Lement a nap a maga járásán,
Sárgarigó szól a Tisza partján,
Sárgarigó meg a fülemüle,
Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle.
N é p d a l
A sötét váróteremben vastag dohányfüst
úszott, érezni lehetett orron keresztül is. Árnyak mozdultak benne,
fekete, nehéz árnyékok, elfojtott sóhajokkal, nehéz nyögésekkel. Csak
a jegypénztár apró ablakán szűrődött ki némi fény, világa láthatóvá
tette a terem közepén elnyújtózó asztalt, két ember feküdt rajta. Horkolásuk
fokhagymaszagot árasztott a dohányfüstös, súlyos levegőbe, mely mindenféle
oldott szagoktól volt áporodott. Nedves ruhák gőzölögtek, enyhe, savanykás
bor párolgott benne. Mindez együtt mégis a közösség melegét lehelte,
amit "jó büdös melegnek" nevez a sokat fázó ember.
Istenkísértés ilyenkor kiindulni a vakvilágba - gondoltam,
ahogy megálltam az ajtóban, hogy szemem hozzászokjék a sötétséghez.
A pénztár vaskorlátján is emberek könyököltek, lekókadt, tenyérbe hajtott
fejjel. - Még nem adnak jegyet - mondták. Kimentem a peronra, belehallgattam
a sötét éjszakába. De csak az eső szitált, nedvesen ragyogtak a sínek
és a talpfák. Megborzongtam az ázott világ hideg leheletétől s visszamentem
a váróterembe. Éjfél felé járt az idő, ilyenkor már aludni szoktam.
Orrom emlékezett a párnák simogató illatára, mely boldog éjszakák emlékeit
őrzi. Védtelen és magányos az ember. Aludni kellene mindenkinek, s mennyi
ember fut ki az éj sötétjébe, miféle erők és érdekek hajtják őket?
Az egyik padon egy asszony feküdt, feje alatt batyujával,
csak alsószoknyája tenyérnyi csíkja világított. Felhúzott lábai szabadon
hagyták a pad végét. Oda kellene ülni - gondoltam, de egy öregember
megelőzött. Horkolás bugyborékoló kásája forrt, mint valami lágy massza,
mozgott az ember. Félálomban érzek néha valami meghatározhatatlan lágy
közeget, melybe acélkeménységű karok és fogak marnak, a fájdalmat is
érzem. Ilyen volt ez az éjszaka, ijesztő rémeivel, s lágy, fájdalmas
embervilágával.
- A váradi személy egy órát késik! - kiáltott be
egy rekedt férfihang. A zsongó terem egy ideig visszhangozta a hírt,
apró káromkodásokkal tetézve. - Légoltalom, vigyázz! - mondta egy gyerekhang,
de lepisszegték, nem szívesen hallották az ilyet. - Mindegy - vigasztalta
magát valaki -, reggel előtt úgysem igen jutunk tovább Váradról. Én
az átkozott rendelkezéseket szidtam, melyek utazásra kényszerítettek.
Erdély keleti zugában voltam tanító. Ez abban az esztendőben volt, amikor
már március végén befejeztük az iskolai évet, egyik napról a másikra,
vizsga nélkül. Valaha örültem volna a hosszú vakációnak, de ezt kegyetlen
kényszerűség hozta. A háború már Jassi körül viharzott, odahallatszott
az ágyúdörgés. A Kárpátokon át özönlöttek a megvert, szétszórt német
hadak, melyek az iskolát is lefoglalták átmenő szállásul.
Ó, az a március. Örökké havas eső esett, s ágyúk bőgtek
éjszaka. A havas eső sűrű fátylaiból vánszorgó katonák bújtak elő, legtöbbjüknek
már puskája sem volt. Délutánonként, amikor a gyerekek hazarebbentek
az iskolából, az ablakban álltunk, s néztük a csatakos utat, amelyen
magyar bakák vonultak zárt rendben kelet felé. Többnyire öreg póttartalékosok
voltak, de kegyetlenül daloltak, mert parancs volt rá.
...Azt hiszik a lányok, hogy pünkösdi rózsa,
pedig a szerelem lángja lobog rajta...
- zengték oly öblösen, ahogy csak katonák tudnak dalolni.
Hangjuk nem fért meg a szűk völgyben, felkapaszkodott a hósipkás hegyek
vállaira telepedett ónos fellegekre. Mentek, mentek a "nótázó,
vén bakák", völgyeken és hágókon át, betölteni a visszaözönlő németek
helyén támadt réseket, vitték egyetlen kis életüket, melyben oly kevés
öröm esett eladdig is...
Akkoriban történt, hogy öt szürkeruhás katona rohanta
meg a közelben levő kis bakterházat. Kora reggel volt, a szokott havas
eső. A németek egyenest az ólnak tartottak, hogy valami harapnivalót
szerezzenek. Az ól ajtaja recsegve tört ki sarkaiból, s ketten szuronyaikkal
lapogatták a vonakodó, megriadt állatot, mely lehetett vagy százhúsz
kilós. A sivalkodásra előkerült a pályaőr, de hasztalan kiáltozott s
hadonászott vékony karjaival, csak nevették, s egyikük, a tizedes, megfenyegette
pisztolyával. A bakter keze megállt a levegőben, keserű indulata lemondó
legyintésbe torkollt, amikor a katonák rátérdeltek a disznóra, melynek
villanó szurony vágódott a torkába, hogy visítása lassan hörgésre fúlt,
s a havon szétterült piros vérének térképszerű rajza.
Akkor jelent meg a konyhaajtóban a bakter felesége.
Álmából verhették fel, mert fél kezével még a réklijét gombolgatta,
de ahogy a jelenet értelmét átfogta szemével, kétségbeesett sikoltozásba
kezdett. Az egyik katona felegyenesedett, majd véres szuronyát a megölt
állat szőrébe törölte s belökte hüvelyébe. Azzal megindult az asszony
felé. Még ketten követték. Az asszonyt betuszkolták a házba. A pályaőr
utánuk futott, s dörömbölni kezdett az ajtón, átkozódva és kiáltozva,
mert ezt már igazán nem lehetett elintézni egy csüggedt kézlegyintéssel.
Abban a pillanatban puskalövés dörrent. A bakter szívéhez kapott, majd
hangtalanul mozgó ajakkal, két öklét a levegőbe emelve, puhán leomlott
a hóba.
Fél óra múlva a katonák szekérre tették a leölt disznót
s odábbálltak.
Az asszony sokára tért magához. Lassan, dülöngélve
jött elő a házból, arcán kék foltokkal és szétdörzsölt könnyek nyomaival.
Haja megbontva, kuszán omlott görnyedt vállaira, szoknyája meg volt
szaggatva. Eszelősen ingatta a fejét. Ahogy a holttestet meglátta, sikoltva
futott hozzá, rázta, emelgette, szólongatta, majd lerogyott rá a véres
hóba s szívet tépő zokogással siratta.
Hetekig a kegyetlen történet nyomasztó hatása alatt
éltünk. Anna áldott állapotának hetedig hónapjában volt már, s el lehet
gondolni, micsoda lelki gyötrelmek és nyomasztó aggodalmak karmaiban
vergődtünk a hegyek között, melyekben nyugalmasabb időkben öröm lett
volna az élet. Egy szerencsénk volt, nem voltunk egészen egyedül gondjainkkal.
Volt ott egy OTI-orvos... de ezt is az elején kell kezdenem. Anna egyszer
nagyon rosszul érezte magát, még január derekán lehetett. Elmentünk
az orvoshoz. A rendelő a kis hegyi falu főutcájának közepe táján volt,
egyszerű zsindelyes kis faház, mint a többi. Padlója szinte meghajlott
a hegyi pásztorok és favágók súlya alatt, akik zsúfolásig megtöltötték
a kis szobát, mikor beléptünk. Az orvos a szobácska túlsó sarkában magyarázott
valamit egy szemüveges, kövérkés embernek, beszélgetésükből derült ki,
hogy ő volt a kerületi főorvos. Időnként mindketten az íróasztalul szolgáló
kecskelábú fenyőasztal fölé hajoltak s az iratokat nézegették. Az ellenőrzés
hosszadalmas aktusa alatt a páciensek csak egy-egy köhögéssel jelezték,
hogy ők is vannak a világon. Az orvos ilyenkor a betegekre nézett s
szemmel láthatólag a pokolba kívánta az ellenőrző főorvost. Magas, kopaszodó,
fekete hajú férfi, egyik szeme egy szemmagasságnyival lejjebb van a
másiknál, boltozatos koponyája, sovány arca, puritán megjelenése aszkétakülsőt
ad neki. Inggallérja nyitva, testét hosszú fehér köpeny fedi, valószínűleg
térdnadrágban van, mert a köpeny alatt csak vékony harisnyás lába látszik.
Cipője nincs befűzve. Hivatali feletteséhez igen udvarias, de látható,
hogy türelmetlen. Megállunk az ajtóban, de Anna kis idő múlva azt súgja,
hogy menjünk haza, neki már semmi baja sincs. - Nem sok bizalmam van
ehhez az emberhez - mondja, s mint a gyerek, kisurranni szeretne az
ajtón. Az orvos ebben a pillanatban felénk veti tekintetét s tessékel
a rendelő melletti kis szobába, leültet bennünket s kér, hogy várjunk
türelemmel, míg elmegy a főorvos. Most már nincs menekvés, várni kell.
Így ismerkedtünk meg. Másnap reggel hegyes bőrkucsmájában,
bekecsben-csizmában beállít hozzánk, hóna alatt egy üveg tejjel. - Jó
reggelt, itt a tej! - kiáltja. Tanácstalanul nézünk rá, mire finoman
megmagyarázza, hogy neki a betegek hordják a tejet, tojást, képtelen
elfogyasztani, fogadjuk el tőle. - Azt hiszem, mi szimpatikusok vagyunk
egymásnak - mondja, s azzal kezet nyújt nekem. - Szervusz.
Így kezdődött barátságunk. Nem sejtettem még, hogy
valószínűleg egy életre. Mindennapos vendégünk volt, örömeink és panaszaink
közösek. Barna Gézának hívták, apja vasúti pályaőr Biharban. Küszködve
végezte iskoláit, mint jómagam. Békéscsabán kórházi főorvos, sebész
és tüdőgyógyász. Katonai behívóval rendelték ki az erdélyi hegyekbe,
körzeti OTI-orvosnak. Szakmáját fanatikusan szerette, órákig mesélt
munkájáról, betegeiről, s keserűen viselte a "semmittevést",
amelyre kárhoztatták. - Itt nincs egyéb, mint néhány baleset. Egyszerű
betegségek, melyeket bárki elláthatna, nem kell ide szakorvosi diploma
- panaszkodott.
Ahogy közeledett az ágyúdörgés, úgy növekedett honvágya.
Az átmenő vonatok menekültekkel voltak tele, ilyenkor a hazatérés lehetőségeit
latolgatta. - Itt veszünk ebben a fa-világban - mondogatta folyvást.
Azon a tájon minden fából van, sokat tréfált ő ezen. Furcsa szójátékokkal
írta le a falut, különös, gyerekes humorral. Jó előadó volt, Lucifer
szerepét könyv nélkül tudta, s volt egy száma, a ferde szájú család,
melyen halálra nevettük magunkat. Talán ez tartotta bennünk a lelket.
Később megszilárdult a front, a közvetlen veszély
egy időre elmúlt. De nagyon szomorú lett, mikor magára hagytuk március
végén.
S nekem most, hogy vissza kell utaznom Erdélybe, az
egyetlen vigaszom az ő társasága. De addig még történik egy s más. Egyelőre
egy sötét vonaton szorongok, s mintha a háború kitátott szájába rohanna
velem, félelmetes fények villannak a távolban, s szűköl a föld, mint
egy elátkozott lélek.
A vonat éjfél körül futott be Váradra. Hallgatag, komor
és sötét a város. A vasúti kocsik tetejéről csepeg az esővíz. Mi, utasok,
egymást tapossuk a ragacsos, sűrű sötétségben, egy vasutashang irányít
bennünket a pályaudvar épületébe. - Csak hajnalban indul a kolozsvári
személy - mondja kelletlenül. Egy ajtó nyílik s csukódik szüntelen,
halványkék fény ömlik ki a nedves kövezetre, mint parányi holdfény.
A váróterem ablakai fekete festékkel vannak bemázolva,
az egyetlen lámpa világát kék papír tompítja. Amennyire a félhomályban
látni lehet, a nagy kerek asztal körül főleg asszonyok ülnek. Messzebb
nemigen látni, csak a zajokból sejtjük, hogy sokan vagyunk a helyiségben.
A beszélgetés nehezen indul, de hajnalig csak összeismerkedünk valahogy.
A háború mindenesetre közlékenyebbé tette az embereket, alig akad magába
zárkózott, hallgatag utas.
Ismerkedjünk meg velük, ki tudja, mikor találkozunk.
Legtöbbjével soha. Mégsem felejti el őket az ember. Most meg éppen úgy
tűnik, mintha régóta ismernők egymást. Ez a kövér, jóságos szemű öregasszony
Gyuláról utazik Marosvásárhelyre, leányához. - Gyereket vár szegény
ebben a megveszekedett világban. - mondja. - Az élet nem áll meg - szól
közbe egy harminc körüli férfi, cipész, a Székelyföldre utazik. Egy
földbirtokosné is akad, ki minduntalan aludni szeretne, de fél szeme
állandóan a csomagjain van, nyugtalanul hánykolódik ültében. - Tessék
csak nyugodtan szunyókálni, én vigyázok a pakkjaira - így az öregasszony.
Az asztal túlsó oldalánál fiatal nő ül, mongolos szeme van, s nekem
úgy tűnik, hogy valahol láttam már. Esküdni mernék, hogy tanítónő. Egyelőre
restellem megkérdezni, de később kiderül, hogy igazam van, s így könnyen
meglehet, hogy találkoztunk valami tanítógyűlésen.
Körös-körül a teremben halkan duruzsoló beszélgetés,
parázsló cigaretták. Valamennyien a hajnalt várjuk, mert mi tagadás,
félünk az éjszakától, csoda, hogy eddig is megúsztuk légiriadó nélkül.
Négy óra tájban, amikor a vonatnak indulnia kellene, egy katonatiszt
lép a terembe, két tábori csendőr kíséretében. Mindenkit igazoltatnak.
Mögöttem egy nagybajuszú ember ideges mozdulattal kapja fel hátizsákját,
s az ajtó irányába furakodik keresztül a tömegen. - Hová igyekszik maga?
Álljon meg! - kiáltja az egyik csendőr, de abban a pillanatban megszólalnak
a szirénák. Izgatottan felugrunk ülőhelyünkről, s tanácstalanul állunk
az idegen világban, most hova, merre. - Hová menjünk? Jaj istenem! -
tördeli kezét az öregasszony. - Mi lesz a csomagokkal? - sopánkodik
a földbirtokosné. - A csomagokat itthagyhatják, a várótermet lezárjuk
- szól egy vasutas. Vannak ismerőseim a közelben, gondolom, óvóhely
is akad ott, menjünk oda - indítványozza a cipész.
Repülőgépek búgnak a magasban, halkuló-erősödő zúgással,
néha olyan, mintha elhallgatnának, de lehet, hogy csak az idegek hagynak
ki, ilyenkor megdermedünk s behúzott nyakkal várjuk a bombákat. De egyelőre
csak a zúgás marad. Gyárak dudálnak, mozdonyok sikoltoznak, futó emberek
lépései csattognak. Egymás szavát is alig értjük, de belekapaszkodunk
a halvány, futó ismeretségbe, igyekszünk együtt maradni. Az óvóhely
valóban közel van. Pár perc múlva egy pincében ülünk, hosszú lócákon,
egy álmából felvert ház lakóival együtt, akik éppen magukra kaptak valamit,
s kócosan, álmosan, szemükben rémülettel, lélegzetfojtva hallgatják
a gépek zúgását. Egy asszony hangosan imádkozik, egy kisgyerek keserves
sírásba kezd.
Robbanások rázzák meg a földet. A pinceablak üvege
csörömpölve hull a tanítónő vállára, ijedten ugrik fel, s futna a pince
másik oldalára, de elakad a padok között. Kétségbeesett sóhajok, hörgések
és sikoltások csapnak egymásba, aztán csak egy árva zokogás hallatszik
a pince sarkából.
Mikor a riadót a gyárak dudájának egyenletes bőgése
lefújja, már hajnalodik. Kimerészkedünk az utcára. Szinte csodálkozunk,
hogy megvagyunk, s hogy a pályaudvar idelátszó zömök épülete sértetlenül
áll a helyén. Látunk néhány romos házat, de e rombolások régebbiek.
Egy erkély kiálló, megcsavarodott vaskorlátján gyerekkocsi lóg, fennakadva,
megtépve. - Hová lehetett belőle a kisgyerek, szűzanyám! - szörnyülködik
az öregasszony.
Alighogy elhelyezkedünk megint a váróteremben, s izgatottan
sürgetjük egymástól a vonatok indulását, katonák jönnek be ismét. Rosszat
sejtve szegezzük rájuk szemünket, s íme, már kiáltja egyikük. - Kérjük
az utasokat, hagyják el a pályaudvart, s menjenek a közeli utcákba,
mert robbantások lesznek! - A nap már magasan jár az égen, csípős, friss
a reggel, de megkönnyebbülten lélegzünk fel. Befulladt bombákat robbantanak,
s ez mégis egészen más, mint a bombázás. - Álljunk szorosan a fal mellé
- mondja a cipész, de jó volna tudni, melyik felől robbantanak, ám ezt
senki sem közli velünk. Mikor az első robbanás feldübörög, s fekete
füstoszlop csap az égre, szilánkok rajzanak a levegőben, zúgnak, mint
óriási, gonosz darazsak. Egy tenyérnyi repeszdarab fejünk felett vágódik
a falra, melynél állunk, s onnan visszapattanva, az öregasszony hátára
hull. Szerencsére egy kis zúzódáson és az ijedtségen kívül semmi baja
nem esik. Csak ül, maga elé meredten, csendesen szipog és talán imádkozik,
még órák múlva is.
Hajnal helyett csak este indult a vonat Kolozsvár felé.
Háromszor volt légiriadó a nap folyamán, háromszor futottunk az óvóhelyre,
csak alkonyat felé volt néhány nyugodt óránk. Szerencsére a gépek mindig
tovaszálltak, nem bombázták a várost. Alkonyattájt be lehetett szállni
a vonatba. Ott valahogy megnyugodtunk mindannyian, s örültünk, hogy
megszabadulunk a pályaudvartól. Most már, ha riadó lesz is, a vonatot
elindítják biztonságosabb vidékek felé.
Szüntelenül arra gondolok, hogy különböző rendeletek
és intézkedések rabja az ember. Hónapok óta szeretném otthagyni állomáshelyemet,
de van egy rendelet, mely szerint csak a megye területére lehet áthelyezést
kérni. Érzem, hogy Erdélyből menni kell, de nem tehetek semmit. Már
azt is megteszem, hogy egyházi iskolát is vállalok, kedvem és meggyőződésem
ellenére. De arra is van rendelet, hogy ilyen iskolákhoz csak a tankerületi
főigazgató engedélyével lehet pályázni. Nagynehezen megkaptam az engedélyt.
Szorgalmasan bújtam a Néptanítók Lapja hirdetéseit, s megpályáztam két
állást. Az egyik Kiskőrös,a másik Nyíregyháza. De mind ez ideig semmi
eredmény. Egy másik rendelet szerint nem hagyhatom el állomáshelyemet
a nyári szünidőben sem, csak akkor, ha külön szabadságot ad a tanfelügyelő.
Így lehettem otthon (hány otthonom is van már énnekem, jóságos ég!)
eddig is. Alig egy hónapja, hogy behívót kaptam, közvetlenül Jutka születése
előtt. Fehér, békebeli behívó volt, magam is, mások is csodálkoztak
rajta. A kalauz azt kérdezte: Ilyen is létezik még? - Újvári főhadnagy,
pótkeretparancsnok, aki iskolatársam volt a tanítóképzőben, röhögve
fogadott, amikor bevonultam a soproni 48-as laktanyába. - Csak látni
akartalak - mondta. Valójában csupán hatalmával kérkedett. Kedvetlenül
dörmögtem: Rossz tréfáid vannak! Végeredményben létszámfelettiként hazaküldött,
még hálás is legyek neki!
- Semmi dolgom az iskolával - mondom a tanítónőnek
-, legfeljebb néhány aktát fogok beiktatni, legszívesebben azonnal visszafordulnék.
- Az ősszel nemigen lesz mifelénk tanítás - szól feleletként a tanítónő.
Egy kövér, szőke úriember is beleszól a beszélgetésbe. - A Kárpátokban
megállítjuk az oroszokat! - S diadalmasan néz körül, mintha egy dicsőséges
hadművelet kitüntetéseit viselné. A földbirtokosné szemében megcsillan
a reménység kis, leplezett fénye, de csak egy pillanatra, aztán igyekszik
közömbös maradni, ő nem politizál. A cipész magában dörmög valamit,
a tanítónő kinéz az ablakon, én csak egy apró mosolyt nyomok el magamban.
Miben bíznak ezek az emberek, hogy még most is a győzelem jár az eszükben?
Gondolom, sosem volt katona. A tanítónő azzal vigasztal, hogy sokan
távol élnek manapság családjuktól. - A hatóságok boldogabbak, ha szétszakíthatják
az embereket. - Nekem is van egy kolléganőm - mondom -, Naszódról járt
ki hozzánk. Férje, gyermeke Naszódon, ő hajnaltól éjfélig távol. Helye
is lett volna Naszódon, oda mást helyeztek, hasztalan kérte az áthelyezését.
Mikor szülési szabadságot kért, a tanfelügyelő csak nevette - Szüljön
a padok között! Az stílszerűbb. - Eközben a vonat csendesen döcög Kolozsvár
felé. Odakünn már sötétség borít mindent. A vonat is sötét, az egész
világ sötét, sehol semmi fény. A beszélgetés el-elakad, gondolatainkba
burkolódzunk, majd szólunk megint egy-egy szót, kurta félmondatot. Nemigen
lehet tudni, merre járunk, csak az eltelt időből sejtjük, hogy Bánffyhunyad
tájékán lehetünk. Lassan majd csak elvergődünk úti célunkhoz. Nem sok
örömöm telik benne, egyre távolodom új otthonomtól, melyet most kiváltképp
szeretek.
Jól bent járunk az éjszakában, mire a vonat Kolozsvárra
ér. Vijjognak, sírnak, üvöltenek a szirénák, mint a rémült gyerekek.
A vonat átfut a romokban heverő állomáson, kültelki romok között áll
meg. Az utasok leugrálnak a vasúti kocsikról. Futunk a romok közé. Holdfény
dereng a félelmetes égen, láthatóvá válik az alacsonyra ereszkedett
repülők árnyképe. Visszafojtott lélegzettel figyeljük őket, s megkönnyebbülve
vesszük tudomásul, hogy ezúttal sem bombáznak. A cipész egy üveg bort
húz elő táskájából, körbekínálja. A fűben ülünk, mint valami éjszakai
majálison, ha el lehetne felejteni a háborút, szép volna mindez. Egy
parasztasszony fel akar kelni a harmatos gyepről, de szétterült szoknyáján
a kövér szőke úriember talált megállni a sötétben, a szoknya elhasad,
az asszony szidja a kövér istenit az úrnak, ki gyorsan odábbáll. Egy
katona tűt, cérnát szed elő sapkája hajtókájából, az asszony varrni
kezd, jóízű nevetések között.
Désen már csak hárman voltunk, a cipész, a tanítónő
meg én. Egy órácskát kellett ülni a pályaudvar óvóhelyén, hegyoldalba
vájt üregben, aztán besétáltunk a városba, hogy teljék az idő. A kedves
gótikus templom körül találtunk egy borbélyt. Egymásra néztünk a cipésszel,
mindketten a hosszú útban kinőtt szakállunkat simogattuk, s betérünk
borotválkozni. A tanítónő addig egy padon hallgatta a madarak énekét.
Aztán visszaballagtunk a vasútra. Amazok ketten együtt utaznak tovább,
magamra maradok. - A gyereknek FUKO járókát vegyen - mondta búcsúzóul
a tanítónő. Sohasem találkozunk többé.
Megkerestem a vonatot. Az állomás tele volt szerelvénnyel,
teherkocsik alatt, fékezőfülkéken át jutok hozzá. Zakatolás, füttyszó,
kurjongatás és végül szirénabúgás hallik, amikor kigördül az állomásról.
A napon átmelegedett kocsi forró, mint a kemence, le kell vetni a kabátot.
Csak ketten vagyunk a fülkében. Az útitárs ötven körüli, feketeszemű,
egyszerű külsejű ember, hátizsákkal. Percek alatt megbarátkozunk. Leányához
utazik, csaknem odáig, mint én. Egyszer csak feláll a padra, s a hátizsák
zsebéből kulacsot húz elő. - Nagy tisztelője vagyok a vörös bornak,
amióta az életemet mentette meg - mondja. Értetlenül nézek rá, mire
ő elmosolyodik. - Persze, te ezt nem tudhatod. - Kétfelé törölte keskeny.
őszülő bajuszát, mesélni kezdett.
- Tüzér voltam a másik háborúban. Fedezékünkben ültünk,
az Isonzónál. Csend volt éppen, az otthoniakról beszélgettünk. Egyszer
csak kiáltást hallok. Kimegyek a fedezékből. A másik dekkung ablakán
egy kar nyúlik ki, a kéz ujjai egy pohár vörösbort szorongatnak. - Gyere
már János! - kiáltott a kéz gazdája, fiatal zászlós. Egy pillanatig
haboztam, kimenjek-e, végül is engedtem a csábításnak. Odamegyek, átveszem
a poharat, felhajtom a borocskát. Abban a pillanatban valami rettenetes
dolog történt. Azt hittem, az ég szakadt le, vagy a pokol szabadult
rám. A földön találtam magam, tagjaimat tapogatva. Semmi bajom sem volt,
csak a légnyomás tett ütődötté egy kicsit. De az én fedezékemet hiába
kerestem, nyoma sem maradt két katonámnak. Ha nincs az a vörös bor...!
- Ez mentette meg az életemet! - összegezte vidáman a kurta történetet,
s ünnepélyesen felemelte kulacsát.
Román parasztok ballagtak a mezőkön, fehér ruhájuk
villogott a napsütésben. A vonatablakból nézve idill volt a kép, maga
a megtestesült nyugalom. Mint ősi pásztori korok emberei mentek a maguk
egyszerű életének útjain, tempósan és békésen. Szépek voltak, szikárak
és magasak, barna arcuk az eget kémlelte. - Látod, milyen erősek és
nyugodtak ezek! - szóltam, s azon járt az eszem, hogy miért nem lehetünk
igazán jóban velük, akikkel talán minden gondolatunk közös. Miért kell
hol ezeknek, hol a mieinknek a kisebbségi élet jogfosztott állapotában
élniök?
Körülöttünk egyre nőttek a hegyek, s egyre nagyobb
biztonságban éreztük magunkat. Hosszú deszkapalánkok futottak fel a
hegyoldalakra, fazsindelyes kék házacskák ültek a völgyekben, apró,
bozontos lovak poroszkáltak az utakon.
- Láttál már zöld lovakat? - kérdezte az útitárs.
- Nem láttam - feleltem nevetve. - A háborúban - folytatta, mert neki
az a háború: a háború - a háborúban voltak fehér lovaink, de messziről
világítottak. Kilőtték őket. Alkalmazkodni kellett a terep színéhez,
embernek-lónak. Parancsot kaptunk, hogy be kell festenünk őket. De nem
volt mivel. Valaki kitalálta, hogy mázoljuk be őket kálium-hipermanganáttal.
A lovak lilák lettek, de csakhamar megbarnultak, majd egyre fakultak,
végül zöldekké váltak. Van a háborúnak is humora.
- Csak volt - mondtam.
- Nem baj, testvér. Mi megértjük egymást, mert mind
a ketten szagoltunk puskaport. - S a különös ember szedelődzködni kezdett,
majd egy kis állomáson leszállt. Csakhamar el is tűnt szemem elől egy
bakterház mögött.
Negyedóra múlva Barna Géza kopasz feje ragyogott rám,
mint egy bronz nap. - Két álló napja minden vonathoz kijövök, de csak
nem jössz! - méltatlankodott. - Három napja utazom, már azt hittem,
sosem érek ide. - Pedig még valahogy haza is kell jutnunk innen! - sóhajtotta
örökös nótáját. - Helyben vagyunk - gondoltam keserűen.