Erdők, völgyek, szűk ligetek,
Elmegyek már közületek.      
Gondom nem jól viseltétek,  
Szívem rabbá ejtettétek.       
N é p d a l

   Úgy járok-kelek a faluban, úgy szemlélem minden zegzugát, mint aki búcsúzik minden percében, egyenként simogatva meg tekintetével a jól ismert utcákat, házakat s embereket. Ágyúdörgés ugyancsak nagyritkán s igen távolról hallik, de érzem, hogy a viszonylagos csönd csak pillanatnyi, a vihar nemsokára átcsap a hegyeken s felfordít mindent. Lakásom már nincs, Barna Gézánál szálltam meg. Egyetlen ágya van, festetlen fenyőfaágy, egy szalmazsákot tettünk mellé a földre, és sorsot húztunk esténként, hogy kié legyen az ágy. Dolgom semmi, valóban néhány jelentéktelen akta érkezett csupán az elmúlt hetekben. Míg Géza rendel, járom a falut, délben együtt ebédelünk, délután el-elkísérem betegeihez.
   A hegyek tündökölnek a májusvégi napsütésben, csúcsaikon még el sem olvadt a hó. A völgyben kisvasút nyikorog, lusta bivalyok hatalmas szálfenyőket cipelnek két tengelyen. Üde illatokat tereget a szél, fenyőgyanta és friss lombok szagát. A Szamos medrében harsogva ömlik a kristálytiszta víz, kőlépcsőkön bukdácsol lefelé, habos háttal. A fatelepen fűrész sivít, deszkák huppannak a magas palánkok mögött. Egykedvű román parasztok és magyar munkások járnak az utcákon, őket nem űzi el semmi vihar innét. Egy asszony ereszkedik le a hegyekből, mokány hegyi lovon. Arca kipirult, gesztenyeszín haja kilobog lecsúszott kendőjéből, szél becézi, simogatja ruganyosan táncoló mellét. Szőttes iszákjaiban, melyek kétoldalt lecsüngnek lováról, juhsajtot s túrót visz a piacra. Ó. ezek tán azt sem tudják a hegyeikben, hogy háború van!
   Jung főnök vörösen és kövéren áll az állomásépület ajtajában, nyakig gőgjébe gombolkozva. - Tud tarokkozni? - ez volt az első kérdése, mikor idehelyeztek. - Nem tudok, sajnos - feleltem, s ezzel ki is telt a becsületem, érintkezésünk nemigen terjed túl a köszönésen. Megbiccentem fejemet most is, a főnök sapkájához emeli kezét s eltűnik az ajtóban. A sorompónál gyerekek játszanak az út szélén. Már mezítláb tapiskolnak a felmelegedett porban, egy kicsit irigylem őket ezért. Mikor meglátnak, hozzám futnak, mosolyogva gyűlnek körém. Nekem öröm és büszkeség dagasztja keblemet, ezek azok a pillanatok, amelyekért érdemes tanítónak lenni. Emlékszem gyerekkoromra, még a legjobb tanítóktól is tartottunk egy kicsit, elsomfordáltunk az útjukból. Ezek nem félnek, jó barátok vagyunk. - Visszajött, tanító bácsi? - kérdezi Dobos Gyuri, egy kistermetű ötödikes fiú. Megsimogatom a fejét s szomorúság fészkelődik a szívembe. A gyermek az alt-szólam erőssége volt kis iskolai kórusomban. Ennek is vége. Hallom a kedves dalokat, a Bicinia Hungarica darabjait, tiszta ezüst gyerekhangokon csendül, boldog, aki hallja. Csak a jegyző fanyalog, a bakszász - Kot-kodály! - csúfolódik, de az ostoba emberekkel nem kell törődni.
   A gyermek játszik, könnyen túlteszi magát a gondok és szomorúságok szövevényén. Ez ad erős hitet a tanítónak, aki sosem adja fel reményét az emberségben, ezért hisz az emberben.
   A szatócs kis boltját deszkaajtó zárja, azon hatalmas, lelakatolt vaspánt. Igen, hallottam már felőle, itt megtörtént - gondolom. - Mi van Weisz Sanyival? - kérdem a gyerekeket. - Elvitték - mondja egyszerűen Varró Juliska. - Sírtak szegények, mindenüket itt kellett hagyni - szól Bakos Jani. - Utoljára is a tanító bácsit emlegette - fűzi hozzá Dobos Laci.
   Felkavart, megveszekedett világ! Semmi sincs a helyén, s mennyi embertelenség mindenfelé! Ki fogja rendbe tenni a dolgokat?
   Az iskola falai villannak meg a nyírfák között. A kiskapuban, melyen nemrég még gyerekek jártak ki-be, szuronyos őr áll, szomorúan néz maga elé. Arcán az otthon gondjai szürkéllnek. Ha rajta állna, elhajítaná puskáját, s megindulna a vasút felé. Nézem a tornácon felhalmozott padokat, a nyitott ablakon belátok a tanterembe. Szalma van a padlóra terítve, s a fekvőhelyek fölött falba vert szögeken függ egy-egy árva puska s gázálarc. A tábla, melyre ezernyi színes rajzot és millió betűt írtam hónapokon át, az udvaron áll, mint a kivert kutya, megszürkült deszkájára idomtalan betűkkel írta fel valaki: Napos: Horváth József őrv., Ügyeletes: Szalai Péter gyal., Kivonuló létszám: 146...
   A gyerekek hangos köszönése rezzent fel, futnak a vasúti hídon át, az erdő felé. Nézem a szamos-parti nyírfákat, távoli tájakra gondolok, idegen, északi népekre, nyugodtabb országokra. A Szamos tiszta, hideg vizében pisztrángok úszkálnak, feljebb vasbeton piramisok szelik négy sorban keresztül sekély medrét - harckocsi akadályok. Körös-körül a hegyoldalakból lőrések torkai ásítoznak a Szamosra. Beton, kő, fa, föld - csupa erőd a világ. Mennyi iskolát és kórházat lehetne építeni belőlük! - Semmitől sem fognak megóvni, haszontalan semmiség az egész - mormolom magamnak, nem minden tapasztalat nélkül.
   Az almafa alatt, a nyírfakorláttal körülvett kerti zug megfeketedett fenyőfa lócáján Bognárné ül, ölében a pólyással
   Ez volt a mi lakásunk. Mennyit tervezgettünk itt Annával abban az aranyos őszben, amikor még csend volt, s nem gondoltunk a háborúra! Hová lettek a szép tervek?...
   Bognárné ernyedt kezekkel tartja a kisgyermeket, s elnéz a messzeségbe, amerre a Szamos eltűnik a tájból. Mikor észrevesz, felrezzen merengéséből, s szomorú tekintetébe egy kis derűt próbál erőltetni, de nemigen sikerül neki.
   Merre van a férje? - kérdem. Mert szeretnék néhány könyvet kivenni az iskolai könyvtárból. Az asszony lehajtja fejét, mintha csak a gyermekét nézné, szólni akar, de ajka engedetlenül gyötrődik-rángatózik, s egy könnycsepp perdül szeméből a vakító fehér pólya kötőjére. Végre megszólal, de egészen fakó, erőtlen hangon. - Tegnap este ment el. - Hová? - SAS behívót kapott, tegnapelőtt...
   Nincs nehezebb, mint síró asszonyt nézni. A férfiember elgyámoltalanodik, nem tudja, mihez kezdjen. Érzi, hogy minden szó, amit mondana, kétségbeejtően lapos és szürke, mégis mondani kell valamit. Szegény asszony! Alig egy hónapja született első gyermekük, ráadásul súlyos beteg maga is - mit kezd egyedül ebben a rengetegben, idegenek között?
   Ismeretségünk elég futólagos. Mind a ketten a szomszéd falucska iskolájában tanítottak, románul. A fiú Szeged vidékéről került ide, az asszony erdélyi. Olykor a jegyzői irodában találkoztunk, a jegyző mindkét iskolának gondnoka volt. Vagy az orvosi rendelőben, ahova az asszony injekciós kezelésre járt. Betegsége eleve rokonszenvessé tette, a tüdejével bajlódott. Nekem nagyanyám, nagybátyám halt meg ebben a betegségben, s kicsi koromtól fogva féltem tőle. Bognárék egy román parasztnál, bútorozott szobában laktak, kis, kékre festett házban. Irigykedve nézték a mi tanítói lakásunkat, ezért megbeszéltük, hogy hazautazásunk után odaköltöznek. Ebbe a tanfelügyelő is beleegyezett. Valamennyiünk terve volt, hogy helyembe őt nevezik ki.
   S most itt ül ez az asszony, szegény, magányos, beteg asszony, ölében a gyermekkel, hallgatja a távoli ágyúszót, és nem tud mihez kezdeni. Bognár Lászlót egyenruhába bújtatták és viszik a halál elé - be gyötrelmes, be értelmetlen élet!
   Nincs magának senkije? - kérdezem az asszonyt. - Egy nővérem él Kolozs megyében, tanítónő - feleli Bognárné. - Utazzék el hozzá, minél előbb - mondom. Aztán elköszönök tőle, s megyek a kapu felé. Az asszony fuldokló köhögésbe kezd, feje fölé emelve, majd a padra fektetve csecsemőjét. Visszanézve látom, hogy fáradtan a kerítésnek dől. A gyermek keserves sírásba kezd. De csakhamar túlharsogja a Szamos, ahogy távolodom tőlük.
   Varró Juliska mosolygó arca bólint rám egy kerítés mögül. S nekem megint az az érzésem, hogy utoljára látom. Marad-e belőlem annyi a kis lélekben, hogy visszaemlékszik rám? Egy vers, egy dal foszlánya, melyről eszébe jut a tanító, akit elsodort a szél, melyet életnek, történelemnek, sorsnak mondanak, de bárhogy nevezik is, kegyetlen, mint a mesék zsarnok királyai.

A vasúti vendéglő csaposa a románok között élő magyarok lágy dialektusával beszél. - Figyeld meg ezt az embert - mondta Géza -, ez két nyelven nem tud.
   - Két éve azért vállaltam el, hogy az iskolában református hittant tanítsak - folytatom az orvos gondolatait -, hogy ezek magyarok maradjanak. - Két éve valóban felkeresett a járás egyetlen református lelkésze, s megkért, tanítsak hittant, nemzetmentő feladatot vállalok vele. Attól fogva hetenként tanítottam Szenczi Molnár Albert zsoltárait, a bibliai történeteket s az egyháztörténetet, mely össze van fonódva a nemzeti szabadságharcok történetével. Bocskai, Bethlen, Rákóczi György, Thököly és Rákóczi Ferenc. Ezen a tájon a reformáció a magyarság fellegvára. A katolikus ember könnyebben eljár a román templomba, s ha gyermekét ott keresztelik meg, románnak tekintik.
   - A visszacsatolt területekről ki kellene telepíteni a románokat, s be kellene hívni keleten maradt nyelvrokonainkat - mondja Mogyoródi zászlós, nagyot szippantva cigarettájából s füstkarikák sorozatait eregetve.
   - Naiv álmok - mondja Barna Géza. - Jobb dolguk van azoknak ott, nem hiszem, hogy hajlandók volnának idejönni a te hívó szavadra, különben sincs nehezebb, mint egy népet kimozdítani a földről, amelyen ősidők óta él. Hitleri módszerek ezek!
   - De a történelem igazságtalanságait valahogy csak jóvá kell tenni! - kiabál a zászlós.
   - Nemigen lehet. Maradjunk csak a néprajzi elv mellett.
   - De akkor Erdéllyel zavarban van az ember, nagyon megkeverte a történelem - folytatja a zászlós. - A történelmi jogot nem lehet feladni.
   - Ej, érdemes is ma ilyesmiken vitatkozni! Nem gondoljátok, hogy teljesen időszerűtlen? Az a kérdés most, hogy egyáltalán megmaradunk-e, lesz-e magyarság esztendőre vagy nyomunkat is belepi a szél.
   - A nép megmarad - szögezi le csendes tárgyilagossággal Géza.
   - Mit csináljunk? - folytatja Mogyoródi. - A németek elvesztették a háborút, Nincs számunkra külön út, becsülettel végig kell csinálnunk amit elkezdtünk.
   Erre már magam is mérges leszek.
   - Ki kezdte? Én nem, gondolom te sem, a magyarság milliói a legkevésbé! De sajnos egyikünk sem vonhatja ki magát a felelősség alól, az egész nemzet szenved miatta.
   Poharamért nyúlok, s arra gondolok, hogy talán mégsem olyan súlyos a helyzet, mint ahogy szavainkból tűnik. Az ember csak beszél, fokozza a veszélyt, várván, hogy a többiek megcáfolják. De azzal, hogy kimondja, máris könnyebbít magán. Ha egyedül kellene rágódnia, kétségbe kellene esnie. Lám, sokat átéltem én is, mégis megvagyok. Sosem egyedül, mindig közösségben. A megosztott gond könnyebb, tömegében ritkán reménytelen az ember.
   Betti lép a helyiségbe, a fiatal tanítónő. Arca mosolyra gyúl, ahogy megpillantja az orvost. Ránk villantja fehér fogsorát, s asztalunkhoz lép. Valami van Géza és a lány között. Betti a fogait kezelteti az orvossal, s csókokkal fizet. Gézának ilyen kalandok színezik életét. Egyszer feleségül vett egy tanárnőt, hogy az magyar állampolgárságot szerezzen. Megállapodtak, hogy a házasságkötés után elválnak, ami meg is történt, ha nem is hivatalosan. Az asszony esztendőkig zsarolta Gézát, míg sikerült megszabadulnia tőle. Azóta sem nősült meg. Életét egészen betölti hivatása, ám az embernek harmincötéves korában más is kell.
   A lány leveti kabátját és közénk ül. Mi egy iskolában tanítunk, de ritkán találkozunk, mert ő a román tagozatot vezeti, délutánonként.
   - Mi újság? - fordul felé az orvos, kissé ferdén tartott fejjel.
   - Elmegyek - feleli Betti.
   Ostobán nézünk rá valamennyien. Hiszen most jött, ebben a pillanatban, máris elmegy? - Elhelyeztek - nevet a lány.
   - Hogyhogy? - Mikor? - Hová?
   - Haza, a falumba - mondja egyszerűen.
   Istenem, ha én egyszer ezt mondhatnám! De hol is van nekem falum? Aki ennyit hányódott, vagy mindenütt otthon van, vagy sehol... Ám Bettit sem kell irigyelni. Apja román cipészmester, aki segédkorában Szolnokról hozott magának egy zömök kun lányt. Betti előbb megtanult magyarul, mint románul, a dolgok természete szerint. Az iskolában azonban a román nacionalizmus szellemében nevelték. Most meg a románok a másodrendű állampolgárok. Betti látszólag megvan. Akkor sem hazudott, amikor románnak vallotta magát, most sem, amikor magyar anyanyelvűnek írja be magát a hivatalos okmányokba. De mindez rengeteg zavarral és fájdalommal tölti el.
   Géza a percnyi megrendülést tréfával üti el.
   - Parancsolsz egy kis HÉBE vizet? - kérdi tőlem. - Jót tesz a gyomornak. - Erre én nem felelhetek mást, mint hogy:
   - Hébe-hóba meg lehet inni. - Régi szójátékunk ez nekünk. Odatartom poharamat, s nevetünk mindannyian.

A csurgónál egy lóca van, a fűrésztelep mérnöke ül rajta fiatal, hűséges kutyaszemű feleségével. A mérnök napégette arcán átütnek az alkoholizmus jegyei. Mindennap megveri az asszonyt, mert nem bírja szelíd, szemrehányó tekintetét. Az asszony nem veszekszik és nem menekül, megadóan tűri sorsát. A férj leissza magát, az asszony jóformán egyebet sem kap a verésnél. Lehet, hogy már hiányoznék, ha az is elmaradna. Mint az egyszeri asszony, aki mindegyre azt kérdezte hazatérő urától: Eszel elébb vagy megversz?
   - Jónapot kívánok! - köszön Géza, magasra emelve az utolsó előtti szótagot, jellegzetes tiszántúli hanghordozással. - Tán fürödni szeretnének? - Kissé hideg volna még a víz - feleli az asszony lágy mosollyal. - Kérem - folytatja tréfáit Gáza -, itt egyelőre még ma is kétliteres fürdőkádban tisztálkodunk. - Az asszony kérdően néz rá, kivillantván apró fogait. - Géza nagyhangon magyaráz, mintha valami orvosi utasítást mondana: - Az ember nagyjából egyenlő parcellákra osztja bőrének felületét, s parcellánként szabadítja meg a kosztól. Lavorban! - Hahhhaha! - nevet a mérnök, hogy visszhangozza a völgy. - Jó színe van, mérnök úr! - mondom. - Mindennap borotválkozom, s így könnyebben lekap a nap - feleli. Az ember nem is hinné, hogy ilyen pedáns ember ez a borvirág. Így is lehet élni, ilyen harsogón, borokba menekülve.
   Tenyerünkből iszunk a forrásnál, s átmegyünk a hídon, melyen Anna szokott vízért járni kis kékmázas cserépkorsójával. Az emlék megmelegít, de szomorúvá is tesz. Asszony, gyerek vár valahol engem, s itt kell töltenem az időt, semmittevéssel! - A Szamos sekély vizében gyerekek mászkálnak feltűrt nadrággal, combok közé szorított szoknyában. Az országúton szekerek zötyögnek. A magazin előtt két fűrésztelepi munkás veszekedik. Mindkettő részeg, ököllel verik egymást. A köpcösebbiknek már folyik az orravére, a kerítéshez fut, s egy lécet kezd rángatni. - Menjenek a frontra verekedni! - kiabálja egy asszony. A köpcös erre elengedi a léckerítést, s visszajön az embergyűrűbe. Egyszer csak csendőrtollak libegnek az embergyűrű fölött. A két verekedő leereszti karját, és engedelmesen követi a csendőröket. - Milyen ocsmány tud lenni az ember, ha részeg - morogja az orvos. - Nem kevésbé ocsmány meghunyászkodásában - mondom.
   A rendelő szegényes polcait narancsszín ragyogásba vonja a nap. Késő délután van, amikor már nemigen jönnek betegek. - Jó volna hazamenni! - sóhajtja Géza.

E percben a faházacska ablakai megrázkódnak egy robogó szekér dübörgésétől, majd vészjósló csend lesz. A jármű nyilvánvalóan a ház előtt állt meg. Az ajtót szinte feltépi valaki, s döngő léptekkel jön befelé. Egy sápadt, izzadt őrmester áll az ajtóban roskadó térdekkel.
   - Doktor úr... jöjjön azonnal... kötszert... amennyit csak tud - dadogja. Gyorsan összekapkodjuk, ami kötszert csak találunk. - Gyere te is, segíts - mondja Géza. Mindketten szekérre ülünk, s vágtatunk az erődök felé. Útközben szedjük ki az őrmesterből, hogy egy akna felrobbant...
   A barakktábor körül már nagy a csődület. Síró, sopánkodó asszonyok és megdöbbent férfiak tömegét szorítják kordon mögé a csendőrök és katonák. A kordonon belül, a barakktábor főterén olyan a kép, mint egy csatatér ütközet után. A legszélső barakk tornácán egy katona fekszik, arcán iszonyú rémülettel. - Segítsenek rajtam, jó testvérek! - zokogja. Jajgat és hörög, imádkozik és fenyegetődzik. A melle fel van tépve, véres zubbony és ingcafatok közül szivárog vére a szomjas, száraz homokra. - Ez már nem éri meg a reggelt - mondja csendesen Géza. Nézem az arcát, hamuszínű döbbenet ül rajta. Az orvos sem szokja meg a borzalmat és a vért - a halált? Futva végignézi a többi sebesültet, mielőtt dologba fogna, tudni akarja, melyik súlyosabb, hol kezdje. Vannak vagy tizenöten sebesültek, jajveszékelnek, vagy szótlan rémülettel néznek a semmibe, mint akik nem tudják, hová kerültek hirtelen. Tehetetlenül követem Gézát a szétroncsolt emberekhez. Cafatokban lógó, szétroncsolt, véres hús mindenütt. Némelyik arcon nincs orr, szeme kifolyt, combok lógnak megtépve, gyomrok, belek fordultak ki, csontok állnak ki hegyesen a megroncsolt testekből, földtől és vértől szennyesen. Nem volt ismeretlen a kép, jó pajtásaimat láttam így, de az életösztön, a veszedelem érzése legyőzte akkor az undort és a borzadást, már enni is tudtam halottak társaságában. De ez más volt, valami hihetetlen, váratlan, ide nem illő szörnyűség. Az imént még csend volt, kis túlzással: béke. Kék párákban gyönyörködött a szem - miért borult vérbe a világ? Mintha a háború hirtelen átömlött volna a hegyeken, hogy megmutassa arcát, ilyen vagyok, féljetek tőlem, ne ringassátok magatokat szelíd illúziókba, félre a hősi pózokkal - csak szenvedést, nyomorúságot és vért hozok.
   - Kötszert! Kötszert! - kiabál Géza. - Így nem lehet első segélyt nyújtani! S körös-körül hörög, sír, vonaglik tizenöt véres emberi test, borzalom, amit a szem lát, nem lehet ezt nézni! Géza hangját már messziről hallom, a tülekedésben elsodródom mellőle. - Úgysem tudok segíteni néki, hiszen magának sincs kötszere - gondolom mentségül, mert gyomrom émelyegni kezd, homlokomat kiveri a víz, s szédelegve indulok a kijárat felé.
   Gézával csak este találkozom. Fáradtan, megviselten dől be az ajtón, nehezen tér magához. - Mi volt tulajdonképpen? - kérdem. - Gyakorlat - mondja utálkozva. - Az emberi felelőtlenség tragédiája. Egy tizedes magyarázta ezeknek a szerencsétleneknek, hogyan kell beélesíteni az aknát. Közben lányokról beszélt afféle jó eseteket, elfelejtette, hogy az akna éles, meg akarta mutatni, hogy robban az akna, ráugrott...
   A jegyzői irodában tisztek ültek a hosszú asztal körül, melyen csillogó ékszerek voltak felhalmozva. A jegyzőt kerestem, be akartam jelenteni neki, hogy elutazom megint. A százados diktált: Egy darab sima aranykarkötő, nyolc briliánssal... Az írnok kezében sercegett a toll, szomjas pillantásokat vetett az arany felé. A jegyző felállt, finoman kituszkolt a szobából. - A zsidók ékszereit leltározzuk - suttogta. - Mit óhajt, tanító úr? - Holnap elutazom. - A tanfelügyelő beleegyezett? kérdezte gyanakodva. - Megírtam a kérvényt, de nem várom meg a választ - feleltem. - Gondolom két hétre megint engedélyezi a szabadságot. - Hát isten vele, tanító úr! - köszönt a jegyző s indult befelé. Az ajtóból még visszafordult, hogy valami kellemest is mondjon útravalónak. - Kár, hogy nem vállalja a leventeoktatóságot. Kovács főhadnagy úr azt ígérte, hogy kitekeri a maga nyakát! - A főhadnagy csak játsszék katonásdit, nekem elég volt belőle. No minden jót, főjegyző úr!
   A fűrészmester ablakából a rádió bömbölt a nagyvilágba. Egy asszony haladt az úton, kezében két kannával, megállt, letette a földre, az ablak felé fordította csodálkozó arcát. - Megindult az invázió, az angol-amerikai csapatok megkezdték a partraszállást...
   A tanítói lakás udvarán szelíden bókoltak a nyírfák. Elbúcsúztam a nyírfakorláttal körülkerített kis saroktól, s elindultam az állomás felé. Gézát vártam, reggel Besztercére utazott. A vonat már beérkezett, a fűrésztelep mellett jött Géza, s már messziről integetett. - Megyek haza! - kiáltozta. - Megyek veled haza! - Értetlenül hallgattam. - Hogyan? Mit mondasz? Ne tréfálj! - Komolyan mondom. - Beszélj! - A kerületi főorvos hazaküldött, csigolyagyulladással! - S vidáman kurjongatott, mintha valakinek a hetedik határban volna csigolyagyulladása. - Befejeződött az én küldetésem. Megyek haza! Megyek haza!
   Oly boldogok voltunk, mint a gyerekek, karácsonykor. Eszeveszett csomagolásba kezdtünk, a nyitott bőröndökbe válogatás nélkül hánytunk bele mindent: műszert, ruhafélét, törött villanykörtét.

Már nem izgattak engem a légiriadók sem. Anna járt az eszemben azon a friss reggelen, amikor elindultunk Gézával a vasút felé. Micsoda boldogság lesz: itt vagyok, megjöttem, sosem megyek el többé!
   Erdély nagyon szép volt a búcsúzásnál. A Szamos, mint hűséges kiskutya, kísérte a vonatot, folyton beszélt, csacsogott, csaholt, túlharsogta a vonat zakatolását, egyszer aztán elmaradt, észre sem vettük. Délután már a Körös mormolt a fülünkbe, a Sebes Körös, a régi ismerős.