbekbe, melyekről sejtettem, hogy tudják őket. Egy-két katonadalt, a "Marosszéki kerek erdőt", a "Gerencséri utcát". Átvették. Már azt hittem, minden jól megy, de mikor a kezdeményezést átengedtem nekik, Béla - mintegy mutatván, hogy ő is tud ilyeneket - rázendített: "Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék." S maradt minden a régiben. - Hát azt tudjátok-e - kérdeztem -, hogy "Árva vagyok árva, az isten is látja, verje meg atyaisten, sej, ki az árvát bántja"?... - A zongora elnémult, a vak maga elé meredt, leeresztett kézzel. Béla nyitva felejtett szájjal, csodálkozva nézett rám. - Szép - mondta. - Különös. Mondhatnám, furcsa, idegenszerű. Ez már sok volt. - Hogy ez idegen? Nem tudtok már magyarul énekelni sem! Néhány nevet mondtam nekik, azokból, akik az ő "magyarnótáikat" írták. Akiknek általában nem sok közük volt a magyar néphez, nem ismerték zenéjét, ízlését. Furcsa, hogy a középosztály elfogadta ezeket a kávéházban született, álnépies nótákat. Ez a réteg elszakadt a néptől, idegenné vált ízlésében és gondolkodásában, nem érti a nép nyelvét, zenében legalább nem. - Talán az a magyar, amit Kodályék hordtak össze? - szólt Árpási Béla. - Vagy az a "modern" zene, amit Bartók csinált? Az a csupa disszonáns muzsika? Nem hittem, hogy ekkora értetlenség valóban létezik ebben a rétegben s ezekben a napokban. Helyzeténél s hivatásánál fogva mégis ennek kellene legközelebb állnia a néphez. S a népi írók mozgalma is érintetlenül hagyta őket? Persze, Herczeg Ferenc, Somogyváry Gyula... Higgadtságot erőltettem magamra, halkan magyaráztam. - Két dolgot kevertek össze. Először is: amit Bartókék összegyűjtöttek, az a magyar nép zenei hagyománya. Kétezer éves dallamok éppúgy vannak benne, mint elmúlt századok nemesi zenekincsének darabjai. Nem is beszélve az élő, ma is születő és alakuló népzenéről. Felesleges és téves parasztzenének nevezni csak azért, hogy a ti kedvelt nótáitokat népdaloknak mondhassátok. Semmi közük a néphez. Amazokat a nép ajkáról gyűjtötték, nagyrészt fonográffal. Ez a magyarság zenei hagyománya, zenei nyelve, sokféleségében is egységes zenei stílus. Már most, amit a gyűjtéstől is inspirálva alkottak, azon vitatkozhattok. Ha különösnek és idegenszerűnek találjátok a népzenét, nem csodálkozom azon, ha ez sem tetszik. Bach egy évszázad után kezdett népszerűvé válni. A nagy zeneszerzőkkel gyakran megesik, hogy disszonánsnak tartják összhangzataikat is. Ti nagyon szerettek tercelni nótázás közben. Tudjátok-e, hogy a középkori egyházi zenében a tercet disszonáns hangköznek tartották? A kvint és a kvart volt a tiszta hangköz, máig is az a melléknevük az összhangzattanban. Azóta megszoktuk a tercet is, kellemesnek találjuk. Eljön az idő, hogy Bartókot megértjük és szeretni fogjuk. A világban máris a legnagyobbak közé sorolják. De most nem is róla van szó. A népdalokról. Én még gyermekkoromból ismerek egy csomót, nem a gyűjtésekből tanultam meg őket. Nem értem, miért tekintitek Kodályék "műveinek", "hamisítványainak", valami idegennek. Elszoktatok tőlük, ennyi az egész. Legfeljebb új darabjaiból ismertek egy csokorra valót, a katonanótákat. Az egész kincs, különösen legrégibb rétege: idegen. Pedig ez az anyanyelv, zenei kultúránk és egész nemzeti műveltségünk alapja, ebből kell kiindulni... Dalolni kezdtem, jóllehet nem valami jó kedvvel. Anna dalolt velem, hogy ne legyek annyira egyedül.
Bujdosik az árva madár, Egyik ágról másikra száll, Hát az ilyen árva mint én, Hogyne bujdokolna szegény.
- Ez nem szép? Meghatóan, megrázóan szép. Benne érzem igazán a nép, a nemzet közösségének melegét. Minden más nemzet büszke és boldog lenne vele, kultuszt csinálna belőle. Csak ti akarjátok megtagadni. Pedig aki ezeket nem érti, nem becsüli -, a népet sem becsüli semmire. A hang mind szenvedélyesebb, a hangulat mind mérgesebb lett. Az asszonyok vetettek véget a vitának. Imre felesége egy tál süteményt hozott be. A vak megszólalt. - Én nem tudom, minek rontjuk el ezt a szép estét. Közömbös, üres beszélgetés kezdődött. De mindannyian éreztük a feszültséget. Béla szükségesnek látta megjegyezni: - Ugye, azért nem fogunk haragudni egymásra? Elvégre felfogás dolga, nem lehetünk egy véleményen. - Vannak dolgok - feleltem én -, melyekben minden magyarnak egyet kell értenie. Ha valaki anyámat becsmérli, nem lehetek egy véleményen vele. Nálatok csaknem úgy jártam, ha nem is ez volt a szándékotok. Anna felállt. - Haza kellene mennünk. Szegény kis Jutkát megint olyan sokáig magára hagytam. Mikor elbúcsúztunk, azt mondta Béla: - Hidd el, én nem vagyok ellene semmiféle egészséges népi megmozdulásnak! Különös, rossz érzés fogott el, oly szégyenérzet, mely már a hányingerhez hasonlított. Nagyon komoran köszönhettem el tőlük, s örültem, amikor az ajtó becsukódott a hátunk mögött. Elég késő volt már. Tücskök ciripeltek, lágy, hűs szellők futkároztak. - Siessünk, olyan nyugtalan vagyok! - mondta Anna, s erősen belemarkolt az ujjaimba. Futni kezdtünk a sötét éjszakában, botladozva a köveken, melyek a kis kerti ösvények és sikátorok útjait fedték. Ürest telkeken, szántóföldeken vágtunk által, árkokon ugrottunk át. Végre átizzadva, lihegve értünk a kert hátsó bejáratához. Sűrű violaillat csapta meg arcunkat. - Soha többé nem hagyom magára Jutkát - mondta elfulladva Anna. A kislány boldogan, egészségesen aludt. - Ő magyarul fog énekelni - gondoltam. Belül, a szívem mélyén cérnavékony kislányhangot hallottam. Üdén és tisztán csengett, mint egy ezüstfurulya. |
||||
|
|