Reggel korán keltem, s levelet írtam Erdélybe. Megkértem Bognárnét, továbbítsa Sopronba illetményeimet és leveleimet, mert magam is katona vagyok. Rövid, udvarias levél volt, csaknem a kérésre szorítkozott. A végén megkérdeztem, mit tud a férjéről, s üdvözletemet küldtem. Anna körülöttem tett vett, a borítékra pillantott s hallgatott, Mélységes, feszült csönd támadt köztünk. Egyszer csak megszólalt. - Minek irkálsz te leveleket Bognárnénak? Torkomat összeszorította a keserűség. - Tessék, itt a levél, olvasd el, mit írtam. - Nem vagyok kíváncsi a leveleidre, írj, akinek akarsz - felelte, s kiment a szobából. Az értelmetlen és igaztalan gyanúsítás haragra lobbantott. Ismertem jól Annát, tudtam, mi forr benne, láttam szemének vad, féltékeny szikráit. Az egész ügyet felháborítónak találtam, mert Annát becsületesen, tisztán szerettem, s ennyi kis bizalmat elvártam volna. Minden vád, a gyanúnak árnyéka is méltatlan hozzám - s éppen Bognárné, ez a szerencsétlen, beteg asszony! (Egy hónap múlva meg is halt.) - hát mit gondol felőlem ez az asszony? Kimentem utána az előszobába. - Csak nem gondolod, hogy... - de nem tudtam folytatni. Fogtam a levelet, darabokra téptem előtte, s a szemétkosárba dobtam. Aztán vettem a zubbonyomat, felcsatoltam derékszíjamat, s reggeli nélkül, köszönés nélkül elrohantam. Egy szóval sem hívott vissza, pedig de vártam, hogy utánamkiált, s lesz egy szava hozzám, egy gyenge, töredezett kis szó, mely mégis jóvá tud tenni mindent! Mindkettőnkben volt annyi dac és konokság, hogy az ilyen apró dolgok, melyeket mások talán fel sem vesznek egymástól, órákig, napokig tartó ingerlékeny, feszült légkört teremtettek körénk, s ha szóltunk is, csak mérgesedett a helyzet. Pedig mind a ketten szerettük egymást s amikor kibékültünk, magunkban nevettük konok, érzékeny természetünket. De nem beszéltünk róla akkor sem, mert jobbnak láttuk fel sem idézni. Annyira egyikünk sem vitte, hogy magára vette volna a hibát. Pedig valójában apró kis súrlódások voltak mindezek, nem is kellett volna megtörténniök. Magamban sokszor azzal magyaráztam kettőnk viszonyát, hogy nagyon szeretjük egymást, talán ezért érzékenyebb mindegyikünk a kelleténél, s ezért nem lehet közömbös egy cseppet sem a másik bármely tette, szava, pillantása sem. A veszekedés pillanatában azonban egyikünk sem okoskodott. Én feldúltan távoztam, képes lettem volna törni-zúzni, s tudtam, hogy Anna keserves sírásra fakad azonnyomban, elégtétellel gondoltam erre - csak szenvedj, tudd meg, mit tettél, te kegyetlen, te, te kedves! Mert legszívesebben visszafordultam volna, hogy ölbe kapjam és csókjaimmal fojtsam belé a fájdalmat. De csak vágtattam nagy léptekkel a kaszárnya felé, s olyannak éreztem a reggelt, mint egy elrontott irkalap, zavaros és kusza, értelmetlen írással, tele fekete foltokkal, szerettem volna kitépni és újraírni az egészet. De vajon nem ismétlődnék meg újra minden? Kibújhat az ember a bőréből? Tehetetlen haraggal, majd fájdalmas szomorúsággal gondoltam Annára. Be fogja bántani majd, hogy meg sem reggeliztem, s tudja, hogy nem is eszem délutánig egy falatot sem. Úgy kell neki, máskor nem csinál jeleneteket ilyen semmiségből - gondoltam ismét. Szegény asszony... Miért vannak az ember életében ilyen reggelek?...
Az őrnagy már a laktanyában volt, mire beértem. Az asztalnál ült, a reggeli lapokat olvasta. Nehezemre esett, hogy mosolyogjak, hogy egyáltalán leplezzem a reggeli eseményt. Úgy éreztem, hogy minden az arcomra van írva, s féltem, hogy az őrnagy megkérdezi: Mi van veled, fiam? - Hogy megelőzzek minden effélét, meghajoltam az őrnagy előtt, s harsányan, ahogy kettőnk között sosem volt szokásban, engedélyt kértem, hogy elmehessek a tisztifőorvoshoz, mert orvosi bizonyítványt kérnek tőlem egy tanítói állás ügyében. - Gratulálok! - mondta az öreg. - Parancsolj! Sarkon fordultam s kimentem a szobából. Örültem, hogy kívül vagyok. Hitetlenkedve gondoltam a reggelre, oly szép volt az idő, csupa derű és csendesség, csak a kék égen, a magas hűvösben álltak mereven valami rég elzúgott repülőgépek füstcsíkjai. A tisztifőorvos megkopogtatta hátamat, megnézte szememet, leültetett, kipróbálta térdreflexemet, majd elküldött a tüdőgondozóba, röntgenvizsgálatra. A tüdőgondozó várószobájában már voltak néhányan. Betegek, akiknek arcáról lerítt a félelem és a szenvedés. Házasulandók, kik a kötelező orvosi vizsgálatra jöttek, s iszonyodva néztek körül, féltek, hogy menten megfertőzi őket a levegő is. Beszélgetni sem mertek, ijesztő csend volt, csak bentről hallatszott az orvos hangja. Egy ápolónővér jött ki, felírta a várakozók nevét, s bement vele a rendelőbe. Nyugtalanul néztem utána, s szerettem volna valahol másutt lenni, minél messzebb innen. Szorongató emlékek támadtak fel bennem. Gyermekkoromban mindig azt képzeltem, hogy tüdőbajos leszek, s irtózattal gondoltam a cipészre, aki a szomszéd lakásban halt meg, pergamenszínű arcát, sípoló köhögéseit sosem feledtem. Aztán megnyugtattam magam. Három hónapja, hogy vizsgáltak, nem voltam beteg. Az orvos ugyan mormolt valamit, de ki értette s ki törődött vele akkor? A fronton is röntgeneztek egyszer, a tábori kórházban, magam kértem, mert hurutos voltam s szúrásokat éreztem a mellemben. Semmit nem találtak. Vagy csak nem mondták. Vissza kellett mennem a frontra. Kinyílt a rendelő ajtaja, a nővér kiszólt, hogy menjünk be s vetkőzzünk le a kicsiny öltözőben. Egyszerre léptünk be mind a hatan. Izzadságszag, testek nehéz szaga terjengett, tömény volt, majdnem kellemetlen. Néhány perc múlva mindnyájan derékig meztelenül vártuk a további hívást. Egy sápadt, kövérre felfújt, rettenetesen szőrös férfin látni lehetett, hogy régi beteg, és sokszor megfordul ezen a helyen. Egy vézna, tyúkmellű fiú inas, barna hátán hosszú forradás húzódott, s ferdén ívelt a gerince, mint egy kérdőjel, amikor megfordult s elindult a sötét helyiségbe. A házasulandó a végére maradt, mintha meg akarna szökni, izmos, egészséges teste irtózott ezektől az emberektől. Mindannyian bementünk a sötét helyiségbe, ahol csak egy halvány, pirosfényű lámpa égett, annyi csak, mint egy örökmécses. Szemünk nehezen szokott hozzá a sötétséghez, egymásba botlottunk, s amikor a szemüveges, fehérköpenyes orvos szólított valamelyikünket, nem tudtuk, merre menjünk. A sarokban egy asztalka bontakozott ki a félhomályból, mellette ült valaki, lassan mindent lehetett látni. Sorban odaálltunk a gép fehérlő táblája mögé, teljesen sötét lett, csak a gép zúgott, s kigyulladt a megvilágított négyszög, mint valami térkép, hegyekkel és vizekkel. Az orvos egy-egy furcsa latin szót mondott, majd kigyulladt megint a vörös lámpa. A nővér írt valamit a kis asztalnál, másik nevet mondott, új ember állt a gépbe, sötét lett, zúgott a film, vibrált, kigyulladt, halkult-erősödött a fény, visszaverődött a félmeztelen, fehérlő testekről. Nem volt itt rang, foglalkozás, jól öltözöttség, csak ember, hat félmeztelen férfi, aki úgy érezte, hogy a karcsú, fiatal orvostól függ sorsa, élete, jövője. "Tegye csípőre a kezét, szorítsa előre a könyökét, - igen, forduljon lassan jobbra, emelje fel a bal vállát - jó, köszönöm..." Mikor reám került a sor - az utolsó voltam -, az orvos megkérdezte, miért jöttem, s ki küldött. - Orvosi bizonyítványra volna szükségem, a tisztifőorvos küldött - feleltem. Az orvos sokáig forgatott a röntgengép üveglapja mögött. Megfogta csípőre tett karomat, hajtogatta derekamat, háttal, oldalt - minden irányba forgatott, idegen szavakat mondott. Amikor végzett velem is, és felgyúlt a villanylámpa, kiküldte az embereket, hogy öltözzenek fel, engem visszatartott. - Milyen beosztása van, hadnagy úr? Megmondtam. - Kivonul? - kérdezte. - Nem, bent a laktanyában dolgozom, irodai munka. - Egy kicsit gondolkodott, két szemöldöke összefutott, majd sétálni kezdett fel-alá. Úgy éreztem, elsápadok, minden erő elhagyja tagjaimat, izzadni kezdek, majd ég az arcom, mintha hirtelen láz lepett volna meg. - Baj van - mondta csendesen az orvos. Szólni sem tudtam. - Legjobb volna, ha azonnal leszerelne. Én mindenesetre megadom az orvosi bizonyítványhoz szükséges negatív leletet, nem akarom, hogy baja származzék belőle. - Szemem előtt tüzes karikák táncoltak. - De írok egy pár sort a zászlóalj-orvosnak is. Küldje el magát felülvizsgálatra, s szereltessék le. Kezelésbe kell venni magát, különben nagy baj lehet ebből. - De hát mi van? - nyögtem ki végre. - Három hónapja még semmi bajom sem volt. - Az akkor volt. Régen. - Köhécselni kezdett. A nővér maga elé meredve forgatta ceruzáját. - Van családja? - kérdezte, felém fordulva az orvos. - Van, egy kéthónapos kislányom is van. - Vigyázzanak rá nagyon, ne csókolgassa, ne menjen közel hozzá! - mondta szigorúan. Reszkető kézzel öltöztem fel odakünn. Bejött egy ember, és egy másik megy el innen - gondoltam. Kezembe nyomták a papírokat, s kitámolyogtam a tüdőgondozóból.
Mintha sötét, nyirkos verembe estem volna. Valahol fent, a mélység peremén táncolnak a napfényben fürdő fák, de oly messze vannak, hogy ez már nem is valóság. Mintha csak filmen látnám a világot, tompított színekben, ami nagyon festői, de van benne valami végtelen szomorúság. Madarak csivitelnek a fákon, lányok ülnek a kerti padokon, fiatalságuk tüze átizzik gyenge bőrükön. Melegen süt a nap, harsog a természet életereje, dús, buja növényzet kúszik végig az árokpartokon. A palánkok oldalát bürök és bodza szorítja, a sövények szerbtöviseire az ördögcérna vékony karjai fonódnak, a világ maga a szerelem és termékenység. Úgy érzem, hogy nekem már nem sok közöm van mindehhez. - Hát mégis legyőzött! - sóhajtom reménytelenül. Nagyanyámat, nagybátyámat a sorvadás vitte el fiatalon - nem először találkozom vele én sem. Emlékszem kamasz koromra, évekig rabja voltam a félelmeknek, a vissza-visszatérő képzelgéseknek. Akkor kezdődött, amikor a negyedik polgáriban a tüdővészről tanultunk. A betegség tüneteit véltem felismerni magamon. Szűk, egyszobás lakásban éltünk, nedves, dohos falak között, szegényesen táplálkoztunk, amire megint csak egészségtan órákon eszméltem rá. Kiszámítottam, a szükséges fehérjemennyiséget egyikünk sem kapta meg. S a szomszédban a csizmadia... Féltem tőle, s amikor elköltöztünk a kisvárosi udvari lakásból, évekig kísértett beesett, viaszsárga arcával, fojtott köhögéseivel, véres köpeteivel. A bérház szűk udvarára alig sütött be a nap, baktériumok úsztak a levegőben, szinte láttam őket. Visszafojtott lélegzettel mentem végig az udvaron, míg csak ki nem értem az utcára, ahol mélyet szívtam végre a friss levegőből. Később megint falura költöztünk. Most emlékszem arra a betegségre, amikor két hétig feküdtem a tornácon. Orvost, lázmérőt, gyógyszert nem láttam, anyám gyógyítgatott, ösztönösen a jó levegőre bízott. Meggyógyultam, a tanítóképzőbe is felvettek. A soproni levegő éles volt, gyakorta éreztem szúrásokat, hátfájásokat. Akkoriban olvastam Reviczkyt, s különben is az irodalomtörténet tele van fiatalon meghalt költőkkel. Magam is művészlélek voltam, érzékeny, s ez az érzékenység nemcsak lelki volt. Sokat foglalkoztatott a kérdés: a betegség teszi-e a művészetre fogékonnyá az embert - vagy az eleve meglevő művészi érzékenység teszi fogékonnyá a betegségekre is? - Mindmáig nem tudtam eldönteni a kérdést. Sokszor elképzeltem, hogy meghalok, ilyenkor mély szomorúságban, szinte meghatottan jártam-keltem, mindenkihez jó voltam, hogy legalább ennyi emléket hagyjak magam után. De elmúltak ezek az évek, mind kevesebbet gondoltam a halálra. Egyre több gond, terv és munka nyugtalanított. Testben-lélekben egészséges lettem, azt hiszem. A betegeknek magam is anyám szavait idézgettem: "Az ember dolgozzék, ne sokat törődjék önmagával, ez a legjobb orvosság!" Katonának is jó voltam, s bár eleve irtóztam a szolgálattól, mert börtönt sejtettem benne, büszkén viseltem a rekrutákat megillető nemzetiszín szalagot, a "teljes értékű ember" jelvényét, s boldogtalan lettem volna, ha a sorozóbizottság alkalmatlannak minősít. Katonának szívós voltam, kisportolt, keménykötésű emberek dőltek ki mellőlem a gyaloglások és nélkülözések sok lelkierőt kívánó próbáiban. Mindez nagyon régen volt, most mégis eleven emlék, mintha tegnap lett volna minden, ami ezzel kapcsolatos. Hát mégis igaz! Nincs mentség! A visszavonulás. Az orosz tél hidege, az éhség és a nyomorúság felébresztette a bennem szunnyadó halált. Senki sem kerülheti el sorsát, vérébe írták az ősök. A betegség csak a nagy megrázkódtatást várja, hogy legyengüljön a test, s a lélek elveszítse ellenállóképességét. S akkor ő van felül. Igen, a vak is látja. A vak csak végighúzza ujjait arcomon s azt mondja: Rossz bőrben vagy. ...Anna, Anna, emlékezz a reggelre!... Csak megyek, megyek, nem látok semmit az utcán, úgy ülnek rajtam a szomorúság nagy árnyai, mint a hollók a fiatal nyírfán. A kaszárnyában leülök, kiteregetem a rajzot, tüdőm két szárnyát, ahogy az orvos sebtiben lerajzolta, jobboldalt a sok kusza vonallal. Mintha apró ki kukacok nyüzsögnének elhomályosult szemem előtt. De itt van az orvosi bizonyítvány is. Negatív. Mintha az a másik nem is volna. "Nem akarom elrontani a jövőjét!" Hát van nekem még jövőm? Talán nem is olyan súlyos az eset. Talán az orvos csak rám akart ijeszteni, hogy komolyan vegyem a bajt. Hej, ha leszerelhetnék s hazamehetnék! Ülnék a kertben, kipihenném a gonosz bajt, nem volnék beteg!... Ábrándok. Az ember mindjárt mentséget keres. Bele kell nyugodni az igazságba. Elért a végzet.
A laktanyában levelet írtam Annának. "Ne haragudj rám, higgy nekem, úgysem sokáig leszek veletek..." - így kezdődött a levél, s míg írtam, elborított a magunk sajnálatának mély bánata. Kis ruszin katona vitte a levelet, s félóra múlva visszatért a válasszal: "Bocsáss meg, siess haza, nem lehet igaz..." Délután mégis kisírt szemmel fogadott. Átölelte nyakamat, oly szorosan, mintha sohasem akarná elengedni, arcát arcomhoz szorította, forró könnyeivel mosta, mintha mindenhez volna ereje, mintha minden nyavalyáktól meg tudna óvni ezzel. Nem igaz, nem igaz! - ismételgette konokul. - Alig három hónapja, hogy Barna Géza vizsgált, nem talált semmit, csak egy régi foltot, amilyen mindenkinek van talán. - Attól még lehet - mondogattam, de már magam sem hittem, hogy olyan súlyos a helyzet. Tavasz óta ugyan alig tudok ismerőssel találkozni, aki ne mondaná, hogy rossz bőrben vagyok. De nem érzek semmi fájdalmat, sem fáradtságot, lázam sem igen lehet. - Le kellene szerelned - mondja Anna. - Hazamennénk. Sokat ennél, ne félj, etetnélek. Tejet, fehérszalonnát, kolbászt. Üldögélnél az udvaron. - Holnap megyek a zászlóaljorvoshoz. Talán sikerül. Anna már mosolyog, könnyesen is. Milyen jó is volna leszerelni! Úgy mosolyog, mint akinek különös hatalma van, s biztos a dolgában, hogy kiűzi belőlem a betegséget. Hozzák az ebédet. Anna a fonott kerti asztalon tálal. Éhes vagyok, mint a farkas, tegnap óta nem ettem. "Addig lehet bízni, míg az ember enni tud!" - hallom anyám bölcs szavait. A tejfölös gombalevesnek mintha minden cseppje életté, erővé válna tagjaimban. Mohón, jóízűen szürcsölöm. Anna a kicsit szoptatja, majd a ruháskosárba fekteti. A gyermek nézi a lengő faleveleket, nagyokat visít örömében. Majd csendesednek mozdulatai, ujját szájába kapja s elalszik. "Vigyázzanak rá nagyon" - hallom az orvos szavát. Nem szabad megcsókolnom a gyereket. Nem is megyek közel hozzá, óvni kell tőlem. Szinte könnybe lábad a szemem megint, de felnézek a futó felhőkre, hogy Anna ne lássa. A kert az Alsó-Lövérekben van, kicsi kert, de a kerítésen túl is kertek, fák, erdők. Fent a Károly-magaslat tornya emeli fehér kőfejét a sötétkék égre. Csönd van, telve a békesség forró vágyával. De a városból szirénabúgás hallatszik, távoli vonatok futnak ki sikoltozva a mezőre. A kaszárnyában az óvóárokba futnak a katonák, s megtelnek a városi pincék szorongó emberrel. Itt a kertben sehová sem megy az ember, nyugodtan ül, nézi az eget, keresi a ragadozó acélmadarakat, szemmel kíséri, míg el nem takarják őket a fák friss lombjai.
A tisztifőorvos bizonyítványát borítékba tettem, s elküldtem Kiskőrösre. Bízzuk sorsára a dolgot. A másik lelettel beállítottam a zászlóaljorvoshoz. Az orvos civilben volt, karszalagja jelezte csak, hogy katonai szolgálatot teljesít. Megnézte a rajzot, fejét csóválta. - Kórházba utallak bajmegállapítás végett - mondta. Szolgálati jegyet diktál az írnoknak, aki ugyancsak civilben van. - Ha végeztél a hadikórházban, gyere vissza - mondja az orvos -, bár ezek a vizsgálatok eltarthatnak három napig is, ahogy én ismerem őket. A hadikórház egy része a leánygimnáziumban van. A folyosó egyik padján üldögélek, várnom kell. Nézem a járó-kelő betegeket. Nem szeretem a kórházakat, furcsa, kesernyés illatukra szinte hányingerem támad, fojtó levegőjük lehangol. Diákkoromban egyik osztálytársamat bevitték a városi kórházba - jaj, azt is a tüdejével! - Néhány nap múlva meglátogattuk. Azóta van orromban ez a szag, s azóta irtózom ezektől a lehangoló, fehér bútoroktól. Minden fehér volt, vigasztalanul fehér. A kis szoba meleg volt, szűk és levegőtlen. Azt hittem megfulladok, hideg verejték vert ki, le kellett ülnöm. Nem kellene fehérre festeni a bútorokat. Képeket kellene a falra akasztani, leplezni kellene a halál könyörtelen fehérségét! Betegek, sebesültek ülnek a hadikórház folyosóin. Halkan beszélgetnek, cigarettáznak, sétálnak, megállnak az ablakoknál, kinéznek a városra, a hegyekre, a távoli tájra, a falujuk felé. Van, akinek félkeze, féllába hiányzik, bothoz-mankóhoz szoktató sétákat tesz. Az egyik padon fiatal gyerek ül, alig pelyhedző világos bajusszal, fehér kötésbe csavart fejjel. Egy ápolónő jön értem, a röntgenosztályra vezet. Levetkőzöm, s bemegyek az orvoshoz. Látásból ismerem, városi orvos civilben. Végeredményben neki teljesen mindegy, ugyanazt csinálja most is, s otthon van. A sötét, süket csöndben csak a gép serceg. - Szilánk van az oldaladban? - kérdi az orvos. Nem csodálkozik, nem rémítget. Mosolyogva vizsgál, a végén cigarettával kínál. Egészen nyugodt vagyok már. De a lelet félelmetes. Csak odakünn bontom ki, a folyosón olvasom, egészen megdöbbenve. "A jobb felső tüdőmezőben sűrű, keményfoltos, köteges rajzolat..." Úgy hangzik, mint egy ítélet. Megint a falusi udvarra gondolok, a tornácra, ahol anyám ágyat vetett nekem. Tavasz volt, április vagy május, s én bánatosan néztem a kapirgáló tyúkokat, a kertben napról napra növekvő veteményeket, az elfutó furcsa felhőket - az életet, szívemben a halálhoz békülő szelíd nyugalommal. Mert csak először nehéz minden. Mikor meggyógyultam, még egy kis csalódottság is volt bennem, szokatlan volt nem érezni a mártíromságot, melybe már-már beletörődtem. No aztán könnyen lemondtam róla később, s amikor beteges sejtéseim voltak, inkább titkoltam s örültem, hogy az emberek nem látnak belém, semmit sem látnak a bennem készülő halálból. Most nem titkolom. Árpási Béla jön a Templom utca felől, villognak egészséges fogai. Évek óta töltik a tüdejét. - Hová mész? - kérdezi. - Ide a kórházba. Rossz a tüdőm. Mert a röntgenlelettel átküldtek a kórház másik részébe, a belgyógyászatra, mely a város közepén, a reáliskolában van elhelyezve. Béla meg sem lepődik, mintha mindig tudta volna, csak nem akart szólni. Még mintha kis káröröm is lobbanna a szemében. De nem, csak képzelődés ez. - De nem súlyos, ugye? - kérdi. - Kezdő bajt könnyű gyógyítani. Felmegyek a harmadik emeletre. Egy fiatal orvos-zászlós leültet s egy kis szobában magamra hagy. Szerencsére a szoba utcára nyílik, s el lehet nézegetni a Kaszinó előtti kertet, a Széchenyi téren sétáló embereket. Hátamat süttetem a nappal, s ez igen jól esik. Majd megint a vadgesztenyefákat nézem s alattuk egy hajlott hátú öregurat, amint megy a Kaszinó bejárata felé. A Kaszinóban valamikor hangversenyeket, irodalmi esteket hallgattam, mindebből semmi sincs. Pedig az utca pontosan olyan, mint akkor volt, csak a Kaszinó kapujára szegezett "Óvóhely" felírású tábla jelzi, hogy a világ egészen megváltozott azóta. És sebesült katonák kandikálnak ki a reáliskola ablakán, s repülők búgnak az égen. A szobába olykor ápolónők, katonák és gépírólányok jönnek be, egymást keresik halaszthatatlanul fontos ügyekben, csevegnek, kacagnak. Különös élet. Most szeretnék mielőbb kívül lenni rajta, de ha eszembe jutnak azok a napok s hónapok, amikor szívesen eljöttem volna akár ide is, akkor megbékélek vele. Két orvos jön, magukkal cipelnek. Hátamat kopogtatják megint, lélegzetvételeimet hallgatják, aztán a laboratóriumba küldenek, hol egy vöröskeresztes nővér vért vesz a jobb karomból, s egy kis tégelybe kell köpnöm. S megint várnom kell. Az üvegcsőben lassan ereszkedik a vér hajszálvékony oszlopa. Mikroszkópon keresik a Koch-féle bacilust. Egy széken ülök, gondolataimban még most is az élet küzd a halállal. Végül itt is kezembe nyomnak egy papírlapot: "Körülírt gümőkóros beszüremlés" - mondja az írás, mint egy összeg a számtani műveletek végén. Alul két sokat jelentő betű: A N. Alkalmatlan. Furcsa, de bennem e pillanatban az élet győzedelmeskedik. Szinte boldogan sietek haza. Bizonyos a leszerelés. |
||||
|
|