Költő a háborúban

   1942 májusában egy huszonnyolc éves tanító, Kónya Lajos tartalékos zászlós gyanakvó kíváncsisággal kászálódik ki katonáival a vonatból egy ukrajnai vasútállomáson.

   "Robogó vonatok, nótázó bakák, felfordult, kiégett vasúti kocsik. Háború... Egyre sűrűsödő hullaszag."

   A második magyar hadsereg kiérkezett a harctérre.

   Kónya Lajos annak a sokezernyi zászlósi-hadnagyi rendfokozatú néptanítónak egyike, akik a halálba küldött hadsereg tisztikarának zömét tették ki. A háborút értetlenül fogadták, de szót értettek a legénységgel és tudtak küzdeni.

   A dunántúli szabósegéd fia gyerekkorában családostul megjárta Franciaországot, mint annyi más állás nélkül tengődő szorgalmas szegényember. Itthon, a harmincas években a tanítóskodás mellett rajzolgatni, faragni, írogatni kezdett, mit Gárdonyi Géza óta annyi sorstársa. Költőnek indult, Sopronban három verseskötete jelent meg. (Úti sóhaj, 1936.; Te vagy-e az?, 1937.; Hazug éjszaka, 1939.)

   1938 óta felváltva katonáskodik és tanít.

   Most, 1942 májusában pedig itt van a harctéren.

   Augusztus huszadikán megsebesül, de nem szállítják haza, mint egyébként a hivatásos tiszteket. Egy tábori kórházban gyógyulgat (tüdőlövéssel és térdlövéssel), hat hét múlva újra kivezénylik a frontra. December harmincadikán, kemény télben, a Don partján egy folyóparti orosz hídfőállás ellen vezénylik. Másnap azonban rámosolyogni látszik a szerencse: nyolc hónapi harctéri szolgálat után  leváltják őket.

   1943. január kilencedikén már úton is van katonáival hazafelé.

   Ám a vörös hadsereg nevezetes donkanyarbeli támadása miatt lehetetlen a szervezett hazatérés. "Kétnapos út, fagyos, dermesztő hóviharban."

   Rogovatoje faluban melegednek, amikor parancs érkezik: "Minden átvonuló egységet fogva kell tartani, körvédelemre." Ettől kezdve ismét harcok. "Délután ellentámadásra indulunk egy erdőbe."

   Aztán, februárban, a teljes felbomlás. "Szabadban végigtoporgott éjszakák. Gyűrűből gyűrűbe jutunk. Hullák feküsznek az utak szélén." Erőszakos német katonák. Gyűlöletes indulatok. "Magyarnak lenni a legutolsó dolog a világon."

   A hivatalosan január eleje óta leváltott csoport márciusban ér Kijevbe. Itt két hónapig tart az alakulat rendbeszedése. Májusban indulás hazafelé. Egy év óta vannak távol a hazától. Az ezred soproni helyőrségét szuronyos őrök veszik körül. Vesztegzárban vannak.

   Kónya Lajost leszerelik, Erdély távoli csücskébe kerül tanítónak. Itt éri 1944 nyarán az újabb behívó. Egy soproni parancsnokság irodájában vesztegel, immár hadnagyi rangban. Egy tüdőszűrés betegséget állapít meg - a kikezeletlen harctéri sebesülés szövődményét. A bajban szerencse, hogy végleg leszerelik, hazamehet feleségéhez az Alföldre, a Tiszántúlra. Itt éli át a negyvennégyes nyár-ősz tébolyát: nyilasok rémuralma, harcok...

   Ezek a véres esztendők magyarázzák Kónya Lajos 1945 utáni költészetét, közéleti szerepét, a jóhiszemű reménykedést az új világban, amit közös erővel épít a nemzet. Sok kortársa érkezett így és sétált be gyanútlanul, őszinte lelkesedéssel a Rákosi-esztendők csapdájába. 1946-ban még Oroszlányban tanít, békésen él választott hivatásának, miközben verseket küldözget fővárosi folyóiratoknak. 1950-ben már Kossuth-díjat kap "a szocialista építés lendületét kifejező verseiért"; 1951-től az Írószövetség főtitkára, 1953-ban ismét Kossuth-díj Bányászlámpák című verseskötetéért. A Szabad Nép kritikusa vállveregetve jegyzi meg, hogy "több olyan verseskötet után, amelyben a múlt fantomjai még fölös számban kísértettek, ezt a kötetét teljes egészében a születő jövendő figyelésének szentelte".

   Az ötvenes évek közepének fejleményei, a kommunista pártprogram kudarca, a napvilágra kerülő véres bűnök megdöbbentik, magába vonul. E harctéri naplóját 1956 tavaszán rendezi sajtó alá. Újra tanítgat, majd az irodalmi múzeumban dolgozik. 1972 nyarán, ötvennyolc évesen, jószerivel elfeledve hal meg. (Négy évi hányattatás után 1972 nyarán megjelent Rekviem egy hadseregért című könyvemet, melyben hivatkozom háborús naplójára, már aligha láthatta.)

   Az 1963-as Magyar Irodalmi Lexikon még méltatja "sematizmustól nem mentes verseinek közvetlen élményből fakadó frissességét és melegét", a háborús naplót pedig "a második világháborúba sodródott magyar katonákról szóló megrendítő vallomás"-nak nevezi. Ehhez képest az 1994-es Új Magyar Irodalmi Lexikon néhány sora már csak annyit tud róla, hogy a "művelődéspolitika kedvenc költője volt", "lírájának agitációs funkciója egyre erősödött" - háborús emlékezését pedig regénynek nevezi. ("Regényeket is írt.") Az akadémiai irodalomtörténet 1966-os 6. kötete viszont kifogásolja, hogy versei "borongósak, küszködők", "nem küzdi végig a szembenézés harcát" (vagyis nem ítéli el 1956-ot), ilymódon "melankólikus hangulatiságával nem válik szocialista költészetünk aktív erejévé".

   E rövid utószónak nem feladata Kónya Lajos költészetét elemezni; kétségtelen, hogy Rákosit ünneplő versét nehéz szánakozó gúnymosoly nélkül végigolvasni (mint annyi más, azóta változatlanul ünnepelt kortársának hasonló megnyilatkozásait!) - viszont éppen az iménti idézetek mutatják, hogy jószándékú, vívódó, becsületes és tehetséges költő, akinek pályafutását meghatározta kora és az átélt háború harctéri emlékei, melyektől szabadulni remélt egy hite szerint jobbnak ígérkező világban.

   Azt viszont meggyőződéssel állíthatjuk, hogy a Hej, búra termett idő, ez a doni katasztrófáról írott, időrendben a legelsők közé tartozó könyv máig felül nem múlt költői eszközökkel, tehetséggel és indulattal ábrázolja jelenkori történelmünknek ezt a tragédiáját. Ehhez képest legalábbis különös, hogy az azóta megjelent légiónyi szakmunka nem idézi, noha száz okiratnál hitelesebb dokumentum.

   Sebesülésének, katonai hőstettének önironikus szerény leírása, az állandósult rögtönzöttség zűrzavarának ábrázolása, a sebesültápolás hanyagságai, a "bennünket úgyis leírtak" érzés elhatalmasodása; a szűkszavú igazmondás, mellyel mindig csak azt adja elő, amit látott: a leírtak hitelét emelik.

   Dokumentumjellegű riport-hűsége mellett tömör sorokban elénkvarázsolt költői képsorok avatják irodalmi értékké ezt a művet:

   "Valami kolhoz-műhely volt ez a kórház, óriási falu szélén, vígasztalan, kilátástalan hely, derékigérő gyomok állnak konokul, a messzeséget kutató szemek elé. Valahol üllő cseng, kalapács csattog, legyek zümmögik idegesítő, szemtelen dalaikat. Szekér zörög. Katonák ténferegnek, fehér kötések villannak. Orosz foglyok hordágyakat cipelnek. Holt élet, magány, honvágy. Néha még trotil-szagról és sípoló gránátokról hallucinálok, majd felrezzenek, mint egy rossz álomból.

   Előveszem Sinkát, a Pásztorének talán hazavezet."

   Döbbenetes, sőt rémületes az a kijevi beszélgetés, amelynek során a szerző és két katonatársa a magyarság jövőjéről elmélkedik:

   "Egy nép (a magyar nép!) meg akar halni. Legtisztább rétegében kezdi, a kór a nemes testrészeket támadja meg... Sokszor gondoltam erre, de most megdöbbent. Mintha most lett volna bizonyossá, hogy más kimondja. Lesújtó... Ó, csak bizonyítaná be tiszta logikájával, hogy meg fog állni ez a folyamat... A kis szobában egyszerre sötét lesz, az árnyak megnőnek, s a csendben meg lehet hallani a szívek dobogását. - A folyamatot nem lehet megállítani, a kikezdett táj népe menthetetlenül elpusztul - hallom a további gondolatfűzést. - Ki kell pusztulni a vidéknek, a szomszéd tájak hódítják majd meg... Félek, hogy a tragédia ezután jön - mondja Károly."

   Ez a beszélgetés 1943. március 25-én történt Kijevben.

   Ma 1996. tavaszát írjuk.

   Utóbb is beteljesül a jóslat?