Nagy László

Kónya Lajos és László Gyula kiállításának megnyitója

Petőfi Irodalmi Múzeum, 1972. június 30.

Kedves igen szép számú közönség! Kedves barátaim!

Képzeletünkben az istennők tán cibálják már egymást a szellemi csapodárság miatt, ami közhírré tétetett, s most lelepleződik e kiállításon. Az istennők - ha civakodnak is - meggyőződésem, hogy sem a régész, se a költő nem vallja kárát a hűtlenségnek, sőt, ha átgondoljuk tényleges viszonyukat a művészettel, az föltétlenül szellemük edzését jelenti, mindenképpen javukra válik.

A fölismerések és meghatározások a régészetben föltételezik egyebek közt a kiváló formaérzéket, a képzőművészi intuíciót is. A híres László professzor ilyen képességgel teremt rendet az őstörténetben, agancsszigonyok, nyílhegyek, kerámiák közt, az aranyszarvasok, csodaszarvasok, kengyelek, zabolák, fibulák, szkíta ezüstvitézek és asszonyok világában.

És nem meglepő, ha költő barátunk keze a sík papírról, a vers testétől a valóságosan fogható formát is keresi, ha otthonosan mozog e két szerelmi területen. A tiszafa, az öreg bodza, a dió, a cseresznyefa, a földkéregben tízezer év óta feketedő tölgy, az özönfa, mind-mind másfajta vonzás vagy kihívás. Lear király, a messze néző asszony, Csokonai Vitéz Mihály, Kodály Zoltán alakul ki a megszeretett fából. Kónya ideálja, az erősen összevont forma, a stilizáltság, idolszerűség. Így a legrégibb, legtisztább faragási hagyományt vállalja, műveli odaadással.

László Gyula után így sóhajtott mestere, Szőnyi István a Képzőművészeti Főiskolán: egyetlen kitűnő növendékem volt, ő is elhagyta a szakmát. Kitűnő karakterérzékéről vallanak ezek a portrék, valóban hűek, és megoldásukban könnyedek, leleményesek. Ha igaz a mondás, hogy a rajz a vonal kultúrája, akkor ezek a portrék a klasszikus értelmezéssel egybevágnak.

Ismerőseink, szeretett barátaink néznek a falakról. Sokan már nem élnek. Túl műelemzésen és műélvezeten kapcsolatunk teljesen emberi, ha az arcokba nézünk. Föllángol az idő, amikor együtt voltunk, hiszen a rajzokban az időről, az emberről számot adó krónikás diák szándékai is megtestesülnek. Szabó Lőrinc a betegágyon; Sinka a fürtös subában, a kínok villámai közt; a murci mellett elszunnyadó Berda, akinek az álma is murci; az örökösen éber Veres Péter a kristályvíz közelében. Tersánszky profilban is lebilincsel, s már tőle idézzük: a tavasz napja sütötte. Közelítve Tamási Áront, már vele ülök a Belvárosiban, vagy a Trombitásban. Ül az asztalfőn, hallgatagon - hallgatagon és mindig vőlegényfényben, erőben. Csend van már, csend. De mindenről beszél fölöttem Áronka magas szemöldöke.

Az istennők pedig béküljenek össze!