Kónya Lajos

Felsőgalla, 1914. nov. 2. - Budapest, 1972. júl. 13.

Nagy, szegény és hányatott sorsú család legidősebb gyermekeként születik, apja szabómester, s gyermekkorában sok helyen megfordulnak, még Franciaországban is megpróbálnak megélhetést találni (1923--24), de végül visszatérnek hazájukba, s a sokoldalúan tehetséges Kónya Lajosnak sikerül továbbtanulnia, a soproni evangélikus tanítóképzőt végzi el. Művészi tehetségére is fény derül már ekkor, egy kiváló tanárának hála, egy ideig rajztanárnak készül, de végül is az irodalom mellett kötelezi el magát: a 30-as évek közepétől jelennek meg rendszeresen versei, két kis kötete is. Emellett különböző munkákból tud megélni, írnokoskodik, tanító a Protestáns Országos Árvaházban, végül 1941-től Erdélyben jut tartós tanítói álláshoz.

Munkájából rendszeresen kiragadja a katonai szolgálat, a Felvidék és Erdély felszabadítása után a II. magyar hadsereg zászlósaként, majd hadnagyaként végigszenvedi a doni katasztrófát is, két kitüntetést és két sebesülést szerez. Költőként, íróként és képzőművészként is életreszóló hatással lesz rá ez a kor, frontnaplóját a későbbiekben néhány rövidítéssel meg is jelenteti, s első ránkmaradt jelentős rajzai is a Don partján születtek. Tudjuk, hogy ekkor már kísérletezett fafaragással is, de ezek a művei nem maradtak fenn.

A front rettenetes élményeinek hatására elkötelezett baloldali gondolkodású emberként tér vissza. Aktívan azonban ekkor még nem politizál; ekkor nősül, a következő két évben születnek gyermekei. 1944 nyarán betegségének "köszönhetően" elkerüli az újabb katonai szolgálatot, a háború után tanítóként dolgozik Szeghalmon, Marcaliban, majd Oroszlányban (1950-ig). A háború után őszintén hiszi, hogy fel lehet építeni az új Magyarországot a szovjet uralom alatt, az eddigieknél sokkal sűrűbben megjelenő verseivel (és a maga módján grafikai kötetével is) ezt hirdeti. Ez személyét értékessé teszi a kommunista hatalom szemében (1947--56 közt ő is párttag), kétszer tüntetik ki Kossuth-díjjal (1950, 1953), Budapestre hozzák, ahol 1950-ben az Írószövetség lektorátusának vezetője, majd 1951--54 közt az Írószövetség főtitkára lesz. Egy ideig szinte teljesen a költészetnek szenteli magát. Régi környezetétől elszigetelve kb. 1952-ig hisz a Rákosi-rendszerben, utána fokozatosan ábrándul ki: bár országos hírnévre ekkor tett szert, ebben a korszakban írt, erősen pártos költeményei kevéssé jelentősek, de 1953 után, a nagy ébredés idején művészete újra fellendül. 1953--1956 közt Tatabánya országgyűlési képviselője. Ebben az időben azonban már íróként és az Írószövetség vezető személyiségeként aktívan részt vesz Nagy Imre demokratizálási kísérletében, a Rákosi-restauráció idején a Forradalom előkészítésében. Magyarország II. világháborús szereplését a szovjet győzelem óta elsőnek objektíven értékelő munkája, a Hej, búra termett idő c., frontnaplóján alapuló dokumentumregény hosszas tiltás után 1956 szeptemberében jelenhet meg.

A Forradalmat első pillanatától mindvégig magáénak vallotta, s bukása után sem tagadta meg, így az előző korszakban viselt közéleti funkcióit elveszti, a legsúlyosabb retorziókat ugyan elkerüli, de 1957--1959 között állástalan, s utána 1971 májusáig gimnáziumi könyvtárosként tud dolgozni. Noha élete végéig folytonosan alkotott költőként, legérettebb művei ebben a korszakban keletkeztek, és több kötetet meg is jelentethetett, érdeklődése ezeknek az élményeknek köszönhetően is (gimnáziumi működése során ugyanis legalább szűk keretek közt lehetősége nyílt művészeti oktatásra) egyre inkább a szobrászat és a próza felé fordul. A 60-as években írt prózai írásai azonban a Kádár-korszakban sohasem jelenhettek meg, csak végül két önéletrajzi kötete, a második már halála után. Ekkortól megszaporodó szobraiból azonban kétszer rendezhet kiállítást. 1971-től a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos munkatársa volt, második kiállítását itt mutathatta be néhány héttel halála előtt, s mikor végre új működési területén a siker megmutatkozott, hirtelen fellobbanó betegsége mindenki számára váratlanul megakasztotta pályáját. Hogy ezzel mitől fosztott meg minket a sors, arra jónéhány befejezetlenül maradt alkotásából próbálhatunk meg következtetni.

Munkásságából az alábbi kötetek jelentek meg:

Verskötetek: Úti sóhaj (Sopron, 1936); Te vagy-e az? (Sopron, 1937); Hazug éjszaka (Felsőgalla, 1939); Honfoglalók (Bp. 1949); Fények a Dunán (Bp. 1950); Öröm és gyűlölet (Bp. 1951); Tavaszi utazás (Bp. 1951); Kínai október (Bp. 1952); Bányászlámpák (Bp. 1952); Válogatott versek (Bp. 1953); Országúton (Bp. 1954); Emberséged szerint (Bp. 1956); Emlék és intelem (Bp. 1960); Hazai táj (Bp. 1961); Égen, földön (Bp. 1964); Aszú (Bp. 1967); Szálló magvak (Bp. 1969); Kései ábránd (Bp. 1971).

Egyes versek önálló könyvként: Szép Anna lakodalma (elbeszélő költemény, Bp. 1950¹ 1953²); Néphadseregünk (Bp. 1951); Iskolások (verses mese, Bp. 1954).

Teljes költészetéből összefoglalólag: Válogatott versek, Bp. 2016..

Regények, dokumentáris művek: Hej, búra termett idő! (dokumentumregény, Bp. 1956¹, Bp. 1996²); Virág Márton boldogsága (kisregény, Bp. 1962); Kicsi a világ (önéletrajz, Bp. 1970); Soproni évek (önéletrajz, Bp. 1973); Naplók (Bp. 2014).

Grafika: Szegény emberek (linómetszetek, Tatabánya, é.n. [1946?]).

A fák joga és Madarak a szögesdróton c. regényei a mai napig kiadatlanok.