Verje meg az isten, ki miatt lett nékem         tetőled megválásom. A magas mennyégből, soha az istentől         áldás reá ne szálljon! De tégedet, szívem, hozzám hűségedben         sok ideig megtartson! V i r á g é n e k

 

   Az író fanyarul nézte a világot második emeleti legénylakásának ablakaiból. Ifjú korában végigszenvedte a világháborút, hat évig hadifogoly volt Szibériában, s mikor hazajött, nem találta a helyét idehaza. Hat nyelven beszélt, eredetiben olvasta Tolsztojt. Bejárta Európát, belekóstolt a világ örömeibe, de nem találta nyugtát benne. Novellái is erről a nyugtalanságról szóltak. Mellékesen a vasgyár tisztviselője volt, tehát - mint mondani szokta - egész életében olyasmit csinált, amihez semmi kedve sem volt.

   Nem volt szegény ember, legfeljebb a Márai értelmezésében. Mind ez ideig mégsem nősült meg, mert "nem talált olyan nőt, aki hat évig hadifogoly volt", s megtanult volna hallgatni. Valamikor németül is írt, de a fasizmus teljesen elválasztotta a német nyelvterülettől. Már évek óta csak magyarul dolgozott, meg kell hagyni, választékos, finom nyelven. A város írója volt, szerette vérbő polgárait, barokk utcáit és kapuit, gótikus tornyait, hegyeit s különös növényeit. De mindenekelőtt csendjét s ódon hangulatait. Ebben semmi különös nincs, kivált, ha soproni emberről van szó.

   Még diákkoromból ismertem. Mikor metszeteim és rajzaim napvilágot kezdtek látni, levelet kaptam tőle. Meleghangú, biztató sorokban közölte véleményét, s módot adott hozzá, hogy személyesen is találkozzunk. Sokat beszélgettük művészetről, irodalomról, életről, világról s hatalmas - ó, az én szememben óriási - könyvtárából olvasnivalóval látott el. Így nem kis mértékben járult hozzá fejlődésemhez. Az egész embert a művészet elfogultság nélküli szeretete jellemezte. Rosszul mondom. Elfogult volt ő is - a művészettel szemben, nagy M-mel. De a műben, ha az igazán művészi volt - bámulatos érzéke volt hozzá! - nem zavarta az sem, ha felfogásban, modorban vagy világnézetben távol állt tőle. Semmiképp sem tartozott a népi írókhoz, de becsülte őket, s műveiket melegen ajánlgatta.

   Micsoda lakása volt! Körös-körül könyvek és könyvek, felettük és közöttük szobrok és képek - a művészet meghitt, áhítatos zuga volt. Mindig ilyenre vágytam, s oly szívesen elüldögéltem benne! Volt egy megszokott magastámlás székem, mindketten az enyémnek mondtuk, mindig ebben ültem nála, s a külön erre a célra szolgáló kis szekrényke likőreinek és cigarettáinak hatására éreztem, hogy oldódik zárkózottságom jege, s szokatlan beszédességgel mondtam el életem eseményeit, gondolataimat és vágyaimat. A köztünk levő korkülönbség eleinte feszélyezett, s alig mertem visszategezni őt, ám később megszoktam ezt is, barátságunk egészen meghitté és természetessé vált.

   Magasnak látszó, szikár férfi volt, Sovány arcán kemény, határozott vonásokkal, mély műveltséget és friss szellemet sugárzó tekintettel, s szája körül olyan ráncokkal, melyek húszéves korban kialakulnak s attól fogva jóformán változatlanok. Az ilyen embert harmincévesnek éppúgy lehet nézni, mint ötvennek. Reám fiatalosan hatott. Rugalmas, kisportolt test, élénk szellem, bölcs fanyarság, egyszerű jól öltözöttség - eszményi férfi volt.

   - Mindig egyenruhában látlak - mondta, amikor felkerestem. - A katonaság gondoskodik róla, hogy néha meglátogass.

   Mindketten nevettünk, mert ez időben éppen nem volt ritkaság, a behívók elég sűrűn előrángattak az ország bármely sarkából.

   - Gyújts rá. Vacsoráztál már? - kérdezte.

   Öt-hatféle cigarettát tett elém. A kis szekrényből különböző pálinkákat töltött, iddogáltunk és füstöltünk. Keveset beszéltünk, értettük egymást így is.

   - Min dolgozol mostanában? - teszem fel a művésznek-írónak megszokott kérdést.

   - Semmin.

   Elnézett a hegyek felé, hallgatott. Próbáltam elképzelni gondolatait. Arcából, mozdulataiból értettem ezt az embert, s arra gondoltam, hogy mennyire szegényes a szó az érzelmek és gondolatok finom árnyalatainak kifejezésére. Talán muzsikálni kellene, olykor talán festeni, verset mondani vagy talán mindezt együtt, hogy egészen érthető legyen az ember.

   - A gyár nagyon lefoglal - folytatta. - Különben is: lehet ma dolgozni?

   - Volt egy regényed munkában. Elkészült?

   - Nagyjából igen. De azt hiszem, félre kell tenni a háború utánra, cenzúramentes időkre. A kertemben élek, olyan ez nekem, mint egy kis sziget a viharos tengeren. Sokszor künn is alszom. Remélem, lesz szerencsénk ott is, gyere ki egyszer. Ha nem találsz itthon, mindig ott vagyok. Könyveim egy részét is kivittem, más részét ládákba csomagoltam, levittem a pincébe. Ami itt van - tárta szét félkörben a karját -, az csak töredéke könyvtáramnak.

   - Emlékszem rá, irigyeltem is mindig.

   - Nincs értéke már ennek sem. Belevág egy bomba és - vége. Semminek sincs már értéke - ismételgette.

   Felállt, az íróasztalához ment és egy aktatáskát emelt fel.

   - Ez a légoltalmi csomagom. Kézirataim és okmányaim vannak benne, mindig magammal hordom.

   Kiment a kis teakonyhába, pár perc múlva megterítette a kis asztalt. Kenyeret, sajtot, vajat, szalámit, szalonnát, juhtúrót, retket, gyümölcsöt és bort hordott be.

   - Micsoda bőség! - kiáltottam fel.

   - E tekintetben nem panaszkodhatom, ez az egy, ami megmaradt még. A világ úgyis bezárult mögöttem. Igaz, túl vagyok az utazásokon is. Az utóbbi években már nehéz volt eldöntenem, melyik országba menjek. Szinte csak azóta fedezem fel hazámat. Rájöttem, hogy sok gyönyörű tája van, melyet még nem láttam. Sok olyasmi is, amiért külföldre fut az ember. - De parancsolj, ne kéresd magad! - s bort töltött, ittunk.

   - Soványabb vagy, mint legutóbb - mondta később, retekhámozás közben, rám emelve szürke szemét.

   - Mondták már sokan.

   Lassan, kimérten falatoztunk. Időnként összekoccant a két talpas pohár, aranyszínű bor izzott benne. Gyéren hullt a szó is. Inkább én mondtam el életem sorát. A frontról meséltem, majd Erdélyről. Munkámról, küzdelmeimről, családomról, a Tiszántúl különös, szokatlan levegőjéről, melyet sivárnak és unalmasnak véltem, de amelyet furcsa módon mégis szerettem. Ez időben kivált nem cseréltem volna el semmivel, csak ott lehettem volna.

   - Szinte irigylem tőled a küzdelmeidet - szólt közbe barátom. - Én már nagyon unom ezt a megállapodottságot. Mi történhetik még velem az életben? Hacsak az nem, hogy elpusztulok, hogy elpusztulunk mindannyian a háborúban. Különben nemigen várhatok semmi érdekes fordulatot, nagy élményt, ismeretlen örömöket és gondokat.

   A nap már lebukott a gesztenyefák mögött, kéken folyt be az ablakon a messzeség. Felállt, meggyújtotta a lámpát.

   - Most panaszkodsz, mennyit hány-vet a sors. Meglátod, csak javadra válik - mondta.

   - Szép lehetne az élet - gondoltam evés után, hátradőlve karosszékemben s körülnézve a könyvekkel és festményekkel bélelt puha fészekben.

   - És még egyet irigylek tőled, folytatta az író, amikor már felálltam az asztaltól és kinyújtóztattam tagjaimat -, a fiatalságodat.

 

   Nem tudok megmaradni kis szobámban, hasztalan ülök le egy-egy könyv mellé. Rajzolni sincs kedvem. Leveleket kaptam hazulról, s most nyugtalanul rovom a szobát. Elviselhetetlen ez a magány. Néha napokig nincs levél, a légiriadók miatt rendetlenül jár a posta, aztán egyszerre öt levél érkezik, s felkavarja az embert. Lefekszem a kopott, fakó-ibolyaszínű heverőre, cigarettára gyújtok, sorba rakom a leveleket keltezésük szerint, s mint valami naplót olvasom el őket.

   Behunyom szememet, hazaálmodom magam. Anna a gyermekkel játszik a napos tornácon, szép fehér fellegek nyugodt rajza villog a sötétkék égen, sárgabarack hull a fáról, megkoppan a tornác deszkakönyöklőjén, a kicsi megrezzen s ijedtében sírni kezd. Jutka már öt és fél kiló - mert ebben a korban még kilóra mérik az embert -, hosszú fekete haja elhullt, új haja nő. mely világosbarna s puha, mint a selyem. Anyja ölében fekszik, gömbölyű kis kezével az emlőt markolja, s nekipirosodva, szuszogva szívja az édes tejet. Annának könnybe borul szép barna szeme. Gyűlik a könny a szempillákon, mind sűrűbben kell pislogni, gyöngyszemek potyognak a kislány fehér ingecskéjére. A gyermek felnéz, elpityeredik, keserves sírásba kezd. Megérzi anyja szomorúságát?