|
Jaj, de sokat áztam-fáztam regruta koromba,
Mikor fegyver alatt álltam a kaszárnya kapuba.
Nehéz a fegyverem, jobb vállamat nyomja,
Még nehezebb, sej, az a bánat, ki szívemet nyomja.
K a t o n a n ó t a
|
Ha az ember előre látná
élete folyásának szakadékait és örvényeit, kétségbe kellene esnie. Öreg
katonák mondják ugyan, hogy veszélyes pillanatokban vannak megérzések,
melyek figyelmeztetőül szolgálnak, de a sors könyörtelenül jön az ember
felé, nincs menekvés, csak a gyötrelem nagyobb a sejtésektől.
Ha igazán magunkba nézünk, mégsem hiszünk az ilyen
sejtésekben. Mindig találunk valami mentséget, mert a reményt nem könnyű
feladni. A háború megtanít a máról-holnapra-élés bölcsességére. Ha néhány
nap nyugalomra van kilátás, az ember szinte boldognak érzi magát. Nem
zavartalan boldogság ez, csak olyan, mint az éhes embernek egyetlen
kiadós ebéd, egy kicsit elfeledtetni az éhséget. Mert elveszett ember
az, aki evés közben a holnapi éhezésre gondol. A táplálkozás öröme reményt
nyújt arra, hogy „majd csak lesz valahogy”. Bár az ember mondja azt
is, hogy „lesz ez még így se”, de nevet hozzá, önmaga hitetlenségének
sem hisz, mert - erre is van mondás - „valahogy mindig volt”.
Nekem semmiféle sejtéseim nem voltak. Mikor elbúcsúztam
Barna Gézától, nem tudtam, találkozunk-e vagy örökre elszakadunk egymástól.
Egyedül maradtam a fülkében, arcomat az ablaküvegre szorítva kutattam
a táj ismerős körvonalait, s türelmetlenül vártam a percek múlását.
Anna a kiskapuban állt, karjának meleg pántjával szorított
magához. Asszonyosan telt alakjának jószagú ragaszkodásával ölelt, mint
aki sosem akar elengedni többé. Szokatlanul beszédes volt,egész novella-sorozatokat
beszélt a kis Jutka cselekedeteiről, bontakozó képességeiről. S a gyermek,
mintha emlékezett volna rám, ismerősen fogta parányi kezei közé borostás
arcomat.
Két napig boldog voltam.
A harmadik nap reggelén pirosbetűs SAS behívót hozott
a postás.
Egy júniusi napon, estefelé léptem
be a soproni negyvennyolcas laktanya kapuján, avval a bizonytalan, mindenre
elszánt érzéssel, amellyel általában be szokott vonulni az ember. Közben
egy napot Tatabányán is töltöttem, szüleimnél, kik könnyezve s lázadozva
bocsátottak útnak. Régi katonabölcsesség, hogy nem kell elsietni a bevonulást.
Egy kicsi remény mindig marad az emberben, hátha létszámfölötti leszek
s hazaküldenek.
Sokszor megtettem ezt az utat. A behívóparancs mindig
úgy jön, mint a villámcsapás a derült égből. Az embernek összeszorul
a torka, a tegnap gondjai és tervei egyszerre értelmüket vesztik, semmivé
lesznek. Aztán, ahogy telnek a napok, az ember fokonként beletörődik
a gondolatba, a fájdalom és reménytelenség feloldódik, új remények zsenge
szálai sarjadnak a lelke mélyén. Nem valami boldog állapot ez így sem,
bármelyik pillanatban visszalépne az ember, ha tehetné. De tudja, hogy
nem lehet, menni kell, oda kell hagyni mindent, ami a tegnapi életet
jelenti, melyhez ezer szál köti. Főképp a sors közösségi volta vigasztalja:
nem egyedül vonulok be, százan, ezren kaptak behívót, mind ugyanazzal
az érzéssel indul el - vajon kik lesznek? Évfolyamok, korosztályok váltják
egymást a laktanyákban, mindig másokkal hozza össze az embert a végzetes
parancs, egész országrészt ismer már, jó komái vannak a városok és falvak
mélyén, s most elindulnak, hogy viseljék a közös sorsot megint.
Jaj, csak a frontra ne vigyenek! - gondolom, s bizonyos,
hogy minden bevonuló ezt gondolja. Ha szuggerálni lehetne a sorsot,
senki sem kerülne a frontra. De hiszen kinek volna ehhez több joga,
mint nekem, mint nekünk, akik esztendeje sincs, hogy hazajöttünk a halál
torkából, a pusztulás országútjairól, megfogyatkozva, lelkileg képtelenül
immár minden háborús érv és hazug frázis befogadására. „Demoralizált”
hadsereg - így mondták rólunk, s az volt a hír, hogy közülünk senkit
sem vetnek be többé, csak a többit fertőznénk meg. S íme, most mégis
SAS behívót kapok s velem együtt ki tudja hányan azok közül, akik hazavetődtünk
egyszer a pokolból. „Siess Adolfnak Segíteni!” - esztendők óta ezt jelenti
a közvéleményben a SAS behívó, de senki olyan reménytelen keserűséggel
és olyan fogcsikorgató káromkodással nem tekint erre a segítségre, mint
mi. De mit lehet tenni? Be kell vonulni. A többit majd meglátjuk. Hősök
nem leszünk, meglapulunk valahol, átvészeljük a nehéz időket - ilyesféle
gondolatokkal megyünk a nem kívánt sors elé.
Majd az egész utat végigszunyókáltam a fülke ablak
felőli sarkában. A veszélyek és szorongások mindig elálmosítottak a
fronton is. - Szervezetem így védekezik - mondtam, amikor nyugodtságomat
dicsérték. Nagy, tompa álmosság rohant meg most is, szép álmokkal. Csak
a győri lapályon tértem magamhoz, az egyre ismerősebb tájékon. Kedves.
üde vidék, minden bokrát ismerem és szeretem. A fák, mint félénk, szelíd
állatok ültek a folyók partján, bólogattak a nyári szélben, mely ezüstszürke
hajukat fésülte. Csornán, Kapuvárott piros képű legények szálltak fel
a vonatra, de nem volt kedvük dalolni. Megnémult, daltalan ország! Hol
vannak a régi katonanóták?... S hol vannak az ismerősök? Mindvégig egyedül
maradtam, míg fel nem tűntek a város tornyai, ismerős hegyei. Emlékek
zsongtak körül, diákéletem szép és szomorú emlékei, katonaidőm sokszor
félelmetes, de messziről megszépülő eseményei.
Mikor a kapuügyeletes bebocsátott a negyvennyolcas
laktanya vasajtaján, táskámat letéve álltam az udvaron, fújtatva és
lerázva magamról civiléletem utolsó morzsáit. Végignéztem az öreg gesztenyefákon,
az ismerős, ütött-kopott vakotás falakon. Valamikor rabságom színtere
volt az udvar. Hátul, a kantin körül kúsztuk-másztuk a sarat Fekete
hadnagy parancsszavaira, arcunkról verejték patakzott, zubbonyunkat
kiverte a hab, inaink ropogtak. Géppuskarészekkel és golyószórókkal
kellett szökellnünk mindaddig, míg néhányan össze nem csuklottak. A
kantinos lányai az ablakból néztek bennünket, eleinte mosolyogva, később
a részvét fejcsóváló, piruló haragjával. A hadnagy előttük akarta megmutatni,
hogy mekkora legény. Hányszor megaláztak bennünket emberségünkben! Így
akartak férfivá nevelni? Férfiasságot emlegettek mindig, valójában szolgalelkeket
értettek, akikben az öntudat maradékát is szétmorzsolják.
Itt éreztem először a háború szelét is. Az Anschluss
idején voltam tényleges katona. Egy éjszaka riadó volt, menetöltözetben
sorakoztunk a folyosón, élest osztottak s konzervet, halk, fojtott vezényszavak
és utasítások pattogtak. Izgatottan csatoltuk hátibőröndjeinkre a pokrócot
s köpenyt, egymásnak segítve. A sorakozó után megjelent Sopronváry őrnagy.
Hosszú, vékony alakja nyárfaként lengett előttünk a villanylámpa halvány
fényében. Régi soproni német családból származott, de a közeli magyar
falvak tájszólására emlékeztető köznyelven beszélt.
- Fiúk, lehet, hogy a németek nem fogják tudni, hol
a magyar határ. Ez esetben majd mi megmutatjuk nekik. Én is ott leszek,
elöl, aki nem jön utánam, lelövöm!
Két napig riadókészültségben voltunk. A harmadik nap
reggelén a kaszárnya ablakaiban könyökölve lestük a huszár-díszszázad
elvonulását. A század a határra ment, rohamsisakban, tölgyfagallyal
díszítve - a német csapatok üdvözlésére...
Mindez nagyon régen volt. Azóta mennyi esemény és
izgalom, amit e falak megéltek!... Ezen a kapun indultunk el két esztendeje,
virágosan és dalolva - a frontra!... S azóta nem ijedek meg egy legénykedő
tiszttől. Ezredeseket láttam sírni - milyen kicsi az úr is, ha bajban
van, milyen semmivé foszlik a gőg!...
A pótezred első zászlóaljának parancsnokságán Újvári
főhadnagynál kell jelentkeznem. Mint tavasszal, amikor csak látni akart.
Most nincsenek ilyen reményeim. A főhadnagy a háborús katonai hivatalnokok
nyugodt fölényével mosolyog, cigarettával kínál, s anélkül, hogy diákéveinkről,
közös szolgálatunkról egy szót is ejtene, közli beosztásomat.
- Az ezred megint elvonul. Te már voltál a fronton,
meg is sebesültél - egyelőre a pótezredbe osztottalak. Holnap jelentkezz
Scheidl ezredes úrnál!
Mindezt úgy mondta, hogy legyek hálás neki, mert a
frontra is küldhetett volna. Összeszorítom fogamat, sarkamat összekoppantom
s meghajolok. Újvári felvont szemöldökkel néz utánam. A jobb szemöldökén
fillérnyi kopasz hely, mutatóujjával dörzsölte ki tanulás közben. Magyar
dolgozatait én szoktam megírni, de iskolán kívül, jól öltözött társaságban
nemigen ismert meg. Minek lett tanító az ilyen? Világos, hogy a karpaszományért,
a tiszti akadémiáért!
Futok lefelé a lépcsőn. Az állomásparancsnokságon
szállásjegyet kapok, a Pannónia szállóba szól.
Szűk, nehéz levegőjű szoba. A kopott bútorok mögül
árnyak leskelődnek rám, a hideg takarón idegen testek szagát érzem,
s mikor eloltom a villanyt, nyálkás, híg anyagba merülök, lélegzetem
elakad, szeretnék kiáltani, de nincs hangom.
Vasárnap volt, esett az eső. Vékonyszálú,
csendes eső. Ferde függönye mögött szomorú volt a világ, mintha gyászfátyol
fedné. A Várkerület fényes aszfaltján bakák menetelnek. Elöl egy tiszt
táncoltatta pejlovát, mögötte a század, szakaszait fiatal zászlósok
és hadapródok vezették. Aztán megint lovas századparancsnok s megint
egy század - egész zászlóalj -, mennyi ismerős arc! Sapkájukon, mellükön
pántlika és virág, ajkukon harsogó nóta, arcuk piros - könnyű alkoholmámor
felhője körülöttük. Józanon talán el sem lehet viselni az életet, kell
ez az érzékeket tompító kis mámor, hogy ne fájjon a szív, hogy dalolni
lehessen, mert dalolni kell, parancs ez, jószántából nem tenné az ember.
Az utca két oldalán, a járdán, fekete tömeg hullámzott.
Jobbára asszonyok és lányok. arcuk könnytől és esőtől nedves. A könny
elkeveredik az esőcseppekkel, egyetlen nagy sírás az egész mindenség.
Esővíz, patakzó égi könny hull a katonákra, lovakra, pántlikákra, virágokra,
A tömeg csapzottan hullámzik végig a városon, s a Domonkosok templománál
befordul a Győri-vasút felé.
Az ezred elmegy meghalni, ki tudja hányadszor? S mindig
újraéled, a falvak és városok újból feltöltik friss férfitestekkel -
hányszor képes feltámadni egy ezred? S hányszor tud megint meghalni?
S miért kell mindig meghalnia?
- Ne menjetek, álljatok meg, forduljatok vissza! -
szeretném kiáltani. Valóban, mi is volna, ha elkiáltanám? Mi lenne,
ha elszakadnának bennem a fegyelem, az önuralom gátjai? Mi lenne, ha
az ember mindig azt tenné és mondaná, amit gondol? Megborzadok belé.
Talán civilruhás urak lépnének hozzám: Kövessen hadnagy úr... Annára
s a kislányra gondolok, és némán haladok tovább a sokasággal, a gyászoló
néppel. Olyan ez, mint egy temetés. A szürke ég az utca fölött, akár
a koporsófedél. Hullák járnak az utcán, ki egyenruhában, ki anélkül.
Szabályos, fegyelmezett hullák mennek az oszlopokban, néhány hét múlva
sietve kapart kis gödrökbe teszik őket, kimered a földből ökölbe szorított
kezük... De hullák néznek ki az ablakokon is, mosolygó hullák, fel kellene
világosítani őket, hogy halottak vagy a legjobb úton vannak afelé, hogy
meghaljanak.
Nem várom meg a szerelvény indulását, visszafordulok
az állomásról. A búcsúzók már mindent elmondtak, csak nézik egymást
szótlanul, a szem felissza a kedves arcot, elteszi a képet, s előveszi
majd nehéz pillanatokban. Lovak rugdossák a teherkocsik oldalát, vezényszavak
pattognak még, kulacsokat hoz egy-egy asszony, gyerek, rummal, borral
töltve. Elszorul a torkom, mintha a magam búcsúztatásán volnék.
Két éve, ilyenkor... Anna képe volt a szívemben, de
Anna messze volt, nem lehetett itt a búcsúztatón, hogy megcsókoljon
még egyszer, hogy integessen még utolszor. Előző napon, egy bíborszínű
alkonyaton két ismeretlen lány szegődött nyomomba, rámmosolyogtak, ha
hátranéztem, de én szinte menekültem előlük, úgy tettem, mintha sürgős
dolgom volna, s eltűntem egy sikátoron, hazamentem a szállásra, lefeküdtem.
Másnap, a vonat indulásakor is megjelent a két lány, integettek, s én
szomorú szívvel intettem vissza, látván az egyik lány könnyes arcát...
A Várkerület szinte elnéptelenedett, mintha az egész
város a pályaudvarra ment volna. Gondolataimba merülve ballagok. Egy-egy
elhullott virág hever az út szélén, szomorú, széttaposott szirmokkal.
Ennyi csak az élet - gondolom, s szemem megakad egy bormérés zöldkoszorús
cégérén. Piros és fehér szalagokat lebegtet rajta a szél. Be kellene
menni, lemosni ezt a nagy szomorúságot - s már a kilincsre teszem a
kezem. De egy mosolygó arc bontakozik ki a csendesülő esőből, kitárja
karját s nevemet kiáltja.
- Sándor, hogy kerülsz ide? S megint egyenruhában!
Hát mi már csak így találkozunk? Csak nem a frontra készülsz?
- Oda.
- Nem lehet rajtad segíteni - mormolom s belekarolok.
Hetekig együtt feküdtünk a tábori kórházban két éve. Szidtuk a háborút,
a kapitalizmust, a fasisztákat, az egész megbomlott világot.
- Én nem tudom, mit tennék, ha megint ki kellene mennem.
El sem tudom képzelni. Akkor még új volt, volt valami izgalma, oly bután
vittek bele, mint egy vágóhídra vezetett baromállatot. Most már tudok
mindent. Így nehezebb. Mondd, mit érzel?
- Majd csak megúszom megint - felelte. - Azt mondják,
mi holnap indulunk. A Pannóniában laksz? - kérdezte minden átmenet nélkül.
- Ott. Te?
- Két napja egymás mellett lakunk! - folytatta, de
a hangján mesterkélt vidámság érzett. - Gyere át este hozzánk. Somogyi
Jánossal lakom egy szobában. Ismered. Van egy kis borunk is.
Megkondulnak az Orsolyiták templomának harangjai,
s ijedt fehér galambok rebbennek szét a toronyból, elszállnak a Bécsi-domb
felé. Az eső megállt már, a felhők foszlott szélein bágyadt napsugarak
villantak elő, s piros vérrel öntötték le a meredek háztetőket.
A poharazás csendesen, szerényen indult.
Csak hárman voltunk. Hozzám Sándor állt közelebb. Somogyi Jánossal csak
egy régebbi nagygyakorlaton találkoztam. Zászlós volt, később minősítették
át tábori lelkésszé. A gyakorlat egyik szünetében szenvedéllyel oktatgattuk
a tényleges tiszteket pedagógiára, szociológiára, s izgatottan magyaráztuk
Magyarország földbirtokviszonyait. A ténylegesek hallgattak, nem ártották
bele magukat "politikai" vitákba. Legalább az emberekkel bánjatok
emberi módon - mondtuk.
Most erre gondolunk mindketten, s emlegetjük a régi
nyarat. De ahogy fogy a bor, nő a kedv, s csakhamar régi népdalokat
kezdünk énekelni. Sándor kezdi, folyik a nóta belőle, mély baritonja
évezredek messzeségeit zengi. A kórházban is ez volt, ami összemelegített
bennünket. Jó képű, barna fiú, keskeny szemrésekkel, egyenes, nemes
vonalú orral. Álmodó folklorista, aki a néphagyományból akar új országot
teremteni. Éneke betölti a szobát s kicsordul a nyitott ablakon át az
estbe, a német imperializmus karmai között vergődő, megbolygatott, nagymúltú
városra, mint egy tüntető kiáltás, bíztató program.
Bolthajtásos az én szobám,
Még a napfény sem süt énrám,
Rámsüt még az valahára,
Meglásd, rózsám, nemsokára...
Az ajtón kopogás hallatszik. Egy apró vonatos hadnagy
dugja be borzas fejét. - Bejöhetek? - kérdezi. Poharat kerítenek neki
is. - Muszáj volt bejönnöm, oly szépen daloltatok. - Csoma Gábor vagyok
- szól nekem, kezet nyújtva. Most már négyesben dalolunk.
Aztán egy tüzérhadnagy jön, majd egy hadapród, s egy
civilruhás szőke fiatalember. Az asztalon szaporodnak az üvegek, mert
hol az egyik, hol a másik tiszt nyomja meg a csengő gombját, s a pincérek
jönnek, megrakott tálcáikon palackok és poharak tömegével. Körülöttünk
minden csupa cigarettavég. Ha nevetünk, orrunkkal szürke hamu mocskát
fújjuk szét a fehér asztalterítőre. De senki sincs
igazán berúgva, csak a kis vonatos hadnagy. Talán már magáról
sem tud, de aki ránéz, azt hiszi, hogy a boldogság tökéletes állapotában
van. Néha mindnyájan dalolunk valami duhaj nótát, de megesik, hogy kétfelé
szakad a társaság, s vannak percek, amikor mindenki magának dalol. A
dalok sorai között, a legváratlanabb helyeken feláll a kis hadnagy,
támolyogva odamegy a társaság egyik-másik tagjához, jóságosan arcába
vigyorog, s poharát koccintásra nyújtva kérdi: Barátom vagy? - S ezt
bizonygatni kell, jelentős pillantással nézve a szemébe, mert különben
nem hagyja abba. Észre sem vesszük hogy megszaporodunk. A mulatozás
hangjaira bejönnek sorban a szálló katona lakói. Akik másutt búcsúztak
az élettől, hazatérvén, ugyancsak betérnek. Az asztalfőn már egy hadbírószázados
ül, s legalább húszan vagyunk a szobában. Csaknem valamennyien a frontra
készülnek. ki holnap, ki holnapután, ki reménykedve még, hogy az indulási
parancs elmarad. A füstbe alig látunk, csak valószínűtlenül hosszú,
hadonászó karjainkkal érjük el egymást. Most teljes hangerővel zeng
a dal.
A soproni vasútállomáson
Három gőzös áll a negyedik vágányon.
Az elsőnek jaj de füstöl a kéménye,
Azon visznek az orosz határszélre...
- Hej, a keserves istenit! - üvölt
a tüzérhadnagy.
- Ne káromkodjatok, fiúk! - szól Somogyi János.
- Meg kell dögleni az embernek, meg kell dögleni -
csuklik fel a kis vonatos hadnagy, s zokogni kezd.
- Ne sírj kis katona! - vigasztalja Sándor.
Valaki megint dalolni kezd, harsogva, rekedten mondjuk
vele. Torkunkon kötélnyire dagadnak az erek, arcunk kivörösödik, de
szemünkben mély szomorúság kútjai tárulnak.
...Sírja körül hat szobalány
Szűk szoknyája feszül farán...
- Hijjijijjjj! - rikolt a tüzérhadnagy. - Asszonyt! Nőt
ide! - s kitámolyog az ajtón. Valahonnan a lépcsőházból hangzik még
egy darabig távoli, elmosódott kiáltása.
A civilruhás idegen velem szemben ül. Nagyon szőke,
keskeny arcú, betegesen színtelen arcbőrű fiú, csak apró fekete szeme
izzik, nyomasztóan, mint a lidércfény. Hol az istent szidja, hol a germán
faj felsőbbrendűségét dicséri.
- Csak egy valóság van, a faj - mondja. - Mindent
alá kell rendelni a faj érdekeinek.
- Ez csak embertelenséghez vezethet - jegyzi meg Somogyi
János.
- Emberségből nem lehet megélni - feleli a civil.
- Ha a faj érdeke úgy kívánja, ki kell irtani a gyengébb fajtákat, melyek
útjában állnak. Az emberiségnek is ez az érdeke. Magasabb szempontból
- s felemeli mutatóujját, mintha valami tudományos megállapítással akarna
meghökkenteni bennünket.
- Fütyülök a te magasabb érdekeidre! - kiált közbe
Sándor.
Fürkésző szemmel nézem az idegent. Szalmaszőke haja
az arcába hull, míg eszelősen dicséri az önzést és kegyetlenséget. Inkább
egy beteg állathoz hasonlít. Keselyűhöz, ahogy sovány vállai közül kinyúlik
hosszú, vékony nyaka. Mintha feltépett belek között vájkálna hegyes
csőrével.
- Mi a neved? - kérdem,
- Barta István.
- Milyen vallású vagy? - kérdi Sándor, rám villantva
cinkosul apró szemét. A szőke nem tudja mire vélni a kérdéseket, de
azért felel.
- Református.
- Ne marháskodj! - méltatlankodik Sándor. - Azt hittem
sváb vagy, azok között vannak most ilyen kótyagosak.
- Az anyám német asszony volt - mondja a civil.
- S jól érzed magad ezzel a világnézettel ilyen keverten?
- vallatja Sándor.
- Sokszor igen. De sokszor két ember vagyok, s nem
tudom, melyik vagyok igazán.
- Az egyiket talán ki kellene irtanod - mondja gonoszul
Somogyi János.
A kis vonatos hadnagy felemeli fejét karjairól. Szótlanul
nézi Bartát, majd feláll. Imbolyogva áll egy darabig, aztán ünnepélyesen
felemeli kezét és akadozva szól.
- Szo-szórjuk ki ezt a civilt!
Barta feláll, köszönés nélkül kimegy. A vonatos felkacag,
s lágyan visszahull a székre. Bort tölt magának, felemeli poharát és
rámnéz.
- Barátom vagy?
- Persze, hogy barátod vagyok! - felelem, s feléje
nyújtom poharam.
A bor lassanként elfogy, a cigaretták is elhamvadnak,
döbbenetes csend ül közénk. A hadbíró megnézi óráját és feláll. Menjünk
aludni.
- Én nem megyek sehová! - makacskodik a kis vonatos.
De két gyalogostiszt belékarol, s viszik kifelé.
- Barátom vagy? - fordul vissza az ajtóból, s mint
egy darab fa, kibukik a szobából.
Mikor a fiúkat kikísértem az állomásra,
Máriával hozott össze a sors. Mária diákkori szerelmem volt, véletlen
találkozásunk régi emlékeket idézett fel, nagy erdei sétákat, néhány
bált s egy forró délelőttöt a Tómalom-fürdőn. A lányt kissé megviselte
az idő, szőke haja megsötétedett, arcának hamvas pirossága szertefoszlott.
A Tómalom melletti erdőben, sűrű bokrok között heverésztünk
egyszer, fürdőruhában. Kék szemét akkor éppen az ég visszfényének láttam.
- Milyen szép az ég! - szóltam, s a lánynak, ki hanyatt feküdt a gyepen,
lágy remegések járták át a testét. Ostobaságokat beszéltem, mély meggyőződéssel,
az igaz szerelemről, mely önzetlen s nem házasságra számító. Anyásan
nézett rám, míg kezem melle körül tájékozódott, fátyolos szemmel, remegve
kezeskedett karjaimban. Valami mégis visszatartott, hogy egyéb is történjék
köztünk, később maflának és élhetetlennek mondtam magamat érte. Most
úgy éreztem, hogy úgy volt jó minden, ahogy történt.
Mária Somogyi Jánost kísérte ki az állomásra, ki teológus
korában ugyancsak udvarolt neki, mielőtt megismerkedtünk. János később
visszavonult, de mindketten jó barátként emlegették egymást azóta is,
éveken át. Búcsúzásuk meghitt és bensőséges volt, mint azoké, akik nagyon
megértik egymást. - Egymáshoz valók - állapítottam meg, és tiszta szívből
kívántam, hogy mielőbb találkozzanak.
Már esteledett, amikor a katonák megkezdték a berakodást.
A pályaudvaron egyetlen lámpa sem égett, csak kékfényű zseblámpák imbolygó
útjai cikáztak a szerelvény mellett. Dobogtak a kocsik a fel- s leugráló
bakák bakancsaitól, nyugtalan lovak prüszköltek és horkantak vagy patájukkal
belerúgtak a kocsik oldalába. Az ég borult volt, a csillagokat tartalékba
küldték, csak a cigaretták parázslottak, mint valami előreküldött őrszemek.
A tisztek a szerelvény közepén, egy másodosztályú kocsiban helyezkedtek
el. Felmentem Sándorral a kocsi folyosójára, s kevés szóval, nagy gondolati
szünetekkel beszélgettünk mindaddig, míg fel nem hangzott az indulást
jelentő kürtszó a nedves, esőszagú estben. Lelkére kötöttem Sándornak,
hogy vigyázzon magára, ne hősködjék, mert egyszer vége lesz ennek is
és akkor elölről kezdődik az élet. - Van még összegyűjtésre váró népdal
elég! - mondtam nevetve. Aztán megint hallgattunk, Máriát és Jánost
néztük, ahogy egymáshoz simulva búcsúzkodnak a kocsi előtt, halk duruzsolással.
Katonák búcsúzkodtak mindenfelé, asszonyi sírás hangzott, fojtottan
és kétségbeesetten. A szerelvény morgott, hörgött és nyugtalanul forrt.
A búcsúzkodók kifogytak a szóból, tanácsaikat és intelmeiket százszor
elmondták már egymásnak. A hangulat ilyenkor már a legmeghittebb szeretők
között is kezd feszélyezetté válni, jobb elindulni, ha már ezt hozta
a sors. Végre kinyílt a forgalmi iroda ajtaja, sárga fény csapódott
ki a sötét pályatestre, sípszó hangzott s kiáltás: Beszállni! Aztán
felcsendült az előbb említett kürtszó. Még egyszer felmorajlott a szerelvény.
- Isten veled, írj, vigyázz magadra - kiáltozták még egyszer itt is,
ott is. Megöleltük egymás Sándorral, leugrottam a kocsiról, kezet szorítottam
a lépcsőre fellépő Jánossal, s a vonat elindult.
- Elmenni még könnyű, de visszajönni! - sóhajtottam
Máriának a nedves peronon. Percekig hallgattuk a vonat távolodó dohogását,
majd szótlanul elindultunk a kijárat felé. Hosszú percek múlva szólalt
meg a lány. - Megnősültél? - Meg, már egy kislányom is van. - S boldog
vagy? - Az volnék, csak... hiszen tudod, milyen nehéz ma boldognak lenni.
A sorompónál elváltunk, ment mindegyikünk a maga útján,
mely a kusza, homályos történelemben ér majd véget, sejteni sem lehet,
hogy hol.
Mióta Horthy Miklós keserű kenyerét
eszem, először esett meg velem, hogy irodai szolgálatra osztottak be.
Sosem vágytam erre, rendes körülmények között elviselhetetlen lett volna.
Erdőkön-mezőkön, gyakorlat közben könnyebben telik az idő, a levegőn
való mozgás egészséges, jó étvágyú embereket nevel, s a bajtársakkal
megosztott közös gond elviselhetővé teszi a szolgálatot. Most nem bántam
az irodát. Sokszor az volt az érzésem, hogy beosztásomat külön nekem
találta ki valaki, eladdig sosem hallottam effélét. „Pótezred közigazgatási
segédtiszt.” Mindegy, amíg ezt a címet viselem, nem kerülök a frontra.
De nem tudtam hálás lenni Újvárinak. Ennyivel tartozik nekem, rongyember
volna, ha ezt se tenné meg, ha ugyan ő tette.
Afféle ezred-harmad-segédtisztnek számítottam, de
az ezredparancsnokot alig láttam, irodánk messze volt tőle, s nemigen
parancsolgatott senki. Egy öreg nyugalmazott őrnagy volt a főnököm,
ketten üldögéltünk a félreeső kis szobában. Dolgunk alig volt. Nekem
volt egy páncélszekrényem, benne a titkos irattár s egy iktatókönyv,
melybe hetenként beiktattam négy-öt levelet -, ez volt minden. Nem éreztem
lelkifurdalást miatta. Az őrnagy még ennyit sem dolgozott. Délfelé bejött,
keresztrejtvényt fejtett vagy kiteregette újságját, olvasott vagy szidta
a veszett németeket, s nem bízott a győzelmükben. Különben egymást sem
zavartuk. Keveset beszéltünk. Magam rendszerint leveleket írtam - ráérő
időmben mindennap írtam Annának -, rajzoltam, s ha odakünn megcsikordult
a kapu, s felhallatszott a bakancsok ütemes kopogása, az ablakhoz álltam
s néztem a ki-be vonuló katonákat. Sajnáltam őket s velük tisztjeiket
is. Mondom, békében irigyeltem volna őket, de ezek menetszázadok voltak,
s ha nem kellett volna velük kimenni a frontra, akkor sem szerettem
volna velük foglalkozni, s erkölcsi előadásokat tartani nekik a gyakorlatok
szüneteiben. Én nem tudtam az uralkodó körök fogalmai szerinti hazáról,
keresztesháborúról és győzelemről beszélni, s amit éreztem és tudtam,
azt nem volt tanácsos kimondani. Csak az őrnaggyal morogtuk el egymásnak
néhány gondolatunkat. Ó, nem lehetett azt állítani, hogy egyformán éreztünk,
mert az öregnek nem sok köze volt a néphez, de a német fasizmust gyűlölte,
s ez egyelőre elég volt ahhoz, hogy megértsük egymást. Egyébként akkor
mentem el onnan, amikor akartam. Kettőnk közt csupán annyi különbség
volt, hogy nekem be kellett jelentenem az öregnek távozásomat, azaz
„alázatosan” engedélyt kellett kérnem rá. - Kérlek, parancsolj - mondta
az őrnagy. Ennyi volt az egész, sosem mondott mást.
Néhány napja elköltöztem a szállóból, s egy kis szobát
béreltem a laktanya mögött. Nem éreztem jól magam benne, mert nagyon
rámtelepült a magányosság. Árnyak, rémképek vettek körül, menekülni
szerettem volna tőlük. Türelmetlenül és tehetetlenül néztem a napok
folyását. A délelőttök gyakran légiriadókkal teltek a laktanyában is,
órákig beszélgettünk a pincelejáratnál vagy az óvóárkok szélén. A levegőben
füstbarázdákat szántottak a gépek, távoli dörrenések hallatszottak.
A város még ép volt. Légvédelmi ágyúk csaholtak valahol, olykor lelőttek
egy-egy repülőt. Valamelyik délelőtt két amerikai pilótát kísértek be
a csendőrök a laktanya kapuján. Állítólag a mezőn dolgozó parasztok
karmaiból szabadították ki mindkettőt. Az állomásparancsnokságra kísérték,
kihallgatták, majd fogolytáborba vitték őket.
Délutánonként nagy sétákat tettem. A hegyekről néztem
a várost, melyet nagyon szerettem. Olyan volt, mint egy gyöngyökkel
kirakott ékszer, patinás, zöldkupolás tornyaival, pirosló tetőivel békén
ült az aranyos nyári fényben, a kék ködökbe vesző messzeségek közepén.
Különben élte a maga életét, ha ez az élet különbözött is a békebelitől.
Alig lehetett észrevenni, hogy kevesebb a férfi, csak az anyák, feleségek
érezték. A parasztok szőlőiket gondozták, az üzemekben zúgtak a gépek,
s a hivatalokban soha nem látott forgalom volt. De ünnepnapokon megindult
az áradat a hegyek felé. Most nem kedvtelésből, mint valaha, inkább
a légiriadók miatt. Az embereknek szükségük volt egy nyugodt napra.
A frontokról rossz hírek jöttek. A harcok a Kárpátok
alatt lángoltak hónapok óta. Az ezred megint nagy veszteségeket szenvedett,
pótlást kért.
Nem mertem a jövőre gondolni. Semmi reményem nem volt
a közeli leszerelésre. Mi lesz, ha a front kettévágja az országot? Erre
a gondolatra heves fájdalmat éreztem. Mind határozottabban érlelődött
bennem az elhatározás, hogy Annát és a kisgyermeket elhozom Sopronba.