Lement a nap a maga járásán,          
Sárgarigó szól a Tisza partján,          
Sárgarigó meg a fülemüle,                 
Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle.
N é p d a l

   A sötét váróteremben vastag dohányfüst úszott, érezni lehetett orron keresztül is. Árnyak mozdultak benne, fekete, nehéz árnyékok, elfojtott sóhajokkal, nehéz nyögésekkel. Csak a jegypénztár apró ablakán szűrődött ki némi fény, világa láthatóvá tette a terem közepén elnyújtózó asztalt, két ember feküdt rajta. Horkolásuk fokhagymaszagot árasztott a dohányfüstös, súlyos levegőbe, mely mindenféle oldott szagoktól volt áporodott. Nedves ruhák gőzölögtek, enyhe, savanykás bor párolgott benne. Mindez együtt mégis a közösség melegét lehelte, amit "jó büdös melegnek" nevez a sokat fázó ember.
   Istenkísértés ilyenkor kiindulni a vakvilágba - gondoltam, ahogy megálltam az ajtóban, hogy szemem hozzászokjék a sötétséghez. A pénztár vaskorlátján is emberek könyököltek, lekókadt, tenyérbe hajtott fejjel. - Még nem adnak jegyet - mondták. Kimentem a peronra, belehallgattam a sötét éjszakába. De csak az eső szitált, nedvesen ragyogtak a sínek és a talpfák. Megborzongtam az ázott világ hideg leheletétől s visszamentem a váróterembe. Éjfél felé járt az idő, ilyenkor már aludni szoktam. Orrom emlékezett a párnák simogató illatára, mely boldog éjszakák emlékeit őrzi. Védtelen és magányos az ember. Aludni kellene mindenkinek, s mennyi ember fut ki az éj sötétjébe, miféle erők és érdekek hajtják őket?
   Az egyik padon egy asszony feküdt, feje alatt batyujával, csak alsószoknyája tenyérnyi csíkja világított. Felhúzott lábai szabadon hagyták a pad végét. Oda kellene ülni - gondoltam, de egy öregember megelőzött. Horkolás bugyborékoló kásája forrt, mint valami lágy massza, mozgott az ember. Félálomban érzek néha valami meghatározhatatlan lágy közeget, melybe acélkeménységű karok és fogak marnak, a fájdalmat is érzem. Ilyen volt ez az éjszaka, ijesztő rémeivel, s lágy, fájdalmas embervilágával.
    - A váradi személy egy órát késik! - kiáltott be egy rekedt férfihang. A zsongó terem egy ideig visszhangozta a hírt, apró káromkodásokkal tetézve. - Légoltalom, vigyázz! - mondta egy gyerekhang, de lepisszegték, nem szívesen hallották az ilyet. - Mindegy - vigasztalta magát valaki -, reggel előtt úgysem igen jutunk tovább Váradról. Én az átkozott rendelkezéseket szidtam, melyek utazásra kényszerítettek. Erdély keleti zugában voltam tanító. Ez abban az esztendőben volt, amikor már március végén befejeztük az iskolai évet, egyik napról a másikra, vizsga nélkül. Valaha örültem volna a hosszú vakációnak, de ezt kegyetlen kényszerűség hozta. A háború már Jassi körül viharzott, odahallatszott az ágyúdörgés. A Kárpátokon át özönlöttek a megvert, szétszórt német hadak, melyek az iskolát is lefoglalták átmenő szállásul.
   Ó, az a március. Örökké havas eső esett, s ágyúk bőgtek éjszaka. A havas eső sűrű fátylaiból vánszorgó katonák bújtak elő, legtöbbjüknek már puskája sem volt. Délutánonként, amikor a gyerekek hazarebbentek az iskolából, az ablakban álltunk, s néztük a csatakos utat, amelyen magyar bakák vonultak zárt rendben kelet felé. Többnyire öreg póttartalékosok voltak, de kegyetlenül daloltak, mert parancs volt rá.

...Azt hiszik a lányok, hogy pünkösdi rózsa,
pedig a szerelem lángja lobog rajta...

- zengték oly öblösen, ahogy csak katonák tudnak dalolni. Hangjuk nem fért meg a szűk völgyben, felkapaszkodott a hósipkás hegyek vállaira telepedett ónos fellegekre. Mentek, mentek a "nótázó, vén bakák", völgyeken és hágókon át, betölteni a visszaözönlő németek helyén támadt réseket, vitték egyetlen kis életüket, melyben oly kevés öröm esett eladdig is...
   Akkoriban történt, hogy öt szürkeruhás katona rohanta meg a közelben levő kis bakterházat. Kora reggel volt, a szokott havas eső. A németek egyenest az ólnak tartottak, hogy valami harapnivalót szerezzenek. Az ól ajtaja recsegve tört ki sarkaiból, s ketten szuronyaikkal lapogatták a vonakodó, megriadt állatot, mely lehetett vagy százhúsz kilós. A sivalkodásra előkerült a pályaőr, de hasztalan kiáltozott s hadonászott vékony karjaival, csak nevették, s egyikük, a tizedes, megfenyegette pisztolyával. A bakter keze megállt a levegőben, keserű indulata lemondó legyintésbe torkollt, amikor a katonák rátérdeltek a disznóra, melynek villanó szurony vágódott a torkába, hogy visítása lassan hörgésre fúlt, s a havon szétterült piros vérének térképszerű rajza.
   Akkor jelent meg a konyhaajtóban a bakter felesége. Álmából verhették fel, mert fél kezével még a réklijét gombolgatta, de ahogy a jelenet értelmét átfogta szemével, kétségbeesett sikoltozásba kezdett. Az egyik katona felegyenesedett, majd véres szuronyát a megölt állat szőrébe törölte s belökte hüvelyébe. Azzal megindult az asszony felé. Még ketten követték. Az asszonyt betuszkolták a házba. A pályaőr utánuk futott, s dörömbölni kezdett az ajtón, átkozódva és kiáltozva, mert ezt már igazán nem lehetett elintézni egy csüggedt kézlegyintéssel. Abban a pillanatban puskalövés dörrent. A bakter szívéhez kapott, majd hangtalanul mozgó ajakkal, két öklét a levegőbe emelve, puhán leomlott a hóba.
   Fél óra múlva a katonák szekérre tették a leölt disznót s odábbálltak.
   Az asszony sokára tért magához. Lassan, dülöngélve jött elő a házból, arcán kék foltokkal és szétdörzsölt könnyek nyomaival. Haja megbontva, kuszán omlott görnyedt vállaira, szoknyája meg volt szaggatva. Eszelősen ingatta a fejét. Ahogy a holttestet meglátta, sikoltva futott hozzá, rázta, emelgette, szólongatta, majd lerogyott rá a véres hóba s szívet tépő zokogással siratta.
   Hetekig a kegyetlen történet nyomasztó hatása alatt éltünk. Anna áldott állapotának hetedig hónapjában volt már, s el lehet gondolni, micsoda lelki gyötrelmek és nyomasztó aggodalmak karmaiban vergődtünk a hegyek között, melyekben nyugalmasabb időkben öröm lett volna az élet. Egy szerencsénk volt, nem voltunk egészen egyedül gondjainkkal. Volt ott egy OTI-orvos... de ezt is az elején kell kezdenem. Anna egyszer nagyon rosszul érezte magát, még január derekán lehetett. Elmentünk az orvoshoz. A rendelő a kis hegyi falu főutcájának közepe táján volt, egyszerű zsindelyes kis faház, mint a többi. Padlója szinte meghajlott a hegyi pásztorok és favágók súlya alatt, akik zsúfolásig megtöltötték a kis szobát, mikor beléptünk. Az orvos a szobácska túlsó sarkában magyarázott valamit egy szemüveges, kövérkés embernek, beszélgetésükből derült ki, hogy ő volt a kerületi főorvos. Időnként mindketten az íróasztalul szolgáló kecskelábú fenyőasztal fölé hajoltak s az iratokat nézegették. Az ellenőrzés hosszadalmas aktusa alatt a páciensek csak egy-egy köhögéssel jelezték, hogy ők is vannak a világon. Az orvos ilyenkor a betegekre nézett s szemmel láthatólag a pokolba kívánta az ellenőrző főorvost. Magas, kopaszodó, fekete hajú férfi, egyik szeme egy szemmagasságnyival lejjebb van a másiknál, boltozatos koponyája, sovány arca, puritán megjelenése aszkétakülsőt ad neki. Inggallérja nyitva, testét hosszú fehér köpeny fedi, valószínűleg térdnadrágban van, mert a köpeny alatt csak vékony harisnyás lába látszik. Cipője nincs befűzve. Hivatali feletteséhez igen udvarias, de látható, hogy türelmetlen. Megállunk az ajtóban, de Anna kis idő múlva azt súgja, hogy menjünk haza, neki már semmi baja sincs. - Nem sok bizalmam van ehhez az emberhez - mondja, s mint a gyerek, kisurranni szeretne az ajtón. Az orvos ebben a pillanatban felénk veti tekintetét s tessékel a rendelő melletti kis szobába, leültet bennünket s kér, hogy várjunk türelemmel, míg elmegy a főorvos. Most már nincs menekvés, várni kell.
   Így ismerkedtünk meg. Másnap reggel hegyes bőrkucsmájában, bekecsben-csizmában beállít hozzánk, hóna alatt egy üveg tejjel. - Jó reggelt, itt a tej! - kiáltja. Tanácstalanul nézünk rá, mire finoman megmagyarázza, hogy neki a betegek hordják a tejet, tojást, képtelen elfogyasztani, fogadjuk el tőle. - Azt hiszem, mi szimpatikusok vagyunk egymásnak - mondja, s azzal kezet nyújt nekem. - Szervusz.
   Így kezdődött barátságunk. Nem sejtettem még, hogy valószínűleg egy életre. Mindennapos vendégünk volt, örömeink és panaszaink közösek. Barna Gézának hívták, apja vasúti pályaőr Biharban. Küszködve végezte iskoláit, mint jómagam. Békéscsabán kórházi főorvos, sebész és tüdőgyógyász. Katonai behívóval rendelték ki az erdélyi hegyekbe, körzeti OTI-orvosnak. Szakmáját fanatikusan szerette, órákig mesélt munkájáról, betegeiről, s keserűen viselte a "semmittevést", amelyre kárhoztatták. - Itt nincs egyéb, mint néhány baleset. Egyszerű betegségek, melyeket bárki elláthatna, nem kell ide szakorvosi diploma - panaszkodott.
   Ahogy közeledett az ágyúdörgés, úgy növekedett honvágya. Az átmenő vonatok menekültekkel voltak tele, ilyenkor a hazatérés lehetőségeit latolgatta. - Itt veszünk ebben a fa-világban - mondogatta folyvást. Azon a tájon minden fából van, sokat tréfált ő ezen. Furcsa szójátékokkal írta le a falut, különös, gyerekes humorral. Jó előadó volt, Lucifer szerepét könyv nélkül tudta, s volt egy száma, a ferde szájú család, melyen halálra nevettük magunkat. Talán ez tartotta bennünk a lelket.
   Később megszilárdult a front, a közvetlen veszély egy időre elmúlt. De nagyon szomorú lett, mikor magára hagytuk március végén.
   S nekem most, hogy vissza kell utaznom Erdélybe, az egyetlen vigaszom az ő társasága. De addig még történik egy s más. Egyelőre egy sötét vonaton szorongok, s mintha a háború kitátott szájába rohanna velem, félelmetes fények villannak a távolban, s szűköl a föld, mint egy elátkozott lélek.

A vonat éjfél körül futott be Váradra. Hallgatag, komor és sötét a város. A vasúti kocsik tetejéről csepeg az esővíz. Mi, utasok, egymást tapossuk a ragacsos, sűrű sötétségben, egy vasutashang irányít bennünket a pályaudvar épületébe. - Csak hajnalban indul a kolozsvári személy - mondja kelletlenül. Egy ajtó nyílik s csukódik szüntelen, halványkék fény ömlik ki a nedves kövezetre, mint parányi holdfény.
   A váróterem ablakai fekete festékkel vannak bemázolva, az egyetlen lámpa világát kék papír tompítja. Amennyire a félhomályban látni lehet, a nagy kerek asztal körül főleg asszonyok ülnek. Messzebb nemigen látni, csak a zajokból sejtjük, hogy sokan vagyunk a helyiségben. A beszélgetés nehezen indul, de hajnalig csak összeismerkedünk valahogy. A háború mindenesetre közlékenyebbé tette az embereket, alig akad magába zárkózott, hallgatag utas.
   Ismerkedjünk meg velük, ki tudja, mikor találkozunk. Legtöbbjével soha. Mégsem felejti el őket az ember. Most meg éppen úgy tűnik, mintha régóta ismernők egymást. Ez a kövér, jóságos szemű öregasszony Gyuláról utazik Marosvásárhelyre, leányához. - Gyereket vár szegény ebben a megveszekedett világban. - mondja. - Az élet nem áll meg - szól közbe egy harminc körüli férfi, cipész, a Székelyföldre utazik. Egy földbirtokosné is akad, ki minduntalan aludni szeretne, de fél szeme állandóan a csomagjain van, nyugtalanul hánykolódik ültében. - Tessék csak nyugodtan szunyókálni, én vigyázok a pakkjaira - így az öregasszony. Az asztal túlsó oldalánál fiatal nő ül, mongolos szeme van, s nekem úgy tűnik, hogy valahol láttam már. Esküdni mernék, hogy tanítónő. Egyelőre restellem megkérdezni, de később kiderül, hogy igazam van, s így könnyen meglehet, hogy találkoztunk valami tanítógyűlésen.
   Körös-körül a teremben halkan duruzsoló beszélgetés, parázsló cigaretták. Valamennyien a hajnalt várjuk, mert mi tagadás, félünk az éjszakától, csoda, hogy eddig is megúsztuk légiriadó nélkül. Négy óra tájban, amikor a vonatnak indulnia kellene, egy katonatiszt lép a terembe, két tábori csendőr kíséretében. Mindenkit igazoltatnak. Mögöttem egy nagybajuszú ember ideges mozdulattal kapja fel hátizsákját, s az ajtó irányába furakodik keresztül a tömegen. - Hová igyekszik maga? Álljon meg! - kiáltja az egyik csendőr, de abban a pillanatban megszólalnak a szirénák. Izgatottan felugrunk ülőhelyünkről, s tanácstalanul állunk az idegen világban, most hova, merre. - Hová menjünk? Jaj istenem! - tördeli kezét az öregasszony. - Mi lesz a csomagokkal? - sopánkodik a földbirtokosné. - A csomagokat itthagyhatják, a várótermet lezárjuk - szól egy vasutas. Vannak ismerőseim a közelben, gondolom, óvóhely is akad ott, menjünk oda - indítványozza a cipész.
   Repülőgépek búgnak a magasban, halkuló-erősödő zúgással, néha olyan, mintha elhallgatnának, de lehet, hogy csak az idegek hagynak ki, ilyenkor megdermedünk s behúzott nyakkal várjuk a bombákat. De egyelőre csak a zúgás marad. Gyárak dudálnak, mozdonyok sikoltoznak, futó emberek lépései csattognak. Egymás szavát is alig értjük, de belekapaszkodunk a halvány, futó ismeretségbe, igyekszünk együtt maradni. Az óvóhely valóban közel van. Pár perc múlva egy pincében ülünk, hosszú lócákon, egy álmából felvert ház lakóival együtt, akik éppen magukra kaptak valamit, s kócosan, álmosan, szemükben rémülettel, lélegzetfojtva hallgatják a gépek zúgását. Egy asszony hangosan imádkozik, egy kisgyerek keserves sírásba kezd.
   Robbanások rázzák meg a földet. A pinceablak üvege csörömpölve hull a tanítónő vállára, ijedten ugrik fel, s futna a pince másik oldalára, de elakad a padok között. Kétségbeesett sóhajok, hörgések és sikoltások csapnak egymásba, aztán csak egy árva zokogás hallatszik a pince sarkából.
   Mikor a riadót a gyárak dudájának egyenletes bőgése lefújja, már hajnalodik. Kimerészkedünk az utcára. Szinte csodálkozunk, hogy megvagyunk, s hogy a pályaudvar idelátszó zömök épülete sértetlenül áll a helyén. Látunk néhány romos házat, de e rombolások régebbiek. Egy erkély kiálló, megcsavarodott vaskorlátján gyerekkocsi lóg, fennakadva, megtépve. - Hová lehetett belőle a kisgyerek, szűzanyám! - szörnyülködik az öregasszony.
   Alighogy elhelyezkedünk megint a váróteremben, s izgatottan sürgetjük egymástól a vonatok indulását, katonák jönnek be ismét. Rosszat sejtve szegezzük rájuk szemünket, s íme, már kiáltja egyikük. - Kérjük az utasokat, hagyják el a pályaudvart, s menjenek a közeli utcákba, mert robbantások lesznek! - A nap már magasan jár az égen, csípős, friss a reggel, de megkönnyebbülten lélegzünk fel. Befulladt bombákat robbantanak, s ez mégis egészen más, mint a bombázás. - Álljunk szorosan a fal mellé - mondja a cipész, de jó volna tudni, melyik felől robbantanak, ám ezt senki sem közli velünk. Mikor az első robbanás feldübörög, s fekete füstoszlop csap az égre, szilánkok rajzanak a levegőben, zúgnak, mint óriási, gonosz darazsak. Egy tenyérnyi repeszdarab fejünk felett vágódik a falra, melynél állunk, s onnan visszapattanva, az öregasszony hátára hull. Szerencsére egy kis zúzódáson és az ijedtségen kívül semmi baja nem esik. Csak ül, maga elé meredten, csendesen szipog és talán imádkozik, még órák múlva is.

Hajnal helyett csak este indult a vonat Kolozsvár felé. Háromszor volt légiriadó a nap folyamán, háromszor futottunk az óvóhelyre, csak alkonyat felé volt néhány nyugodt óránk. Szerencsére a gépek mindig tovaszálltak, nem bombázták a várost. Alkonyattájt be lehetett szállni a vonatba. Ott valahogy megnyugodtunk mindannyian, s örültünk, hogy megszabadulunk a pályaudvartól. Most már, ha riadó lesz is, a vonatot elindítják biztonságosabb vidékek felé.
   Szüntelenül arra gondolok, hogy különböző rendeletek és intézkedések rabja az ember. Hónapok óta szeretném otthagyni állomáshelyemet, de van egy rendelet, mely szerint csak a megye területére lehet áthelyezést kérni. Érzem, hogy Erdélyből menni kell, de nem tehetek semmit. Már azt is megteszem, hogy egyházi iskolát is vállalok, kedvem és meggyőződésem ellenére. De arra is van rendelet, hogy ilyen iskolákhoz csak a tankerületi főigazgató engedélyével lehet pályázni. Nagynehezen megkaptam az engedélyt. Szorgalmasan bújtam a Néptanítók Lapja hirdetéseit, s megpályáztam két állást. Az egyik Kiskőrös,a másik Nyíregyháza. De mind ez ideig semmi eredmény. Egy másik rendelet szerint nem hagyhatom el állomáshelyemet a nyári szünidőben sem, csak akkor, ha külön szabadságot ad a tanfelügyelő. Így lehettem otthon (hány otthonom is van már énnekem, jóságos ég!) eddig is. Alig egy hónapja, hogy behívót kaptam, közvetlenül Jutka születése előtt. Fehér, békebeli behívó volt, magam is, mások is csodálkoztak rajta. A kalauz azt kérdezte: Ilyen is létezik még? - Újvári főhadnagy, pótkeretparancsnok, aki iskolatársam volt a tanítóképzőben, röhögve fogadott, amikor bevonultam a soproni 48-as laktanyába. - Csak látni akartalak - mondta. Valójában csupán hatalmával kérkedett. Kedvetlenül dörmögtem: Rossz tréfáid vannak! Végeredményben létszámfelettiként hazaküldött, még hálás is legyek neki!
   - Semmi dolgom az iskolával - mondom a tanítónőnek -, legfeljebb néhány aktát fogok beiktatni, legszívesebben azonnal visszafordulnék. - Az ősszel nemigen lesz mifelénk tanítás - szól feleletként a tanítónő. Egy kövér, szőke úriember is beleszól a beszélgetésbe. - A Kárpátokban megállítjuk az oroszokat! - S diadalmasan néz körül, mintha egy dicsőséges hadművelet kitüntetéseit viselné. A földbirtokosné szemében megcsillan a reménység kis, leplezett fénye, de csak egy pillanatra, aztán igyekszik közömbös maradni, ő nem politizál. A cipész magában dörmög valamit, a tanítónő kinéz az ablakon, én csak egy apró mosolyt nyomok el magamban. Miben bíznak ezek az emberek, hogy még most is a győzelem jár az eszükben? Gondolom, sosem volt katona. A tanítónő azzal vigasztal, hogy sokan távol élnek manapság családjuktól. - A hatóságok boldogabbak, ha szétszakíthatják az embereket. - Nekem is van egy kolléganőm - mondom -, Naszódról járt ki hozzánk. Férje, gyermeke Naszódon, ő hajnaltól éjfélig távol. Helye is lett volna Naszódon, oda mást helyeztek, hasztalan kérte az áthelyezését. Mikor szülési szabadságot kért, a tanfelügyelő csak nevette - Szüljön a padok között! Az stílszerűbb. - Eközben a vonat csendesen döcög Kolozsvár felé. Odakünn már sötétség borít mindent. A vonat is sötét, az egész világ sötét, sehol semmi fény. A beszélgetés el-elakad, gondolatainkba burkolódzunk, majd szólunk megint egy-egy szót, kurta félmondatot. Nemigen lehet tudni, merre járunk, csak az eltelt időből sejtjük, hogy Bánffyhunyad tájékán lehetünk. Lassan majd csak elvergődünk úti célunkhoz. Nem sok örömöm telik benne, egyre távolodom új otthonomtól, melyet most kiváltképp szeretek.
   Jól bent járunk az éjszakában, mire a vonat Kolozsvárra ér. Vijjognak, sírnak, üvöltenek a szirénák, mint a rémült gyerekek. A vonat átfut a romokban heverő állomáson, kültelki romok között áll meg. Az utasok leugrálnak a vasúti kocsikról. Futunk a romok közé. Holdfény dereng a félelmetes égen, láthatóvá válik az alacsonyra ereszkedett repülők árnyképe. Visszafojtott lélegzettel figyeljük őket, s megkönnyebbülve vesszük tudomásul, hogy ezúttal sem bombáznak. A cipész egy üveg bort húz elő táskájából, körbekínálja. A fűben ülünk, mint valami éjszakai majálison, ha el lehetne felejteni a háborút, szép volna mindez. Egy parasztasszony fel akar kelni a harmatos gyepről, de szétterült szoknyáján a kövér szőke úriember talált megállni a sötétben, a szoknya elhasad, az asszony szidja a kövér istenit az úrnak, ki gyorsan odábbáll. Egy katona tűt, cérnát szed elő sapkája hajtókájából, az asszony varrni kezd, jóízű nevetések között.
   Désen már csak hárman voltunk, a cipész, a tanítónő meg én. Egy órácskát kellett ülni a pályaudvar óvóhelyén, hegyoldalba vájt üregben, aztán besétáltunk a városba, hogy teljék az idő. A kedves gótikus templom körül találtunk egy borbélyt. Egymásra néztünk a cipésszel, mindketten a hosszú útban kinőtt szakállunkat simogattuk, s betérünk borotválkozni. A tanítónő addig egy padon hallgatta a madarak énekét. Aztán visszaballagtunk a vasútra. Amazok ketten együtt utaznak tovább, magamra maradok. - A gyereknek FUKO járókát vegyen - mondta búcsúzóul a tanítónő. Sohasem találkozunk többé.
   Megkerestem a vonatot. Az állomás tele volt szerelvénnyel, teherkocsik alatt, fékezőfülkéken át jutok hozzá. Zakatolás, füttyszó, kurjongatás és végül szirénabúgás hallik, amikor kigördül az állomásról. A napon átmelegedett kocsi forró, mint a kemence, le kell vetni a kabátot. Csak ketten vagyunk a fülkében. Az útitárs ötven körüli, feketeszemű, egyszerű külsejű ember, hátizsákkal. Percek alatt megbarátkozunk. Leányához utazik, csaknem odáig, mint én. Egyszer csak feláll a padra, s a hátizsák zsebéből kulacsot húz elő. - Nagy tisztelője vagyok a vörös bornak, amióta az életemet mentette meg - mondja. Értetlenül nézek rá, mire ő elmosolyodik. - Persze, te ezt nem tudhatod. - Kétfelé törölte keskeny. őszülő bajuszát, mesélni kezdett.
   - Tüzér voltam a másik háborúban. Fedezékünkben ültünk, az Isonzónál. Csend volt éppen, az otthoniakról beszélgettünk. Egyszer csak kiáltást hallok. Kimegyek a fedezékből. A másik dekkung ablakán egy kar nyúlik ki, a kéz ujjai egy pohár vörösbort szorongatnak. - Gyere már János! - kiáltott a kéz gazdája, fiatal zászlós. Egy pillanatig haboztam, kimenjek-e, végül is engedtem a csábításnak. Odamegyek, átveszem a poharat, felhajtom a borocskát. Abban a pillanatban valami rettenetes dolog történt. Azt hittem, az ég szakadt le, vagy a pokol szabadult rám. A földön találtam magam, tagjaimat tapogatva. Semmi bajom sem volt, csak a légnyomás tett ütődötté egy kicsit. De az én fedezékemet hiába kerestem, nyoma sem maradt két katonámnak. Ha nincs az a vörös bor...! - Ez mentette meg az életemet! - összegezte vidáman a kurta történetet, s ünnepélyesen felemelte kulacsát.
   Román parasztok ballagtak a mezőkön, fehér ruhájuk villogott a napsütésben. A vonatablakból nézve idill volt a kép, maga a megtestesült nyugalom. Mint ősi pásztori korok emberei mentek a maguk egyszerű életének útjain, tempósan és békésen. Szépek voltak, szikárak és magasak, barna arcuk az eget kémlelte. - Látod, milyen erősek és nyugodtak ezek! - szóltam, s azon járt az eszem, hogy miért nem lehetünk igazán jóban velük, akikkel talán minden gondolatunk közös. Miért kell hol ezeknek, hol a mieinknek a kisebbségi élet jogfosztott állapotában élniök?
   Körülöttünk egyre nőttek a hegyek, s egyre nagyobb biztonságban éreztük magunkat. Hosszú deszkapalánkok futottak fel a hegyoldalakra, fazsindelyes kék házacskák ültek a völgyekben, apró, bozontos lovak poroszkáltak az utakon.
   - Láttál már zöld lovakat? - kérdezte az útitárs. - Nem láttam - feleltem nevetve. - A háborúban - folytatta, mert neki az a háború: a háború - a háborúban voltak fehér lovaink, de messziről világítottak. Kilőtték őket. Alkalmazkodni kellett a terep színéhez, embernek-lónak. Parancsot kaptunk, hogy be kell festenünk őket. De nem volt mivel. Valaki kitalálta, hogy mázoljuk be őket kálium-hipermanganáttal. A lovak lilák lettek, de csakhamar megbarnultak, majd egyre fakultak, végül zöldekké váltak. Van a háborúnak is humora.
   - Csak volt - mondtam.
   - Nem baj, testvér. Mi megértjük egymást, mert mind a ketten szagoltunk puskaport. - S a különös ember szedelődzködni kezdett, majd egy kis állomáson leszállt. Csakhamar el is tűnt szemem elől egy bakterház mögött.
   Negyedóra múlva Barna Géza kopasz feje ragyogott rám, mint egy bronz nap. - Két álló napja minden vonathoz kijövök, de csak nem jössz! - méltatlankodott. - Három napja utazom, már azt hittem, sosem érek ide. - Pedig még valahogy haza is kell jutnunk innen! - sóhajtotta örökös nótáját. - Helyben vagyunk - gondoltam keserűen.