BUJDOSIK AZ ÁRVA MADÁR

 

Nem ide való vagyok én,    
Az Alföldre most jöttem én,
Jöttem babám látásodra,    
Jaj, de el vagyok fáradva.  
N é p d a l

   Az ég csupán legfelül mutatja, hogy kék is tudna lenni, egyebütt inkább sárga. Annak is csak a festői képzelet látja, valójában meghatározhatatlan színű, amilyen meleg nyári napokon szokott lenni tájainkon, amikor régen nem volt eső s a port, kivált délutánra, felverik a szekerek és a hazatérő állatok.
   Május van, de egészen nyár, a meleg szinte bódító, s a fény annyi, hogy a szem hunyorgat bele, jobban, mint a szabályos és tiszta, fényre-árnyra osztható napsütésben.
   Állok a nagy sárga ház tornácán, nézek a vasút felé, ahonnan halk morajlások gurulnak erre, végig a széles, akácokkal és nyárfákkal szegett úton, mintha a föld éhes gyomra kordulna. Valaha azt hittem, hogy itt a világ keleti széle, ennél keletebbre akkor még nem jártam. Furcsa, de még ma is, valahányszor eltekintek a vasút felé, azt hiszem, keletnek nézek. Körülményesen tájékozódnom kel elébb, mígnem ráébredek, hogy voltaképpen nyugatra nézek, szűkebb hazám felé, csak a vasút szeszélyes kanyarulatai zavarnak meg.
   A táj oly sík, mint a tenger. De a fák és házak közül nem lehet messzire látni. Minden fasor egy-egy függöny, még a falun kívül is, mögötte sejlik a végtelenség, de a kíváncsi szem elől incselegve tovaszökken a következő függöny mögé, hogy isten tudja meddig csalja az embert, mint a mondabeli fehér gímszarvas. Innen a magas tornácról is csak az utcasarokig látok, ahol egy bővizű artézi kút ontja kétfelől meleg vizét. Asszonyok állnak a kút körül, elmosódott duruzsolásként szűrődik idáig beszélgetésük, melyet a kannába csorgó víz egyre vékonyodó hangja kísér. Beszélgetés közben erről a hangról hallja az ember, hogy megtelt a kanna, a másikat kell helyébe tenni.
   Anna a szobában ül, látom az üvegajtón át, a szemközti két ablak fényének kereszttüzében sugaras, elnehezült alakját, kedves arcélét és halvány ujjait, ahogy időnként továbblapoz a könyvben. Bemegyek magam is, leülök vele szemközt, alacsony karosszékembe.
   A kopott, füstös mennyezetű szobában úgy élünk néhány hete, mint valami szigeten, hajótörés után. Valahol messze tombol még a vihar, de érezzük közeledtét. Minden ideiglenes most, ez a hevenyészett fészek is. A szürke falakon felhólyagzott a meszelés. Esztendeje meszeltük, az esküvő után, hogy legyen szobánk a vakációra, új életünk első napjára. A mennyezetet nem bántottuk, csak a körbefutó csíkig mázoltuk be a falakat, világos kékes szürkére, s most a valaha fehér mennyezet szinte sötétbarnának tűnik. Az elválasztó kék csíkot is utánahúztam, egyenetlenül és vastagon, ahogy lehetett az otromba ecsettel, miközben a szobafestők lépteit próbálgattam a kölcsönkért kettőslétrán. Mint a legtöbb mesterséget, ezt is élveztem, vígan fütyörésztem hozzá, mint az igazi szobafestők. Nem a szakma stílusát utánoztam, valóban boldog voltam, mint a viharból megtért emberek, akikre rásüt egy kicsit a nap. Akkor jöttem haza a frontról.
   A kitárt ajtón besurrannak a május illatai, s megszállják szobánk csendjét, szorongó emlékeket idézve. A harcokban feldúlt, gazdátlan kiskertekben is nyílt az orgona, de illatának vérszaga volt. Mindig emlékezni fogok rá, nem jöhet olyan május többé, hogy elfeledjem a kesernyés, édeskés szagot. El lehet mindezt mondani egy ilyen fiatal, barackvirágmosolyú asszonynak? Úgy tesz, mintha értené kavargó emlékeimet, de tudom, hogy nagyon messze van tőlük, ne is ismerkedjék meg velük soha.
 

  A könyv felett lopva figyelem Annát. Tüskés férfiszívemben most semmi sincs ádáz párviadalainkból, a rossz emlékek elillantak belőle, mint a füst. Talán nem is igaz belőlük semmi. Kicsi dolgok, nem egyebek két egymáshoz illeszkedő ember szögleteinél, melyek lekopnak lassan, kerekre, mint a folyó görgette kavicsok.
   Milyen szép most ez az asszony! Talán sosem volt ilyen szép! Eddig gyerekszámba vettem, kis csacska, édes gyereknek néztem. Olykor selypítve beszél, hogy kedveltesse magát. Most én válok mellette gyermekké, s ő megnő, szinte óriássá. Valami rendkívüli, fájdalmas és földöntúli van az arcában, mely mégis szelíd, mint a régi Madonna-képek. Soha nem éreztem így a birtoklás örömét, mint most, ezekben a várakozó napokban. Meghitt perceinkben Ajándéknak szoktam nevezni Annát. Mikor robbanó gránátok szorongatták életemet, úgy kapaszkodtam nevébe, mint egyetlen mentségbe a veszedelmek szirtjei között. Valamiképp neki tulajdonítottam, hogy hazakerültem onnét. A nagy visszavonulásban, kiégett harckocsik, szétdúlt szekerek, döglött lovak, összetört rádiók, sárga arcú halottak és a körülöttük szétszórt, összetépett fényképek között is két szemének ragyogását sejtettem a nyugati égen. Nem adtam fel a harcot, nem vesztettem el a reményt, talán mert tudtam, hogy nagyon várnak s mert éreztem, hogy nagyon sok dolog vár énrám is. Nem voltak hóbortos álmaim, tisztán láttam a háború sorsát, végképp eldőlt az Voronyezsnél. Nincs is egyéb kívánságom, mint túl lenni rajta, átvészelni az egészet, aztán kezdeni az életet elölről, felégetni mindent, ami rothadásnak indult.
   Anna leteszi a könyvet, feláll a fehér karosszékből, félkezét csípőre teszi s járkál egyet a szobában. Arca sápadt, fehér homloka verejtékgyöngyöket virágzik, látni lehet, hogy fájdalmai vannak. Beharapja húsos, szépívű ajkát, s nagyon halkan, rekedten szól:
   - El kellene menni a bábaasszonyért.
   Nagy, szinte félelmetes pillanat. Érzem, hogy elsápadok magam is, ahogy felállok és gyengéden visszaültetem a székbe, mintha az élete függne minden mozdulatomtól. Letörlöm gyöngyöző homlokát, megcsókolom két izzó szemét, s mindent felborítva rohanok ki a konyhába, anyósomat hívom, s szaggatottan magyarázom, hogy készítsen el mindent, ami kell, de ő nálam is ijedtebb. Futunk vissza a szobába. Anna éppen felállna. Egyik kezével a derekát szorítja, másikkal görcsösen kapaszkodik az asztal szélébe. Kislányom! - sikoltja anyósom, s szinte tehetetlenül áll, megdermeszti az aggodalom. Az ágyhoz vezetjük Annát és lefektetjük. Arca elsimul, mosolyogni próbál, de látom, hogy nehezére esik. Csak int, hogy menjek.
   Pár lépéssel az udvaron vagyok, a kertajtó csattan mögöttem, mintha valaki más csapta volna be utánam, már messziről nézek vissza, s futok, futok, szinte fulladva az izgalomtól.
   Az ember a legveszélyesebb pillanatokban azt hiszi, hogy ész nélkül cselekszik, s nincs ideje semmire, nem lát semmit, nem létezik számára a világ. Csak utólag döbben rá, hogy azok a pillanatfelvételek, melyek érzékei útján tudata alatt is megrögződtek, olyan pontosak és élesek, mint soha máskor. Sohasem fogom elfelejteni a tarka macskát, ahogy a kerítés tetején ballag lusta mozdulatokkal, mint a kígyó. Emlékezni fogok a porfelhőből kibukkanó ökörre, letört félszarvával, buta, bődülő fejével. Egy kisfiú csodálkozó szemmel néz rám, az értelmetlenül, mert neki szokatlanul rohanó felnőttre. A kisfiú jobb bokáján heges, gyógyuló seb fénylik rózsaszínűen. Egy rohamra emlékszem, isten tudja hányadik sikertelen rohamra, de oly élesen, hogy le tudnám rajzolni a fekvő hullákat, a géppuskánál ülő katonákat, akik még egy előző támadásból maradtak ott - holtan, de felpüffedt, kéklő, legyektől körüldongott arcukban úgy figyelt a rémült, eleven tekintetű szem, mintha élnének, mintha a sorozattűz nem rekedt volna örökre az ujjukban és az elnémult géppuskában. Csak egy pillanatra láttam őket, mert rögtön futni kellett visszafelé, szinte utólag hívtam elő ezt a képet is.
   Ó élet, élet!... Délután még sétáltunk Annával, az ismerősök tréfálkoztak velünk az utcán. Most már bizonyosan fiú lesz - mondta az egyik -, azok ilyen lusták! - Ikrek lesznek! - nevetett valaki, ha jól emlékszem, Pintér gyógyszerész. De Anna nagyszerűen érezte magát, s mikor hazaértünk, leheveredtünk az udvar gyepére, avas fehérszalonnát ettünk hagymával. Mindennek alig félórája! Lehetséges, hogy valami baj legyen? Nem, az lehetetlen - nyugtatom magam.
   A nyárfák ágai közt ül a nap, az alkonyati porfellegekre bíbor sugarakat vet fel. A keskeny járdán gyerekek mennek, tejeskannákkal. Mögöttük öregasszony ballag, nagyon fáradtan. Letérek a járdáról, hogy ezt a néhány lézengő embert se kelljen kerülgetnem. A rögös földúton botladozom, mely olyan most, mintha valaki cementbe öntötte volna az egy hónappal ezelőtti, eső utáni forgalmat. A kemény sziktarajok felsebzik krisztuspapucsos lábam, de már befordulok egy szűk, görbe kis utcába, s dörömbölök a deszkakapun. Ordas eb üvölt fel válaszként valamelyik szomszédból. De a fehérre meszelt falról barátságosan bólint rám egy gólya, piros csőrében a pólyással.
   Ó kedves gólya, hosszúlábú gólya, gyermekáldás jelképe! - Szállt a vékony vacsorafüst, mint könnyű tollú pólya. Bekukucskáltam a hasadékon. Csikorogva kinyílt a kapu. Hátul, az ól felől, dézsával jött az asszony. Elképedtem megértő mosolyától. Nedves kezét törölte, hogy fogadjon. Tudta, miért jöttem, lázam csak nevette: Míg megszüli, eltart tán éjszakán át! - szólt, majd a moslékos dézsát letette s kézfogásra nyújtotta - kezeszárát.

   Vérben, verejtékbe s könnyben születik az ember. A szülésznő már keveset gondol erre, amikor táskájába rakja műszereit, leoldja derekáról otthoni kötőjét s elindul a keskeny járdán, végig a Gát utcán. (Én már az utcánk elején járhatok, lihegve a futástól.) A hazatérő csorda szinte körülfolyta a kutat. Egy zsemleszínű tehén fájdalmasan rábődült a szülésznőre, amikor a toronyban harangozni kezdtek s az esti vonat füttye élesen belevágott az alkonyat profelhőibe, melyekbe a lehullott nap visszaküldött fénye kapaszkodott még. A tiszteletes úr az ablakában állt, nézte a barna, jóképű asszonyt, a hullámzó szoknyából kivillanó bronz lábaszárát nézte távoztában is. Örök asszonyra-éhes férfi, mégis szeretik. - Az is ember - mondják mosolyogva. Ez a fiatal barna menyecske régóta izgatja. Ez minden asszonyt ismer, előtte titka sincs egynek se, ez maga a sűrített asszonyiság, ahogy ruganyosan, titkai tudatában megy a dolgára, táskáját lógatva. Az asszony felvetette fejét, s bár nem nézett hátra, derekán érezte a pap szúrós tekintetét. Sietősre fogta lépteit, mint aki fél, hogy a híres férfiszem parazsa is teherbe ejti. A dolga felől nem sietett volna, mert jó esetben lehet abból reggel is, mire a kis tanítóné világra hozza első gyerekét. Mindig így van ez - siessen lelkem, jaj, siessen! - aztán éjszakákat kell a vajúdó asszony mellett tölteni.
   A mama a tornácon siránkozott, én a szobát róttam sietős léptekkel, percenként kitekintve, türelmetlenül várva a szülésznőt, már rég itt kellene lennie! - Nem lesz az olyan sietős! - mondta a bábaasszony, ahogy belépett, de egy szempillantás alatt átlátta a helyzetet, melegvizet, mosdótálat, vödröket kért s csitító szavakat duruzsolva, kezet mosott. Fehér törülközők, vásznak villantak, gőzök szálltak, szappan, hintőpor, kis főkötők és pólyák kerültek elő a szekrény mélyéről, a szülésznő kirakta eszközeit, s valami félelmetes és furcsa dolog kezdődött.
   Ki akartam menni, de Anna megfogta a kezemet s könyörgő tekintettel nézett rám. - Maradj itt - kért, nyöszörgő hangon, verejtékezve. Tanácstalanul és valószínűleg ügyefogyottan álltam. Tudtam, hogy a férfiembereket ilyenkor leginkább kiküldik, ismertem a tréfákat és elbeszéléseket a türelmetlen, izgatottan várakozó férjekről, s nem tudtam, mitévő legyek. De a mama úgy sopánkodott az ajtóban, mint aki idegességében nemigen alkalmas arra, hogy segítsen, így a szülésznő egy tekintettel belenyugodott a helyzetbe, s bent maradtam a vajúdó asszony mellett.