Békéscsabán vagyunk. Barna Géza kis sem látszik a dologból, kórház, rendelő, betegek - ebből áll ki az élete, de elemében van, rövid ebédszünetében oly lázzal mesél hivatásának kis és nagy eseményeiről, mint egy izgalmas regényről, melynek ráadásul ő a főhőse. Nem sajnálja a hegyek csendjét, sok szabad idejét. - Itt az én hivatásom, ebben a poros alföldi városban - mondja. Éppen ebédelünk, amikor beteghez hívják. Nem kérdezi, mi baj, sürgős-e, leteszi a kanalat abban a pillanatban s megy. - Ezt így kell - mondja, amikor visszatér -, a beteg is megnyugszik, a környezete is. Az orvos legyen orvos. - Nagyon sok az utas. Termes kocsiba szálljatok, ott leginkább kaptok helyet. - azzal elbúcsúzunk. Nagy fehér gőzfelhőket eregetve áll meg a bukaresti gyors. A tömeg, mint egy adott jelre, megrohanja a vonatot. Tolakodás, kiabálás, hívó és figyelmeztető szavak. A sokaság csoportosulni kezd a vasúti kocsik végeinél, s a vonat, mint egy óriás fekete tömlő, felszívja a fortyogó, cseppfolyós közeget. Lassan elcsendesül a pályaudvar, csak egy-egy elkésett utas keres helyet még. A lépcsőre is alig lehet felkapaszkodni, annyi az utas. A máskor oly nyugodt, hivatalos felsőbbségük tudatában járkáló kalauzok most idegesen szaladgálnak le s fel, órájukat nézik, sípjukat szorongatják, homlokukat törlik. A nyüzsgő tömegben, mintegy magasból, látom magamat, a zsávolyruhás hadnagyot, nagy csomagokat cipelve, s magam előtt irányítva a kis feketehajú asszonyt, ki kezében a pólyással, izgatottan óvakodik a sokaságtól, féltő karjával védelmezve gyermekét. Már lépek fel a kocsi lépcsőjén, leteszem csomagjaimat, s visszafordulok Annáért. Kiveszem kezéből a gyermeket, s végre mindhárman fenn vagyunk a tágas, egyetlen helyiségből álló kocsiban. Sosem utaztunk ilyen kényelmesen. Elhelyezkedünk egy asztalnál. A batyukat felrakom a csomagtartóra, a kicsit az asztalra fektetjük, s kifújjuk magunkat a rekkenő hőségben. Már jött a pincér. - Kérem, itt külön kell fizetni! - Igazán? - mondom gúnyosan, felingerelve ekkora szemtelenségtől. Magamban emberismeretét csodáltam. A pincér nyilván megérezte rajtunk, hogy sosem utaztunk ilyen kocsiban, úgy látszik, az egyenruha sem tévesztette meg. Igaz, nem vagyok ragyogó extrában. Zsávolyzubbony, csizmanadrág, csizma, pisztolytáska van rajtam, de mégiscsak hadnagy vagyok. A háború negyedik évében már ritkán látni fekete nadrágot, kardot, aranysujtásos csákót. Nekem sosem volt. De úgy éreztem, hogy a szegénység félszeg mozdulatait rég levetkőztem, s igyekeztem természetesen mozogni minden környezetben. Ám a pincér előtt levizsgáztam. Kifizetem a pótdíjat, s rendelek ebédet. A kocsiban alig lézengenek hatan-heten. Kellemes, hűs levegő áramlik végig rajta, mihelyt elindul a vonat. Féloldalán le vannak eresztve a függönyök. Anna kibontja az asztalon fekvő kisgyermeket, ki láthatóan igen jól érzi magát, s meztelen tagjaival élénken hadonászik, visong, nevetgél. Anna megenyhülten, csillogó szemmel, kipirulva nézi. A szemközti asztalnál két úriember ül, nagy darab sülthúsokat esznek, kicsi főzelékkel, hogy meg ne ártson. - Ezek megszokták a jólétet, s van is magukhoz való eszük - morogtam. Valami ügynökfélének nézhette őket az ember. De lehet, hogy bankárok. Mindketten kövérek, elégedettek. A maguk megtámadhatatlan biztonságával ülnek, esznek-isznak, majd unalmunkban kártyázni kezdenek. Engem idegesít a gyereksírás. A kislány nem sok okot szolgáltat efféle idegességre, de most nem bánnám, ha éktelen, idegesítő sírásba kezdene, hogy ne érezze magát ilyen jól ez a két felfújt hólyag. A pincért sem ártana felbosszantani kissé. A kislány azonban nem hallgat az efféle gonosz vágyakra, nevetgél és gőgicsél untalan. Riadó nélkül érünk fel Pestre. A megrongált Keleti pályaudvar üvegtelen tetején az eget lehet látni, a nyitott ajtókon a város megtört arcát. Mindenfelé romok éktelenítik az utcákat, s riadtan járnak-kelnek az emberek. Sietve megkeressük a személyvonatot s átszállunk.
A mésztelep kéményei füstölögnek, mint a pipázó öregek. A kőbánya rózsaszínben játszó fehér fala visszaveri az alkonyati fényeket s különös, színpadias megvilágításba helyezi a bányatelep poros házait, csenevész, szürke fáit. Nehézléptű bányászok járnak az utcán, ki szénporosan, ki tisztára mosdva - műszakváltás ideje van. Behunyom szememet, beszippantom az ismerős, csípős gázokkal szennyezett levegőt. - Vakon is idetalálnék, a szagról - mondom elrévedve és meghatottan, mert gyermeki emlékeim rohannak meg. Egy világot jártam már be, emberek ezreit ismerem, különböző tájak varázsa ejtette rabul nyugtalan lelkem. Szülőföldem sem szerettem soha különösebben, legalábbis azt hittem mindig, hogy nem több nekem más vidékeknél, ahová olykor kellemesebb emlékek fűztek. Ez a kesernyés füstszag most mégis boldogabb emlékeimet idézi elsősorban. Kicsi gyermekként futkostam a forró szénporban, talpamat égette a felhevült föld. Galagonya- és sombokrok között mászkáltam a hegyek meredek oldalán, kislányokkal körjátékokat játszottunk a kertekben, a patakparti jegenyék alatt. A pataknak olykor véres volt a vize, belefolyt a vágóhídon megölt állatok vére. Mióta hány-vet a sors az országban, ritkán jutok haza. Szüleimet egy-egy levélben tájékoztatom sorsomról, nem nagyon sűrűn. Annyi éve távol élek tőlük, hogy viszonyunk olyan, mintha régóta nem tartoznék számadással nekik. De most meghatott, szívszorongató izgalom fog el, mint mindig, amikor hosszú idő után hazatérek. Apám-anyám minden találkozáskor öregebb, s ez nekem kimondhatatlanul fáj, mintha meglopnának. Kis lelkifurdalást is érzek, amiért nem tudom akaratom szerint gyámolítani őket, s hogy legalább levéllel, látogatással nem gondolok rájuk sűrűbben. Ahogy benyitunk az alacsony, repedezett ajtón, szemünk lassan bontja ki a félhomályban a szoba részleteit. A varrógép fölött foszló füst terjeng, s mint valami felhőből, emelkedik ki belőle apám. - Fiam! - kiáltja reszkető hangján, s feláll a gép mellől, kezével lesöpri nadrágjáról a rongy- és cérnahulladékot. A konyhaajtón meg anyám rohan be, nyomában két kis testvéremmel. Leültetnek, simogatnak bennünket, ezer kérdéssel ostromolnak, sopánkodnak, s féltenek bennünket a hosszú úttól és bizonytalan jövőtől. - Elveszett gyerek! - mondja apám végtelen szeretettel és kimondhatatlan fájdalommal. Csaknem elsírom magamat. Apám még szikárabb lett, s fejét egészen belepte a dér, de változatlanul sűrű haja most olyan, mint valami glória. - Hát bizony nehezen élünk - mondja anyám. - Munka csak akadna a háború eleje óta, de apád nem győzi már. - Majd belukad a hátam, derekam szaggat, én nem is tudom, mi van velem - panaszkodik apám. - Mi, édesapám? Az, hogy ötven éve görnyed e mellett a gép mellett s számolja az öltéseket! - Hát bizony, fiam, nekem már csak sétálnom s pipázgatnom kellene. Sokat küszködtünk mi már, megérdemelnénk valami kis nyugdíjat s csendes, gondatlan napokat. Angliában már nyugdíjat... - Hadd Angliát, csak háború ne lenne - szól közbe anyám. - Jancsi is katona, te is az vagy - fordul felém -, Józsit bármikor behívhatják, ez a két gyerek még ránkszorul, s mi lesz velük? Mikor érjük meg, hogy jobb napokat élünk? Most ti is elmentek Sopronba. Mit fogtok ott csinálni? Mi lesz veletek? Látunk-e még benneteket valaha? - Sosem találkozunk többé - szól halkan, szomorúan apám. Ezenközben este lett, mind sötétebb árnyak borulnak a csendesen ejtett szavak köré. Csak a tűzhely ajtaján világított a tűz kicsi lángja. A parázsban az ottfelejtett vasaló izzott, s a tűzhelyen forrt a víz. Anyám teknőt készített elő, kimosta, vizet töltött bele, meleget, majd hideget, kezefejével próbálgatván, elég meleg-e. Anna megfürdeti a kislányt. Nevetve állják körül mindannyian, mint a betlehemi pásztorok a jászolban születettet.
Délután az orrunk előtt ment el a vonat. A menetrendet már a vasúton sem igen tudták, megesett, hogy órákat késtek a vonatok, de az is előfordult, hogy a kelleténél korábban indították őket. Furcsa volt elbúcsúzni, s aztán egy félóra múlva visszatérni. De végül is mindannyian örültünk ennek, ki tudja, mire jó. Ötnapos szabadságomból kitelt ez is, majd csak elvergődünk valahogy Sopronba. Ezen a napon esett az eső. A felszálló füstöket lenyomta a földre. Olyan volt a levegő, mintha köd lett volna, fojtó, csípős szagú köd, nem lehetett látni a hegyeket sem. Álmodozásra való idő, ha az álmokba is nem szólna bele minduntalan a háború. - Na, már megjártátok Sopront? - kérdezte apám, ahogy beléptünk megint az ajtón. Hetvenesztendős szívéből sem kopott ki a tréfa. - Éreztem, hogy visszajöttök - örült anyám. S én oly megnyugtatónak éreztem szavaikat, mint hajdan, amikor lezúzott térdemet kötözte be, s meleg kezével könnyeimet törölgette anyám. Apám felkelt szerszámai közül, s aznap már le sem ült közéjük. Ölébe vette kicsi Jutkát, s egész nap gügyögött neki, játszott vele. Egyforma koponyájuk volt, hegyes tatárfej. - Sovány vagy, fiam - mondta anyám. - Nincs valami bajod? - Nem hiszem - feleltem -, ilyen vagyok, mióta visszatértem a frontról. Engem elringatott a család melege. Néztem öreg szüleimet, kis testvéreimet, mint aki el van készülve arra, hogy megint hosszú ideig nem látja őket. - Ország vándora - szokat mondani anyám. - Sosem vagy itthon, ez a két kicsi alig ismer. - Ez az élet sora - feleltem s megpihentettem szemeimet a két gyereken. Edit is, Gábor is polgáristák már, de viszonyunk valóban olyan, mintha a nagybátyjuk volnék, elszoktak tőlem, tisztelettel szólnak, ha szólnak hozzám. Nekik talán majd jobb dolguk lesz. A szobában megnézegettem könyveimet még, melyek ott porosodtak a magam készítette polcon, mert még nem került otthonra, ahová elszállíthattam volna őket. Pedig ezek a könyvek voltak a legkedvesebbek nekem, mert ezeket szereztem a legnehezebben, sokszor a számtól elvont falatok árán. Már szerettem volna Sopronban lenni. Túl lenni az utazáson, a kis bútorozott szobában, abban a viszonylagos nyugalomban, mely még egyáltalán megadatik az embernek. E gondolat miatt meg kis bűntudat fészkelt belém - hálátlan gyermek! - s magamban bocsánatot kértem a kedves öregektől. De megint csak rajtakaptam magam a nyugtalanságon, hogy menni szeretnék, hogy türelmetlenül várom az időt. Délben megint légiriadó volt, s Annával éppen a hetestelep felé jártunk, be kellett futnunk egy ismeretlen óvóhelyre. Azon aggódtunk, hogy nem lesz vége a vonat indulására sem, s megint ittragadunk, pedig holnap letelik a szabadságom. Végre elérkezett az indulás ideje, megint elbúcsúztunk. Valamennyien kijöttek velünk a vasútra, sokáig integettek, aztán elmaradt könnyező szemük. Hallgatagon ültünk a fülkében. Egész életem lepergett előttem, mint a halálraítéltek előtt. Kicsi Jutka vidított fel. Arra eszméltem, hogy az utasok sorra szólongatják, barátkoznak vele. Aki csak ránézett, visszamosolygott rá. - Milyen édes kisgyerek! - mondogatták, mert jólesett abban a világban kedves, békés dolgokkal foglalkozni. S ezzel elkezdődött a beszélgetés. - Hová utaznak? - Hogy mertek nekiindulni? - Igazuk van, jobb együtt lenni ebben a világban. - Bombázásokról beszélgettek, a szemüket törölgették, még nem voltak elég edzettek. Vagy az emberi szív sosem kérgesedik meg egészen? Városok mellett siklott el a vonat, melyek légitámadások nyomait viselték, összerombolt pályaudvarokat láttunk, törmelékhegyeket, felborzolt cseréptetőket, szomorú, szorongó embereket, bevonuló katonákat. - Istenem - szepegett egy kendős asszony -, aznap értesítették, hogy elesett az ura, felnézett az égre: Vedd el az életünket! - s jöttek a gépek, magához szorította két kisgyermekét, mind a hárman ott haltak meg!... - Legalább egyik sem szenved tovább - szólt egy öregasszony, s szipogva fújta orrát gyászkeretes zsebkendőjébe. Az utat végig riadó nélkül úsztuk meg. A rábaközi táj valahogy megint megnyugtatott. Úgy éreztem, túl vagyunk a veszélyes zónán. A napos, üde vidéket magyaráztam Annának, melyet mindig annyira festőinek éreztem. Talán azért, mert annyit festegettem öreg rajztanárommal errefelé. Jutka elaludt az anyja ölében. - Alig kéthónapos szegényke - szólt Anna -, s már ilyen hosszú útra indul. Úgy látszik, az én sorsomat örökli. Anna szelíd fájdalommal mosolygott. Gyengéden megsimogatta a gyermek fejét, melyen vízgyöngyök fénylettek a jóízű alvásban. A csöpp száj mosolyra húzódott, vajon mit álmodott? A vonat kattogó ritmusa megélénkült, katonanóták ritmusát verte, magamban pattogó dallamokat dúdoltam hozzá, melyekben mégis annyi szomorúságot éreztem, hogy könnyek lepték el szememet. |
||||
|
|