Erdők, völgyek, szűk ligetek,
Elmegyek már közületek.
Gondom nem jól viseltétek,
Szívem rabbá ejtettétek.
N é p d a l
Úgy járok-kelek a faluban, úgy szemlélem
minden zegzugát, mint aki búcsúzik minden percében, egyenként simogatva
meg tekintetével a jól ismert utcákat, házakat s embereket. Ágyúdörgés
ugyancsak nagyritkán s igen távolról hallik, de érzem, hogy a viszonylagos
csönd csak pillanatnyi, a vihar nemsokára átcsap a hegyeken s felfordít
mindent. Lakásom már nincs, Barna Gézánál szálltam meg. Egyetlen ágya
van, festetlen fenyőfaágy, egy szalmazsákot tettünk mellé a földre,
és sorsot húztunk esténként, hogy kié legyen az ágy. Dolgom semmi, valóban
néhány jelentéktelen akta érkezett csupán az elmúlt hetekben. Míg Géza
rendel, járom a falut, délben együtt ebédelünk, délután el-elkísérem
betegeihez.
A hegyek tündökölnek a májusvégi napsütésben, csúcsaikon
még el sem olvadt a hó. A völgyben kisvasút nyikorog, lusta bivalyok
hatalmas szálfenyőket cipelnek két tengelyen. Üde illatokat tereget
a szél, fenyőgyanta és friss lombok szagát. A Szamos medrében harsogva
ömlik a kristálytiszta víz, kőlépcsőkön bukdácsol lefelé, habos háttal.
A fatelepen fűrész sivít, deszkák huppannak a magas palánkok mögött.
Egykedvű román parasztok és magyar munkások járnak az utcákon, őket
nem űzi el semmi vihar innét. Egy asszony ereszkedik le a hegyekből,
mokány hegyi lovon. Arca kipirult, gesztenyeszín haja kilobog lecsúszott
kendőjéből, szél becézi, simogatja ruganyosan táncoló mellét. Szőttes
iszákjaiban, melyek kétoldalt lecsüngnek lováról, juhsajtot s túrót
visz a piacra. Ó. ezek tán azt sem tudják a hegyeikben, hogy háború
van!
Jung főnök vörösen és kövéren áll az állomásépület
ajtajában, nyakig gőgjébe gombolkozva. - Tud tarokkozni? - ez volt az
első kérdése, mikor idehelyeztek. - Nem tudok, sajnos - feleltem, s
ezzel ki is telt a becsületem, érintkezésünk nemigen terjed túl a köszönésen.
Megbiccentem fejemet most is, a főnök sapkájához emeli kezét s eltűnik
az ajtóban. A sorompónál gyerekek játszanak az út szélén. Már mezítláb
tapiskolnak a felmelegedett porban, egy kicsit irigylem őket ezért.
Mikor meglátnak, hozzám futnak, mosolyogva gyűlnek körém. Nekem öröm
és büszkeség dagasztja keblemet, ezek azok a pillanatok, amelyekért
érdemes tanítónak lenni. Emlékszem gyerekkoromra, még a legjobb tanítóktól
is tartottunk egy kicsit, elsomfordáltunk az útjukból. Ezek nem félnek,
jó barátok vagyunk. - Visszajött, tanító bácsi? - kérdezi Dobos Gyuri,
egy kistermetű ötödikes fiú. Megsimogatom a fejét s szomorúság fészkelődik
a szívembe. A gyermek az alt-szólam erőssége volt kis iskolai kórusomban.
Ennek is vége. Hallom a kedves dalokat, a Bicinia Hungarica darabjait,
tiszta ezüst gyerekhangokon csendül, boldog, aki hallja. Csak a jegyző
fanyalog, a bakszász - Kot-kodály! - csúfolódik, de az ostoba emberekkel
nem kell törődni.
A gyermek játszik, könnyen túlteszi magát a gondok
és szomorúságok szövevényén. Ez ad erős hitet a tanítónak, aki sosem
adja fel reményét az emberségben, ezért hisz az emberben.
A szatócs kis boltját deszkaajtó zárja, azon hatalmas,
lelakatolt vaspánt. Igen, hallottam már felőle, itt megtörtént - gondolom.
- Mi van Weisz Sanyival? - kérdem a gyerekeket. - Elvitték - mondja
egyszerűen Varró Juliska. - Sírtak szegények, mindenüket itt kellett
hagyni - szól Bakos Jani. - Utoljára is a tanító bácsit emlegette -
fűzi hozzá Dobos Laci.
Felkavart, megveszekedett világ! Semmi sincs a helyén,
s mennyi embertelenség mindenfelé! Ki fogja rendbe tenni a dolgokat?
Az iskola falai villannak meg a nyírfák között. A
kiskapuban, melyen nemrég még gyerekek jártak ki-be, szuronyos őr áll,
szomorúan néz maga elé. Arcán az otthon gondjai szürkéllnek. Ha rajta
állna, elhajítaná puskáját, s megindulna a vasút felé. Nézem a tornácon
felhalmozott padokat, a nyitott ablakon belátok a tanterembe. Szalma
van a padlóra terítve, s a fekvőhelyek fölött falba vert szögeken függ
egy-egy árva puska s gázálarc. A tábla, melyre ezernyi színes rajzot
és millió betűt írtam hónapokon át, az udvaron áll, mint a kivert kutya,
megszürkült deszkájára idomtalan betűkkel írta fel valaki: Napos: Horváth
József őrv., Ügyeletes: Szalai Péter gyal., Kivonuló létszám: 146...
A gyerekek hangos köszönése rezzent fel, futnak a
vasúti hídon át, az erdő felé. Nézem a szamos-parti nyírfákat, távoli
tájakra gondolok, idegen, északi népekre, nyugodtabb országokra. A Szamos
tiszta, hideg vizében pisztrángok úszkálnak, feljebb vasbeton piramisok
szelik négy sorban keresztül sekély medrét - harckocsi akadályok. Körös-körül
a hegyoldalakból lőrések torkai ásítoznak a Szamosra. Beton, kő, fa,
föld - csupa erőd a világ. Mennyi iskolát és kórházat lehetne építeni
belőlük! - Semmitől sem fognak megóvni, haszontalan semmiség az egész
- mormolom magamnak, nem minden tapasztalat nélkül.
Az almafa alatt, a nyírfakorláttal körülvett kerti
zug megfeketedett fenyőfa lócáján Bognárné ül, ölében a pólyással
Ez volt a mi lakásunk. Mennyit tervezgettünk itt Annával
abban az aranyos őszben, amikor még csend volt, s nem gondoltunk a háborúra!
Hová lettek a szép tervek?...
Bognárné ernyedt kezekkel tartja a kisgyermeket, s
elnéz a messzeségbe, amerre a Szamos eltűnik a tájból. Mikor észrevesz,
felrezzen merengéséből, s szomorú tekintetébe egy kis derűt próbál erőltetni,
de nemigen sikerül neki.
Merre van a férje? - kérdem. Mert szeretnék néhány
könyvet kivenni az iskolai könyvtárból. Az asszony lehajtja fejét, mintha
csak a gyermekét nézné, szólni akar, de ajka engedetlenül gyötrődik-rángatózik,
s egy könnycsepp perdül szeméből a vakító fehér pólya kötőjére. Végre
megszólal, de egészen fakó, erőtlen hangon. - Tegnap este ment el. -
Hová? - SAS behívót kapott, tegnapelőtt...
Nincs nehezebb, mint síró asszonyt nézni. A férfiember
elgyámoltalanodik, nem tudja, mihez kezdjen. Érzi, hogy minden szó,
amit mondana, kétségbeejtően lapos és szürke, mégis mondani kell valamit.
Szegény asszony! Alig egy hónapja született első gyermekük, ráadásul
súlyos beteg maga is - mit kezd egyedül ebben a rengetegben, idegenek
között?
Ismeretségünk elég futólagos. Mind a ketten a szomszéd
falucska iskolájában tanítottak, románul. A fiú Szeged vidékéről került
ide, az asszony erdélyi. Olykor a jegyzői irodában találkoztunk, a jegyző
mindkét iskolának gondnoka volt. Vagy az orvosi rendelőben, ahova az
asszony injekciós kezelésre járt. Betegsége eleve rokonszenvessé tette,
a tüdejével bajlódott. Nekem nagyanyám, nagybátyám halt meg ebben a
betegségben, s kicsi koromtól fogva féltem tőle. Bognárék egy román
parasztnál, bútorozott szobában laktak, kis, kékre festett házban. Irigykedve
nézték a mi tanítói lakásunkat, ezért megbeszéltük, hogy hazautazásunk
után odaköltöznek. Ebbe a tanfelügyelő is beleegyezett. Valamennyiünk
terve volt, hogy helyembe őt nevezik ki.
S most itt ül ez az asszony, szegény, magányos, beteg
asszony, ölében a gyermekkel, hallgatja a távoli ágyúszót, és nem tud
mihez kezdeni. Bognár Lászlót egyenruhába bújtatták és viszik a halál
elé - be gyötrelmes, be értelmetlen élet!
Nincs magának senkije? - kérdezem az asszonyt. - Egy
nővérem él Kolozs megyében, tanítónő - feleli Bognárné. - Utazzék el
hozzá, minél előbb - mondom. Aztán elköszönök tőle, s megyek a kapu
felé. Az asszony fuldokló köhögésbe kezd, feje fölé emelve, majd a padra
fektetve csecsemőjét. Visszanézve látom, hogy fáradtan a kerítésnek
dől. A gyermek keserves sírásba kezd. De csakhamar túlharsogja a Szamos,
ahogy távolodom tőlük.
Varró Juliska mosolygó arca bólint rám egy kerítés
mögül. S nekem megint az az érzésem, hogy utoljára látom. Marad-e belőlem
annyi a kis lélekben, hogy visszaemlékszik rám? Egy vers, egy dal foszlánya,
melyről eszébe jut a tanító, akit elsodort a szél, melyet életnek, történelemnek,
sorsnak mondanak, de bárhogy nevezik is, kegyetlen, mint a mesék zsarnok
királyai.
A vasúti vendéglő csaposa a románok között élő magyarok
lágy dialektusával beszél. - Figyeld meg ezt az embert - mondta Géza
-, ez két nyelven nem tud.
- Két éve azért vállaltam el, hogy az iskolában református
hittant tanítsak - folytatom az orvos gondolatait -, hogy ezek magyarok
maradjanak. - Két éve valóban felkeresett a járás egyetlen református
lelkésze, s megkért, tanítsak hittant, nemzetmentő feladatot vállalok
vele. Attól fogva hetenként tanítottam Szenczi Molnár Albert zsoltárait,
a bibliai történeteket s az egyháztörténetet, mely össze van fonódva
a nemzeti szabadságharcok történetével. Bocskai, Bethlen, Rákóczi György,
Thököly és Rákóczi Ferenc. Ezen a tájon a reformáció a magyarság fellegvára.
A katolikus ember könnyebben eljár a román templomba, s ha gyermekét
ott keresztelik meg, románnak tekintik.
- A visszacsatolt területekről ki kellene telepíteni
a románokat, s be kellene hívni keleten maradt nyelvrokonainkat - mondja
Mogyoródi zászlós, nagyot szippantva cigarettájából s füstkarikák sorozatait
eregetve.
- Naiv álmok - mondja Barna Géza. - Jobb dolguk van
azoknak ott, nem hiszem, hogy hajlandók volnának idejönni a te hívó
szavadra, különben sincs nehezebb, mint egy népet kimozdítani a földről,
amelyen ősidők óta él. Hitleri módszerek ezek!
- De a történelem igazságtalanságait valahogy csak
jóvá kell tenni! - kiabál a zászlós.
- Nemigen lehet. Maradjunk csak a néprajzi elv mellett.
- De akkor Erdéllyel zavarban van az ember, nagyon
megkeverte a történelem - folytatja a zászlós. - A történelmi jogot
nem lehet feladni.
- Ej, érdemes is ma ilyesmiken vitatkozni! Nem gondoljátok,
hogy teljesen időszerűtlen? Az a kérdés most, hogy egyáltalán megmaradunk-e,
lesz-e magyarság esztendőre vagy nyomunkat is belepi a szél.
- A nép megmarad - szögezi le csendes tárgyilagossággal
Géza.
- Mit csináljunk? - folytatja Mogyoródi. - A németek
elvesztették a háborút, Nincs számunkra külön út, becsülettel végig
kell csinálnunk amit elkezdtünk.
Erre már magam is mérges leszek.
- Ki kezdte? Én nem, gondolom te sem, a magyarság
milliói a legkevésbé! De sajnos egyikünk sem vonhatja ki magát a felelősség
alól, az egész nemzet szenved miatta.
Poharamért nyúlok, s arra gondolok, hogy talán mégsem
olyan súlyos a helyzet, mint ahogy szavainkból tűnik. Az ember csak
beszél, fokozza a veszélyt, várván, hogy a többiek megcáfolják. De azzal,
hogy kimondja, máris könnyebbít magán. Ha egyedül kellene rágódnia,
kétségbe kellene esnie. Lám, sokat átéltem én is, mégis megvagyok. Sosem
egyedül, mindig közösségben. A megosztott gond könnyebb, tömegében ritkán
reménytelen az ember.
Betti lép a helyiségbe, a fiatal tanítónő. Arca mosolyra
gyúl, ahogy megpillantja az orvost. Ránk villantja fehér fogsorát, s
asztalunkhoz lép. Valami van Géza és a lány között. Betti a fogait kezelteti
az orvossal, s csókokkal fizet. Gézának ilyen kalandok színezik életét.
Egyszer feleségül vett egy tanárnőt, hogy az magyar állampolgárságot
szerezzen. Megállapodtak, hogy a házasságkötés után elválnak, ami meg
is történt, ha nem is hivatalosan. Az asszony esztendőkig zsarolta Gézát,
míg sikerült megszabadulnia tőle. Azóta sem nősült meg. Életét egészen
betölti hivatása, ám az embernek harmincötéves korában más is kell.
A lány leveti kabátját és közénk ül. Mi egy iskolában
tanítunk, de ritkán találkozunk, mert ő a román tagozatot vezeti, délutánonként.
- Mi újság? - fordul felé az orvos, kissé ferdén tartott
fejjel.
- Elmegyek - feleli Betti.
Ostobán nézünk rá valamennyien. Hiszen most jött,
ebben a pillanatban, máris elmegy? - Elhelyeztek - nevet a lány.
- Hogyhogy? - Mikor? - Hová?
- Haza, a falumba - mondja egyszerűen.
Istenem, ha én egyszer ezt mondhatnám! De hol is van
nekem falum? Aki ennyit hányódott, vagy mindenütt otthon van, vagy sehol...
Ám Bettit sem kell irigyelni. Apja román cipészmester, aki segédkorában
Szolnokról hozott magának egy zömök kun lányt. Betti előbb megtanult
magyarul, mint románul, a dolgok természete szerint. Az iskolában azonban
a román nacionalizmus szellemében nevelték. Most meg a románok a másodrendű
állampolgárok. Betti látszólag megvan. Akkor sem hazudott, amikor románnak
vallotta magát, most sem, amikor magyar anyanyelvűnek írja be magát
a hivatalos okmányokba. De mindez rengeteg zavarral és fájdalommal tölti
el.
Géza a percnyi megrendülést tréfával üti el.
- Parancsolsz egy kis HÉBE vizet? - kérdi tőlem. -
Jót tesz a gyomornak. - Erre én nem felelhetek mást, mint hogy:
- Hébe-hóba meg lehet inni. - Régi szójátékunk ez
nekünk. Odatartom poharamat, s nevetünk mindannyian.
A csurgónál egy lóca van, a fűrésztelep mérnöke ül rajta
fiatal, hűséges kutyaszemű feleségével. A mérnök napégette arcán átütnek
az alkoholizmus jegyei. Mindennap megveri az asszonyt, mert nem bírja
szelíd, szemrehányó tekintetét. Az asszony nem veszekszik és nem menekül,
megadóan tűri sorsát. A férj leissza magát, az asszony jóformán egyebet
sem kap a verésnél. Lehet, hogy már hiányoznék, ha az is elmaradna.
Mint az egyszeri asszony, aki mindegyre azt kérdezte hazatérő urától:
Eszel elébb vagy megversz?
- Jónapot kívánok! - köszön Géza, magasra emelve az
utolsó előtti szótagot, jellegzetes tiszántúli hanghordozással. - Tán
fürödni szeretnének? - Kissé hideg volna még a víz - feleli az asszony
lágy mosollyal. - Kérem - folytatja tréfáit Gáza -, itt egyelőre még
ma is kétliteres fürdőkádban tisztálkodunk. - Az asszony kérdően néz
rá, kivillantván apró fogait. - Géza nagyhangon magyaráz, mintha valami
orvosi utasítást mondana: - Az ember nagyjából egyenlő parcellákra osztja
bőrének felületét, s parcellánként szabadítja meg a kosztól. Lavorban!
- Hahhhaha! - nevet a mérnök, hogy visszhangozza a völgy. - Jó színe
van, mérnök úr! - mondom. - Mindennap borotválkozom, s így könnyebben
lekap a nap - feleli. Az ember nem is hinné, hogy ilyen pedáns ember
ez a borvirág. Így is lehet élni, ilyen harsogón, borokba menekülve.
Tenyerünkből iszunk a forrásnál, s átmegyünk a hídon,
melyen Anna szokott vízért járni kis kékmázas cserépkorsójával. Az emlék
megmelegít, de szomorúvá is tesz. Asszony, gyerek vár valahol engem,
s itt kell töltenem az időt, semmittevéssel! - A Szamos sekély vizében
gyerekek mászkálnak feltűrt nadrággal, combok közé szorított szoknyában.
Az országúton szekerek zötyögnek. A magazin előtt két fűrésztelepi munkás
veszekedik. Mindkettő részeg, ököllel verik egymást. A köpcösebbiknek
már folyik az orravére, a kerítéshez fut, s egy lécet kezd rángatni.
- Menjenek a frontra verekedni! - kiabálja egy asszony. A köpcös erre
elengedi a léckerítést, s visszajön az embergyűrűbe. Egyszer csak csendőrtollak
libegnek az embergyűrű fölött. A két verekedő leereszti karját, és engedelmesen
követi a csendőröket. - Milyen ocsmány tud lenni az ember, ha részeg
- morogja az orvos. - Nem kevésbé ocsmány meghunyászkodásában - mondom.
A rendelő szegényes polcait narancsszín ragyogásba
vonja a nap. Késő délután van, amikor már nemigen jönnek betegek. -
Jó volna hazamenni! - sóhajtja Géza.
E percben a faházacska ablakai megrázkódnak egy robogó
szekér dübörgésétől, majd vészjósló csend lesz. A jármű nyilvánvalóan
a ház előtt állt meg. Az ajtót szinte feltépi valaki, s döngő léptekkel
jön befelé. Egy sápadt, izzadt őrmester áll az ajtóban roskadó térdekkel.
- Doktor úr... jöjjön azonnal... kötszert... amennyit
csak tud - dadogja. Gyorsan összekapkodjuk, ami kötszert csak találunk.
- Gyere te is, segíts - mondja Géza. Mindketten szekérre ülünk, s vágtatunk
az erődök felé. Útközben szedjük ki az őrmesterből, hogy egy akna felrobbant...
A barakktábor körül már nagy a csődület. Síró, sopánkodó
asszonyok és megdöbbent férfiak tömegét szorítják kordon mögé a csendőrök
és katonák. A kordonon belül, a barakktábor főterén olyan a kép, mint
egy csatatér ütközet után. A legszélső barakk tornácán egy katona fekszik,
arcán iszonyú rémülettel. - Segítsenek rajtam, jó testvérek! - zokogja.
Jajgat és hörög, imádkozik és fenyegetődzik. A melle fel van tépve,
véres zubbony és ingcafatok közül szivárog vére a szomjas, száraz homokra.
- Ez már nem éri meg a reggelt - mondja csendesen Géza. Nézem az arcát,
hamuszínű döbbenet ül rajta. Az orvos sem szokja meg a borzalmat és
a vért - a halált? Futva végignézi a többi sebesültet, mielőtt dologba
fogna, tudni akarja, melyik súlyosabb, hol kezdje. Vannak vagy tizenöten
sebesültek, jajveszékelnek, vagy szótlan rémülettel néznek a semmibe,
mint akik nem tudják, hová kerültek hirtelen. Tehetetlenül követem Gézát
a szétroncsolt emberekhez. Cafatokban lógó, szétroncsolt, véres hús
mindenütt. Némelyik arcon nincs orr, szeme kifolyt, combok lógnak megtépve,
gyomrok, belek fordultak ki, csontok állnak ki hegyesen a megroncsolt
testekből, földtől és vértől szennyesen. Nem volt ismeretlen a kép,
jó pajtásaimat láttam így, de az életösztön, a veszedelem érzése legyőzte
akkor az undort és a borzadást, már enni is tudtam halottak társaságában.
De ez más volt, valami hihetetlen, váratlan, ide nem illő szörnyűség.
Az imént még csend volt, kis túlzással: béke. Kék párákban gyönyörködött
a szem - miért borult vérbe a világ? Mintha a háború hirtelen átömlött
volna a hegyeken, hogy megmutassa arcát, ilyen vagyok, féljetek tőlem,
ne ringassátok magatokat szelíd illúziókba, félre a hősi pózokkal -
csak szenvedést, nyomorúságot és vért hozok.
- Kötszert! Kötszert! - kiabál Géza. - Így nem lehet
első segélyt nyújtani! S körös-körül hörög, sír, vonaglik tizenöt véres
emberi test, borzalom, amit a szem lát, nem lehet ezt nézni! Géza hangját
már messziről hallom, a tülekedésben elsodródom mellőle. - Úgysem tudok
segíteni néki, hiszen magának sincs kötszere - gondolom mentségül, mert
gyomrom émelyegni kezd, homlokomat kiveri a víz, s szédelegve indulok
a kijárat felé.
Gézával csak este találkozom. Fáradtan, megviselten
dől be az ajtón, nehezen tér magához. - Mi volt tulajdonképpen? - kérdem.
- Gyakorlat - mondja utálkozva. - Az emberi felelőtlenség tragédiája.
Egy tizedes magyarázta ezeknek a szerencsétleneknek, hogyan kell beélesíteni
az aknát. Közben lányokról beszélt afféle jó eseteket, elfelejtette,
hogy az akna éles, meg akarta mutatni, hogy robban az akna, ráugrott...
A jegyzői irodában tisztek ültek a hosszú asztal körül,
melyen csillogó ékszerek voltak felhalmozva. A jegyzőt kerestem, be
akartam jelenteni neki, hogy elutazom megint. A százados diktált: Egy
darab sima aranykarkötő, nyolc briliánssal... Az írnok kezében sercegett
a toll, szomjas pillantásokat vetett az arany felé. A jegyző felállt,
finoman kituszkolt a szobából. - A zsidók ékszereit leltározzuk - suttogta.
- Mit óhajt, tanító úr? - Holnap elutazom. - A tanfelügyelő beleegyezett?
kérdezte gyanakodva. - Megírtam a kérvényt, de nem várom meg a választ
- feleltem. - Gondolom két hétre megint engedélyezi a szabadságot. -
Hát isten vele, tanító úr! - köszönt a jegyző s indult befelé. Az ajtóból
még visszafordult, hogy valami kellemest is mondjon útravalónak. - Kár,
hogy nem vállalja a leventeoktatóságot. Kovács főhadnagy úr azt ígérte,
hogy kitekeri a maga nyakát! - A főhadnagy csak játsszék katonásdit,
nekem elég volt belőle. No minden jót, főjegyző úr!
A fűrészmester ablakából a rádió bömbölt a nagyvilágba.
Egy asszony haladt az úton, kezében két kannával, megállt, letette a
földre, az ablak felé fordította csodálkozó arcát. - Megindult az invázió,
az angol-amerikai csapatok megkezdték a partraszállást...
A tanítói lakás udvarán szelíden bókoltak a nyírfák.
Elbúcsúztam a nyírfakorláttal körülkerített kis saroktól, s elindultam
az állomás felé. Gézát vártam, reggel Besztercére utazott. A vonat már
beérkezett, a fűrésztelep mellett jött Géza, s már messziről integetett.
- Megyek haza! - kiáltozta. - Megyek veled haza! - Értetlenül hallgattam.
- Hogyan? Mit mondasz? Ne tréfálj! - Komolyan mondom. - Beszélj! - A
kerületi főorvos hazaküldött, csigolyagyulladással! - S vidáman kurjongatott,
mintha valakinek a hetedik határban volna csigolyagyulladása. - Befejeződött
az én küldetésem. Megyek haza! Megyek haza!
Oly boldogok voltunk, mint a gyerekek, karácsonykor.
Eszeveszett csomagolásba kezdtünk, a nyitott bőröndökbe válogatás nélkül
hánytunk bele mindent: műszert, ruhafélét, törött villanykörtét.
Már nem izgattak engem a légiriadók sem. Anna járt az
eszemben azon a friss reggelen, amikor elindultunk Gézával a vasút felé.
Micsoda boldogság lesz: itt vagyok, megjöttem, sosem megyek el többé!
Erdély nagyon szép volt a búcsúzásnál. A Szamos, mint
hűséges kiskutya, kísérte a vonatot, folyton beszélt, csacsogott, csaholt,
túlharsogta a vonat zakatolását, egyszer aztán elmaradt, észre sem vettük.
Délután már a Körös mormolt a fülünkbe, a Sebes Körös, a régi ismerős.