A negyedik megállónál kiszálltam, s gondolomformán nekivágtam az országútnak. Az utat szederfák szegélyezték, végigkóstolgattam gyümölcsüket, mint a gyermekek.Sapkámat derékszíjamba dugva, gallérom kigombolva, fütyörészve haladtam az út gyepes padkáján. Előttem mezítlábas lány ballagott, ütemesen ringott kék kartonszoknyája, szőke haját bodrozta a gyenge szellő, mely az erdőből surrant ki az útra, s kihozta a buja tenyészet dús illatait. A lány olykor hátranézett, szép arca hol biztató mosolyt, hol riadtságot tükrözött. Az ilyen kis parasztlány igazán a mezőn, a végtelen ég alatt van otthon. Ha a városban találkozom vele, tán észre sem veszem. Itt az országút szélén, kezében lógatva cipőjét, olyan, mint valami kis tündér, aki megbizsergeti az ilyen asszonytalan napokban megszomjazott férfit, amilyen én vagyok most. De nekem valahol jobbfelé be kell fordulnom az erdőbe, csak nem tudom hol. Sietek a lány után s kiáltok.
   - Mondja kedves, merre kell menni a Varjú-tanya felé?
   A lány megáll, megfordul, s bizonytalan mosollyal, de utolérhetetlenül kedves főhajtással szól: - Nem tudom... de alighanem ez a gyalogút vezet arra.
   - Maga nem erre jön? - kérdem.
   - Nem, én továbbmegyek az országúton.
   - Akkor... köszönöm, isten áldja!
   Megindul, hátra se néz, elnyeli az úti por. Azonközben a nap erősen délutánba hajlik, s mikor elindulok az erdei úton, csaknem sötét van. Egy darabig megyek vidáman, és mit sem sejtve. Aztán, ahogy mind sötétebb lesz, úgy bizonytalanodom el. - Jobb kéz felé, harmadik keresztút - idézgetem Varjú Pál levelét. De ezek az erdei dűlők mind egyformák s egyre rejtettebbek, a magamfajta ismeretlen utasnak valóságos útvesztő ilyenkor az erdő. Hogy fogom én megtalálni a Szarka-tanyát? Miért nem kerestem meg Illés Ilona varrólányt az Erzsébet kórházban, ahogy az említett levél tanácsolta? A lány szombatonként hazajár a városból, egyszerűbb lett volna vele tartani. De én bíztam tájékozódási ösztönömben, s nem akartam senkinek terhére lenni. Most aztán itt vagyok a rengeteg erdőben, magam.
   Olyan csönd volt, hogy hallottam a szívem dobogását. Mintha ott ugrált volna a fák között, utat keresve a végtelen sötétségben, melyben csak egészen közelről bontakozott ki egy-egy fa, bokor, mint saját árnyképe. Fehér erdei virágok világítottak csupán, különben mind sűrűbb lett a sötétség. Ág reccsent csizmám alatt, egy-egy madár szárnya suhant a levegőben. Messze estek a falvak, egy árva kutyaugatás sem volt. Időnként megálltam, megtörölve verejtékező arcom. Belehallgatóztam a vastag erdei csöndbe, tájékozódni próbáltam. Csak a keskeny út szalagja futott előttem homályosan, elvesző végével, ahogy ráhajoltak a fekete árnyékok. Titokzatos, mély sejtelmeket kavart fel a csönd, az erdő határozottan ellenségessé kezdett válni. Egy nyírfa hófehér törzse kísértetként villant meg az út szélén. Az éjszaka mind melegebb lett, az erdő egyre végtelenebb. Úgy éreztem, hogy már órák óta járom, mégsem jutottam semmit előre. Mind lázasabb izgalommal siettem, homlokomról kezemfejére csepegett a verejték. Már arra gondoltam, hogy nem érdemes küszködni az éjszakával, olyan ez, mint az ember sorsa, mennél jobban igyekszik kilábolni szúrós indái közül, annál inkább belegabalyodik. Le kell feküdni egy fa tövébe, megvárni a hajnalt, megvilágosodik majd minden. - De ha elkezdtél valamit, járj a végére! - halottam a saját hangomat, mintha valaki más szólítana.
   Halk, messzi kutyaugatás hallatszott, majd ritkulni kezdett az erdő, gabonatáblák nyúltak bele végül, s egy útelágazásnál, mely már a szabad csillagos ég alá esett, házfal fehérje derengett szemem elé, egy gémeskút ostorával.
   Fehér házfal a fekete éjszakában! Kék, mint a holdfény, ablakán meleg, piros lámpavilág ömlik a fák törzsére, ajtaja tárva. Tűz pattog a konyhában, asszony hajol a tűz fölé, gyerekek nyüzsögnek körülötte. Megrezzennek, ahogy rájuk koppintom az ajtófélfát.
   - Jó estét! - mondom egyszerűen, a fáradtság megenyhülő, jó érzésével, a tűzhely melegét nélkülöző ember csendes, megértő vágyával.
   - Jó estét! - fogadja az asszon, megigazítva pettyes fehér kendőjét. Barna, szépszemű fiatalasszony, a frissen fejt tej szaga érzik rajta, ahogy kérdő tekintettel, kis riadtsággal nézi egyenruhámat, melytől századok óta leülepedett félelem él az emberben.
   - Sopronból jövök, a Varjú-tanyára igyekszem, de azt hiszem, eltévedtem az erdőben - vágom ki egyszuszra a magyarázatot.
   - Szentisten! - csapja össze kezét az asszony -, hogy kerül akkor az iváni határba? - De már nevet. - Jól elkerülte a tanyát.
   Beszól a szobába: - Gyere már, Józsi, a hadnagy úr eltévedt.
   Egy borostás arcú fiatal férfi lép ki a szobából, köszön, fejét csóválja. S nekem úgy tűnik, mintha varázslat ért volna, hogy idehozott egy öt perce még álmomban sem sejtett tanyát az utamba. Irigyeltem is a tanya lakóit. Ebben a zavaros világban tán ilyen istenhátamögötti kunyhóban húzódik meg a boldogság. Jaj, nehogy megrontsam jelenlétemmel!
   - Vannak itt az erdőben légvédelmi tüzérek, mindjárt odavezetem, hadnagy úr - mondja az ember, míg bakancsot húz mezítelen lábára. - Katonák járnak a Varjú-tanyára, útba igazítják könnyen.
   - Megköszönöm fáradságukat, jóéjszakát! - köszöntöm az asszonyt, s az idegen emberrel kilépek megint a nagy éjszakába. Tíz perc sem telik bele, egy tüzérrel ballagok az erdőben. Jó félórás út visszafelé, s térdig lucskosan a harmattól, fáradtan, de a nehezen megszerzett győzelem érzésével kopogtatok Varjúék ajtaján. Akkorára éppen kisüt a hold, kék fénye végigcsordul a fehér házfalon. A kopogásra egy lány jön ki, meglepetten mér végig.
   - Jaj, maga az? - kiált fel örömmel, amikor megmondom a nevemet. - Pali az istállóban van, felköltjük mindjárt. Egész délután magát várta.
   Varjú Pál ingben-gatyában lép ki az istállóból, meleg állatok szagával, s a holdfényben is látszik szikár arcán őszinte örömének lágy mosolya. - Csakhogy itt vagy! - kurjant, s keményen megszorítja kezemet.

   Barátságunk a fronton kovácsolódott ki igazán, de hogy hol, melyik pillanatban kezdődött, arról egyikünk sem tudott volna számot adni. Tudtunk egymásról ismerettségünk előtt is, és mindegyikünk számon tartotta a másikat, ahogy a közös ügy harcosai számon tartják egymást. A században, melyben a véletlen folytán egybeverődtünk, katonák és tisztek egyaránt csodálták barátságunkat. Mikor bevonultam, kezemben egy bőrönddel, hónom alatt a Kelet Népe című folyóirat legfrissebb számával ácsorogtam a századiroda előtt.
   Így látott meg Varjú Pál. Egyelőre csak szemügyre vett. Akkor már mindannyian vártak. Messziről jöttem, nem is siettem - sosem jó elsietni a dolgot -, hírem megelőzte érkezésemet. Már szakaszom is volt, csak én nem voltam még sehol. Civilben voltam még, Pali a Kelet Népéről ismert rám, de mondom, előbb körülpuhatolt, figyelt. Az emberek között sok volt a régi ismerős. Ezek révén örült, aki a szakaszomba került, de Pali személyesen akart meggyőződni a hírek valódiságáról. Néhányszor szótlanul végighallgatta az emberekkel való beszélgetésemet, majd megszólított.
   A tisztek közül többen elismeréssel nyilatkoztak Paliról, mint rendkívül értelmes parasztfiúról. Én a népi írók körül támadt mozgalomból hallottam róla legelőször, majd Horváth Károlytól, ki szinte csodálattal emlegette.
   Mikor a front felé mentünk, egyszer egy temetőben éjszakáztunk. Reggel hajat vágattunk a borbéllyal, s egy merész elhatározással kopaszra nyírattam a fejemet. Nevettek, de sokan követték a példát. Tavasz volt, április vége, a sírdombokon ültünk. Melegen tűzött a nap. Nem tudom, hogy kezdődött, de költőkről folyt a szó. Varjú Pállal akkor beszéltem először hosszabban, műveltsége engem is meglepett. József Attilától idézett, jobbára kedvenc verseimet. Akkor még zászlós úr és Varjú őrvezető voltunk egymásnak, de a fronton csakhamar ledöntöttük ezeket a hivatalos válaszfalakat. A Don partján gyakorta felkerestük egymást szabadabb óráinkban, s hosszú beszélgetéseket folytattunk. Ha egyikünk szolgálatban volt, a másik rendszerint megkereste, hogy jobban teljék az idő. Harc közben is igyekeztünk egymás közelében maradni - bár nem egy szakaszban voltunk. Nagyobb biztonságban éreztük magunkat egymás közelében - legalábbis ezt mondtuk. Valójában féltettük egymást.
   Éppen a század figyelőjében teljesítettem szolgálatot, mikor Pali megsebesült. Nagyon nehéz napjaink voltak. De Pali a tüzérségi tűzben, sebesülten is előrelopakodott hozzám, hogy elbúcsúzzék. Ezt sem lehetett elfelejteni neki. Akkor tudtam meg bizonyosan, hogy barátok vagyunk.

   Reggel körülnézünk a gazdaságban. Élvezem a szabad levegőt, a veszélyek nélküli, istenhátamögötti vidéket. Ingujjra vetkőzünk mindketten, úgy járjuk a határt. A család, mellyel voltaképpen most ismerkedem, évekkel ezelőtt megvette ezt az erdei tisztást, s a kietlen, kövecses földnek nekifeküdt, hogy egy kis termő szigetté varázsolja. Öreg Varjúéknak négy gyermekük volt, három fiú, egy lány. Még a fiúk is legények. Ketten közülük a frontra kerültek, egyikük, József, oda is veszett. Pali sebesülten került haza. Immár öten vannak, túrják a földet. Gyümölcsöst telepítettek, gabonát, takarmányfélét termesztenek, állatokat tartanak, méhészkednek, mindent megpróbálnak, amivel boldogulni lehet.
   - Nem tudod, mennyi munkát, mennyi küzdelmet takar ez a föld - mondja Pali, mikor reggeli után az almafák alatt leheveredtünk a fűbe. Pali rongyos igéből kilátszik kemény, inas karja s golyótépte vállán a forradás. Körülmutatja a határt. Körös-körül erdő. Ölében, az enyhén dombos tisztáson tizenöt hold föld, benne kétholdnyi almás és cseresznyéskert.
   - Hányszor újból kellett telepítenünk itt a vadon ölén ezt a kis gyümölcsöst! - mondja Pali. - Hányszor tönkretették a hercegi vadak! Semmit sem lehetett tenni ellenük. Kicsinyenként ezreket fizettünk rá, míg ennyi is maradt belőle. Minden újrakezdésből maradt néhány fa, le lehet olvasni róluk a nekirugaszkodásainkat.
   Kimegyünk a méhesbe. Fiatal akácosba telepítették, illatos, jóízű világ, a nagyapák nyugalmas, pipafüstös korát idézi. - Ide szoktam kimenekülni, ha el akarok rejtőzni az emberek elől - közli Pali.
   - Nem tudtam, hogy embergyűlölő vagy - felelem.
   Ő rámnéz szúrós szemével, melyet a napfény egészen kicsire húz össze, alig látni acélos kékjét. - Látod azt a házat? - kérdi mintegy feleletül.
   Odébb, egy jó kilométerre, piros cseréptetős, fehér falú kis parasztház búvik meg néhány hatalmas nyárfa alatt, csaknem az erdő szélén. Kéménye füstöl. Mint a mesében. Lehet, hogy csokoládéból van a teteje, kolbászból a kerítése. Mögötte az erdő, minden pillanatban kiléphetnek a mesehősök.
   - Keserves élet - folytatja Pali -, de mit lehet tenni? Nem lehet kibújni belőle. Pár hónap az egész, csak addig átvészeljük valahogy. Jobb lett volna régen szembefordulni velük, kevesebb veszteségünk lett volna. Most már mozogni is alig lehet.
   - Abban a házban lakik a Gestapo kémje... Tudod, hogy engem mindig figyeltek. Házkutatásokat tartottak nálunk, elcipeltek, vallattak. Szinte állandó csendőri felügyelet alatt élek. Parasztpártot akartunk szervezni, csírájában fojtották el. De valahogy éltünk eddig, ha nehezen is. Lapunk volt, jártuk az országot, szervezkedtünk...
   - Március óta minden megszűnt. A lapot betiltották, szerkesztőségét katonának hívták be, feloszlattak s szinte lehetetlenné tettek minden szervezkedést.
   - Akkor neked ez sem igen jobb a frontnál - szólok közbe.
   - A front! Tudod, hogy még most is mindig a frontról álmodok. Sokszor itt futok a földjeinken, német katonák kergetnek. Nem lehet azt elfeledni. Aki nem tudta, megtanulhatta odakünn, hol az ellenség.
   Méhek dongnak az akácok édes fürtjein. A gyep szinte gőzölög a napsütésben, rezeg a távoli levegő. Leülünk a térdig érő fűbe, fűszálakat rágcsálunk, köpködünk. A mezőről a csillagfürt mosuszillatát terelgeti felénk a szél. Távoli, édeskés hullaszagra emlékeztet. Milyen közel van egymáshoz az élet, a halál, a szerelem szaga!
   - Az én eszemen mégsem járnak túl - nevet Pali. - Ha engem figyelnek, és is figyeltetem a pasast. A tulajdon nevelt lányával! Minden lépéséről tudok, nem érhet meglepetés.
   - Csak nem az a kis varrólány, akit említettél leveledben?
   Pali rejtélyesen mosolyog. Kissé mintha el is pirulna.
   - Most már kétszeresen sajnálom, hogy nem kerestem fel a kórházban - mondom gonoszul.
   - Könnyebben idetaláltál volna - feleli.
   A nap már a fejünk tetején próbálgatja sugarainak erejét. Pali felkel a földről, s int, hogy kövessem. A méhkaptárak mögötti kamrácskába vezet. Egész kis műhely, tele szerszámokkal, ládákkal, rossz vagy félig kész kaptárakkal. Pali a lomok közt matat, s egy barna, kopott katonaládát húz ki alóluk.
   - Nézd, itt vannak a könyvek, melyeket eltűntettem a házból, hogy mentsem őket s magamat is.
   Kinyitja a ládát. Illyés Oroszországja. A dialektikus és történelmi materializmus, folyóiratok. Van itt olyasmi is, amiért esztendőkkel ezelőtt senkit sem gyanúsítottak volna, de most már a Válasz is bűnjel lehet, kivált annál, akire egyébként is gyanakszanak.
   Pali becsukja a ládát, s visszarakja a lomok alá.
   - Lassan ebédelnünk is kellene - mondja.
   Indulunk a tanya felé. A nyárfák alat megbújó mesebeli ház előtt haladunk el. A kerítésen túl, a kiskert mályvái között egy leányarc villan meg s biccent felénk. Csaknem megnémulok a meglepetéstől. Szinte nem is az arcról, a kecses mozdulatról ismerek a tegnapi lányra. Ezek szerint... igen, nem kétséges, félrevezetett engem alaposan. De mindent megértek immár - egyenruhában voltam. Látom még, hogy Pali visszaint neki, alig észrevehető kézmozdulattal, s a lány, mint egy látomás, mint a mesék hőse, eltűnik a mályvák között. A tegnapi idillt megtartom magamnak.
   A magasban fehérlő gépek zúgnak vasárnapi harangszó helyett. Innen, az erdők öléről, nyugodtabban szemlélem őket, de így is félelmetesek. Önkénytelenül felsóhajtok.
   - Csak a háborúnak lenne vége már!
   - Néhány hónap még - morogja Pali.
   - Aztán tíz-tizenöt év múlva kezdődik a másik.
   - Ha a szocializmus megvalósul, nem lesz háború. A szocialista termelésnek nem érdeke.
   - De gondoltál-e már arra - folytatja -, hogy mi lesz a te dolgod a háború után? Hogy az iskolai nevelésben mit kell megváltoztatni?
   - Őszintén szólva, nem sokat gondolkoztam ezen.
   - Pedig jó lenne idejében gondolkodni rajta. Hogy mit kell megváltoztatni a tanítási anyagban, módszerben. Az egész élet megváltozik, a nevelés sem maradhat a régi. Semmi esetre sem. Sokkal fontosabb annál.
   - Én eddig sem úgy tanítottam mindent, ahogy előírták, különösen a történelmet, irodalmat nem.
   - No látod, magad is érzed, hogy másként kell... Igaz, te művész vagy. Emlékszem a fronton festett képeidre. Gondolom, ebben is nagyobb lehetőségeid lesznek a háború után. Csak addig vigyázz magadra, hogy megmaradj.
   Bent a tanyán már ebédhez készülődtek. S én még sokszor visszagondolok erre a napra, a nyugalomnak és a háborgásnak erre a különös keverékére. Jól esett, hogy számon tartanak, hogy várnak tőlem valamit, hogy bíznak bennem. Ebéd után a kedves háziasszony egy fametszetet vett elő a fiókból, saját munkámra ismertem benne, képeslap helyett küldtem egyszer. - Még a levele is művészet - mondta, s vidáman, biztatóan mosolygott rám.
   (Ez volna a történetnek az a része, amelyet akkori beavatottságommal magaménak mondhattam. De a tanyán különböző titkok lappangtak. Egy szőke, széles arccsontokkal megáldott, tarka pongyolás asszonyt mutat be Pali, mondván, hogy Kárpátaljáról való, s ilyen nőtípusokat, ugye, sokat láttunk Ukrajnában. Aztán egy fiatal „rokonfiú” is lézeng az istállóban, aki Erdélyből jött - „nagy hasznát vesszük a mezei munkában”. De a padlásajtóban is feltűnik egy ismeretlen arc, meg sem kérdezem, ki az. Mit kezdjen az ember ilyen alakokkal? A dolgokra csak évek múlva derül fény. Megtudom majd, hogy a szőke rokon-nő - az embertelenség elöl menekülő zsidóasszony, a fiatalemberek voltaképpen bújdosók, akiket Pali rejteget. A Varjú-tanya a törvényen kívüliek menedéke, kicsiny sziget az őrület iszonyú tengerében.)

   Délelőtt légiriadó volt megint. Az őrnagy otthagyta a keresztrejtvényt és leballagott a pincébe. Többen a lépcsőházban, az óvópince lejáratánál időzünk, a mindennapos riadókat már - vagy még? - nem vesszük elég komolyan. Mert az ezüsthasú gépek - mint az ég tavának nagy halai - elúsznak a város fölött, fehér füstcsíkokat hagyva maguk után. Búgásuk félelmetes, de a távoli robbanások még Ausztria felől dübörögnek fel.
   Ürmössy hadnagy a pincébe vezető lépcső korlátjának dőlve beszélget egy gépírónővel, aki a hadosztálynál dolgozik. - Nem lehetne magát ma délután elcsalni moziba? - kérdi a hadnagy. - Pontosan oda ígérkeztem el a barátnőmnek - felelte a lány. - Magukkal tartanék - folytatja a tiszt. - Köszönöm, már van partnerünk.
   Alkalmas pillanat, hogy a hadnagyot félrehívjam, s beszéljek vele. Pócza őrvezetőt szeretném kivétetni vele a frontra induló pótlásból. A hadnagy értetlenül néz rám. - Régóta ismerem - folytatom a meggyőzést. - Tavaly is a fronton, álló esztendeig egyfolytában. Nem tudsz helyette mást küldeni? Fiatal, nőtlen embert. Nézd, némelyik emberre úgyis nagyon rájár a rúd. Van a te századodban elég ember. Törődnünk kellene legalább avval, hogy igazságosabban osszuk el a terheket.
   - Nehéz eset - válaszol Ürmössy -, mert nincs elég szakképzett emberem. Géppuskás irányzót kell küldenem, s az én századomban alig van, aki egyáltalán géppuskás volt azelőtt. Különben sincs idő már változtatni a dolgon, holnapután indulnak.
   - Próbáld meg, hátha mégis tudsz valamit...
   - Nem lehet, öregem - zárja le a vitát, s olyasféle mozdulatot tesz, mint aki szívesebben főzné tovább a gépírónőt.
   Szégyellem magam, hogy egyáltalán szóba álltam vele, de nem magamért tettem. Egy barna, szikár katonaarc könyörgő nézése indított rá. Most megmondhatom neki, hogy köszönje szakképzettségének. Érdemes jó irányzónak lenni? Hát nem a meghúzódóknak van igazuk? Ostobának, jelentéktelennek kell lenni, nem tűnni fel semmiben, hallgatni, nem mozogni, „a fal mellett maradni” - mint mondják -, hogy ne vegyék észre az embert. A hadnagy úr az elmúlt két hónap alatt annyi irányzót képezhetett volna, amennyit akar, nem olyan rettentő tudomány az. De kényelmesebb a készből élni. Az ember nem számít. Persze Ürmössy nem megy ki a frontra, oda jó a megvetett tartalékos. Csak nem azért végzett Ludovikát?
   A szirénák egyenletes, monoton hangon lefújják a riadót, fülsiketítően bömböl a gázgyár dudája. Megyek föl a lépcsőn, fogaim közül káromkodások szűrődnek ki. Fáradtan ülök asztalomhoz. Tekintetem végigfut az ablakon beintő fákon, a kékes ködökben fürdő hegyeken. Anna szomorú arcát látom, kislányom apró visongásait hallom, s a távoli tájra gondolok, melyet oly nehezen szoktam meg, s mely most mégis a békét, az otthon biztonságát jelenti. S utálom az egyenruhát, mint még soha. Hogy lehetne innen hazakerülni? Egyáltalán, mi lesz az én sorsom itt? A szovjet csapatok hónapokon belül elérik Magyarországot. Lehet, hogy nagy harcok lesznek itt, talán a Dunánál, talán a Tiszánál is, a németek itt fogják magukat a legelkeseredettebben védeni. Talán hónapokra, talán örökre elszakítanak kedveseimtől. Hová kellene mennem? Mit tegyek? Megszökni? Még nem lehet. Egyet lehet tenni. Ide kell hozni Annát a gyermekkel.
   Úgy látszik, az őrnagy elaludt a pincében. Vagy egyenesen hazament a riadó után. Levélpapírt keresek, s nyomban megírom tervemet Annának. Hogy szabadságot kérek, és elhozom őket ide.
   Megkönnyebbülten távozom a kaszárnyából. Egy trafikban bélyeget veszek, s bedobom a levelet. Végigmegyek az Újteleki utcán, átvágok a Várkerületre. Meleg, szép délután van. Egy-két bodros bárányfelhő imbolyog csak a város fölött, az is útrakészen. Parasztasszonyok lépegetnek a macskaköveken, vállukon kapával. A Buschenschankok kapuja alól kusza emberi szó gurul lábuk elé, s messziről katonanóták foszlányait hozza a szellő. A katonák a Bécsi-dombról jönnek, gyakorlat után, mennek a laktanyába. Mennyi ezerszer átélt, ismerős hang, szín, mozgás! Két diáklány jön szembe velem, rámnéznek, nevetnek. Milyen ismeretlenek! Négy-öt éve még majd minden diákot ismertem itt, hacsak látásból is. Öregszik az ember, elszállnak feje fölött az évek, mint a kis bárányfelhők, csak foszlott emlékük marad, mint a könnyű pára.

   - Hadnagy úr, hadnagy úr! - Megfordulok az ismerős hangra. Mosolygó, piros férfiarc, nevető kék szem, rongyos, mészporos gúnya. - Kőműves - gondolom először. - De nagyon ismerős!
   - Takács János! - kiáltok fel a jó emlékezet megtaláló örömével, s boldogan kezet fogunk.
   - Csakhogy civilben látom! - állapítom meg, mert különös jó érzés találkozni velük, a katonákkal, kiket egyenruhában ismert meg az ember, otthon, természetesebb életükben. Mert bármily rongyosak is, az emberség magasabb szintjein élnek, mintha nem is ők volnának. Takács János golyószórós volt a szakaszomban, s ama kevesek közül való, akik elevenen s épen kerültek haza a tavalyi pokolból. A bajtársakkal való találkozás különben legnagyobb örömeim közé tartozik. Jólesik éreznem, hogy szívesen gondolnak vissza rám s az együtt töltött nehéz napokra, hogy minden gátlás nélkül megszólítanak s elmondják, hogy a legkínosabb helyzetekben is nyugodtabbak voltak velem, mint bárkivel. Kell-e ennél nagyobb dicséret embernek, aki az emberségért küzd, amióta az eszét tudja?
   - Még civilben - mondta Takács János -, de hiába is hívnak be, én nem harcolok többé azok ellen... én érteni fogom a módját - s ravaszul kacsint rám. Mindezt harsogva, nevetve mondja, mint aki nem egészen józan. Csillog a szeme, merő bizalom az egész ember - honnan veszi az optimizmust ebben a sokszor egészen reménytelennek tűnő világban?
   - Csendesebben - szólok, s körülnézek, nem hallja-e valaki.
   - Jó, jó, értem én, hadnagy úr! - nyugtat meg Takács János. - Varjú Palival sokat emlegetjük. A mi emberünk, számon tartjuk, bizisten számon tartjuk.
   Járókelők lejtenek el mellettünk, szemügyre vesznek bennünket. Nem mindennapi látvány vagyunk így együtt.
   - Nem szégyell együtt lenni velem, hadnagy úr? - kérdi Takács. De ezen maga is nevet.
   Megyünk a Várkerületen, vidám kis cigarettafüst leng utánunk. A frontról beszélünk, egy-egy falu nevét villantjuk fel, s ez elég, hogy felidézzük egymásban az élet feledhetetlen tragédiájának apró jeleneteit, emberi mozzanatait, az egymásra utaltság kis példáit, meghitt pillanatait. Takács János megáll egy kis bolt ajtaja előtt az Ikva-hídon, már a kilincs után nyúl.
   - Menjük be ide egy kicsit.
   A pult mögött egy asszony áll, ránknéz, elmosolyodik.
   - Kit hoztam, Erzsi néni! - kiáltja Takács. - Tavaly csomagot küldött neki a frontra. Emlékszik? Sosem kapta meg szegény, de úgy vesszük, mintha megkapta volna. Mert a szándékot kell nézni, igaz-e, hadnagy úr?
   - De örülök, hogy látom - mondja az asszony. - Sokat aggódtunk magáért tavaly.
   - Elég volt az aggodalomból! - harsogja Takács János. - Inkább adjon nekünk két féldecit.
   Az asszony visszamegy a pult mögé, kiméri a két féldecit, magának is tölt egy pohárkával, koccintunk.
   - Jobban esik, mint a roham előtti rum! - mondja a kőműves.
   Az asszony fia iskolatársam volt. A fiú lejjebb járt nálam két évvel, de sokat mesélt rólam otthon, emellett volt Erzsi néninek egy nevetőszemű kis barna lánya, akivel sokat táncoltam diákkorunk báljain, így ismerkedtem meg a családdal.
   - Merre vannak a gyerekek? - kérdem.
   - Szanaszéjjel, állásban vannak.
   - No még egy féldecit! - rendelkezik Takács János.
   - Köszönöm a csomagot, Erzsi néni - szólok poharat emelve. - Egészségére!
   - Egészségére - feleli. - Csak azt tudnám, ki ette meg a csomagot, a fene a bélit. Olyan szeretettel küldtük, a szívünket is belecsomagoltuk.
   - Vagy a tábori postások, vagy a hadosztály lógósai, vagy a németek - találgatja a kőműves.
   Ezzel fizetni akar, de az asszony elhárítja: - Az én vendégeim. Inkább igyanak még egy pohárkával.
   Mikor kijövünk a boltból, Takács megáll, szembefordul velem, kissé imbolyogva.
   - Lesz itt még más világ is, ugye hadnagy úr!
   - Reméljük, lesz.
   Mikor elbúcsúzunk egymástól, mindketten fütyörészve vágunk neki a világnak, hátra-hátra nézve s integetve. Zúgnak a harangok, s úgy tűnik, mintha az ég is egy nagy nevető szem volna, sehol sem lehet látni a kis bodros felhőket sem.

   Bekopogtattam Pusztaiékhoz. Dezső már várt rám, majd mindennap megjelentem nálunk. - Mi jó hírt tudsz? - kérdezte.

Olyan kezd a világ lenni,
az a jó hír, ha nincs semmi -

szavalom, patetikusabban, mint ahogy ezekhez az egyszerű Illyés-sorokhoz illik, de csak játszom az egészet, mert jókedvem felhoztam az iménti találkozásból. De jó hírem is volt. Elhalasztották az újoncok bevonulását. Dezső izgatott lesz a hírre, nem akarja hinni. - Ma iktattam a rendeletet - mondom, halálos komolyságot erőltetve magamra. - Szigorúan bizalmas, ne mondd senkinek.
   - No ez jó hír.
   - Szóval készülhetsz nyugodtan a vizsgádra. Látod, legjobb, ha az ember nem zavartatja magát semmitől. A te pályád különben is olyan, hogy szükség lesz rád, egyetlen rendszer sem nélkülözhet.
   - No, nem egészen - feleli Dezső. - Történelmet sokféleképpen lehet tanítani, a történelem világnézeti tárgy.
   - Legfeljebb átképeznek. Bizonyos, hogy sok tekintetben igazabbul fogsz tanítani.
   Pusztai néni egy csésze kávéval kínál meg, aztán, ahogy ez már szokásunk, felkerekedünk egy kis sétára. Ki a Lövérekbe, fel a hegyek fenyőillatos útjain - ó, vitákban, tervezgetésekben s találgatásokban eltöltött hosszú séták!... Már szürkülnek az utcák, mire visszaérünk a városba. A kapualjakból dohos sötétség ásít, csak a tornyok aranyos gombján fénylik még egy kicsi a nap egektől visszavert sugaraiból.
   A Katyusa dallamát fütyörészem. Ki tudja, hogy jutott eszembe, mi adott kedvet hozzá? De a dalról eszembe jut Horváth Károly, s indítványozom, hogy menjünk fel hozzá együtt. - Sosem beszéltem vele - mentegetődzik Dezső. - Jó orosz lemezei vannak - mondom, s erre már Dezső is hajlik tervemhez.
   Horváthék egy múlt századbeli kertesház padlásszobájában laktak, albérletben, Idősebb polgárasszony nyitott ajtót, felkalauzolt bennünket a csigalépcsőn, mely egy óriási hallból vezetett fel az emeletre.
   Horváth Károly őszintén örült a találkozásnak. Hangos kurjantással fogad, megölel, a hátamat csapkodja, s kissé bizalmatlanul néz a velem együtt érkező fiatalemberre. Bemutatom Pusztai Dezsőt. Kiderül, hogy hallomásból ismeri, megnyugszik. A jobboldali, ferdén felfutó fal mellől egy nyúlánk, fekete asszony emelkedik fel. Ha nem állnak egymás mellett, az ember fél fejjel magasabbnak nézné zömök, piros képű, kékszemű férjénél. Valójában alig néhány centivel magasabb. Szép asszony, olajosbarnán fénylő nagy szeme van. Bőre is barna. Kicsi, húsos ajka, egyenesvonalú orra, hosszú és keskeny ujjú keze klasszikussá teszi megjelenését. Délszláv nőkre emlékeztet.
   - Háborús házasság, levelezéssel kezdődött - mondom Dezsőnek magyarázatképpen. Károlyék összenéznek és elnevetik magukat.
   Sok a beszélnivalónk. A front emlékeivel kezdjük, a homályos jövendő lehetőségeivel végezzük. Végül Károly elővesz egy gépelt papírlapokból álló tervezetet, s külön-külön elolvastatja velünk. Fegyveres felkelésre vonatkozó terv. Nem nagyon értem, bárhogy tisztelem a szándékot. Lehetőségeit, kivált ebben a városban, irreálisnak tartom. - Történt-e valami a terv megvalósítására - kérdezem. - Még semmi - feleli Károly. S én úgy érzem, az egész csak arra jó, hogy az ember bajba kerüljön vagy igazolásul szolgáljon később. Különben meg sem mutatná. Egyébként pusztán elméleti, minden konkrét haditervet nélkülöző álmodozás, nem tudom komolyan venni.
   - Tulajdonképpen azért jöttünk fel hozzátok - mondom Károlynak -, hogy meghallgassuk orosz lemezeidet.
   - Jó - egyezett bele Károly. Gondosan beteszi az ablakokat, s előveszi a táskagramofont.
   Már sötét van. Különös, szívfájdító hangulatban ülünk, behunyt szemmel hallgatunk. Mintha messze-messze, végtelen síkokon, egészséges parasztmenyecskék énekelnének éles torokhangon. Dalaikban legyőzhetetlen erő és végtelen bánat. Érzem a front estéinek szagát, a kis parasztházak mahorkaillatát, érzem a nagy szomorúságot, a honvágyat, mely szinte testi fájdalommal töltött el a messzi földön, a nagy orosz ég alatt, s mely most szinte visszájára fordul. Furcsa, de így van. Honvágyat érzek a Donvidék iránt, szeretném még egyszer látni. Ó, nem háborúban, vérben és zokogásban, hanem a hétköznapok munkás derűjében. Sosem fogom elfelejteni a tájat. Az ember összeforr szenvedései színhelyével. A gyötrelmet képes elfeledni, a táj megtisztulva, megszépülve tér vissza álmaiban.
   Károly feláll, kinéz az ajtó elé, majd gondosan becsukja. Új lemezt tesz fel. - A Partizáninduló.
   Senki sem szól. Az éneket hallgatjuk. A sötétben két cigaretta parázslik csupán. Hogy mi van belül, kinek-kinek legbelső világában, azt nagyon nehéz volna szavakba foglalni. Olyan volt a becsületes emberi lélek ezekben a napokban, mint a felszakadó ködökből kibontakozó hegyek. Ormok, sziklás csúcsok bukkannak elő, megint elborulnak, a völgyekben még vastagon fekszik a köd, de végül is egyre tisztul a táj, hogy később napfényben ragyogjon fel, s immár csak a meztelen faágakról csepegjen a folyékonnyá váló, megtisztuló köd.
   Az asszony felkattintja a villanyt. A kis asztali lámpa egy dombormű fehérmárvány figuráit világítja meg. Anyai csók - ez a címe. Most látszik csak meg, hogy Horváthné áldott állapotban van.

   Mikor hazafelé mentünk Horváth Károlyéktól, Dezső apró nevetések között, melyek a hümgetéshez hasonlítottak, megjegyezte: - Érdekes, mindenki „balra” fejlődik. - De mi van ezen érdekes? - kérdeztem én.
   - Nem úgy értem, hogy csodálkozni kellene rajta. De ha az ilyen Horváth Károlyok útjára gondol az ember, mégiscsak érdekes. Én sosem beszéltem vele, de hallottam beszélni elégszer. Afféle diákvezér volt, aki a társadalmi problémákat örökösen összezavarta a faji kérdésekkel.
   Nevetve bólogattam.
   - Emlékszem a frontra járt nekem egy ideig a Magyar Csillag. „Hogy olvashat magyar ember ilyen folyóiratot?” - kérdezte Károly. Keményen összeszólalkoztunk akkor. Végül is azt mondtam: Illyés szerkeszti. „Annak is zsidó a felesége” - felelte ő. Ilyen buta érvei voltak. No aztán a front később kigyógyította. Különösen a visszavonulás. Amikor zsidó munkaszolgálatosokkal összekeveredve vánszorogtunk Kijev felé, látta, hogy éppoly megvetettek vagyunk, mint azok, semmi különbség köztünk.
   - Ma demokráciáról beszél, s elítéli a zsidókkal szemben elkövetett jogtalanságokat.
   - Mert jogász.
   - Nemcsak azért. Akarva-akaratlanul, különböző indítékok folytán bár, de egy irányba tartunk mindnyájan. Akiben egy csepp értelem van, nem szegülhet szembe a korral, amelyben él. A történelmi események a legmeggyőzőbb érvek.
   Halgattunk megint, néztük a hold körül úszkáló fényesszélű fellegek gomolygását. A Tűztorony órája tízet ütött, a város aludt, mint a tej. A polgárok ablakaik mögött álmodták tovább békés életüket. Szolid, jó erkölcsű város. Távoli vonatok zakatoltak, éles füttyszó rebbent fel a hegyek alól. A Széchenyi utcában két rendőr ballagott. Csak lépteik kopogtak, mint a babszemek az üres dobozban. Iszonyú némaság feküdt a városon.
   - Érdekes asszony Horváth Károly felesége - jegyezte meg Dezső. - Valóban levelezéssel kezdték?
   - Úgy. De sokkal bonyolultabb az ügy, mint hinnéd. Károlynak volt egy nagy szerelme odakünn. Nem ismertem, csak a fényképét láttam. Károly a zászlóaljtörzsben szolgált, sokfelé mozgott a front mögött, sőt nekik kellett kitelepíteniök a front tizenöt kilométeres sávjából a polgári lakosságot. Ez még az elején volt. Alighogy elértük a Dont, Voronyezs alatt, megismerkedett egy diáklánnyal. A lány tulai volt, de Alekszandrovkán lakott a nagynénjénél, nem lehet tudni, miért maradt ott. Mondom, én nem is láttam, mert a századnál nem nagyon lehetett a front mélységében mozogni, nem értünk rá. Ezért mi igen ritkán láttunk orosz civileket.
   - Egyszer Károly egy csoportképet mutatott, melyen diákok voltak, bölcsészhallgatók, fiúk-lányok vegyest. - „Ez Ljuba” - mondta, egy nagyon csinos lányra téve mutatóujját.
   - Azt hittem, az ügy afféle front mögötti idill, kaland csupán. De egyre többet beszélt róla. Mikor ki kellett telepíteniök a lakosságot, maga helyezte el egy házban a lányt, nénjével együtt, nem messze a fronttól, egy szilvafákkal zsúfolt kis völgyben, Károly a vonalban nem teljesített szolgálatot, a zászlóalj „lógósai” közé számítottuk. Csak esténként találkoztunk, ha felkeresett szállásomon egy kis tereferére. Egyszer aztán vállalkozásra küldték, rájöttek a parancsnokságon, hogy ezeket a viszonylag pihent embereket lehet legjobban felhasználni erre. Károly a vállalkozást ép bőrrel megúszta, s amikor azon frissében felkereste Ljubát, az ikon előtt térdelve talált rá. Érte imádkozott. A fiú boldog volt, csak ezt láttuk rajta. Decemberben szabadságot kapott. Mikorra visszatért, már nem voltunk a Donnál, visszavonulásban ért bennünket, sosem találkozott többé a lánnyal.
   - Nekem a korosztenyi állomáson mesélte el az egész történetet, mikor a hazaszállítást vártuk. Egy padon ültünk az állomás melletti kicsiny parkban. Mesélt, mesélt. Mintha még gondolkoznék, hogy ne maradjon-e vissza tőlünk. Adjak tanácsot, mit tegyen. Van-e remény arra, hogy valaha is megtalálja Ljubát? Szomorú, reménytelen ember volt immár, mint akit teljesen kicseréltek. Ahogy ott a nyírfák alatt felfedte lelkének zugait, nagyon megsajnáltam. Ilyen drámákat is csak a háború teremt - gondoltam.
   - De Károly alig két hónap múlva, majdnem velem egyidőben, megnősült. Ezt a szép fekete asszonyt vette feleségül. Esztendeje leveleztek. Csaknem minden katona levelezett valami diáklánnyal, idehaza egész mozgalommá lett a katonákkal való levelezés. Mikor hazajöttünk, a lány bejött a laktanyába, meglátogatni Károlyt. Vesztegzár alatt voltunk három hétig, úgy beszélgettünk látogatóinkkal, mint a rabok, két drótkerítés volt közöttünk. Sosem felejtem el a sírásokat, melyek közt elesett vagy eltűnt hozzátartozóik felől érdeklődtek tőlünk az asszonyok. Mintha számon kérték volna tőlünk, miért hagytuk odaveszni őket. Rettenetes volt.
   - Károly is akkor látta először a lányt, akár magam. De úgy látszik, megtetszett neki. Mikor leszereltünk, nyomban megkérte. Láthatóan boldogan élnek. De a múltkor megkérdeztem, mi van Ljubával, elfelejtette-e már. - „Nem lehet azt elfelejteni” - felelte...
   - Egész regény - jegyezte meg Pusztai Dezső. - Gondolod, hogy valóban boldogok?
   - El tudom képzelni. Az élet vágya mindennél erősebb volt mibennünk, mikor hazatértünk. A tüdőbajosokról mondják, hogy rendkívüli szenvedéllyel vetik bele magukat a szerelembe, mint akik sietnek, hogy elkésnek vele. Ilyesformán voltunk mi is. Nagyon sokan megnősültek közülünk nyomban, pedig tisztában voltunk a háború kimenetelével, ha valaki, akkor mi igazán. De úgy éreztük, meghalni is jobb, ha van az embernek valakije, ha elmondhatja, hogy élt egy kicsit. Ismered Erdélyi háborús versét az öregekről és fiatalokról. Az egyik azért nem akar meghalni, mert otthon feleség, gyermek várja, a másik azért, mert még nem is élt. „Az élet szent okokból élni akar” - mit lehet tenni? Élni kell...
   Éjfék körül járhatott már az idő. A hold felhőpárnákra dőlt, eltakarta sápadt arcát. Hűvös szél vágtatott végig az Ógabona téren. - Ideje volna lefeküdni - szóltam.
   - Majd valami bonyolult szerelmi regényt álmodom - nevetett Dezső, amikor kezet fogtunk.

   A kaszárnyában semmi sem történt. Az ezred időnként pótlást kért, elindították az embereket. A pótalakulatok kivonultak, gyakorlatoztak, naponta légiriadók akasztották meg az élet szabályos folyását. Gyakran két ízben is, délelőtt tizenegy tájban meg este. Végeztem dolgomat, mely nagyrészt semmittevésből állt, ahogy erről már beszéltem.
   Ha békeidőben ilyen beosztása van valakinek, arany élete van. De most már semmit sem ért az egész, mert fájt a messzeség, a bizonytalanság, az élet reménytelensége, annál inkább, minél kevesebb dolgom volt.
   Egy délután megint a Lövérek felé bandukoltam, szokás szerint, de ezúttal magamban. Pusztai Dezsőt nem találtam otthon. Menekültem a magánytól, emberek közé vágytam, ismerősöket kerestem, vagy magam sem tudtam, mit keresek.
   Meredek utakon lépdeltem felfelé, hosszan elnyújtott, lassú lépésekkel, lépcsőket másztam, nagyokat fújva. - Nem szoktam én ilyen hamar elfáradni - gondoltam, míg leültem egy padra pihenni, szárítkozni, mert éreztem, hogy csurom víz az ingem, zubbonyom. Az ösvényeken feketerigók sétáltak, virágoztak a szelíd gesztenyefák. Aztán megint elindultam, kereső szemmel vizsgálgatva az utcaneveket, s a kertajtókra szerelt névjegytáblákat. A Lövérek kedves házai megbújtak a gyümölcsfák és a hatalmas erdei fák alatt, csak részleteiket mutatták. Egy-egy fordulónál elémbe tűnt a város, s mint egy szépasszony, mosolyogva kínálta szép formáit.
   Becsengettem egy kertajtón, s beléptem a kertbe. Hirtelen azt hittem, káprázatok játszanak velem, melyek visszavezetnek ifjúkoromba, a tíz év előtti időbe. Egy nőalak állt a diófa alatt, fekete haja, halvány arca, kissé örökké nyitva tartott ajkai mögül kivillanó előreálló felső fogsora megtévesztésig az első soproni lányt idézte, akinek diákkoromban udvaroltam. A lány döbbenten nézett, majd elmosolyodott. - Ő az - gondoltam, csak kissé eljárt fölötte is az idő. De hogy kerül ide?
   Némán biccentettem a lány felé, éreztem elfogódottságom. De a verandáról már jött felém a háziasszony, s nekem akkor jutott eszembe, hogy a nők unokatestvérek - most már értem!
   - Isten hozta nálunk! - ujjongott az asszony.
   - Gyere már Ellikém, nézd, ki van itt! - Az zavartan megindult felénk, mosolygott, de egy kis szomorúság volt ebben a mosolyban. Kezet fogtunk. Bementünk az előszobába, ahol egy percre magunk maradtunk a lánnyal. (Bizonyosra vettem, hogy lány még.) Ő volt nekem az első csók valaha, s most valahogy nagyon suta a helyzet, nem tudok mit mondani neki. Könnyebb vadidegen emberekkel beszélni, mint azokkal, akikkel viszonyunk ilyen gyökeresen megváltozott. Életének köznapi dolgai felől érdeklődtem, s a hirtelen találkozás feletti zavaromban magázni kezdtem, mert elfeledtem, hogy tegeződtünk. Később eszembe jutott, de akkor már ő is magázott, restelltem változtatni rajta, nincs sok értelme. Szinte örültem, amikor a szőke asszony bevezetett a szobába, férjéhez. Mióta katona voltam megint, nem találkoztam vele, évek óta nem láttam. Az asszonnyal is véletlenül futottam össze az utcán, akkor beszéltük meg, hogy kimegyek hozzájuk.
   Imre a zongoránál ült. A zajra abbahagyta a játékot, felállt, felém emelte világtalan arcát. - Ki van itt? - kérdezte. - Jaj, be örülök! - s megölelt, megveregette a vállam, majd felemelte jobb kezét, s lágy ujjaival végigtapogatta arcomat. - Hadd lássalak! - mondta.
   - Megsoványodtál, amióta nem láttalak. (Akkor még valóban láttál - gondoltam.) - Nem vagy beteg?
   - Nem hiszem, ilyen vagyok már tavaly óta.
   - A front?
   - Lehet.
   Egy kétéves kisfiú lábatlankodott körülöttünk, a vak ember fia. Sosem látta még, de ő azt mondja, hogy látja. Pedig csak két éve annak, hogy megvakult. Akkoriban éppen hogy csak hallottam felőle. Az asszony kivitte a kicsit. A szomszéd szobából Béla lépett ki, széles mosolyra húzott szájjal, harsányan üdvözölt. Ezen az emberen sem látszott, hogy évek óta a tüdőbajjal vív elkeseredett harcot. Tulajdonképpen őt ismertem közelebbről, bátyja akkor Harkán tanítóskodott. Béla a vasgyár tisztviselője volt, diákkorom óta ismertem, de sosem emlékeztem, hogy kezdődött az ismeretség, melyet mindannyian annyira számon tartottak. Leültünk a heverő szélére, közrefogtak.
   - Hogy történt? - kérdeztem, megérintve a vak fekete szemüvegének keretét.
   - Odakünn történt ez is.
   - Sebesülés?
   - Magam csináltam.
   Úgy tűnt, mintha nem akarna róla beszélni. Már bántam, hogy megkérdeztem, de eddig csak a vakság puszta tényét tudtam.
   - Szamárság volt - szólt közbe Béla.
   - Az idegeim felmondták a szolgálatot, halántékon lőttem magamat - mondta a vak.
   - Rettenetes!
   - Az a rettenetes, hogy csak a szememvilága ment rá.
   - Azt mondják az orvosok, hogy az egyikkel fog látni egy műtét után - magyarázta Béla.
   - Homályosan - egészítette ki Imre.
   - És hogy történt? Mi történt az idegeiddel? Harc közben csináltad? Veszélyes helyzetben? - kérdeztem, mert éppen elég példát tudtam erre.
   - Fenét! Én a megszállóknál voltam, géhás. Ha visszagondolok rá, őrültség az egész, de akkor nem láttam más kiutat. Hiányom volt a raktárban. Századosom hadbírósággal fenyegetett. Csak utólag derült ki, hogy a saját disznóságait akarta rám kenni. Már késő volt. A kórházban tértem magamhoz, nem tudtam, hol vagyok, csak nagy nehezen idéztem fel életem végsőnek hitt pillanatait. Most itt vagyok harmincöt éves fejjel, nyugalmazott tanító.
   - Hogy szoktad meg? Hogyan törődtél bele?
   - Mindent meg lehet szokni - szólt egykedvűen, s visszaült a zongorához. Érces, derűs hangon énekelt. Öccse hegedűt hozott be, s odaállt mellé, tele muzsikálták a házat, a kertet. A vak időnként felkacagott. Erős, egészséges nevetése volt. Tán annak örült, hogy nem látja a világot?