Negyvennyolcas laktanya, de magos a teteje!

Ráhajlik a tearózsa levele.

Cserebogár csípd le annak levelét,

Le ne törje, sejehaj, a rohamcsákóm tetejét!

K a t o n a n ó t a

 

   A tiszti étkező hosszú, U alakban elhelyezett asztalai körül ültek az urak. Furcsa világ volt, avult, szinte férges. Különös véleményeket lehetett hallani itt a világról, a politikáról és a hadihelyzetről. Mintha egy vaksággal és süketséggel megvert társaság verődött volna egybe, mely képtelen arra, hogy az eseményeket és jelenségeket mérlegre tegye. Voltak jó néhányan, kivált a tartalékosok között, akiknek megvolt a véleményük mindenről s magáról a szóban forgó társaságról is. De rendes körülmények között hangos véleményt csak századostól felfelé lehetett nyilvánítani, hiszen az evést megkezdeni és cigarettára gyújtani is csak a rangidős engedelmével lehetett, ki rendszerint egy őrnagy vagy alezredes volt. Okosabb hallgatni - gondolták a hadnagyok, zászlósok és hadapródok. A társaság különben sem volt egyöntetű, a gyakorlott szem első látásra is finom rétegeket különböztethetett meg benne. Nem is a rangok alapján, ettől szinte függetlenül. Az akadémiát végzett tényleges tisztek voltak legfelül - hogy ezen belül a származás és a rendfokozat módosította a rangsort, az természetes. A következő réteg a Ludovika Akadémia egyéves tanfolyamát végzett tényleges tiszteké volt, akik tulajdonképpen továbbszolgáló tartalékos tisztekből emeltek ki, nagyrészt önkéntes jelentkezés alapján. Utánuk a továbbszolgálók, majd a próbaszolgálatosok következtek, s a sor legvégén a közönséges tartalékosok voltak, akik nem adták be a derekukat semmiféle továbbszolgálatra való felhívásnak, hanem megmaradtak polgári foglalkozásuk mellett, vállalván ennek minden hátrányát és kockázatát. Tudvalevő, hogy a frontra elsősorban őket vitték ki. De mivel közöttük is voltak, akik könnyen kaphattak felmentést, mert vagy a közigazgatásban vagy hadiüzemeknél dolgoztak - legtöbbjük tanító volt. Mindegyik réteg lenézte az alatta levőt, s mindannyian lenézték a közönséges tartalékos tiszteket. Ám ezek is tudták értéküket, s szívük mélyén mindannyit megvetették, mint afféle heréket és üresfejű papírkatonákat.

   Én természetesen e tartalékosokhoz tartoztam, oda is csak azért, mert kínnal-keservesen elvégeztem a tanítóképzőt, s az iskolai végzettség automatikusan jogossá tett a karpaszományra és a tiszti iskolára.

   Mikor beléptem az étkezőbe, némán meg kellett hajolnom az ajtóban. Többnyire az ajtónál helyezkedtem el, sietve elköltöttem ebédemet, s valamilyen ürüggyel engedélyt kértem a távozásra. A beszélgetésekben nemigen vettem részt, legfeljebb, ha hasonszőrűek voltak körülöttem. Nem is nagyon ismertem az urakat. Néhány régi ismerősöm volt csupán, akivel hosszabb-rövidebb ideig együtt szolgáltam. Legjobban Ráth főhadnagyot ismertem, a fronton századparancsnokom volt. Tényleges volt már, egyéves ludovikás - valójában okleveles tanító, akinek jobban tetszett az egyenruha, a biztos, jó fizetés, mint a gyerekekkel való küszködés. Én ahhoz túlságosan jól ismertem, semhogy előttem tekintélye lehetett volna. Ismertem gyávaságát, embertelenségét, ostobaságát - tiszta haszon, hogy nem maradt meg a tanítói pályán, ahol különben nehezen is boldogult volna. Ezt nyilván tudta ő is.

   Mikor meghajoltam a társaság előtt, Ráth főhadnagy arcán kaján vigyorgást láttam. Sokkal érzékenyebb voltam, mintsem hogy ne tudtam volna, mit röhög. Nekem csak egy zsávolyzubbonyom volt, s miután bevonuláskor nem adtak már kincstári ruhát, olyan csizmanadrágot viseltem hozzá, amilyen volt. S történetesen nem volt más, mint egy szürke vászonnadrág, amilyenből munkásnadrágokat szoktak csinálni. Örültem, hogy ilyet is lehet kapni. Ráth már régóta tényleges volt, neki civilruhára is futotta a kincstári anyagból, könnyen nevetett.

Újvári főhadnagyot sem sokra becsültem, ki iskolatársam volt, s ugyancsak tanító lett volna, ha tanított volna valaha. De ő is az egyenruhát választotta inkább. Egyéves ludovikás, de Ráthnál jóval értelmesebb. Felfelé behízelgő modorú, az ezredes kegyeltje és bizalmi embere, afféle katonai hivatalnok. Egyetlen napig volt a harcban, azt is megelégelte. Idegösszeroppanással került haza, mint a legtöbb tényleges, aki egyáltalán odakerült. Azóta pótkeretparancsnok, élet és halál ura.

   - Van egy cigarettád? - kérdezte, és kitüntető leereszkedéssel mellém ült. Hanyag előkelőséggel nyúlt tárcám után, meggyújtotta ezüst öngyújtóját és tüzet adott. Alapjában véve nem is volt rossz fiú. Diákkorában egyszer megunt esőköpenyét is nekem adta, cserébe a megírt dolgozatokért. De az utcán sokszor meg sem ismert, mint már említettem. Joggal, nekem egyetlen ruhám volt s egyetlen kitaposott cipőm.

   Mindez régen volt, de a köztünk kialakult viszonyban nem sok változás esett. Először fordult elő, hogy Újvári mellém ült s beszélgetett velem, mióta csak bevonultam. No fene - mondtam magamban -, ez mit jelentsen.

   - Mi jó hírt tudsz? - kérdeztem tőle. - Jót? Egyelőre nem sokat - felelte. S nekem Völgyi Miska jutott eszembe, a fiatal zászlós, ki felháborodottan mesélte tavasszal, hogy Újvári lecsukással fenyegette, mert március tizenkilencedikén feldúltan berohant a laktanyába, s megkérdezte Újvárit - a bevonuló németekre mutatva -, hogy ezek mit keresnek itt, s mire való a magyar hadsereg. Az utcán tankjaik és motoros lövegjeik dübörgésével vonultak Hitler hadai - hol volt már Sopronváry őrnagy? - hogy jobb meggyőződésre bírják a rebellis magyarokat. Újvári azok közé tartozott, akik hittek a győzelemben, s a német megszállókban megmentőinket tisztelte, ki tudja, milyen különös meggondolások alapján. Akkor még hajlottam arra, hogy német származásával magyarázzam, de cáfolatnak ott volt mindjárt Völgyi Miska, soproni "poncikter", szegényparaszt fiú, ki csak azért végezhetett tanítóképzőt, mert helyben volt az iskola, nem került sokba annak, aki tanult.

   - A Kárpátalján levő pótalakulatokat a Dunántúlra telepítik - folytatta Újvári főhadnagy. - A nyíregyházi alakulatok Sopronba jönnek. A tisztek családostul, összes ingóságaikkal. Lehet, hogy minket kihelyeznek falura.

   - Nem éppen jó hír! - jegyeztem meg.

   A kihelyezés nyugtalanított. Éppen délután költöztünk ki a Lövérekbe. Új lakást vettem bérbe, megint bútorozott szobát, de kintebb s alkalmasabbat hármunknak. A tiszti étkezőből hordatjuk majd az ebédet. Kihelyezés? Megint költözködés, hányódás, mikor az ember kezdi elrendezni kissé az életét. Mi lesz még itt? Egy kicsit már bántam, hogy elhoztam Annát és a gyermeket. Önzőnek mondtam magamat, amiért kimozdítottam őket viszonylagos biztonságukból.

   Aztán megnyugtattam magam. Lesz, ahogy lesz. Talán nem is lesz semmi a kihelyezésből. Siettem haza. A derült ég, a szikrázó napsütés megnyugtatott. Meleg, jóízű nyári csönd volt, repülők nélküli, zümmögő nyári nap.

 

   Este a Jaguár borozóba mentünk. Jutka aludt már, megszöktünk tőle, de Anna minden percben őt emlegette, bizonygatnom kellett, hogy nem érheti semmi baj. Azt szerettem volna, ha nyugodtan megvacsorázunk, de Anna nem akart enni sem. Ezzel büntette magát, hogy otthagyta a gyermeket? Odakünn mélységes csendben aludt a város, időnként hallott ijedt horkolása. A bakákat elnyelte a szemközti laktanya, elfújták a takarodót. "Este a vaságyán a babáját siratja" - mondja a katonanóta.

   A légoltalom miatt szuroksötét utcákon semmi forgalom sem volt. Az emberek megbújtak falaik és elsötétített ablakaik mögött.

   A Jaguárban cigányzene szólt. A prímás szertelen mozdulatokkal hajladozott, illegette magát, nevetséges s egyben bosszantó volt szolgalelkűsége. Érzelgős "magyar nótákat" játszott. Az émelyítő, szirupos zene szétfolyt a "magyaros" berendezésű teremben. Minden úgy volt magyaros, mintha a bécsiek gusztusa szerint készült volna. Szinte ragadós volt. S egy Jaguárhoz mindenképpen sok. Kedvem lett volna a falról leakasztani fokost, karikást s csutorát, és közibük vágni.

   Tisztek jöttek a terembe, leültek egy sarokasztalnál a zenészek mellett, bort rendeltek, s a tizedik percben dalolni kezdtek. "Édesbús" hangulatot teremtettek, de a harmadik liternél már ordítottak, hamisan recsegő hangon. Csakhamar ezt a hamis magyarkodást is abbahagyták, s mindenféle "Erikákat" s "Márikákat" kezdtek dalolni, divatos német háborús slágereket. Az első világháborúban még népdalok százai születtek, ennek a háborúnak nem volt költészete. Néhány érzelgős német dal hangzott csupán, már a menetelő katonák is énekelték néha. Csaknem olyan pojácákká váltunk, mint ez a cigányprímás.

   A pincér kenyérjegyet kért, s egy éktelen nagy ollóval vágta le a szelvényt egy hatdekás szelet ellenében.

   Voltaképpen nem szerettem ilyen helyekre járni, nem is tudtam sokáig megülni. Fizettem és mondtam Annának, hogy menjünk haza. Szívesen ráállt, már úgyis nyugtalankodott a gyermek miatt. Mégis kedvesek voltak ezek az esték, melyeket együtt töltöttünk. A kaszárnyában hosszúak voltak a nappalok, már leveleket sem kellett írnom. Megnyugtató volt, hogy Anna itt van a közelben. Elképzeltem, hogy mit csinál, míg én asztalomnál ültem, nyakig unalomban. Most a kicsit füröszti, most a háziasszony furcsa és fontoskodó szavait hallgatja, elszalad a boltokba, siet vissza a kislányhoz, ki a ruháskosárban fekszik s apró rózsaszirom ujjaiban gyönyörködik. - Jutka vánkosából kihullott néhány toll - mesélte nevetve Anna -, házasszonyunk a fürdővízből szedte ki, jó lesz a lányának stafírungra. Ilyen apró élményeket szedett fel s mondogatott esténként.

   Ilyenkor rengeteget meséltem neki a városról. Hiszen évek óta templomait, utcáit, történelmi levegőjét dicsértem előtte, s most szerettem volna megmutatni neki mindent. De gyerekkocsink nem volt, így főképp este indultunk el egy kis felfedező útra, amikor a kicsi már aludt. Jó alvó, egészséges kisgyerek volt, de Anna mégsem volt nyugodt, s ez megzavarta sétáinkat. Egyszer csak arra eszméltem, hogy hasztalan mesélek neki, nem figyel a szavakra.

   Engem ez időben más is nyugtalanított. Nem sok reményem volt arra, hogy a közeli jövőben leszereljek, de ha egyszer mégis megtörténik, tulajdonképpen állásom sincs. Mert arra a vidékre, ahol tanítottam, nemigen lehetett már visszamenni, nem is volt szándékomban, hiszen felégettem mindent magam mögött. Áthelyezést nem kaptam. Említettem már, hogy megpályáztam két állást, egyet Nyíregyházán, egyet Kiskőrösön. Mindkét helyre megválasztottak néhány hete. A kiskőrösit fogadtam el. De ha sokáig katona leszek még, azt is betöltik. Különben is, hátra van a választás megerősítése. Pótlólag orvosi bizonyítványt is kell küldenem. Mindez időbe telik, s reménykedem, hogy addig talán történik valami. Ha nem, kezdhetem elölről.

   - Holnap elmegyek a tisztiorvoshoz - mondom Annának, ahogy hazaértünk a Jaguár borozóból. Jutka aludt, nem volt semmi baj, megkönnyebbülten tértünk nyugovóra mi is. Amíg az embernek egy kicsi terve is van, nincs elveszve a világ.