A TANÍTÓK MESTERE
Emlékezés Rozsondai Károlyra

 

    Az ország különböző településeiről bennünket ma az emlékezés, a tiszteletadás, a fő-hajtás kötelessége hozott Sopronba. Visszajöttünk emlékezni neveléstörténeti emlékké vált iskolánkra. Jöttünk felidézni tovatűnt ifjúságunk e kedves városhoz kötődő emlékeit. És eljöttünk tisztelegni, fejet hajtani nagyrabecsült igazgatónk, Rozsondai Károly emléke elott.

    Tesszük ezt belső késztetésből, közös elhatározásból, mert bennünket többek között azzal is megajándékozott az élet, hogy 5 évig Rozsondai Károly tanítványai lehettünk. Vigyázó szeme előtt serdültünk férfivá. A vezetése alatt álló tanári kartól sajátítottuk el a választott pályán nélkülözhetetlen ismereteket. Hivatásra nevelő óráin pedig ő for-málta bennünk a tanítói hivatás betöltéséhez szükséges jellemvonásokat, erkölcsi és magatartási normákat.

    Születése 100. évfordulója alkalmat kínál és lehetőséget ad, hogy felidézzük, megismerjük az evangélikus tanítóképzés kiemelkedő egyéniségének életútját. Az emlékülést előkészítő barátaim arra kértek, hogy hozzam közénk a jövőbe induló tanítójelölt nemzedékek pályára felkészítő mesterét. Mutassam be a sokoldalú embert, a kiváló tanárt, a szolgálat terhét hordozó igazgatót. Nem könnyű mindezt itt most megtenni. Irtózatosan nehéz a tanítványnak jellemezni mesterét, hisz számos hozzákötő emlék, élmény, gondolat torlódik fel most bennem.

    Megpróbálom mégis fegyelmezett rendbe, értelmes mondatokba szedni mindazt, ami most bennem kavarog. Segítenek nekem mindazok az öregdiákok, akik felhívásunkra felidézték és megírták Rozsondai Károly igazgató úrról őrzött emlékeiket, élményeiket.

    Ez a küzdelmes, spirálisan emelkedő életpálya a brassói havasok aljától indult, és a hűség városában kiteljesedve ért véget. Teremtő Ura neki sem adott könnyű életet. Átélte, küzdötte, szenvedte, formálta mindazt, amit a XX. század első hetven évébe sűrített a történelem. 1901. február 10-én az erdélyi Zajzonban, papi-tanítói családban született. Hatéves volt, amikor lelkész édesapja 1907-ben meghalt. Az öt apró gyermek felnevelésének gondja - akik közül Károly volt a legidősebb - az állami tanítónő édesanyára szakadt. A család nehéz anyagi helyzetén csak az könnyített, hogy mindegyik gyermek kitunően tanult, így tanulmányi kedvezményben részesültek.

    Károly útja a zajzoni elemi iskola elvégzése után - a nehéz anyagi körülmények miatt - a gimnázium helyett a Hosszúfalui Polgári Iskola zsákutcájába vezetett. Mivel mielőbb megélhetést biztosító pályára kellett lépnie, ezért a polgári iskola elvégzése után a Kolozsvári Állami Tanítóképző Intézetbe iratkozott, ahol 1919-ben tanítói oklevelet szerzett. Tanítói állást a Zajzon szomszédságában lévő Tatrangon kapott, ahova egy éven keresztül sárban, fagyban, napsütésben gyalog járt át naponta szülőfalujából.

    Amikor pedig Erdélyre a rossz napok jöttek, 1920 nyarán a menekülők ezreivel ők is útra keltek. Édesanyja az egész családdal Budapestre költözött, ahol hosszú ideig a vagonlakó menekültek szomorú sorsában osztoztak. A nehéz megpróbáltatások azonban nem tudták megtörni a fiatal tanítót. Még azon az őszön öccsével együtt a Polgári Iskolai Tanárképzo Főiskola hallgatója lett. A szak megválasztásában a nincstelenség is közrejátszott. Ahogy ő szokta mondani: "A matematika, fizika, kémia tanulásához nem volt szükség méregdrága könyvekre, csak ész és egy kevés papír, meg ceruza kellett hozzá". Mindezekkel pedig rendelkezett. Főiskolai tanulmányait kitunő eredménnyel fejezte be, ami lehetővé tette a Pázmány Péter Tudományegyetem Apponyi Kollégiumának elvégzését, ahol 1926-ban tanítóképző intézeti tanári diplomát szerzett.

    Az oklevél megszerzésekor - 1925. szeptember 1. óta - már a Soproni Evangélikus Tanítóképző Intézet tanára volt, ahol - eredeti szakjának hosszú időre búcsút mondva - a pszichológia, logika, pedagógia, neveléstörténet tanáraként élesztgette tanítványaiban a hivatásérzet lángját.

    1936. szeptember 1-jén - akkoriban szokatlanul fiatalon - 35 évesen vette át az intézet igazgatását Hamar Gyulától, a magyar tanítóképzés kiváló nesztorától. Ekkor már sorra jelentek meg cikkei, tanulmányai a Magyar Tanítóképzőben, más országos folyóiratokban és a helyi lapokban. 1937-ben Sümeghy József tanítóval közösen adták ki Sopronbánfalva falumonográfiáját, amely a Magyar Falukutató Intézet országos pályázatán első díjat és Széchenyi-érmet nyert. Igazgatói tevékenysége első látványos megnyilvánulása volt, amikor - a bent lakó diákok örömére - az épület földszintjén lévő internátusi szobák ablakairól leszedette a vasrácsokat. A líceumi osztály 1938-as indításával rendkívül sok energiát fordított a tanítóképzés reformjára. A felső fokra emelt tanítóképzés kiépítését azonban a háborús események megakasztották. Hasonló sorsra jutott a képző új épületének terve is, amiből csak a diákotthon épült fel a líceumi sportpályán. A háború alatt óvta, védte, majd mentette a német katonaság által lefoglalt, majd lebombázott épület bútorait, hangszereit. Versben siratta el az elpusztult hársfákat és megkönnyezte az intézmény államosítását.

    Igazgatói teendőit az államosítás után is ellátta egészen az intézet 1957-ben történt megszüntetéséig. A kiválóan képzett tanítóképző intézeti igazgató nem érezte rangján alulinak a megszűnt képző helyén létesült általános iskola igazgatói teendőinek ellátását. 1958-ban - az intézet létesítésének centenáriumán - kézhez kaphattuk a 100 esztendős képző történetét bemutató kitűnő tanulmányát. 1961-ben történt nyugdíjazása után sem tétlen pihenésre rendezkedett be. Ismét matematikát tanított a dolgozók gimnáziumában. Nagy sétákat tett a Lőverekben. Versbe formálta a benne rejlő szépet, papírra vetette életének fontosabb eseményeit, élményeit. 1962 tavaszán még sziporkázóan szellemes beszédben nyitotta meg a Soproni Ünnepi Könyvheteket. Ugyanez év nyarán vendégül láthatta Sopronban Áprily Lajost, akihez régóta baráti szálak fűzték.

    Azután már a halálra készülés évei következtek. Kiváló képességű 3 gyermeke is kiröppent már a családi fészekbol. Verseiben is egyre több a ború. Mintha megérezte volna, hogy a halántéka mögött egy ér pattanni készül. És amikor az agyvérzésből lábadozik, kétségbeesését az a rémület fokozza, hátha nem tud többé olvasni, kezébe tollat fogni. Elesett állapotában élete és munkája féltő és okos segítője, a nagymuveltségű, melegszívű hitves, Prőhle Irén - Prőhle Károly teológiai professzor lánya - nagy-nagy szeretettel, áldozatvállalással állt mellette. Türelemmel támogatta, vigasztalta, nyugtatta, vezette utolsó sétáin, mígnem a gyötrelmesen hosszú betegség után 1967 karácsonya előtt visszaadta lelkét Teremtőjének. A soproni temetőben gyászolók, barátok, tanítványok, tisztelők százai megrendülten búcsúztak a magyar tanítóképzés kiemelkedő egyéniségétől, Sopron művelodéstörténetének egyik jeles alakjától.

 

 

    Rozsondai Károly 32 évig szolgálta hűséggel Sopronban a tanítóképzés ügyét. Ahogy írja: "Örülök, hogy életem munkás évtizedeit éppen Sopronban tölthettem, s hogy a tanítóképzés területén a nevelők nevelője lehettem". Mi pedig annak örülünk, hogy a tanítványai lehettünk.

    A soproni évek után mi sokfelé megfordultunk. Jártunk főiskolára, ki-ki egyetemre. Tanítottunk, vezettünk iskolát, vagy más munkakörben dolgoztunk. Életcsatáink, megjárt útjaink során sok emberrel kerültünk munkakapcsolatba. Számunkra mégis a soproni képző maradt a kedves iskola, és Rozsondai Károly maradt a példa és a mérték. Vajon mi a titka, hogy 50-60-65 év távlatából is hálával gondolunk rá és tisztelettel ejtjük a nevét? Németh László írta-mondta: "Egy iskolától kapott isme-retanyag széthull, vagy más ismeretbe megy át. A szív azonban őrzi a jó emlékeket, az emberi példát, az emberséget". Bennünk Rozsondai Károly jó emlékeket hagyott. Ezért őrizzük ma is tiszta emberségét.

    Nagyszerű ember volt. Olyan egyéniség, akire a diák felnéz, akinek engedelmeskedik, akit tisztelettel elfogad. Igazságos volt. Nem voltak kivételezettjei, sem előítéletei senkivel szemben. Gondja volt mindenkire. Sokan csak úgy tudtuk folytatni, befejezni tanulmányainkat, hogy közbenjárására a 48-as, 18-as laktanyák legénységi konyháján vagy a városi népkonyhán ingyen ebédet kaphattunk. Sokoldalú ember, afféle késői polihisztor volt. A természettudományok mellett széleskörű irodalmi, történelmi, zenei és esztétikai műveltséggel rendelkezett. Szerette a természetet. Az enyhülést nyújtó erdőkószálás hozzátartozott az életéhez. A nyíló ciklámenben, a rigófüttyben, a tölgyek alatt futó szarvasbogárban egyaránt tudott gyönyörködni. A szó szoros értelmében közéleti ember volt. Nem csak résztvevője, hanem egyik alakítója is volt Sopron kulturális életének. Károly bátyánk nagyformátumú tanár volt, aki Kónya Lajos szavaival "gazdagon feltarisznyált bennünket". Nevelési ars poétikájában a hivatásra nevelés, az egyéni képességek fejlesztése, az önállóságra ösztönzés kapta a fohangsúlyt. Pedagógiai tárgyakat tanítva tudatosan bővítette látókörünket.

    Igényes volt a követelménytámasztásban, de a kello segítséget is megadta elvárásai telje-sítéséhez. Könyvek tömegét hozta mindig az óráira. Lebilincselo eloadásait boségesen meg-tuzdelte szemelvények-kel, gyakorlati tapasztalatokkal. Iskolaszer-vezettan óráin úgy tudta elénk hozni, bemutatni a 6 osztályos, 1 tanítós falusi elemi népiskolát, hogy óra után már szinte indultunk volna a bennünket ott váró gyermekek közé.

    Nemcsak engedett, hanem küldött, sok esetben maga vitt bennünket a város kulturális eseményeire. Így volt lehetőségünk diákként Móricz Zsigmondot, Veres Pétert, Németh Lászlót, Tamási Áront, Féja Gézát, Reményik Sándort látni, hallani. Többen részesei voltunk, amikor 1943 tavaszán a színház előtti téren Kodály vezényletével 1000 diák harsogta bele a soproni éjszakába, hogy "Forr a világ bús ten-gere, óh magyar!".

    Rozsondai Károly rendet, fegyelmet tartó, tanártól, diáktól becsületes munkát, példás magatartást követelő igazgató volt. Az intézetvezetői teendők ellátásában Pálffy József, Király József, Kapi Gyula, Hamar Gyula méltó utódának bizonyult. Pedig nehéz időkben vezette az intézetet. A mi osztályunk volt a háborús évfolyam. Amikor 1940-ben a tanulmányainkat megkezdtük, Európa már lángokban állt. Amikor 1945-ben befejeztük, a képző lebombázva, az ország romokban hevert. Bölcs irányításával a háborús években nekünk az intézet mégis a béke szigete maradt. Pedig vele együtt sokszor futottunk a pincébe, vagy gubbasztottunk az udvari futóárokban, amikor a zuhanni vágyó bombákkal megrakott liberátorok dübörögtek felettünk.

    Nem ő tehetett arról, hogy a soproni képzot 1948-ban államosították, 1957-ben pedig bezárták az egy híján 100 éves intézményt. Értékét átvette, munkáját magas szinten folytatja a jogutód gyori Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola.

    Ha élne, azt azonban bizonyára szóvá tenné, hogy Magyarországon 1948 óta az evangélikus tanítóképzés szünetel. Helyette mi kérdezzük, hogy nem kellene-e elgondolkodni újjáélesztésén. A másik két egyház ezt már megtette. Meglátásunk szerint az evangélikus óvodák, iskolák számának örvendetes növekedése és a kollégiumi hálózat tervezett kiépítése indokolja, hogy egyházunk is a saját főiskoláján képzett óvókat, tanítókat bocsásson az egyházi és önkormányzati intézmények rendel-kezésére.

 

 

    Befejezésül hadd hozzam ide nagyra becsült igazgatónkkal való utolsó találkozásom személyes emlékét. Amikor betegségében meglátogattam, örömmel fogadott. Egyik kezével botjára támaszkodott, a másikkal átölelt. Majd mutatóujját többször a homlokához emelve így szólt: "Látod, Géza, agylövést kaptam, de nem haltam bele".

    Rozsondai Károly valóban nem múlt el nyomtalanul. Emléket nemcsak aláírt bizonyítványokban, kiállított oklevelekben, hanem fejekben és szívekben is hagyott. Szolgálatban elégett élete, hivatástudata, ifjúság-, egyház- és hazaszeretete példaként és örökségként maradt ránk. Nevét nemcsak megjelent írásai, kiadásra váró versei, a róla elnevezett utca és a hálás tanítványok őrzik, hanem Sopron város, az evangélikus egyház és az 1000 éves magyar iskolatörténet is számon tartja őt. Így vált érdemessé arra, hogy tiszteletére ma itt egybegyultünk és ünnepi fohajtással adózunk emlékének.

 

 

(Elhangzott a Líceum színháztermében Rozsondai Károly születésének 100. évfordu-lója alkalmából rendezett Emlékülésen, 2001. április 9-én.)